Category Archives: 2011 Tavasz

Pennázó

Emberek?

1.

Kinyílt az ajtó, és két férfi lépett a bárba. Leültek az egyik asztalhoz, majd az itallap rövid tanulmányozása után egyikük rendelt a pultnál; aztán vártak, közben beszélgettek.
– Láttad a tegnapi meccset? – kérdezte az egyik.
– Az nem tegnapelőtt volt?– kérdezett vissza a másik.
– De, de, igazad van – bólogatott az első. – Láttad?
– A felénél elaludtam – vallotta be szégyenlősen a másik. – Nem volt túl izgalmas.
– Ha csak az első felét láttad, akkor nem is csodálom – legyintett a társa. – A második részében volt a lényeg. Olyan játék volt, amit kár kihagyni.
– Majd megnézem az ismétlést – vont vállat a partnere.
– Hát azt jól teszed! Nem is mondom el, mi történt, majd megnézed!
– Ezt pedig te teszed jól. Nem szeretem, ha lelövik a poént. És láttad a versenyt?
– Melyiket?
– Az úszóversenyt. Tegnap volt.
– Igen. Te jó ég, az az úszó! Beugrott, és meghalt. Vajon mi baja lehetett?
– Jó kérdés. Még vizsgálják.
– De a mai autóversenyt biztosan láttad.
– Mi az hogy! Ki nem hagytam volna! Az a motorhiba…
– Már azt hittem, lezuhan!
– Én is!
– És azt láttad, amikor…– Javában tárgyalták az eseményeket, az időközben felszolgált italokhoz sem nyúltak még hozzá.
– Mindenesetre nem volt semmi.
– Nem bizony.
– Holnap találkozunk? Ugyanekkor?
– Nekem megfelel.
– Akkorra megnézem a meccset, és kitárgyaljuk.
– Remek – azzal felhajtotta az italt. Elégedetten nyalta szája szélét, de egyszer csak megmerevedett. Szeme kiguvadt, valahonnan sercegő hang hallatszott, mint egy elektromos kisülés. Aztán megrázkódott, és miközben szájából füst szivárgott, leesett a székéről.
– Kimúlt – gondolta magában a másik. – Pedig nagyon szomjas volt, azt mondta, finom az ital. Hát, tévedett. Tévedni emberi dolog. Még jó, hogy én mást iszom – azzal ő is felhajtotta az italát. – A szomjúság is emberi dolog – folytatta gondolatmenetét –, és én szomjas voltam. Tehát embernek kell lennem. Ugye? De akkor ő… – Nem tudta befejezni, mert ekkor megmerevedett, és egy rövid remegést követően ő is a földön landolt; szájából füst szivárgott, és sercegő hang hallatszott.

2.

Kinyílt az ajtó, és egy nő lépett be rajta. Rögtön leült egy asztalhoz, majd várt. Rövidesen egy férfi lépett be, és leült a nő asztalához. Rendeltek egy–egy italt, aztán beszélgettek. A bárban a szokásos módon sok vendég volt, de nem volt túlzsúfolt. Mindenki evett, ivott vagy beszélgetett, és noha folyamatos volt a duruzsolás, nem volt hangzavar.
– Nézted az úszóversenyt? – kérdezte a férfi.
– Igen – felelte a nő. – Borzalmas volt. Beugrott, és úgy maradt.
– Én is csak néztem – bólogatott a másik. – Egy ideig nem tudtam, mi történt. Aztán kiparancsolták a többieket a vízből.
– Fel nem tudom fogni. Beteg volt?
– Még vizsgálják. Azt láttad, mi történt aztán?
– Még olyat! Beugrott az úszómester is, és ő is ott maradt. Tudod, mit gyanítok? A mesternek valami mesterséges szerve lehetett.
– És az úszó?
– Nem tudom.
– Mielőtt eljöttem, belenéztem a hírekbe.
– És mit mondtak?
– Az edző azért halt meg, mert áramütés érte.
– És az úszó?
– Kíváncsi vagyok, kitalálod-e.
– Az edzőt áramütés érte. Akkor nyilván a vízben volt az áram. Az úszók közül csak egy halt meg, tehát neki kellett az áramot a vízbe vinnie. De hogyan?
– Ha egy jól szigetelt testet, melyben vezetékek vannak, a vízbe dobsz, sértetlen marad.
– Kivéve, ha a szigetelés sérült.
– Pontosan.
– Hát ez remek! – háborgott a nő. – Így legyen biztonságban az ember! Mi lett volna, ha még többen meghalnak? Ha engem kérdezel, szerintem elkapkodták ezt a dolgot.
– Meglehet – hagyta rá a férfi. – De beszéljünk valami másról! Mit csinálunk holnap?
– Nem is tudom –felelte a másik. – Talán elmehetnénk úszni – mindketten jót nevettek, majd megitták az italokat, és kimentek.

3.

Kinyílt az ajtó, és ketten léptek a bárba, mely a szokásos módon tele volt vendégekkel. Egyikük rendelt, majd leült a társa mellé. Hallgattak, amíg ki nem vitték az italokat. Aztán úgy tettek, mint a többi vendég: beszélgettek.
– Képzeld, egy ismerősömet baleset érte.
– Mi történt vele?
– Tudod, vegyszerekkel dolgozik, és véletlenül leöntötte magát valami savval. Most először fordult vele elő. A sav elkezdte marni, ő meg azt hitte, vízzel kell lemosni, és alaposan le is mosta. És mi történt?
– Na mi?
– A keze, mert arra folyt rá a sav, elkezdett szikrákat hányni, és aztán használhatatlan lett.
– Kész balesetveszély! Nem beszélve arról, hogy másokat is megsebesíthet vele!
– Igyunk arra, hogy ez ne történjen meg!
– Igyunk! – és felhajtották az italaikat; egyikük elégedetten nyalta a szája szélét, a másik viszont fintorgott. Aztán nagyot nyögve lefordult a székről.
– Mi baja van a barátjának? – kérdezte a csapos.
– Nem tudom. Pedig nincs jobb, mint a gépolaj – miközben a csapos a telefonhoz rohant, ő mozdulatlan társát nézte.

4.

Kinyílt az ajtó, és két férfi lépett a bárba, mely a szokásos módon tele volt vendégekkel és a beszélgetés zajával. Egyikük, egy pocakos, öltönyös férfi, leült egy asztalhoz, míg a másik, egy fehér inges, kék nyakkendős, rendelt; aztán ő is leült. Kettejük közül nyilvánvalóan a pocakos volt magasabban a ranglétrán, az inges-nyakkendős a beosztottja lehetett. Az italok felszolgálása után beszélgetni kezdtek. Vissza kell hívnunk őket – az öltönyös kezdte.
– Igen, uram. – A soványabb egy jegyzetfüzetbe körmölt.
– Pár dolgot meg kell változtatnunk. Kissé elragadtattuk magunkat, és elsiklottunk pár dolog felett.
– Igen, uram. Az úgy jó lesz, hogy „elsiklottunk pár fontos dolog mellett”?
– Nem. Pár apró dolog. Apró, nem fontos. Fontos dolgok felett nem siklunk el.
– Igen, uram, rögtön átírom.
– És nem valami mellett elsiklunk, hanem valami felett.
– Értem, uram.
– Elmenni szoktunk valami mellett. Például elsiklottam egy dolog felett, és elmentem egy dolog mellett, tehát nem vettem észre.
– Ha egy ház mellett elmegyek, akkor azt nem veszem észre?
– De, csak nem tulajdonít neki jelentőséget. Elmehet úgy valami mellett, hogy észreveszi.
– Tehát elmentek pár dolog mellett, mert nem tulajdonítottak neki jelentőséget? Vagyis elsiklani és elmenni valami felett, illetve mellett, az nem ugyanaz?
– Ebben a jelentésben ugyanaz. Elsiklottam egy fontos dolog felett, elmentem egy hiba mellett. Miért?
– Mert nem tulajdonított neki jelentőséget?
– Nem. Mert nem vettem észre.
– Értem.
– Elmentem egy ház mellett, majd egy bolt mellett. Miért?
– Mert nem tulajdonított nekik jelentőséget.
– Pontosan. A jelentéseket kell párosítani.
– Értem. Tehát elsiklottam a bolt felett, elmentem, elhaladtam mellette, mert nem vettem észre. Elmentem, elhaladtam a ház mellett, mert nem volt jelentősége számomra.
– Így van.
– Köszönöm, uram.
– Magában is meg kell változtatnunk pár dolgot.
– De miért, uram?
– Nyugodjon meg, csak apró változtatások lesznek. Finomítások.
– Finomítás? Tehát meg fognak enni?
– Nem. Csak jobbá tesszük. Jó így is, de még jobb lesz. Apró változtatásokat kell végrehajtanunk, hogy elkerüljük a baleseteket, és… – Azzal magyarázni kezdett; mire végzett, a bár szinte teljesen kiürült.

Pennázó

Valóságsav

(Pillanatképek egy televíziós műsorból, valamikor a közeli jövőben azoknak, akik nem néznek ilyet, meg azoknak, akik de.)

Besavazó só

A jajvörös- hupilila és libafos színű szembántó díszletek közt megjelenik a ritmikusan villogó lépcsőn a sawmen. A zenekar tust húz. Aztán egy fürdőkádat. Ováció. Némely holdhatásra érzékeny hölgynézőben elindul az ovuláció. Elegáns öltöny, nyakkendő és a jól ismert Fűrész maszk az arcán, hogy ne lehessen azonosítani, most ki vezeti a műsort. Bárki lehet. Balu vagy Lilázs Stohl vagy Stahl Fűrész vagy Fűr Elíz… Végül is nem tök mindegy?
A stúdió közepén három hanyag, hányásszínű műbőrfotel. Egyelőre üres.
A sawmen zavarban van. Egyrészt ez elő adás, másrészt a Fűrész maszk, fű része a szemére csúszott. Megigazítja és keresi a savakat. A producer idegesen figyel. Ennek mi kén e? Az odakészített Colában megtalálja. Nem kén, hanem szén de így legalább nem lesz elkéneztetve és sófosása sem lesz.
– Kedves nézőink – ereszti ki a hangját a műsorvezető, úgy hogy a kinti biztonsági őrök is alig tudják visszahozni – Itt a Savó Világ hetedik besavazó sója a mai kategóriánk pedig az idegenek! Vendégeink: Predike, Éli és Ítí.
A zene felcsendül. Bejönnek a vendégek és helyet foglalnak a foteleken. Egyikük alacsony termete miatt, kissé nehézkesen kecmereg fel a fotelba.
– Mindannyian nagyon messziről érkeztek, hogy beköltözhessenek a Savó világ villájába, de mind itt vannak, hogy megnyerhessék a játékot. Közben savazzanak! Küldjenek smst, azaz sok maró savat, hogy a kedvencük juthasson a villába.
– Ja, és még az a hülye Schwarzenegger is feltartott. – igazítja meg sisakját Predike az egyik villalakó- jelölt– Csoda, hogy nem késtem el.
– Nekem mindenhová, bérletem van, – savazza Éli– én vagyok az örök nyolcadik utas.
A besavazó só a szokott módon folytatódik tovább, ezt nem részletezem, úgyis mindenki megnézi a tévében. Először a bemutatkozó kisfilmeket nézték meg, mindegyik elég merész.
Éli azt ecsetelte, mennyire szeret gyomorsavban fürdőzni, és kitörni a hasfalon keresztül, ezután sajnos kizárták a játékból, mert xenológusok megállapították Éliről, hogy ilyen életforma valójában nem létezik. Predike meg különleges tulajdonságaival vágott fel. Szerencsére a felvágott nézőket, hamar össze tudták varrni, a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően. Íti savanyú arccal világított hozzá az ujjaival. Ő egyébként elég csendes volt, de mivel ő volt a leghelyesebb a három jelölt közül (ki is gyúrta magát az utóbbi időben) ő juthatott be a villába, ahol a már bent lévő villalakók Szopika a kékharisnya, Feri a böszme, Tercsa a nyugger, Ronáldó a raj, Büdike a hómlesz, Géza a szomszédból és a többiek mind kitörő örömmel várták. (Szerencsére, a biztonsági őrök visszatoloncolták őket.)

