Category Archives: EmlékKépp

EmlékKépp

Virágalomra

Hej, Debrecen, Debrecen,
A fiatalt temeti öregen
A tóth árpádi lant:
Vak vezet virágtalant.
Pedig Debrecen virágváros,
Itt a drogdíler is virágárus,
Osztogat, s a hangulat karneváli, ha
A virágkocsikon nyílik a dália.
Örömlánynak a virágnyelv tetszik,
Szép szóért fűvel-fával összefekszik,
Virágágyon kéjt váró nőtetem,
Ha extrém hely kell: szex a gyepszőnyegen.
Lélekréten lappang a kálvini titok,
A Nagytemplomban illatoznak az orgonasípok
Békésen andalog az Aranybika,
Patája alatt sértetlen virágzik a
Kutyatej, pitypang, a vidám gyermeklánc,
Száll a mag, magszállta a virágtengertánc.
Egyedem-begyedem, túllépve kegyeden
Kinőtt a földből a Debreceni Egyetem.
Kötetlen jókedv, kötött bokréta,
Hogy a hant alatt a poéta
Ne érezze, mily sivár a másvilág
Debrecentől küldetik sírjára egy szál virág.

EmlékKépp

Meddő reflektálás

Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.

/Tóth Árpád/

Meddő reflektálás

Nehéz megszólalni ezek után a sorok után. Nehéz hallgatni ezek után a sorok után. Pedig nincsenek sokan, mégis, nehéz kommunikálni az ujjbegyekkel, hogy legalább néhány olyan szó kibújjon a villogó vonalka mögül, aminek értelme van. De az ujjbegyek csak tompán zuhannak a billentyűkre, erőtlenül ütlegelve azokat, nem is nagyon gondolkodva azon, melyik legyen a következő. Mert ebben a néhány sorban olyan erősen jelen van valami, hogy még az ujjbegyek is a tenyér felé húzódnának szomorúan, mert elfelejtik, hogy tízen vannak, nem egyedül.

Ez a valami a magány. Oda is van írva. Egy felnőtt férfi ül az asztalnál, aki nagyon magányos, és sír. Ilyen egyszerű. Most elképzelek egy másik felnőtt férfit, aki ül az asztalnál, a dátum 2011. Előtte számítógép. Nagyon magányos. Ezért a monitoron egy pornó-oldal vonagló képeinek ritmusára… Elképzelek egy másik felnőtt férfit. Előtte számítógép. Körülötte sok másik felnőtt férfi. Előttük számítógép. Dolgoznak: pötyögés, kattogás. Talán magányosak. Most elképzelek egy felnőtt nőt. Előtte számítógép. Nagyon magányos. Ahogy még sokan mások a Bridget Jones fórumon. Most elképzelek egy fiatal fiút. Vagy lányt. Nagyon magányosak. Tudom, mert „ki van nekik írva”.

De valami nem stimmel ezzel a magánnyal. Hiányzik belőle a csend. Hiányzik belőle a könny. Mert a mai embereknek mijük van? Van stresszük, meg fészbúkprofiljuk, meg pilátesz edzésük, meg horoszkópjuk, meg poharuk, meg karrierjük, meg mítingjük, meg diabéteszük, meg pírszingjük, meg életmódjuk, meg csivavájuk, meg aromaterápiájuk, de csendjük, meg könnyük, az nincs, vagy ha van is, arra csak akkor döbbennek rá, ha véletlenül a kezükbe akad egy ilyen vers egy magányos embertől, aki ki képes volt kimondani azt, hogy magányos.

EmlékKépp

Képzelt ripacs

A király színházba ment.

Ha egy hatalmas végtelen homokórának képzeljük a világot – és miért ne tennénk – akkor vehetjük úgy, hogy minden egyes nap, amely lepereg a világ időmérőjén, az egyenlő egy homokszemmel, szóval, amikor ezeket tisztáztuk magunkban, akkor emeljünk ki az aprócska kőzettörmelékek közül egy megvizsgálásra szánt példányt, mondjuk egy bizonyos február 17-ét, a helyszín pedig legyen Párizs.

