Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Válasz- Úton

Akkor a kisfiú elindult megkeresni a választ. Bejárt hetedhét országot, de nem találta sehol, még az Óperenciás tengeren túl sem. Ahogy ment, mendegélt, találkozott az Avoni Hattyúval. Az Avoni Hattyút „a korlátlan szabadság és lázadás szele lengte körül”, látszott rajta, hogy ő „a legédesebb képzelet gyermeke”.

– Fiacskám, mit keresel itt, ahol madár sem jár rajtam kívül? – kérdezte a Hattyú jóindulatúan.

– A választ kutatom – válaszolta a kisfiú, reménykedve, hogy talán majd e gyönyörű, kecses állat, „művészetének gőgős pompájában ugyan”, de tud segíteni rajta.

– A választ? – a Madár patetikus pózba merevedett. – „Szent őrületben a költő szeme, földről az égre, égből földre villan, s mig ismeretlen dolgok vázait megtestesíti képzeletje, tolla a légi semmit állandó alakkal, lakhellyel és névvel ruházza fel.”

A kisfiú igen csattanósnak találta ezt a feleletet, habár nem ezt várta.

– „Ezek az égi mondatok, ezek a meteorok, minta mennyekből hullottak volna le…”- mondta elismerően -, de én nem ezt a választ keresem.

S ezzel a kisfiú folytatta az útját. Ahogy ment, mendegélt, találkozott az Emberrel. Méltóságteljes arckifejezéssel állt ott, jelenlétében a kisfiú még kisebbnek érezte magát, mint valójában volt. A teljesség és egyetemesség sugárzott róla, leereszkedő jóindulattal tekintett le a legénykére, és mint aki tudja, hogy életének minden elhangzott mondatát később idézni fogják, megfontoltan és ünnepélyesen kérdezte a gyermeket:

– Fiam, mit keresel erre, ahol a madár sem jár?

– A választ keresem egyre, de nem találom sehol.

– Egyet se búsulj édes fiam. Megmondom én neked. „ A törvénytől, mely az élőket sújtja, csak az szabad, ki magát felülmúlja.” De mit fecsegek itt? „Alkoss művész! Ne beszélj!”

A kisfiú elképedve nézett fel az Emberre, majd önkéntelenül csúsztak ki a száján a szavak:

– „Voilá un homme!”

A kisfiúnak ez a találkozás sem adta meg a választ, így hát, mit volt mit tenni, tovább ballagott hosszú útján. Ahogy ment, mendegélt, „az emberélet útjának felén” találkozott a Színjátékíróval. A Színjátékíró isteni színjátékokat írt fénykorában, de az öregség rajta hagyta nyomát nemes arcán, mely oly megviselt volt, mintha az apó megjárta volna a Poklot.

– Adjon Isten, öregapám!- köszönt illendően a gyerek.

– Fogadj Isten, kedves fiam! – felelt a Színjátékíró, majd megkérdezte: – Mit keresel erre a világ végén?

– Én, bácsi, a választ keresem. Nem volt már maradásom otthon, annyira vágytam megtalálni. Nem tudja véletlenül, merre menjek?

– Fiam, „ne kérdezz többet, mint amennyi a hasznodra válik”, nekem ez a véleményem. De ha már ennyire szeretnéd megtalálni, mutatok neked egy ajtót, melyen keresztül a Plázába juthatsz; ott sikerrel fogsz járni, ha elég ügyes vagy. De jól vésd eszedbe, „ez az út vezet a kínnal telt hazába, oda hol nincs vigasság!”

– Még mielőtt belépnék azon az ajtón, megmondanád, hány éves vagy?