Kiválasztás

Most nézzünk bele, az egyik kiválasztásba. Mindez nemcsak a villalakók veséiben zajlik, hanem a tv– képernyők előtt is, amikor ráteszik a villalakók a jelüket arra a társukra, akiket utálnak vagy közömbös nekik vagy szeretnek, esetleg csak úgy, mert valahová tenni kell, mert hülyén néz ki esztétikailag, ha nem teszik sehová. Persze, mindezt indokolniuk is kell. Ki az, aki túl savanyú figura és rossz benne a sav bázishatás, azaz kit lúgjanak ki a nézők savazati alapján?
Néhányan már kikerültek innen, emiatt egyre feszültebb a hangulat, este már tisztálkodásra is mindenki a konfliktust használja. Sok a csúnya veszekedés, nem korlátozza őket az etikat. Igaz, nincs is bent ilyen macska.
Behozzák a táblát a nevekkel és arcokkal. A szokásos folyamatok zajlanak. Végül a sawmen, aki kissé morcos, mert fáj a gyomra és savlekötőt kell szednie, táblához szólítja Büdikét.
Büdike a guberáló, aki elhanyagolt külseje ellenére nő lenne, elgondolkozva nyalogatja egy szem fogát, azaz egy szemfogát, amely tényleg az egy szem foga viszont a szájában van, nem pedig a szemében.
– Az én kiválasztottam egy olyan ember, akivel nem kerültem elég közel, mert a többiek mind megközelítenek már hatvanöt centire, ő pedig még mindig tartja a 92 centis kezdeti távolságot., nincs vele bajom, szerencsére, mert akkor nem szavaznék rá, hogy kivigye azt, ami az enyém, de valakit választani kellett és ő távol áll tőlem. Remélem, ezután közelebb kerülünk egymáshoz, úgy hogy kihagy néhány nap tisztálkodást még ha zuhanyni is fog a népszerűsége, mert én nem bírom már az undorító szappanszagát.
A sawmen szigorú: – Egy nevet kérek!
– Kádár János.
– Úgy értem a bentiek közül!
– Jaaa… hát, Szopika. – és Büdike határozottan odarakja ragadós kezével a jelet Szopika neve mellé, amely helyen rögtön legyek kezdenek dongani.
Szopika következik, aki Kékharisnya kategóriában jutott be, és beceneve onnan ered, hogy szoprán operaénekesként foglalkoztatják egy kultúrbárban. Nagyon művelt lány, ezért is ebben a kategóriában indult, végig olvasta a Háború és Béke című regényt, de azt ötször. Tervezi, hogy még elolvassa, mert nem értett meg bizonyos összefüggéseket.
– Az, akire én a jelemet rakom azt én nagyon szeretem, mert aranyos és jó hosszúak az ujjai és épp azért rakom rá, mert szeretem, mert már nem az igazi itt neki a lelke és szüksége van egy kis feltöltődésre és itt bent nincsenek konnektorok. Telefonálni is szeretne haza, és hát telefonfülke sincs. Akire én a jelem rakom Ítí.
Már jön is a kis földönkívűli, tényleg depisnek hat. Kezével telefont formál és úgy mondja:
– Telefooon hazaaa. – nem sokat szól, csak rárakja a jelét Ferire.
A sawmen indoklást kér. Íti csak néz. Telefooooon hazaaaaaaaaaa. nyöszörgi szerencsétlen extra terrestrial.
Szopika magyarázza meg, azért rakta Íti Ferire mert neki van telefonja és nem adta neki oda.
Feri dühösen védekezik. – Lóf. szt, ufó! Ezt elkúrtad. Ez csak egy játéktelefon, hogy bent is fontosnak érezhessem magam.
Feri gyorsan a zsebébe nyúl, előkapja a mobiltelefont és rögtön hangos és képzeletbeli diskurzusba bonyolódik egy uniós fejessel.
Ronáldó következik. Laza mozdulatok közben hasra esik, mert alig lát a napszemüvegben.
Feltápászkodik és tolja a frankót. – A buksza akire rácuccolom a jelet, az egy kriptaszövény, nyominger nyanya, mer nem reszpektálom, ha átejtenek és ő lenyúlta a rágómat.
–Minek vittem volna, nem is tudnám mire használni, összeragadt volna tőle a műfogsorom!­– védekezik Tercsa.
– Csittenet van Orbitorló!– oltja le Ronáldó a nénit, mint bányász a sisaklámpát. – Szóval a jelöltem Tercsa .
Feri Ítire rakja a jelet, a telefonos balhé miatt. Tercsa is mert megsajnálta, Géza mert nagyon megkedvelte , így aztán Íti lett a kiválasztott Döntő.
Elérkezett a döntő napja!
Már csak hárman vannak, akik elvihetik a fődíjat. Szopika, Ronáldó és Géza akiről eddig nem nagyon írtam, de hát róla nincs is mit.
Kié a Savó villa? A Savudi 200-as gépkocsi? És a pénz? A játék végén ki nevet?
Ha azt szeretné, hogy Szopika nyerje meg akkor a Szopika nevet,
Ha azt szeretné, hogy Ronáldó akkor a Ronáldó nevet
Ha azt szeretné, hogy Géza akkor a Géza nevet küldje a 90/325-3931 es telefonra a következő lapszámig! Akkor egy összefoglalót kaphatnak a döntőről!
Mondjátok ki a döntő sót!

Folyt. köv?

Pennázó

LiBiCoCa

A gyerekek a játszótéren játszanak. Hol is játszanának máshol, ha el akarják kerülni a gépeket, felnőtteket, és a felnőtteknek szóló média tartalmakat? Bezzeg az én időmben még gyereknek lenni is könnyebb volt.
Nekem nem kellett az óvodában megkérdeznem, hogy mitől pompázik a szivárvány minden színében a CD lemezek egyik oldala. A mai fiatalok pedig hiába kérdezik, mert csak iskolás koruk végén mondja majd el nekik valaki fizikaórán, de addigra elfelejtik a kérdéseiket.
Egyik kedvenc játékuk a libikóka. Kétszemélyes, egyikük fenn van, a másik lenn. Aztán cserélnek, és átbillennek. Majd ismét. Körfolyamatként mehet, amíg meg nem unják. Teljesen szimmetrikus, annyira, hogy meg sem lehet fordítani. Vagyis meg lehet, de mi értelme volna? Időben visszafelé lejátszva pont úgy néz ki, mint előre felé; balról pont úgy néz ki, mint jobbról. Esetleg lehetne játszani fejjel lefelé, denevér módjára lecsüngeni egy billegő ágról, de alighanem betiltanák, lévén, hogy rendkívül balesetveszélyes volna.
A labdajátékok már érdekesebbek, mert kevésbé szimmetrikusak. Ellentmondásosak is: a labda a maga békességében teljesen szimmetrikus. Végtelen sok szimmetria-tengelye van, minden szögből ugyanúgy néz ki. Megfelelő szabályok közé helyezve azonban képes megbontani a rendet. A labdajátékokat ugyanis sokan játsszák, labda viszont általában csak egy van. Egyféleképpen lehetne szimmetrikusan játszani vele: ha mindenki körbe üli, és nézi. Izgalmas, ugye?
A helyzet az, hogy ideje nagy részében a labda van valakinél, s általában csak egyvalakinél. Ezzel nagyban elrontja a természet nyugalmát. Miért csak neki van? Nem szimmetrikusabb lenne-e a dolog, ha inkább senkinél nem lenne labda? De.
Ezért aztán mindenki igyekszik megszabadulni tőle, hogy a szimmetriát helyreállítsa, senkinél nem marad sokáig. Dobálgatják, passzolgatják, futunk utána, vagy éppen előle. Mily csodás balett kerekedik, csupa szín és forma! Egy lépéssel közelebb vagyunk a teljes káoszhoz, de attól azért még elég messze.
Ráadásul a szimmetriát a labda puszta jelenléte is tovább rontja. Saját gravitációs mezejével szüntelenül azon igyekszik, hogy a hordozóját magába szippantsa. Megfelelő lélekjelenléttel azonban ez elkerülhető. Ettől drasztikusabb hatása is van: a pattogtatással elektromosan feltöltődött labda szikrákkal és kisülésekkel igyekszik eltenni láb alól a hordozóját, annak érdekében, hogy a szimmetriát helyreállítsa. Nem is csoda, hogy minden játékos át akarja passzolni valaki másnak.
A labda tehát két alapvető kölcsönhatáshoz is folyamodik. A gonosz felnőttek azonban a természet másik felét elrejtik a gyerekek elől, és betiltják galád módon azokat a játékokat, amelyek radioaktívak, illetve nem készítenek termonukleáris fúziós pöttyöslabdát sem.
Sérült szimmetriája miatt a labdajátékokat meg lehetne fordítani. Tegyük fel, hogy labdarúgásban minden játékosnak lenne egy saját labdája, kivéve egynek. A szabályok is megfordulnának, a profikat nem azért fizetnék, hogy megszabaduljanak a labdától, hanem azért, hogy a végén szerezzenek egyet.
Persze a labdák cserégetése komolyabb problémákat vetne fel egy kidobó játék esetén. Főleg, ha a labdátlannak egyszerre többen is küldenének. Ez a szituáció már kellően kaotikus is lenne, volna egy-két játékos két vagy három labdával, a többségnek maradna egy, viszont nem elhanyagolható arányban megjelennének a labdátlanok is. Ezt már csak a termodinamika szakértői tudnák teljes beleéléssel játszani.
Másfajta fordítást is lehet végezni rajta: ha ki-dobó helyett be-gyűjtőt játszunk. Ilyenkor a játékosunknak rá kéne beszélnie egy labdást arra, hogy megszánja őt, és cseréljenek, de ez a szimmetriaelvek miatt sorozatos elutasításba torkollna, hisz senki nem akarná átvenni a szerepét.
Két tükrözéssel sikerült játszhatatlanná tenni a játékot. Ki gondolta volna?
A labdajátékoknak van viszont értelmes megfordítottja, az pedig a fogócska. Amikor a fogó elkiáltja magát, mindenkinek találnia kell egy “házat”, ahol nem kaphatják el. Ha mindenkinek lenne menedéke, akkor bizony unalmas volna az élet, ki se mozdulnának otthonról egész nap, de ha egyel kevesebb ház van, mint kergetett hazafi, akkor a megszokott mozgalmassággal sérül a szimmetria.
A fogócska azonban nem játszható örökké, ahogy telik az idő, előbb-utóbb elkapják a leglassabb játékost is, ő pedig már nem tud elkapni senkit. A fogócska tehát hosszútávon még unalmasabb, mintha mindenki csak benn ülne a házban.
A körhinta megfordítása megint érdekes következményekkel járhat. A tárcsán forgó gyerekek dönthetnek úgy, hogy a tárcsát megállítják, és helyette a Földet kezdik el forgatni maguk alatt a másik irányba. Nézőpont kérdése.
A legbizarrabb játék az ugróiskola. Ezt nem lehet értelmesen tükrözni. Hogy is nézne ki az, hogy bárhová szabad ugrani, csak pont a soron következő mezőbe nem? Túl könnyű lenne.
Sok múlik tehát a szabályokon. Jó játékszerrel is lehet rosszul játszani, és viszont. Kivéve a libikókával, amely az összes játék között a legszimmetrikusabb, nem fordítható meg, hogy megváltozzon a lényege, és az első komoly emberi vagy eszközbeli permanens strukturális átalakulásig körfolyamatként játszható akármeddig. Tökéletes játék! Tökéletes szabályokkal! Szerencsések azok a fiatalok, akiknek még van lehetőségük szimmetrikusan játszani.

