Category Archives: Így lettem DEIK- tag

Így lettem DEIK- tag

Alszik a magányos,de felébred a végén

Az emberek valójában magányosak. Egyedül kell szembenézniük a fogorvosi fúróval, a műtőasztallal és a halállal is. Krízishelyzetben mindig magukra maradnak.

Az igék semmiben sem különböznek az emberektől. Egyedül kell átélniük, mikor rosszul ragozzák, lerövidítik, vagy elferdítik őket, arról nem is beszélve, hogy ha elavulnak, egyedül kell eltűnniük a mindennapi nyelvhasználatból és a kollektív tudatból. Krízishelyzetben mindig magukra maradnak.

Alszik névre kereszteltek, de bár ne tették volna. Ez a névadás megkeserítette a gyermekkoromat és iskoláséveimet. Apám ragaszkodott hozzá, hogy így hívjanak, de ő el sem tudja képzelni, milyen szörnyű is ilyen névvel élni. Könnyű neki, köznapibb és¬ unalmasabb neve nem is lehetne… Néha fárasztó tud lenni az én apám, nemhiába mondják nomen est omen, tudniillik Elfárad a becsületes neve.

A kálváriám már az Általános Szófajképzőben elkezdődött. Sose vittek magukkal, ha tanulmányi kirándulásra mentek valami egzotikus szövegbe, merthogy én „úgyis csak aludnék”, de ez lett volna a kisebbik baj. Egyáltalán nem voltak barátaim, senki sem értett meg és képtelenek voltak elfogadni, hogy első szám első személyben máshogy viselkedem, mint ők. És ami a legjobban fájt: nemcsak a melléknevek, főnevek vagy az amúgy is csőlátású számnevek csinálták ezt, hanem saját igetársaim is. Az igaz, hogy néha egy-két igenév odajött hozzám (mindig identitászavarral vádolták őket, nem csoda, hogy szolidaritást vállaltak velem), de többnyire ők is inkább magukkal voltak elfoglalva. Egy állandó dosszié volt fenntartva csak az én számomra, amibe feljegyezték a „kirívó eseteket”, amikor nem voltam hajlandó egy csoportban dolgozni a Személyragképzősökkel. Különösen a k-kat utáltam az alanyi ragozás osztályból, szóba se bírtam állni velük. De mit tehettem volna? Erkölcsileg és nyelvtanilag is helytelennek éreztem velük parolázni és a többiek ahelyett, hogy megpróbálták volna megérteni ezt, rögtön csípőből elutasították az egészet.

A Grammatikai Iskola sem volt sokkal jobb. Itt ugyan már nem volt külön dosszié, de a tanárok állandó figyelmének céltáblája voltam. Mindig megpróbáltak analizálni és tudományos magyarázatokat találni „különös” viselkedésemre. Senki se szereti, ha tengerimalacnak nézik, ugye? A társaim pedig itt sem voltak sokkal megértőbbek. Taszította őket, hogy nem voltam hajlandó beolvadni közéjük, hogy más tulajdonságaim voltak, mint nekik és az is, hogy ez nem fájt nekem. Az igék, sőt valójában minden szófaj magányosnak született, nincs szükségünk társakra. Ez a gondolat volt az én mentsváram, állandóan otthon ültem, olvastam a nagy klasszikusokat: a Helyesírási kézikönyvet, a Magyar Nyelvtan Szótárát, sőt néha még a Szinonimaszótárra is ráfanyalodtam, ha nem volt jobb dolgom. De mindez megváltozott, mikor bekerültem az Univerzális Grammatikába.

Az Univerzális Grammatika volt az a hely, ahol kinyílt előttem a világ. Életemben először találkoztam prepozíciókkal, módosítószókkal, pre – és sufixekkel, sőt egész paradigmasorokkal volt lehetőségem megismerkedni, és nem csak az unalmas ragozható szófajok képét kellett néznem. Már ez az újdonság elég volt ahhoz, hogy egyszer- egyszer eljárjak társaságba. Egyik ilyen kis összejövetel teljesen megváltoztatta az életemet.

Kicsi asztal volt az övék, összedugták a fejüket és a művészetekről beszéltek. Nem tűntek teljesen komplettnek, de ez nem számított, ahogy rájuk néztem, tudtam, hogy meg kell ismerkednem velük. Mikor közelebb értem, láttam, hogy bizony igék ők is, mint én. Nagy csalódás fogott el, hiszen eddig mindig csak rossz tapasztalataim voltak igetársaimmal. De mikor meglátták, hogy közeledek, barátságosan intettek, hogy menjek csak oda. Az asztalukhoz invitáltak, mondták, hogy üljek le és kérték mutatkozzak be. Mikor megtudták, hogy Alszik vagyok, egyből izgatott susmorgás kezdődött el és egyesével elkezdtek bemutatkozni, nagy gesztusokkal és kacsintásokkal kísérve. Ma már mind jó barátaim és mindegyikőjüket imádom, de akkor még értetlenül hallgattam, ahogy sorolják a neveiket: Lelkesedik, Eszik, Iszik, Álmodozik, Álmodik, Kegyetlenkedik, Szigorúsodik, Kacarászik… Nem értettem mire fel ez a nagy öröm. Nem voltam én ehhez hozzászokva! Végül nem bírtam tovább és megkérdeztem mire véljem mindezt.