– „Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok”- mondta az öreg, majd odavezette a kisfiút az ajtóhoz. – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Elérkezett hát a kisfiú utazásának utolsó szakasza. Belépvén a Plázába elfogta a kétség, valóban ez lenne a hely, ahol megtalálhatja élete kérdésére a választ? Itt vajon tényleg megmondják neki, amiért annyit vándorolt? Ahogy ezen elmélkedett nekiment egy fásult alaknak. Az pedig nem más volt, mint a Hivatalnok. Szürkének és unalmasnak látszott, a beképzeltség csak úgy sütött róla. A vak is láthatta, azt hiszi magáról, mindent tud.

– Jó napot Hivatalnok! – emelte meg tökfödőjét a fiúcska.

– Szerencséd, hogy Hivatalnoknak szólítottál. Na, mit tetszik?

– Az egyetemes választ keresem a nagy kérdésre.

– Akkor épp jó helyen jársz. Gyere utánam – fogta meg a lurkó kezét a Hivatalnok és elkezdte húzni maga után.

Elég sokáig mentek. Ruhásboltok erdején vergődték keresztül magukat, vérszomjas eladókkal küzdve meg. Cipőhegyeken másztak át és még a Kávéház boszorkánykonyhája felől áradó csábításnak is sikerült ellenállniuk. Könyvkupacokat kerültek ki és pár szórólapost is ügyesen leráztak. Kemény harc volt. A legnehezebb résznek a Pláza gyomrába való leereszkedés bizonyult, de miután átverekedték magukat a tömegen, győzelmük jutalmául a mozgólépcső várta őket.

– A Pláza gyomrában található az egyes számú raktárhelyiség – mondta oktató hangnemben a Hivatalnok. – Oda már csak egyedül mehetsz be. S ott meg fogod tudni a választ, amelyet annyira keresel.

Végre ott álltak hát az egyes számú raktárhelyiség előtt. A kisfiú elbúcsúzott a Hivatalnoktól és megköszönte a segítségét. Majd belépett…

Sötét volt, az orráig sem látott. Nagy nehezen kitapogatta a kapcsolót és hunyorgott az éles neonfényben.

– Igen – gondolta diadallal -, ez a megvilágosodás pillanata.

Körülnézett. Egymás hegyén-hátán, mindenfelé dobozok sorakoztak. A kisfiú kinyitogatta őket és egyre táguló szemmel nézte, hogy mit rejtenek magukban. Voltak ott iratrendezők és egyéb archiváló rendszerek, elromlott lyukasztók és tűzőgépek, kiselejtezett festékkazetták és tintapatronok. Kifogyott, összetörött tollak, kihegyezetlen ceruzák és egy görgős szék szánalmas, csontvázszerű maradványa is hevertek ott. Papírhalmokon kellett átgázolnia és időről időre nyomtatók, fénymásolók elavult vagy elhasznált alkatrészeibe botlott.

Így hát a kisfiú végül megtalálta a választ. Arcán boldog mosollyal állt ott és érezte, megérte ennyit utazni és küszködni.

Igen, most már tudta, hogy mi az iroda lom.

_____________________________________

Idézetek:

1.Szerb Antal: A Világirodalom története

„ Shakespeare (…), ő a lázadás, a korlátlan szabadság költője.”

2. Milton mondta Shakespeare-ről: „sweetest Shakespeare fancies child”, (legédesebb Shakespeare, képzelet gyermeke).

3. Szerb Antal szerint Shakespeare alakjai nem saját „szájukon” beszélnek, hanem „minden alakja száján maga Shakespeare beszél, művészetének gőgös pompájában.”

4. R. W. Emerson: „Ezek az égi mondatok, ezek a meteorok, minta mennyekből hullottak volna le és nem a tapasztalat, hanem a belső ember fogja fel őket végzetes igék gyanánt.”

5. Az idézetek Johann Wolfgang von Goethe tollából valók. „Von der Gewalt, die alle Westen bindet/Befreit der Mencsh sich, der sich überwindet.” (Ford: Rubin Szilárd)

6. Mikor Goethe Napóleonnál tett látogatása után elhagyta a termet, a császár így kiáltott fel. “Voilá un home!” Íme, egy ember.