CéhKaptár

Válasz- Úton

Akkor a kisfiú elindult megkeresni a választ. Bejárt hetedhét országot, de nem találta sehol, még az Óperenciás tengeren túl sem. Ahogy ment, mendegélt, találkozott az Avoni Hattyúval. Az Avoni Hattyút „a korlátlan szabadság és lázadás szele lengte körül”, látszott rajta, hogy ő „a legédesebb képzelet gyermeke”.

– Fiacskám, mit keresel itt, ahol madár sem jár rajtam kívül? – kérdezte a Hattyú jóindulatúan.

– A választ kutatom – válaszolta a kisfiú, reménykedve, hogy talán majd e gyönyörű, kecses állat, „művészetének gőgős pompájában ugyan”, de tud segíteni rajta.

– A választ? – a Madár patetikus pózba merevedett. – „Szent őrületben a költő szeme, földről az égre, égből földre villan, s mig ismeretlen dolgok vázait megtestesíti képzeletje, tolla a légi semmit állandó alakkal, lakhellyel és névvel ruházza fel.”

A kisfiú igen csattanósnak találta ezt a feleletet, habár nem ezt várta.

– „Ezek az égi mondatok, ezek a meteorok, minta mennyekből hullottak volna le…”- mondta elismerően -, de én nem ezt a választ keresem.

S ezzel a kisfiú folytatta az útját. Ahogy ment, mendegélt, találkozott az Emberrel. Méltóságteljes arckifejezéssel állt ott, jelenlétében a kisfiú még kisebbnek érezte magát, mint valójában volt. A teljesség és egyetemesség sugárzott róla, leereszkedő jóindulattal tekintett le a legénykére, és mint aki tudja, hogy életének minden elhangzott mondatát később idézni fogják, megfontoltan és ünnepélyesen kérdezte a gyermeket:

– Fiam, mit keresel erre, ahol a madár sem jár?

– A választ keresem egyre, de nem találom sehol.

– Egyet se búsulj édes fiam. Megmondom én neked. „ A törvénytől, mely az élőket sújtja, csak az szabad, ki magát felülmúlja.” De mit fecsegek itt? „Alkoss művész! Ne beszélj!”

A kisfiú elképedve nézett fel az Emberre, majd önkéntelenül csúsztak ki a száján a szavak:

– „Voilá un homme!”

A kisfiúnak ez a találkozás sem adta meg a választ, így hát, mit volt mit tenni, tovább ballagott hosszú útján. Ahogy ment, mendegélt, „az emberélet útjának felén” találkozott a Színjátékíróval. A Színjátékíró isteni színjátékokat írt fénykorában, de az öregség rajta hagyta nyomát nemes arcán, mely oly megviselt volt, mintha az apó megjárta volna a Poklot.

– Adjon Isten, öregapám!- köszönt illendően a gyerek.

– Fogadj Isten, kedves fiam! – felelt a Színjátékíró, majd megkérdezte: – Mit keresel erre a világ végén?

– Én, bácsi, a választ keresem. Nem volt már maradásom otthon, annyira vágytam megtalálni. Nem tudja véletlenül, merre menjek?

– Fiam, „ne kérdezz többet, mint amennyi a hasznodra válik”, nekem ez a véleményem. De ha már ennyire szeretnéd megtalálni, mutatok neked egy ajtót, melyen keresztül a Plázába juthatsz; ott sikerrel fogsz járni, ha elég ügyes vagy. De jól vésd eszedbe, „ez az út vezet a kínnal telt hazába, oda hol nincs vigasság!”

– Még mielőtt belépnék azon az ajtón, megmondanád, hány éves vagy?

– „Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok”- mondta az öreg, majd odavezette a kisfiút az ajtóhoz. – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”

Elérkezett hát a kisfiú utazásának utolsó szakasza. Belépvén a Plázába elfogta a kétség, valóban ez lenne a hely, ahol megtalálhatja élete kérdésére a választ? Itt vajon tényleg megmondják neki, amiért annyit vándorolt? Ahogy ezen elmélkedett nekiment egy fásult alaknak. Az pedig nem más volt, mint a Hivatalnok. Szürkének és unalmasnak látszott, a beképzeltség csak úgy sütött róla. A vak is láthatta, azt hiszi magáról, mindent tud.

– Jó napot Hivatalnok! – emelte meg tökfödőjét a fiúcska.

– Szerencséd, hogy Hivatalnoknak szólítottál. Na, mit tetszik?

– Az egyetemes választ keresem a nagy kérdésre.

– Akkor épp jó helyen jársz. Gyere utánam – fogta meg a lurkó kezét a Hivatalnok és elkezdte húzni maga után.

Elég sokáig mentek. Ruhásboltok erdején vergődték keresztül magukat, vérszomjas eladókkal küzdve meg. Cipőhegyeken másztak át és még a Kávéház boszorkánykonyhája felől áradó csábításnak is sikerült ellenállniuk. Könyvkupacokat kerültek ki és pár szórólapost is ügyesen leráztak. Kemény harc volt. A legnehezebb résznek a Pláza gyomrába való leereszkedés bizonyult, de miután átverekedték magukat a tömegen, győzelmük jutalmául a mozgólépcső várta őket.

– A Pláza gyomrában található az egyes számú raktárhelyiség – mondta oktató hangnemben a Hivatalnok. – Oda már csak egyedül mehetsz be. S ott meg fogod tudni a választ, amelyet annyira keresel.

Végre ott álltak hát az egyes számú raktárhelyiség előtt. A kisfiú elbúcsúzott a Hivatalnoktól és megköszönte a segítségét. Majd belépett…

Sötét volt, az orráig sem látott. Nagy nehezen kitapogatta a kapcsolót és hunyorgott az éles neonfényben.

– Igen – gondolta diadallal -, ez a megvilágosodás pillanata.

Körülnézett. Egymás hegyén-hátán, mindenfelé dobozok sorakoztak. A kisfiú kinyitogatta őket és egyre táguló szemmel nézte, hogy mit rejtenek magukban. Voltak ott iratrendezők és egyéb archiváló rendszerek, elromlott lyukasztók és tűzőgépek, kiselejtezett festékkazetták és tintapatronok. Kifogyott, összetörött tollak, kihegyezetlen ceruzák és egy görgős szék szánalmas, csontvázszerű maradványa is hevertek ott. Papírhalmokon kellett átgázolnia és időről időre nyomtatók, fénymásolók elavult vagy elhasznált alkatrészeibe botlott.

Így hát a kisfiú végül megtalálta a választ. Arcán boldog mosollyal állt ott és érezte, megérte ennyit utazni és küszködni.

Igen, most már tudta, hogy mi az iroda lom.

_____________________________________

Idézetek:

1.Szerb Antal: A Világirodalom története

„ Shakespeare (…), ő a lázadás, a korlátlan szabadság költője.”

2. Milton mondta Shakespeare-ről: „sweetest Shakespeare fancies child”, (legédesebb Shakespeare, képzelet gyermeke).

3. Szerb Antal szerint Shakespeare alakjai nem saját „szájukon” beszélnek, hanem „minden alakja száján maga Shakespeare beszél, művészetének gőgös pompájában.”

4. R. W. Emerson: „Ezek az égi mondatok, ezek a meteorok, minta mennyekből hullottak volna le és nem a tapasztalat, hanem a belső ember fogja fel őket végzetes igék gyanánt.”

5. Az idézetek Johann Wolfgang von Goethe tollából valók. „Von der Gewalt, die alle Westen bindet/Befreit der Mencsh sich, der sich überwindet.” (Ford: Rubin Szilárd)

6. Mikor Goethe Napóleonnál tett látogatása után elhagyta a termet, a császár így kiáltott fel. “Voilá un home!” Íme, egy ember.

7. Dante Alighieri: Isteni színjátékának Pokol című fejezetéből, annak is a harmadik énekéből (Pokol kapujának leírása)

CéhKaptár

Techno- ritmusjáték egy Ikarus buszon

lég lég
tűz tűz
meszkalin szárnyak
égett tollaim

lég lég lég lég
tűz tűz tűz tűz
meszkalin szárnyak
égett tollaim

lég tűz lég tűz
lég tűz lég tűz
lég lég lég lég
tűz tűz tűz tűz
meszkalin szárnyak
égett tollaim

tűz

tedd fel a kezedet
hozom a szemedet
bízz meg bennem jót akartam
tedd fel a kezedet
hozom a szemedet
három részre tépett nappal

lég tűz lég tűz
ég űz ég űz
ég ég ég ég
űz űz űz űz
meszkalin szárnyak
égett tollaim

CéhKaptár

Hajadon

Szép, hogyha kisleányos kontyba vagy két copfba fogva
Összeér a szűzies szerelem két rózsabokra.
Szép, hogyha békésen néz a törékeny szemtükör,
Bűbájosan csicsás csathadad elbűvöl.
Szép, hogyha az arc szeplős, de szeplőtlen,
Kunkori, rózsaszín masnidba belefűződtem.

felszín

Szétmálló hajerdő, leng, leng, leng, kibomló tincsbilincs őrjít, ordítva beleveszek a tikkadt, esőerdős vadhajtásba, torzonborzként ugrálok szálról szálra, megtépsz, kitépem, megtéplek, kitépsz, tépünk, beletúrok, olyan mélyre, mint a vakondkirály, s jó étvággyal megzabálom a hajhagymáidat

CéhKaptár

Egy aprócska sóhajtás

Egy aprócska sóhajtás…

Amikor először találkoztam vele, azt hittem azért ilyen, mert régen bántották és ezt még most sem tudta kiheverni. Olyan volt, mint egy fiatal farkas. Erős, elszánt, de olyan vad, hogy azonnal tudtam, esélyem sincs rá, hogy valaha is megszelídítsem. Ahhoz már túl sok időt töltött emberektől távol.

Egy levegővétel a fagyos hidegben…

Sötétvörös leplekbe csavart
Éjfekete csontok erejéből
támasztom fel most lelkét.
Nem kell, hogy szolgálj,
Nem kell, hogy védj,
izmaid újra épülnek általam.

A tüdő kitágul…

Addig nem hittem a szavak erejében. Csak lassan kezdtem el közeledni hozzá. Újra és újra eltévedtem az elméje erdejében. Hol magához szólított, hol úgy taszított el, hogy azt hittem, soha többé nem állok fel a mocskos földről.

Friss tavaszi virágillat árasztja el a véredényeket…..

Sárga virág lelkednek
tengere háborog árván.

A levegő lassan felfrissít minden apró porcikát…

Nem tudom, mi változott, már nem emlékszem arra a pillanatra, amikor biztos lehettem afelől, hogy nem harap belém többet. Eltelt egy kis idő, majd kezdte magát újra rosszul érezni. Azt hittem, a magányosság, a barangolások hiányoznak neki. De nem. Csupán félt.

Ingered támad, hogy kibocsájtsd magadból:

Rettegve ront a régvolt
Tolvaj találta tálcán
kínálva kívánt kéjekre.
Sosemvolt szigetek
sekélyes szélein
Átúszva átvágva áldod
miközben mint megannyi
vad téped láncaid.

És lassan kifújod az elhasznált levegőt….

Közelebb jött hozzám, én pedig utána kaptam. Maradandó sebet ejtettem az arcán. Sok-sok apró bemélyedés maradt utánam. De én már nehezebb eset voltam, mint ő. Az én kusza szálaimat már nem lehetett felbontani. Még késsel sem. Azóta egyedül járom az erdőt, zihálva kapkodva levegő után.