Igen, ott ment színházba a király.

Ó, Párizs! A szerelem, a romantika városa ahol folyton szól a tangóharmonika, melynek dallamára kacérkodnak, facérkodnak, franciáznak, vagy gasztronómiai élvezeteknek hódolnak, de legalább is harapnak a vendégek egy kis bagettet a frissen főtt éti csigára. És miért ne tennék? Árnyaljuk egy kissé az idilli képet: A XVII. században vagyunk, ha még nem mondtam volna, és bizony ennek a századnak is megvoltak az árnyoldalai. Főleg ha a király árnyékot vetett rá.

Az a király, aki a színházba ment.

Igazából szerette a művészeteket és uralkodókhoz képest bőkezűen támogatta létezését. Főleg ha az is támogatta őt. Sokféle darabot megnézett, de ezen a februári estén rossz előérzettel töltötte el, hogy a főszerepet Jean-Baptiste játszotta, aki az előadásra került darabot írta, rendezte, sőt a jelmezt is maga tervezte.

A király nem kedvelte Jean-Baptiste-ot.

A darabjai között volt néhány, amin kegyeskedett nevetni, mert tényleg humorosnak találta és úgy hallotta, ez is mókás és rendelkezik néminemű bájjal. Ám az, hogy a szerző játszotta a főszerepet is, elvette a kedvét. Nem adott a pletykákra, de már az udvari hírharangvirág is ezt suttogta.

Jean-Baptiste ripacs.

A király, aki magát méltán az ország legjobb színészének tartotta ezt szörnyű jellemtorzulásnak tekintette. Versailles volt a színháza és egy ország tapsolt neki

Látta már játszani, de az előzetes udvari suttogások gyökeret vertek benne, és valóban tehetségtelen és hatásvadász színésznek látta.

Lehet az is volt.

A király helyet foglalt a páholyban. Akár a nap a zeniten.

Ült, ragyogott és nem látta Jean-Baptiste szemében a szomorúságot. Nem is érdekelte. Miért is érdekelte volna?

Megadóan hátradőlt a székében és nézte a darabot. Érezte, hogy akaratlanul is széthúzódnak ajkai vagy feltör belőle a váratlan kacagás. De örömét lerontotta a hatásvadászat, amivel Jean-Baptiste a főszereplő hipochondert játszotta. És miért ne rontotta volna? Érzékeny ember volt.

A király próbált a történetre figyelni, de a növekvő ingerültség, amelyet a főhős alakítása keltett benne egyre nőtt. Ez a túljátszott sápadtság! Miért kellett így kipúdereznie magát? Még a karikák a szeme alatt is mesterségesek, azt hiszi talán, hogy ez porond és ő pedig a bohóc?

Nem volt egyetlen hiteles gesztusa sem, nem volt őszinte semmi: a túl üveges szemek, a rángó tikkes ajkak, annyira túl volt minden játszva, hogy a valóság és realitás morzsája sem volt benne. Ahogy megjátszotta a betegséget, ahogy a darab végén végtelenül előkészített mozdulattal összeesett, azon nem tudta sírjon e vagy nevessen.

A király tudta mi a művészet.

Ez nem az volt.

Ócska volt, vásári és hatásvadász. Ezt a mérleget vonta meg a király a hintójában hazafelé.

Színésznek a legszebb halál színpadon meghalni – úgy mondják.

Jean-Baptiste-ot a király nem tartotta jó színésznek, a halál azonban úgy tűnik igen, hiszen eljött ő is ezen a februári estén. Ne is időzzünk itt tovább. A kaszás ne érezze diadalát. Ugorjunk inkább pár homokszemet.

A király ír. És miért ne írna? Az özvegyi könny kötelez. Külön engedélyt körmöl, hogy éjjel eltemethessék Jean-Baptiste-ot, hiszen színészt nem temethettek megszentelt földbe.

A király, ugyanaz a király aláír. Pedig, csak egy ripacs volt- mormogja

A homokóra pereg tovább.