7. Dante Alighieri: Isteni színjátékának Pokol című fejezetéből, annak is a harmadik énekéből (Pokol kapujának leírása)

CéhKaptár

Techno- ritmusjáték egy Ikarus buszon

lég lég
tűz tűz
meszkalin szárnyak
égett tollaim

lég lég lég lég
tűz tűz tűz tűz
meszkalin szárnyak
égett tollaim

lég tűz lég tűz
lég tűz lég tűz
lég lég lég lég
tűz tűz tűz tűz
meszkalin szárnyak
égett tollaim

tűz

tedd fel a kezedet
hozom a szemedet
bízz meg bennem jót akartam
tedd fel a kezedet
hozom a szemedet
három részre tépett nappal

lég tűz lég tűz
ég űz ég űz
ég ég ég ég
űz űz űz űz
meszkalin szárnyak
égett tollaim

CéhKaptár

Hajadon

Szép, hogyha kisleányos kontyba vagy két copfba fogva
Összeér a szűzies szerelem két rózsabokra.
Szép, hogyha békésen néz a törékeny szemtükör,
Bűbájosan csicsás csathadad elbűvöl.
Szép, hogyha az arc szeplős, de szeplőtlen,
Kunkori, rózsaszín masnidba belefűződtem.

felszín

Szétmálló hajerdő, leng, leng, leng, kibomló tincsbilincs őrjít, ordítva beleveszek a tikkadt, esőerdős vadhajtásba, torzonborzként ugrálok szálról szálra, megtépsz, kitépem, megtéplek, kitépsz, tépünk, beletúrok, olyan mélyre, mint a vakondkirály, s jó étvággyal megzabálom a hajhagymáidat

CéhKaptár

Egy aprócska sóhajtás

Egy aprócska sóhajtás…

Amikor először találkoztam vele, azt hittem azért ilyen, mert régen bántották és ezt még most sem tudta kiheverni. Olyan volt, mint egy fiatal farkas. Erős, elszánt, de olyan vad, hogy azonnal tudtam, esélyem sincs rá, hogy valaha is megszelídítsem. Ahhoz már túl sok időt töltött emberektől távol.

Egy levegővétel a fagyos hidegben…

Sötétvörös leplekbe csavart
Éjfekete csontok erejéből
támasztom fel most lelkét.
Nem kell, hogy szolgálj,
Nem kell, hogy védj,
izmaid újra épülnek általam.

A tüdő kitágul…

Addig nem hittem a szavak erejében. Csak lassan kezdtem el közeledni hozzá. Újra és újra eltévedtem az elméje erdejében. Hol magához szólított, hol úgy taszított el, hogy azt hittem, soha többé nem állok fel a mocskos földről.

Friss tavaszi virágillat árasztja el a véredényeket…..

Sárga virág lelkednek
tengere háborog árván.

A levegő lassan felfrissít minden apró porcikát…

Nem tudom, mi változott, már nem emlékszem arra a pillanatra, amikor biztos lehettem afelől, hogy nem harap belém többet. Eltelt egy kis idő, majd kezdte magát újra rosszul érezni. Azt hittem, a magányosság, a barangolások hiányoznak neki. De nem. Csupán félt.

Ingered támad, hogy kibocsájtsd magadból:

Rettegve ront a régvolt
Tolvaj találta tálcán
kínálva kívánt kéjekre.
Sosemvolt szigetek
sekélyes szélein
Átúszva átvágva áldod
miközben mint megannyi
vad téped láncaid.

És lassan kifújod az elhasznált levegőt….

Közelebb jött hozzám, én pedig utána kaptam. Maradandó sebet ejtettem az arcán. Sok-sok apró bemélyedés maradt utánam. De én már nehezebb eset voltam, mint ő. Az én kusza szálaimat már nem lehetett felbontani. Még késsel sem. Azóta egyedül járom az erdőt, zihálva kapkodva levegő után.

CéhKaptár

Comic Strip Pakk