CéhKaptár

Comic Strip Pakk

Pennázó

XY Szilárdné esete

Afféle színtelen januári délután volt, amire az időjárás-jelentés előre megmondta, „meleg front”, és a hó, melyet az úttestről a járdára toltak, valóban olvadozott, és az aszfalton szétterülve ismét megfagyott. Az ég is latyakszínű volt, fénytelen, s bár még világos, a közvilágítást már felkapcsolták. Kirakatok futófényei verődtek vissza a pirosnál veszteglő autókról és buszokról, melyek türelmesen szuszogtak, s kivilágított utastereikkel guruló ékszerdobozoknak tűntek, telis-tele hazafelé igyekvő bizsukkal. Elmúlt fél öt, és már sötétedett.

XY Szilárdné csak gyalogosan közlekedett; retikülje a bal vállán csüngött súlyosan, jól kitömve iratokkal, kacatokkal; jobbjában vászonszatyrot szorongatott, mibe néha véletlenül belerúgott, s ekkor a szatyor ide-oda forgott a térde körül. Mégsem törődött ezzel, lekötötte, hogy figyelje a csúszós utat maga előtt, és hogy sietségében ellenőrizze, hazaér-e időben. Ha átér a zebrán, öt perc, és otthon van. De a zebrát lekéste; inkább vár, minthogy a lefagyott járdán a nyakát szegje.

A számláló kilencven másodperctől számolt vissza, addig a zebrán keresztül-kasul hajtottak a járművek. Hetvenkét másodperc volt még hátra, mikor a zebrán megállt egy fekete autó, majd hátsó ajtaján kiszállt valaki, és XY Szilárdnét betuszkolta a hátsó ülésre. Az asszony rugalmatlan és öntudatlan volt; a sípoló zöldet már csak a leejtett vászonszatyor várta meg.

***

XY Szilárdné egy különös szobában tért magához, melynek egyik falán egy ablakméretű tükör volt: meglátta magát benne, zilált haját, vérző orrát és kicsattant ajkait. A látványtól eszébe jutott a fájdalom és a félelem; próbálta összeszedni gondolatait, felidézni, mi történt, de az agyában mindent szétfeszített a lüktető kétségbeesés. A szoba egyik sarkában felfedezett egy ajtót, de nem állhatott fel, hogy megnézze, kijuthat-e: tagjai a székhez voltak bilincselve. Félelmében összeszűkült a torka, és mindennél jobban bízott e székben és a bilincsekben, hogy náluk rosszabb nem következik.

Hirtelen kinyílt az ajtó. Egy magas, feltűrt ingujjú férfi lépett be erélyesen, nyakkendője ki volt oldva. Becsapta maga mögött az ajtót, amitől a plafonról lógó egyszerű villanykörte elkezdett himbálózni: XY Szilárdné fejének árnyait megtáncoltatta a falakon és az asztalon. A férfi kezében egy vaskos dosszié volt, melyet nagy csattanással ejtett az asztalra; XY Szilárdné összerezzent.

A férfi leült az asztalhoz, elővette cigarettáját és rágyújtott. A dossziét maga elé fordította, majd a cigarettát a fogai közé harapva, kíméletlen érthetetlenséggel olvasta fel a címet: “XY Szilárdné”. Felnyitotta a mappát, és lapozgatott benne.

“Harminckilenc éves, százhatvanhét centi, hatvankét kiló”, mondta a férfi, szájából ömlött a füst, majd kivette a cigarettát, és az asztal lapjához ragasztott hamutálba verdeste a hamut. Lapozgatott, és folytatta tovább lassan, kínozva, néha az asszony arcába fújva a füstöt.

“Férjezett, két gyermek anyja. Legmagasabb iskolai végzettsége: érettségi. Könyvelő, húszéves a munkaviszonya. Jövedelme százhuszonhatezer-ötszázharmincnégy forint. Fizeti az adót, nincs hátraléka, sem bírsága, kétszoba-konyhás lakását jelzálogkölcsön terheli, a részleteket fizeti. Belföldön nyaral, nem dohányzik, nem drogfüggő, nem alkoholista; kétszer műtötték, orrmandulával és vakbélgyulladással. Nem rendelkezik autóval, minden hónapban buszbérletet vált. Lottózik, mindig ugyanazokkal a számokkal: hét, tizenhárom, negyvenkilenc, ötvenöt, nyolcvanhét. Vércsoportja nullás.”

A férfi elnyomta a cigarettát; halántékán végigcsorgott egy izzadtságcsepp. Kis ideig a szavakat kereste, majd hirtelen felpattant és a dossziét az asszony arcához csapta. “Maga szürke! Teljesen átlagos!”, üvöltötte. A mappából fényképek, nyugták, leletek, jegyzetek, tanúsítványok szóródtak a földre; XY Szilárdné szemét elöntötte a könny, s mindezeknek már csak a foltjait látta.

A férfi az asztalra csapott, majd megrángatta az asszonyt, megcibálta amúgy is kócos haját, és fenyegetően fröcsögte az arcába: “Figyeljük magát! Nem tűrjük a magafajtákat! Mit képzel, mit művel maga? Minden egyes lélegzetvétele ráfizetés! Átlagos!”, s ezzel lekevert egy hatalmas pofont az asszonynak.

XY Szilárdné feje hátrabicsaklott, szemeit elvakította a plafonról bámészkodó villanykörte; zúgó fülei forrón sajogtak. A férfi azonban megint elkapta a nő haját, és a képébe lihegve kérdezte: “Vannak mások is? Miért nem beszél? Miért nem beszél?! Én itt most megölhetem magát, nem segít vele senkinek! Maga átlagos! Ismerje be! Maga teljesen átlagos és jelentéktelen!”

De a férfi nem kapott választ. Az asszony szomorú félelemmel bámult a férfi véreres szemeibe, s halkan ennyit mondott: “Uram, a helyemben mindenki mentegetőzne.”

A férfi elengedte a nő haját, hátrébb lépett, és az asztalon fekvő cigarettás dobozból előhúzott egy szálat, majd tehetetlen idegességgel rágyújtott.

Pennázó

Meg-re formáció

Beveszem a gyógyszerem, aztán kiveszek egy könyvet.
Ráveszem magam, hogy olvassam; tetszik e kötet.
Megveszem: kifizetem, s végül átveszem.
Otthon kinyitom, a lényegét gyorsan átveszem.

Az ablakom befagy. Hideg van.
Számítógépezek, lefagy. Meleg helyzet.

A telefonáló kimért urat beméri egy rádió-vevő.
Összemérhetjük, melyikünk bújócskázik jobban,
egy alapos felmérés után a kalapos majd koppan.

Berúgok. Egy kicsit kirúgok a hámból.
Csak az ajtót rám ne rúgja valaki. Ha úgy tesz, felrúgom.

A vizsgáztatónak is behúznék egy napon.
Meghúzott. A nevemet áthúzta a lapon.
Csak tudnám, mi fog engem kihúzni a szarból?
Ha lány lennék, meghúzhatna…

Amit kiszámolsz, arról beszámolhatsz.
Ha kijön az egyenlet, akkor a tudós rájön valamire.
Összejön a Nobel-díj valahogy. Megjön hozzá nője.
Nekem is bejön a nő. Yeah.
A párocska talán összejön, kivéve, ha valami épp megjön.

Rám mondják, hogy flúgos vagyok.
Kimondom: így van.
A főnök bemondja hangosan, hadd hallják a nagyok.
Visszamondják az állásomat, jönnek a gondok.
Lemondok a végkielégítésről: felmondok.

Összepakolom a cuccaim, bepakolom szatyrokba kint, s bent.
Ha a cég titkait más kérdezi, én bizony kipakolok mindent.

Megszólhatsz érte, visszaszólok.
Rám szólhatsz, akkor beszólok.
Néha kiszól, aki beszél.

Betéphetsz abból, amit letépsz,
ha jó helyen jársz. Vagy rosszon?
Megtéphet érte egy rendőrkordon.
Ha csak egy pénztárcát fújtál meg bután,
kifújhatod magad pár sarok után.

Betörés se jó móka, vagy szíveket összetörni,
akár rád tör a szerelem, akár nem, betörnek mosni, főzni,
Megtört ember leszel, ha az élet összetör.
Ha az ihlet megtalál, valami jót találsz ki,
ami a zsűrinek betalál, utána fuss, menekülj!
A tehetségkutatók rád találnak, ebből mássz ki!
Ha megöregszel, a képen kitakarnak,
aztán áldott földdel betakarnak.
Vagy még elébb elfognak és felkötnek.

Rákezdhetsz a nótára, hátha valami jó nő veled kezd ki, s lesz mulatság, egészestés.
Vagy írás is lehet, amibe belekezdesz, abból kerekedhet pár bekezdés.

Meglépheted, hogy fellépsz,
és belépsz a színpadra,
de tartsd fejben mikor félrelépsz:
egyszer ki is kell lépned.

Összeakadhatsz akárkivel,
de a szemed is felakad,
ha a szerszám beakasztása közben ő kiakad.
Egyszer majd rád aka(szko)d(ik) valaki.

Kicsinálnak, ha reggelire nincs becsinált.
Főleg, ha valakit felcsináltak,
azt már nem lehet visszacsinálni.
9 hónap, és összecsinálhatod magad,
de én már most becsináltam.

Vagy bealszik a csaj, ha kialszik a lámpa valahol.
Átalusszátok az éjszakát, aztán reggel még visszaalszol.

Pennázó

A kerítők

1: prológus

A város emeletes házai a betonra hullajtják sárga leveleiket: szétfröccsent okker-pöttyök és csorgatott tempera. A gyárkéményekből üdvözlő szellemként kiszökkenő novemberi köd, afféle fodrozódás tejben. És ott az utcán egy hajléktalan; talán mindene megvan itt, csak egy menyasszony, csak egy menyasszony kellene még, akivel megoszthatja királyságát. Így hát egy vödör szurok fölé hajol: piszkos keze a fekete moslékba túr, majd varjakat formáz belőle, és felengedi őket az égre. A madarak kemény csőre pedig feltépi egy gomolygó felhő bárány-testét. Megered az eső, minden csepp egy városlakó arca. Tojásként törnek össze a földön.

2

A fiú széttárja most a karjait, mintha csak a várost készülne átölelni. Ujjai a szmogban áztatott levegő kérgét kaparják – körme alatt barna félhold hízik: a városlakók valaha útjára bocsátott sóhajainak teteme.
A lány most – a város másik végében – széttárja karjait. Mintha csak a világot készülne gömbölyű mellére húzni. Ujjain festéknyom: sárga, zöld, piros, kék meg fekete. Az ablakon kihajított régi gondolatok és érzések szivárvány-cseppjei: a fiú széttárja most karjait.
Az öröm az zöld. Piros, amikor szeret a lány. Kék, amikor a fiú téli éjszakákon kihűl. Teste törött váza, a lélek afféle kihullt virág. Fekete, éj-fekete, amikor mozdulatlan minden érzés. S a fiú széttárja most a karjait.

A lány saját karjainak ölelésében; a városon túl.

3

A lány most aludni készül: kinyitja kedvenc könyvét, megágyaz magának a sorok között. Párnáját egy olyan szóra fekteti, ami a leginkább jellemzi ma esti gondolatait. Egyszerűen magára húzza a legszebb mondatokat – s fiatal testének domborulatait hűséges plédként veszik fel az író gondolatai. Így alszik el.
Mindeközben a szerző álmatlanul hánykolódik odahaza a saját ágyában. A párnájában lévő golyóstollak nyomják a halántékát.

4

A hold, a hold az gombolyag: a fiú legöndöríti és sárga fény-szállakkal csavarja be az alvó város testét. Valósággal gúsba köti, hogy moccanni se bír. A sárga a hódolat színe. De kövér csigaként vánszorog a reggel. A Nap sugarai leperzselik a házakról ezt a kötelet, és a fiú is elindul haza.