– Mindig örülünk, ha hozzánk hasonlóval találkozunk. Egy olyasvalakivel, aki hozzánk tartozik – nevettek rám őszintén; bevallom már akkor a szívembe zártam őket. De nem mertem elhinni a dolgot és egyáltalán nem is értettem, honnan tudják ezt ilyen biztosan.

– Nem értem, magyarázzátok el jobban. –kértem hát őket.

– Jaj, hát mit nem értesz ezen? Te is ikes ige vagy, mint mi. Közénk tartozol! – ez teljesen ledöbbentett. Még senki sem mondta nekem, hogy ikes ige vagyok. Így hát erőteljes ellenkezésbe kezdtem.

– Dehogy vagyok én ikes ige, hogy jut ez eszetekbe!

De nem foglalkoztak vele. Az asztalra csaptak és kimondták a mondatot, ami megváltoztatta az életemet.

– DE IKES vagy!

Így lettem DEIK- tag

A Költő Hadtest

Elmeséltem Mihálynak, hogy miután a behívót egy kovaköves, a hüvelykujjon a bőrt sokszor kellemetlenül ledörzsölő öngyújtóval elhamvasztottam, a katonaság emberei nem szálltak le rólam. Feltűntek mindenhol: ők rejtőztek a gyorsétteremben a Segíthetek?-tábla mögött, ők akarták letépni a mozijegyem perforált részét, és ők csepegtek le a WC keféről használat után. Én próbáltam menekülni előlük, mint agyaratlan vadkan az agárdandár elől, de elkaptak, s erőszakkal besoroztak a Költő Hadtestbe.

Mihály el se hitte, hogy nekem többet ért a civil szabadság, mint a laktanyaélet örömei. Foggal-körömmel ragaszkodtam az önállóságomhoz, de miután kilátásba helyezték, hogy a körmömre rákoppintanak, a fogaim pedig kiverik, lemondtam sokra becsült szabadságomról.

Mihály – akivel egy szobába kerültem a katonaságnál, s később a legjobb barátom lett – hitt a hadseregben, szívvel-lélekkel csinálta a rárótt feladatokat, még az én olykor maró gúnyba hajló szkepticizmusom se tudta megtörni.

Együtt mentünk keresztül a kiképzés kimerítő procedúráján, testközelből láthattuk a másikat, amint a hadtest 4. versszakaszának 3. sorában izzadva futja a napi penitenciaként kiszabott 2000 hexamétert. Eleinte furcsa volt az egyszerre dobbanó, nagy port felverő verslábak sokaságát hallgatni, de ma már erre a zajra, ütemre gondolva menetelek át esténként az álmok világába.

Egymás mellé kerültünk a forradalmi újításnak számító 4-4-3-3-as petrarcai rajformációban, s mivel a beosztás szobánként történt, ezért Mihállyal ketten álltunk őrséget az elefántcsonttoronyban.

Emlékszem, az egyik vigyázó éjjelünkön életem ködös céljait fejtegettem, vágyott szabadságom festegettem színesre, és köptem az alattam elterülő, megfigyelendő területre, miközben Mihály bölcsen csak annyit mondott:

– Nézd, madarak! – felpillantottam, s ott keringtek fölöttünk a szerelmes galambok, a büszke sasok és egy hatalmas albatrosz. Elnéztem őket, egészen addig, míg az egyik le nem szart.

Mihály szűkszavúbb és megfontoltabb volt nálam, tudta, miként kell cselekedni, hogy a bajtársak és a feljebbvalók előtt is tetszetős legyen. Még a hadtesthez kerülésemkor történt, hogy az őrmester reggeli beszéde alatt gunyorosan odasúgtam neki:

– Mihály, fegyverek közt hallgatnak a Múzsák!

– Kuss! – jött a gyors válasz, csak egy morával hamarabb csendre intve engem, minthogy a szónokló őrmester odanézett volna. Ezzel elkerültük a büntetést. Persze nem mindig sikerült. Egyszer tiltott helyen, az istállóban dohányoztunk, s a csikket a lóalomra pöccintettük. Láttuk, hogy parázslik, de azt hittük csak szalmaláng, elalszik magától. De nem így lett, egy kisebb lángoszlop kerekedett belőle, amihez a parancsnok kirendelte az egész szakaszunkat, s hármasával le kellett vizelnünk azt mondogatva, hogy a dohányzás lángot okozhat. Társaink kissé nehezteltek ránk, az őrmester pedig behívott minket egy idő- és értékszembesítésre.

Ma már leplezetlen öniróniával emlegetem a kezdeti éveket. Görcsös ellenszegülésem elmúlt, az elégetett behívó emléke lassan maga is hamuvá vált. Rájöttem, hogy a seregben van a helyem. A Költő Hadtest kötelékébe tartozom, 4. versszakasz, 3. sor, Mihály mellett.