5

A fiú. És a lány. Kéz a kézben sétálnak a parkban. Ám ekkor sötéten kavargó varjú-felhő bukkan fel a fák fölött. Lecsapnak: karmukat a lány ruhájába akasztva a magasba emelik, és károgva eltűnnek vele a horizont keskeny vonala alatt. Hátul a legkisebb varjú száll, csőrében menyasszonyi fátylat tart, mintha csak a béke zászlaját lengetné, majd végül ez is eltűnik.
A fiú egyedül; leül és sír. Könnyei tollakká változnak. Éj-fekete tollakká.

EmlékKépp

Virágalomra

Hej, Debrecen, Debrecen,
A fiatalt temeti öregen
A tóth árpádi lant:
Vak vezet virágtalant.
Pedig Debrecen virágváros,
Itt a drogdíler is virágárus,
Osztogat, s a hangulat karneváli, ha
A virágkocsikon nyílik a dália.
Örömlánynak a virágnyelv tetszik,
Szép szóért fűvel-fával összefekszik,
Virágágyon kéjt váró nőtetem,
Ha extrém hely kell: szex a gyepszőnyegen.
Lélekréten lappang a kálvini titok,
A Nagytemplomban illatoznak az orgonasípok
Békésen andalog az Aranybika,
Patája alatt sértetlen virágzik a
Kutyatej, pitypang, a vidám gyermeklánc,
Száll a mag, magszállta a virágtengertánc.
Egyedem-begyedem, túllépve kegyeden
Kinőtt a földből a Debreceni Egyetem.
Kötetlen jókedv, kötött bokréta,
Hogy a hant alatt a poéta
Ne érezze, mily sivár a másvilág
Debrecentől küldetik sírjára egy szál virág.

EmlékKépp

Meddő reflektálás

Meddő órán

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok e föld kerekén.

/Tóth Árpád/

Meddő reflektálás

Nehéz megszólalni ezek után a sorok után. Nehéz hallgatni ezek után a sorok után. Pedig nincsenek sokan, mégis, nehéz kommunikálni az ujjbegyekkel, hogy legalább néhány olyan szó kibújjon a villogó vonalka mögül, aminek értelme van. De az ujjbegyek csak tompán zuhannak a billentyűkre, erőtlenül ütlegelve azokat, nem is nagyon gondolkodva azon, melyik legyen a következő. Mert ebben a néhány sorban olyan erősen jelen van valami, hogy még az ujjbegyek is a tenyér felé húzódnának szomorúan, mert elfelejtik, hogy tízen vannak, nem egyedül.

Ez a valami a magány. Oda is van írva. Egy felnőtt férfi ül az asztalnál, aki nagyon magányos, és sír. Ilyen egyszerű. Most elképzelek egy másik felnőtt férfit, aki ül az asztalnál, a dátum 2011. Előtte számítógép. Nagyon magányos. Ezért a monitoron egy pornó-oldal vonagló képeinek ritmusára… Elképzelek egy másik felnőtt férfit. Előtte számítógép. Körülötte sok másik felnőtt férfi. Előttük számítógép. Dolgoznak: pötyögés, kattogás. Talán magányosak. Most elképzelek egy felnőtt nőt. Előtte számítógép. Nagyon magányos. Ahogy még sokan mások a Bridget Jones fórumon. Most elképzelek egy fiatal fiút. Vagy lányt. Nagyon magányosak. Tudom, mert „ki van nekik írva”.

De valami nem stimmel ezzel a magánnyal. Hiányzik belőle a csend. Hiányzik belőle a könny. Mert a mai embereknek mijük van? Van stresszük, meg fészbúkprofiljuk, meg pilátesz edzésük, meg horoszkópjuk, meg poharuk, meg karrierjük, meg mítingjük, meg diabéteszük, meg pírszingjük, meg életmódjuk, meg csivavájuk, meg aromaterápiájuk, de csendjük, meg könnyük, az nincs, vagy ha van is, arra csak akkor döbbennek rá, ha véletlenül a kezükbe akad egy ilyen vers egy magányos embertől, aki ki képes volt kimondani azt, hogy magányos.

EmlékKépp

Képzelt ripacs

A király színházba ment.

Ha egy hatalmas végtelen homokórának képzeljük a világot – és miért ne tennénk – akkor vehetjük úgy, hogy minden egyes nap, amely lepereg a világ időmérőjén, az egyenlő egy homokszemmel, szóval, amikor ezeket tisztáztuk magunkban, akkor emeljünk ki az aprócska kőzettörmelékek közül egy megvizsgálásra szánt példányt, mondjuk egy bizonyos február 17-ét, a helyszín pedig legyen Párizs.

Igen, ott ment színházba a király.

Ó, Párizs! A szerelem, a romantika városa ahol folyton szól a tangóharmonika, melynek dallamára kacérkodnak, facérkodnak, franciáznak, vagy gasztronómiai élvezeteknek hódolnak, de legalább is harapnak a vendégek egy kis bagettet a frissen főtt éti csigára. És miért ne tennék? Árnyaljuk egy kissé az idilli képet: A XVII. században vagyunk, ha még nem mondtam volna, és bizony ennek a századnak is megvoltak az árnyoldalai. Főleg ha a király árnyékot vetett rá.

Az a király, aki a színházba ment.

Igazából szerette a művészeteket és uralkodókhoz képest bőkezűen támogatta létezését. Főleg ha az is támogatta őt. Sokféle darabot megnézett, de ezen a februári estén rossz előérzettel töltötte el, hogy a főszerepet Jean-Baptiste játszotta, aki az előadásra került darabot írta, rendezte, sőt a jelmezt is maga tervezte.

A király nem kedvelte Jean-Baptiste-ot.

A darabjai között volt néhány, amin kegyeskedett nevetni, mert tényleg humorosnak találta és úgy hallotta, ez is mókás és rendelkezik néminemű bájjal. Ám az, hogy a szerző játszotta a főszerepet is, elvette a kedvét. Nem adott a pletykákra, de már az udvari hírharangvirág is ezt suttogta.

Jean-Baptiste ripacs.

A király, aki magát méltán az ország legjobb színészének tartotta ezt szörnyű jellemtorzulásnak tekintette. Versailles volt a színháza és egy ország tapsolt neki

Látta már játszani, de az előzetes udvari suttogások gyökeret vertek benne, és valóban tehetségtelen és hatásvadász színésznek látta.

Lehet az is volt.

A király helyet foglalt a páholyban. Akár a nap a zeniten.

Ült, ragyogott és nem látta Jean-Baptiste szemében a szomorúságot. Nem is érdekelte. Miért is érdekelte volna?

Megadóan hátradőlt a székében és nézte a darabot. Érezte, hogy akaratlanul is széthúzódnak ajkai vagy feltör belőle a váratlan kacagás. De örömét lerontotta a hatásvadászat, amivel Jean-Baptiste a főszereplő hipochondert játszotta. És miért ne rontotta volna? Érzékeny ember volt.

A király próbált a történetre figyelni, de a növekvő ingerültség, amelyet a főhős alakítása keltett benne egyre nőtt. Ez a túljátszott sápadtság! Miért kellett így kipúdereznie magát? Még a karikák a szeme alatt is mesterségesek, azt hiszi talán, hogy ez porond és ő pedig a bohóc?

Nem volt egyetlen hiteles gesztusa sem, nem volt őszinte semmi: a túl üveges szemek, a rángó tikkes ajkak, annyira túl volt minden játszva, hogy a valóság és realitás morzsája sem volt benne. Ahogy megjátszotta a betegséget, ahogy a darab végén végtelenül előkészített mozdulattal összeesett, azon nem tudta sírjon e vagy nevessen.

A király tudta mi a művészet.

Ez nem az volt.

Ócska volt, vásári és hatásvadász. Ezt a mérleget vonta meg a király a hintójában hazafelé.

Színésznek a legszebb halál színpadon meghalni – úgy mondják.

Jean-Baptiste-ot a király nem tartotta jó színésznek, a halál azonban úgy tűnik igen, hiszen eljött ő is ezen a februári estén. Ne is időzzünk itt tovább. A kaszás ne érezze diadalát. Ugorjunk inkább pár homokszemet.

A király ír. És miért ne írna? Az özvegyi könny kötelez. Külön engedélyt körmöl, hogy éjjel eltemethessék Jean-Baptiste-ot, hiszen színészt nem temethettek megszentelt földbe.

A király, ugyanaz a király aláír. Pedig, csak egy ripacs volt- mormogja

A homokóra pereg tovább.

CikkCakk

Potterológia

Potterológia? – gondolatok Cseh Dániel, „Harry a kereszten” – bibliai motívumok és irodalmi párhuzamok a Harry Potter-kötetekben című tanulmányáról

Jelen recenzió tárgya, Cseh Dániel tanulmánya, az Amúgy 2010 téli lapszámában jelent meg.1 Célom kettős. Egyrészt szeretném tüzetes elemzés alá venni a tanulmányt, rámutatva annak hibáira és erényeire, amely úgy vélem nem csak a szerző, hanem a témával későbbiekben foglalkozni kívánóknak, tágabban minden frissen debütáló tanulmányírónak hasznára válhat. Másrészt reményeim szerint recenziómat más kritikák követik majd, megalapozva az Amúgyban véleményem szerint eddig kevésbé preferált kritikai irányultságot. Az Amúgy profilja alapvetően az, hogy a fiatal, kibontakozó tehetségek fóruma legyen, akik számára épp annyira fontosak (talán még fontosabbak is) műveikről kapott visszajelzések, mint azok publikálásának lehetősége. Ennek a DEIK-en belül eddig (és a továbbiakban is) a műhelymunkák szolgálatattak keretet. A műhelymunkák mindig jó alkalmat adnak arra, hogy „szárnypróbálgatók” egymást segítve, lelkesítve, egymás műveit megvitatva, pályájuk jelenlegi állapotáról is képet alkothassanak. Az általam javasolt kritikai vonal az Amúgyban nem felváltani, hanem kiegészíteni kívánja ezt, hiszen újabban egyre több olyan művet is közlünk számainkban, amelyek nem hangzanak el a műhelymunkákon. Biztos vagyok benne, hogy ezen művek szerzői is szeretnének visszajelzéseket kapni, hiszen fejlődésük motorja ez lehetne. A művek, amelyekre fentebb hivatkoztam, alapvetően szépirodalmi jellegűek, de nem feledkezhetünk el azokról sem, akik tanulmányt, esszét, könyvismertetőt, recenziót szeretnének a folyóiratban közzétenni. Az Amúgy alapításakor rájuk is gondoltunk, és nem kétséges, hogy saját elemi érdekünk is, hogy minél jobb és színesebb munkákkal tölthessük fel a CikkCakk rovatot. Ezért kell megteremtenünk a lehetőséget, hogy azAmúgyban publikálók ezen alkotásairól is szülessenek értékelések. E szándék húzódik meg jelen recenzió hátterében, de nem mellékesen szeretném megfogalmazni gondolataimat és észrevételeimet a dolgozatom tárgyul szolgáló tanulmányról, amelyet hibáival és erényeivel együtt is figyelemre méltó munkának tartok.

Dolgozatom elején szeretném röviden ismertetni Cseh Dániel tanulmányát. A dolgozat elsősorban a Harry Potter-kötetek bibliai motívumait és lehetséges architextusait vizsgálja. A szerző a téma kérdéseit három nagyobb gondolati egységbe rendezve fejti ki. Az első fejezet in medias res kezdetében azonban azzal szembesülünk, hogy a cím alapján éppen csak kialakult elvárási horizontunk azonnal felülíródik. A Gyermeki konzervativizmus felnőtt liberalizmussal? című fejezet a konzervativizmus és liberalizmus felosztásában vizsgálja a Harry Potter-kötetek szereplőit, a szöveguniverzum fő helyszínéül szolgáló varázslóiskolát, a Roxfortot, valamint a változatos elemekből sajátosan megkomponált világ társadalmát. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a fejezet első bekezdéseiben az írói intenciók problémájába is rövid bevezetést kapunk, az olvasó már itt arra kezd el gyanakodni, hogy talán mást, (remélhetőleg többet és nem kevesebbet) fog kapni, mint amiért „kézbe vette” a tanulmányt. A fenti kérdéseket (lejjebb még lesz róluk szó) a szerző nem részletezi bővebben, láthatóan ezek csak afféle vázlatok, töredékek, gondolatmorzsák, amelyek viszont érzésem szerint adott körülmények között keveset adnak a választott témához, ellenben szétfeszítik a tanulmány kereteit. Kétségtelen azonban, hogy vannak közöttük, ha nem is minden további nélkül elfogadható, de továbbgondolásra érdemes következtetések. A második fejezetben (A Harry Potter-univerzum ötletbázisai címet viseli) immár a főcímben megjelölt téma körvonalazódik. A tanulmány írója a Harry Potter-regények kapcsán C. S. Lewis és J. R. R. Tolkien méltán híres, és a téma szempontjából mindenképpen figyelmet érdemlő fantasy-regényeit, a Narnia krónikáit és A Gyűrűk Urát vonja be az elemzésbe, főként a motivikus egyezések és a bibliai párhuzamok szempontjából. Úgy vélem ez a tanulmány legjobban megírt és a leginkább eredményekkel kecsegetető része, ám mint ahogy már azt az előző fejezetről is megjegyeztem, itt is csak vázlatokat kapunk, érdekesnek tűnő, több figyelmet érdemlő lehetőségek felvetését, részletes kifejtésük azonban elmarad. Az utolsó fejezetben („Szeressétek egymást, amint én szerettelek” – a rowlingi krisztianizáció) a szerző láthatóan arra törekedett, hogy az előző fejezet gondolataira alapozva, azt továbbépítve, egy egységes koncepcióba rendezze azokat, ezáltal a regények egy lehetséges olvasási módjára is felhívja a figyelmet. Úgy vélem azonban, hogy a dolgozat egyes helyein keletkező logikai ellentétek megkérdőjelezik a dolgozatban végig vezetett gondolatok ilyesfajta végkicsengését. A Zárszó összefoglalása jól tükrözi a dolgozatban megjelenő kérdések sokrétűségét, de egyben a kaotikusságát is.

A következőkben a tanulmány azon elemeire koncentrálok, amelyeket kifogásolok, vitathatónak vagy átgondolásra érdemesnek tartok. Fentebb már jeleztem, hogy a tanulmány többszöri elolvasása után egy logikai ellentétet véltem felfedezni. Az első fejezet az írói intenciók problematikájával indít. Ahogy a szerző írja: „az, hogy egy szerző milyen jellemű embert választ főszereplőnek, hogyan mutatja be a hatalom birtokosait és elszenvedőit, árulkodik a világnézetéről, értékrendjéről”.2 A megállapítás ellen alapvetően nincs kifogásom, bár én az „árulkodik” helyett úgy fogalmaznék, hogy árulkodhat a szerző nézeteiről. Nem érzem viszont, hogy ez a megközelítés hozzátesz bármit is a Harry Potter-regények olvasatához, vagy akár a választott részkérdéshez. Bármennyire vitathatatlan is, hogy Rowling zsenialitásának (amely, mint ahogy a tanulmány tesz is rá utalást, rengeteg irodalmi toposz és architextus működtetésével, tudatos kombinációjából teremti meg saját szöveguniverzumát, és ezt önmagában is nevezhetjük a művészin túlmenően zseniálisnak) érdeme a Harry Potter-sorozat egyedülálló arculata és az ebből következő óriási sikere, úgy gondolom, hogy a regények önmagukban is megállják helyüket, s elemzésükhöz, ha nem is feltétlen elhanyagolandó, de szükségtelen ismernünk, vagy akár csak kutatnunk a szerzőnő írói intencióit. „A gép forog, az alkotó pihen…” Az intenció-kutatás az irodalomtudomány legmegbízhatatlanabb ága – csak hogy parafrazáljam témánk tárgyát. S akárcsak a regényekben, a való életben is minimum „látónak” vagy legalább is „legilimentornak” kellene lennie az irodalmárnak, hogy valamelyest betekinthessen a kulisszák mögé, az írói tudatba. Bizton merem ezt állítani, hiszen maga a tanulmány igazol. Úgy tűnik ugyanis, hogy a szerző maga is tisztában van a szerzői intenció estlegességével, viszonylagosságával, hiszen hiába állnak rendelkezésre az írónő nyilatkozatai, a vele készített interjúk, a mögöttük álló szándékról csak sejtéseink lehetnek, ahogy erre a tanulmány a következő helyen helyesen rá is mutat: „az utolsó kötet kiadása után közölte, hogy Dumbledore homoszexuális nemi identitású, de ennek nincs szerepe a műben, hisz az igazgató karaktere »aszexuális« […] ezt értelmezhetjük egyszerű fricska-/gegként, a meleg jogokért harcoló gesztusként, és egyfajta árnyalt elemzésként is”. Ez a rész azért is elhagyható az elemzésből, mert mint a szerző kétszer is hangsúlyozza, az írói intenciók gyakran mindenféle tudatosságot nélkülöznek. Ha viszont nem állapíthatjuk meg teljes bizonyossággal, hogy a szerző mikor tudatos, és mikor nem az, érdekesnek vélt feltételezéseink csakis meddő vitákba bonyolíthatnak bennünket, anélkül, hogy ténylegesen hozzájárulnának vizsgálódásunkhoz. E probléma felvetése a „bevezetésben” azért sem túlságosan előnyös, mert a sokszor tényleg helyesnek tűnő és fontos következtetéseket teszi viszonylagossá. Amikor a szerző azt írja, hogy „az írónő liberális/demokrata szócsövei: Hermione és Dumbledore”, a „szócsövei” kifejezésről arra következtet az olvasó, hogy itt ténylegesen arról lehet szó, hogy az írónő tudatosan próbál meg bizonyos általa preferált eszméket (valljuk be, hogy maga a megállapítás, hogy az írók saját értékrendjüket közvetítik műveikben: igaz) hangozatni a regényekben. Ám a pár sorral feljebb még éppen arra hívták fel a figyelmét, hogy a regények minden további nélkül tartalmazhatnak olyan részeket, amelyek mindenféle tudatosság, szándék nélkül kerültek oda. Az érzékeny olvasó erre egyből felteszi magának a kérdést: akkor most hogy is van ez, tényleg lehet ezen részeket egyfajta írói „programként” olvasni? Éppen emiatt nem tud érvényesülni a „rowlingi krisztianizáció” (egyébként kissé erősnek érzem ezt a terminust) feltevése sem. Mert hiába jelenti ki a tanulmányban a szerző (úgy vélem helyesen), hogy „a művek során végigvonuló erkölcsi viszonyrendszer egyértelműen tanító szándékú”, ha a szándék mögött meghúzódó program feltételezését, az írói intuíció viszonylagossága megakadályozza. Jobb tehát, ha az írói szándékot nem firtatjuk, hanem azon kérdésekre keresünk válaszokat, amelyeket a szöveg vizsgálatával nyerhetünk. Ezért szerencsésebb az is, ha a szerzői életrajzot az elemzés perifériáján tartjuk, vagy egészében elvetjük, és meghagyjuk az életrajzírók és irodalomtörténészek egy későbbi nemzedéke számára. Az elemzés fókuszában, ahogy néhány helyet leszámítva jelen tanulmányban is így van, a szövegnek kell állnia.

Tartalmilag számomra ez volt a tanulmány legkifogásolhatóbb eleme, ezért most áttérnék arra a kérdésre, hogy hogyan válhatna összetettebbé, kiforrottabbá az elemzés. Nem kizárólag az adott tanulmányhoz kapcsolódóan teszem meg észrevételeimet, hanem a téma kutatását illetőleg több lehetséges irányvonalat is felvetek, amelyek máig kidolgozatlanok vagy csak részben tárgyaltak, és vizsgálatuk sok érdekes eredményt tartogathat, amelyek hozzájárulhatnak a Harry Potter-kötetek átfogóbb, részletekre jobban kiterjedő értelmezéséhez.

A tanulmány szerzője az első fejezetben három fő szempont alapján elemezte a regények szövegvilágát: karakterek, helyszín, társadalomkép. A karaktereket vizsgálva a főszereplőkre koncentrált. A szerző karaktertipológiája alapján az átlagos képességű, de nagyra hivatott főhős, a kissé együgyű, de hűséges barát „klasszikus-fegyverhordozó karaktere” és a „bölcs öreg” szintén klasszikusnak számító toposza rajzolódik ki. A fenti megállapításokat nem vitatom, ám szerintem jobban ki kellett volna domborítani azon tulajdonságokat, amelyekre részben kapunk utalást a dolgozat más helyein, hogy a karakterek személyisége igen összetett, a kötetről kötetre folyamatosan változik, formálódik, s halmozottan igaz ez a regények gyermekszereplőire. A regényfolyamon végighaladva megrajzolható a karakterek jellemének fejlődésvonala, amelynek végére érve a fő- és mellékszereplők sem ugyanazok, mint akiket a szöveguniverzumba belépő olvasó megismerhetett az elején. Ennek hogyanja és miértje többek között a pszichológiai szempontú olvasat lehetőségét is felkínálja. A történet helyszínének vizsgálata, bár kétségtelen, hogy nagyrészt a cselekmény ott játszódik, túl kell, hogy mutasson a Roxfort falain. A regényben kirajzolódó mágikus tér felépítése tele van mitológiai utalásokkal, így érdemes lenne megvizsgálni, hogy milyen eljárásokkal, milyen elemek felhasználásával teremti meg a könyv saját világát, egy sajátosan működő önmitológiaként. A társadalom vizsgálatánál ki lehet emelni bizonyos társadalomkritikai attitűdöket, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy alapjában véve mégis csak egy fiktív világról beszélünk, ahogy az a művekből is kiderül, saját szabályai alapján működő univerzumról, amely a róla kialakított képünket is befolyásolja. Alapjában véve a politikai nézőpont bevonását nem tartom jónak, mert sem a személyes tapasztalat, sem a tanulmány elolvasása nem győzött meg arról, hogy a Harry Potter-kötetek a gyermek- és ifjúsági irodalom (bár kétségtelen, hogy részleteiben túlmutatnak azon) témaköre helyett, akárcsak érintőlegesen is, a politikai pamflet irodalomhoz tartoznának. Egyébként ezt az olvasatot a tanulmány végére maga a szerző is elveti: „a konzervatív-liberális tengely műre való erőltetése helyett azonban termékenyebb azt az álláspontot megfogalmazni, miszerint a keresztény értékrend egyes társadalmi megvalósulásai mentén alakította ki Rowling a HP eszmei arculatát”. A szövegelőzmények és az architextusok vizsgálata szempontjából fantasy mellett elsősorban a gyermek- és ifjúsági, főként angol, regényeket, school story-kat emelném be az olvasatba. De a fentebb említetett karakterfejlődés okán, a fejlődésregény architextusként való olvasata is szóba jöhet. A bibliai parafrázisok és motívumok vizsgálatát indokoltnak tartom, viszont úgy vélem, akkor lehet igazán használható megállapításokra jutni általuk, ha azon elemeket emeljük ki, amelyek közvetlenül, és nem közvetve, a fentebb említett szövegelőzmények alapján, hanem feltételezhetően tudatosabb koncepció részeként kerültek bele a műbe. Végezetül még egy olvasati módra hívnám fel a figyelmet, amelyet kézenfekvősége okán talán elsőként kellett volna említenem. A xenológia, a saját-idegen viszonyának vizsgálata szintén lényeges kérdésekre adhat választ, hiszen valamiféleképpen a varázsvilág és a hétköznapi világ között távolságból következő idegenség majdhogynem olyan nagy, mint az emberek és a „marslakók” közötti idegenség. De ez nemcsak a két világ, hanem a világokon belül is megfigyelhető, a generációk, a különböző helyzetű varázsló csoportok, és a mágikus lények között. Érdekes és tanulságos következtetéseket vonhatna le az a kutató, aki a konfliktushelyzetek, és azokra adott reakciók, kezelési kísérletek szempontjából elemezné (részben születtek is már ilyen munkák főként pszichológusok tollából) a köteteket. Hiszen, ahogy azt a tanulmány írója is megállapítja, a Harry Potter-regények „erkölcsi és ideológiai mondanivalója két szóval foglalható össze: szeretet, tolerancia”. De ez csak látszólag ennyire nyilvánvaló.

Néhány technikai jellegű észrevétellel zárnám recenziómat. A tanulmányban jónéhány „kisebb” hiba található, amelyek sokat rontanak az összképen, és a dolgozat tartalmának megítélését. Többször céloztam rá, hogy nagyon hiányolom a bevezetőt. Úgy vélem, egy magát komolyan kezelő elemző dolgozat megköveteli, hogy az elején mindenképp felvázolják, hogy miről lesz szó, és azt hogyan tárgyalják. A szerző által használt hivatkozási technika, amely csak a kötetet és az oldalszámot jelöli, nem egyértelműsíti, hogy pontosan, mely részre is gondol. Érthető a szándék, hogy nem akarja idézetekkel telezsúfolni a dolgozatát, ám éppen az adja meg az elemzés sava-borsát. Itt jegyezném meg, hogy a címleírásoknál, lévén irodalommal foglalkozó tanulmány, célszerű az ITK által javasolt mód használata (lásd a végjegyzet címleírásait). Ez természetesen függ az adott folyóirat elvárásaitól, amely az esetek többségében mégis csak irányadó. A kötetekben használt sajátos jelentésű szavak (pl. mugli, sárvérű) használatakor mindenképp meg kell magyarázni a jelentésüket, hogy ne gátolhassák a megértést. A könyvek rövidítésének használata, bár kétségtelenül praktikus, a szerző szempontjából kényelmes, ám egy alig tíz oldalas tanulmányban nem elegáns. Ezen hibák tényleg csak aprónak tűnnek a dolgozat legnagyobb technikai hibája mellett, nevezetesen, hogy nem használ semmiféle szakirodalmat. Ez önmagában is kifogásolható, tekintve jómagam is félórás keresgélés után rátaláltam hat-hét, a témával foglalkozó könyvre. Elismerem ezek nem mindegyike feltétlenül a legszínvonalasabb munka, sok esetben feltételezhetően ugyanarra a népszerűségi-hullámra, amely a Harry Potter-könyveket és filmeket kíséri, „ülnek rá”, mint a játékgyártók, és a tini divattal foglalkozó cégek. Ennek ellenére elengedhetetlen, hogy tudomásunk legyen ezekről, ha lehet, használjuk, ha nem lehet, hajítsuk el, de legalább jelezzük a külvilág felé, hogy ismerjük őket.3

Összegezve a tanulmányról kialakult képemet, azt kell elmondanom, hogy egy figyelemre méltó, ambiciózus munka, de sok hibával. Sokat akar a tanulmány (talán túl sokat is), de tartalom egy tanulmányra sok, két tanulmányra kevés. Gyengeségei ellenére mégis szimpatikus dolgozat. Úgy vélem, még sok lehetőség rejlik a hasonló témájú munkákban. A témaválasztás időszerű. A „potterláz” lassanként lecseng, s a potterológia új útjai nyílhatnak meg azáltal, hogy nem ez folyik immár minden csatornán az ember felé. És ennek az új iránynak a gerincét, szerintem, éppen az irodalmároknak kellene szolgáltatniuk. A laikusok vitái, hogy az Isten vagy a sátán műve-e, lecsendesednek, s helyét átveheti a tényleges elemzés, amely nem jó és rossz dichotómiájára épít. Hiszen akárcsak minden műnek, vagy akárcsak ennek a tanulmánynak is, egyaránt vannak pozitívumai és negatívumai.

______________________________________

1: CSEH Dániel, “Harry a kereszten” – bibliai motívumok és irodalmi párhuzamok a Harry Potter-kötetekben, Amúgy, 2010/ téli, http://amugy.fw.hu/index.php?c=Article&id=&cid=65. (Letöltve: 2011. 02. 12.)

2: CSEH, i.m. (a további idézetekben szintén erre a tanulmányra hivatkozom)

3: A következő sorok önálló bibliográfiai esszé formájában is megjelenhetnének. Ám célom ezúttal sem az, hogy valamiféle totális tudást prezentáljak. A teljeség igénye nélkül, néhány könnyen beszerezhető (Debreceni Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, a debreceni Méliusz Könyvtár állományában megtalálhatóak) műre hívnám fel a figyelmet, amelyek ismerete úgy vélem alapvető követelmény a témával foglalkozó kutató számára. A két angol nyelvű szakirodalommal kezdem. Julia Eccleshare könyve (ECCLESHARE, Julia, A guide to the Harry Potter novels, London- New York, Continuum, 2002.) két nagyobb gondolati egységben tárgyalja a Harry Potter-köteteket. A Háttér (Background) című fejezetben, mint a legtöbb a kötetekkel foglalkozó tanulmány, a Harry Potter-sorozat sikerére, magára a Harry Potter-jelenségre keres választ. Emellett a kötetek változó világának vizsgálatát is kiemelten kezeli. Mint az több elemzőnek feltűnt, a regényfolyam egyes darabjai egy tudatos írói koncepció részéinek tekinthető, amelyek úgymond „együtt nőnek az olvasóval”. Ez azt takarja, hogy a kötetek nyelvezetét, stilisztikáját, tartalmát, és nem lényegtelenül terjedelmét is úgy alakította ki Rowling, hogy az megpróbálta maximálisan figyelembe venni a megcélzott olvasóréteg életkori sajátosságait. Az első rész utolsó fejezete pedig a fenti tanulmány szempontjából is lényeges elemként, a regények szövegelőzményeit, lehetséges architextusait is elemzi. A második részben (The world of Harry Potter) a regény szöveguniverzumára koncentrál, nagyon hasonló módon, mint az általam elemzett tanulmányban, a Roxfort világát és a társadalmat is vizsgálja, de emellett részletesebben szól az oktatásról és a család szerepéről is. Andrew Blake könyvében (BLAKE, Andrew, The irresistible rise of Harry Potter, London- New York, Verso, 2002.) szintén vizsgálja a Harry Potter-regények világra szóló sikerének lehetséges okait, és a nyomában megjelenő szubkultúrát, de az ellentábor reakcióiról is szót ejt. Ezek a kiadványok alapvetően ismeretterjesztő célzatúak, és kiadásuk idejéből következően, csak az első négy kötetig tárgyalják a regényeket. Ám mindenképpen érdekes, tanulságos következtetéseket fogalmaznak meg, amelyek jó alapjai lehetnek a későbbi vizsgálódásoknak. Kende B. Hanna (KENDE B. Hanna, Harry Potter titka: A gyermek csodavilága, Budapest, Osiris, 2001.) könyvét azért emelném ki, mert ő az első magyar nyelven alkotó szerző, aki a Harry Potter-regények olvasásába beemeli a pszichológiai nézőpontot, bár nem irodalmi-elemző szempontból, hanem mint gyakorló pszichológus. Ennek ellenére szintén hasznos olvasmánynak tartom, egyben rámutat arra, hogy a „potterológiával”, mint alkalmazott tudományággal is számolni lehet. Szintén a pszichológia szempontú olvasás lehetőségére példa aHarry Potter pszichológiájának tanulmányai (Harry Potter pszichológiája: A kis túlélő nem hivatalos lélekrajza, szerk. MULHOLLAND, Neil, h.n., Gold Book, é.n.), de a kötet átfogóbb módon a társadalmi szemszöget sem szorítja háttérbe. A Harry Potter világának feltérképezése című esszékötetben (Harry Potter világának feltérképezése, szerk. LACKEY, Mercedes, h.n, Gold Book, é.n.) kortárs science fiction- és fantasy-írók írnak Harry Potter-világának változatos elemeiről. A kötetben jó néhány társadalmi szempontú elemzést is találunk, de kiemelném James Gunn esszéjét, amely a regényeket az angol iskolaregény (school story)kontextusában vizsgálja. Sajnos a recenzió megírásnál nem volt szerencsém még kézbe venni két frissen megjelent, igen érdekesnek tűnő kötetet, Péterfi Rita olvasásszociológiai tanulmányát (PÉTERFI Rita, A Harry Potter-nemzedék: A fiatalok olvasási és könyvvásárlási szokásairól 2010-ben, Budapest, Hatágú Síp Alapítvány, 2010.), és a Hajnal István Kör kiadásában megjelent Harry Potter és a filozófia című tanulmánykötetet (Harry Potter és a filozófia: Avagy Roxforti tananyag mugliknak, szerk. BASSHAM, Gregory, h.n., Hajnal István Kör, 2010.), amelyek valószínűleg szintén érdekes és hasznos felismerésekkel gazdagíthatják a kötetek olvasatát.

CikkCakk

Küldj egy jelet

Az Európa Kiadó Küldj egy jelet című dalszövegének és a hozzá tartozó számnak, klipnek az elemzése

Az EK

Az Európa Kiadó zenekar 1981-ben alakult. A tagok egy része már együtt zenélt az URH nevű formációban is, aminek frontembere a Kontroll Csoport későbbi énekese, Müller Péter volt. Az Ultra Rock Hírügynökség feloszlása után Menyhárt Jenő, Kiss László és Salamon András a közös zenei út folytatása mellett döntöttek. Bevették Dénes Józsefet, s tagcserék, vendégművészek szerepeltetése és rövid feloszlás után, ha nem is rendszeres koncerttevékenységet folytatva, de ma is működnek.

Stílusuk alapján az alternatív avagy az art punk címkét ragasztották az együttesre. Az 1980-as években főleg egyetemi klubokban, kisebb rendezvényeken zenéltek. Értelmiségi, a szocialista közerkölcsöt sértő szövegeik miatt az első lemezük, a Popzene csak 1987-ben jelenhetett meg. A rajongókhoz azonban már korábban is eljutottak egy ügyes trükk segítségével: filmes barátaik álpályázatotokat írtak ki egy-egy zenés film rendezésére, melyeket az Európa Kiadó „nyert meg”. Először felvették a leforgatni soha nem kívánt film muzsikáját, aztán „ejtették” a szkriptet. Így született meg az 1982-es Love és az 1984-es Jó lesz.1 1989-ben újabb lemezt adtak ki, a Szavazz rám! címűt.

Kisebb hazai koncertjeik után 1986-87-ben külföldre is eljutottak. Felléptek Amsterdamban és a Glastonbury-i fesztiválon.

A Küldj egy jelet című dal a Popzene album második száma.2 Klipet is készítettek hozzá, melynek vonatkozó részletei szintén be lettek építve az elemzésbe.

A hedonizmus és gúnyképei

A dalszöveg egy visszaemlékező férfi gondolatait jeleníti meg, aki bár egy konkrét este történéseit tárja elénk, mégis úgy tűnik, mintha ez a szubjektumnak az éjjeli rutinja lenne. Az élvezetek keresésének naponta ismétlődővé tétele a hedonista, önpusztító életet hozza diskurzusba.

A lírai én emlékezési folyamata egy ehhez kapcsolódó aktussal indul be: egy pincérnő mellének megfogásával. E karakter egyesíti magában a később megjelenő topikokat: foglalkozása miatt a kocsmát, vendéglőt lépteti be a gondolatkörbe, ami a mámor elérésének színhelye, s e mámort nőisége miatt a szexualitással köti össze. Egy később újrahangszerelt verzióban a zenébe a pincérnős sornál kapcsolódik be a dob, az ütem, ami alátámasztja, hogy kezdetként, kiindulópontként tekinthetünk erre az asszociációindító mellérintésre.3

A mulatás aktusának tematizálása egy szójáték segítségével történik, a buja, pesti éjszaka parafrazeálja a város teljes nevét, átalakítva azt a polgári budapesti éjszakából egy élvhajhász változattá. A „sok jóból jó sokat”, és a carpe diem-elvű „ez az éjszaka ez sosem ér véget” gondolatok tökéletesen illeszkednek a hedonista felfogásba.

A lírai én a hedonizmus két alapelemét, a bódulatot okozó élvezeti cikkek használatát és a női nemmel való egyesülést nevezi meg életritmusának szerves részeiként.

A vers beszélője a tudatmódosító szerek használatát az ima szakrális rítusával köti össze: „elmondom az imát és bedobom a vitaminokat”. A vitaminok itt nem a szubjektum egészsége, testi épsége érdekében beveendő pirulákat jelölik, hanem a tudat elhomályosítása érdekében használt drogokat. A klipben e résznél az énekes a magasba dobja a karjait, mint aki rögtön felrepül a szerektől.4 E felfelé tartás az ima szentségével kapcsolódik össze. Az ima – amellett, hogy a bűnöktől való feloldozásért történő könyörgés is lehet, ami így e szöveg során egymás mellé rendezi a bűnbánatot és a bűnt, ilyen sorendben – egy olyan aktus, mely a hívő és istene közt teremt kontaktust, tehát felfogható úgy, hogy az imádkozó (lelke) száll, felszáll istene felé. Az ima és a drogok összekapcsolódása más EK-számban is megjelenik.5 Mind a Hová menjek, mind a Küldj egy jelet című szám során a lírai én tudatmódosító anyagok segítségével a magasba emelkedik, s e repülés szakrális elemmé válik az isteni szféra diskurzusba hozásával. Az utóbbi dalhoz készült klipben először az énekes röppen a magasba, majd a zenekar tagjai, s végül a nézők, a földi csodálók is. A talajról, Budapest utcáiról az égboltra kerülők helyváltoztatása felfogható e karakterek apoteózisaként, mely nem szent életüknek, hanem életszeretetüknek és –élvezetüknek az eredménye. Az énekes repülése rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a mennyországban vagyunk: a felhők és az ég vérvörös körülötte, a színek sokkal inkább illenek a Pokol földalatti szférájához, mint a „jutalommennyéhez”. A drogoktól való repülés élménye egyébként sok zeneszöveg építőeleme.

A vers több intertextuális utalással él. A Rolling Stones szövege szó szerint felidéződik: I can get no satisfaction. Ez mutatja a hedonista szubjektum kielégülésének lehetetlenségét, másrészt a 2001-es verzióban ezt a sort kiemelik azzal, hogy az egész kórus énekli, emellett csupán a refrén kap ily központi szerepet. A Stones-szám alapvetően a fogyasztótársadalom kritikáját adja, a médiumok által sulykolt cikkek emberekre erőltetését bírálják szövegükben. Az EK-dalban ez nem hangsúlyos, de az első sorokban találhatunk utalást erre: „Gyönyörű autók, gyönyörű nők”, mintha ez is egy reklámból kiemelt, idealizált kép lenne. A Satisfaction című nótával a fogyasztótársadalom alternatívájaként megjelölt élvhajhász élet a kapocs. A Rolling Stones-dal szubjektuma nem ugyanazt a cigarettát szívja, mint a tévében a ruhák fehérségét garantáló mosóport reklámozó figura, s e dohány „nem ugyanolyannak” címkézése eufemesztikus megnevezése lehet a drogoknak.6

A Satisfaction utolsó strófája a lírai én leányokhoz fűződő viszonyát említi. Az Európa Kiadó Küldj egy jelet című nótájában szintén a nő, azaz az élvezetek forrása a szöveg második részének központi motívuma. A versben a drog és a nő egymás után jelenik meg, de a végén a repülésnél, a felszállásnál összekapcsolódnak, a tudati és testi repülés összeolvad.

A nőre való állati vágyakozás a telefonos résznél mutatkozik meg: az „azt üvöltöm a telefonba” részt a szubjektum többször megismétli egymás után, a klipben még a fülkés telefonban leemelt kagylót is idegesen forgatja kifejezve ezzel csillapíthatatlan libidóját. Ehhez kapcsolódik a „gyere gyorsan” felhívás repetitív jellege, mely szintén az előbbieket támasztja alá.

A lány gyönyörűségének és a lírai én iránta érzett szerelmének nem két ember közti viszony az alapja. A vers beszélője az egész női nembe szerelmes, amire a klip megtekintése közben derül fény: az „az a lány vagy, aki kell nekem” résznél sorra mutatják a női arcokat.7 E nőfaló kép jobban illik a hedonista karakter attribútumaihoz, mint a hős szerelmeséihez.

A cím – ami egyben a refrén is – egyrészt utal a női ágyék forróságára, mely ha készen áll, ha befogadni kíván azt fizikailag-szellemileg jelzi, másrészt referencia arra az osztott, hármas világtagolásra, melynek minden szférájában meg kívánja kapni a lírai én az aktuális nőt.

Az első, illetve inkább az alsó szint, ahol a nő és a férfi egyesül az a pokol: a „Pokol éjfél után” sort követi a lánnyal való találkozás leírása, azaz a Pokolba való belépés ekvivalens ezzel a meetinggel. A lírai én a „Küldj egy jelet lentről” ismétlésével leírja kettősük helyzetét: a lány lentebb van hozzá képest, talán pont a Pokolban s onnan küldd jelet a férfinek, s éjfél után valóban minden elszabadul.

A szövegben a Pokol léte a legerősebb a három szféra (a másik kettő a Föld és a Menny) közül, amit a szubjektum ördögi attribútumai biztosítanak. Azt mondja magáról, hogy „én vagyok az áldozat, én vagyok a tettes”, akárcsak Lucifer, aki tettessége miatt angyalként megbukik, s így a szép, égi sík másodhegedűs szerepe helyett az alvilág elsőszámú figurája lesz. Néhány sorral lejjebb azt írja: „semmit se adok, csak elveszek”, ami szintén passzol az önző ördögképhez, s később ehhez kapcsolódik a „most ne menj el, most ne menj el/ maradj velem ma éjjel” szövegrészlet, mely az életbeli mellett a szexuális önzőség jelentését hordozza, hiszen a szubjektum csupán saját gyönyörére törekszik, a partner „nem mehet el”, az ő élvezete nem fontos, sőt, lehetőleg ne történjen meg. A Rolling Stones korábbi idézése erősíti a lírai én alvilági főkolomposságát, hiszen a Sympathy for the Devil című számban a beszélő az ördög bőrébe bújik.8

A másik két szféra a vers végén jelenik meg, amikor a szubjektum többszöri ismétléssel hangsúlyozza, hogy az aposztrophé tárgya az ő szerelme a Földön és az egekben. Ez az a két sík, amit a klip is megjelenít, a kezdetben még Budapest 1980-as évekbeli utcáin őrülten rohangáló énekes később az égen úszva repked. A Pokol feletti szintek szövegszerű és képi megvalósulása ellenére előbbi a domináns, hiszen a menny elérése (ami a klipben kezdetben amúgy is vérvörös) csupán a ”vitaminok” és az őrülten kívánt nő segítségével történik meg. Keresztény értelemben ez nem egy szakrális ascenzió, a szubjektum perspektívájából viszont, aki a hedonista életet mint modellt követendőnek és kívánatosnak tartja, az elért szféra valódi transzcendenciát hordoz(hat).

A hedonizmus követése magában hordozza a nemlét baljósan felsejlő képét, mely a versnek is alkotóeleme. A Hamletből idézett klasszikus sor: a „to be or not to be, that is the question” szó szerinti beépítése a szövegbe erős összefüggést teremt, miszerint az öngyilkosság gondolatával foglalkozó dán királyfi s a Küldj egy jelet önpusztító lírai énje valahol rokonlelkek. A drogok miatti elmúlás jellemző gondolata az Európa Kiadóhoz hasonló zenekaroknak, a Kontroll Csoport például a következő népmesei indítású szöveggel teszi a nemlétet jelenvalóvá: „hol vagyok/ nem vagyok/ hol vagyok, hol nem vagyok”.9 A klip is hozzáteszi a részét az „egzisztálni avagy nem”- topikhoz: a hamleti kérdés után nem sokkal következik az „én maradok hús a csontjaimon” gondolat, mely a lét mellett teszi le a voksát, viszont a videóban a főszereplő e sornál az órájára pillant, mintha azon gondolkozna, hogy még élek, de meddig.

A lírai én élvhajhász életmódjának két fő elemét az égi szférába röpítő drogok és a szexualitás adják. E kettőnek az összefonódása a Pokolból indulva egyfajta szintek közti lépcsőt jelent, egészen az egekig való eljutásig, ami azonban csupán a hedonizmus szemszögéből jelent csúcsot, beérkezést. E filozófia mellett a nemlét gondolata sejlik fel a költemény során, bár az nem kap hangsúlyos szerepet.

A hedonizmus és az ezt kísérő pusztulás szövegbeli komolysága a klip során megkérdőjeleződik, bizonyos képkockák karikírozzák a mély gondolatokat. A pokolian kívánt nő helyett a „te vagy a szerelmem” részletnél groteszk módon egy ló és két birka tűnik fel a képernyőn.10 A „sok jóból jó sokat” sornál, mely a hedonizmus jelmondata lehetne, egy narancssárga mellényes kukás jelenik meg két nagy, fekete, műanyag szemetesládával, sugallva azt, hogy ez a filozófia hova való.11 A „gyönyörű vagy és én szeretlek téged” frázisnál nem a klipekben szokásos környezetet láthatjuk, az énekes az évszakszimbolika törvényeit felrúgva áll az őszi esőben egy esernyő alatt.12 A néhány másodperccel korábban lévő, az éjszaka végtelenségét említő rész is kissé ironikus, hiszen a klipben fényes nappal van.

A szöveg közösségi üzenete

Az Európa Kiadó a kádári kultúrpolitika 3T-s szisztémájában a tűrt kategóriába tartozott, s ha figyelmesen megnézzük a Küldj egy jelet című szám szövegét és klipjét, akkor fedezhetünk fel benne olyan elemeket, melyek átcsúsztak ugyan a cenzúra rostáján, de kétértelműségük miatt értelmezhetők rendszerkritikaként.

A már említett hamleti mondat az igazság elkendőzését kapcsolja be a jelentésbe. Hamlet az édesapja kísértetétől megtudja, hogy mi módon halt meg valójában, s a gyilkos leleplezése – annak hatalmi pozíciója miatt – problémákat okoz. A kísértetre szövegszerű utalás van az EK-számban: „úgy járok haza, mint a kísértetek”, s e sort követi a lenni vagy nem lenni-kérdés. A dalszöveg szubjektuma is érezheti úgy, hogy birtokában van az igazságnak, a tudásnak, de ezt nem adhatja át, mert az aktuális hatalmi diskurzus nem tűri el a bírálatot.

A klipben is találhatunk referenciát a rendszer kritikájára: A „helyzetnek nincs semmi oka, hogy megváltozzon magától”- szövegrészlet alatt egy arcot mutatnak szemből, majd profilból, pont úgy, ahogy a bűnözőket szokták lefotózni, éppen csak a tábla hiányzik a kezéből.13 A lírai én bűnösnek tartja a fennálló helyzetet, ami megváltoztathatatlannak látszik, bárhonnan is nézzük. A „nem tudom, hogy hol a határ”- daldarabnál egy lefelé csukódó sorompó és néhány – feltehetőleg határőr – figura jelenik meg a képernyőn.14 A szöveggel ellentétben a videóban tudjuk hol a határ – méghozzá konkrét, fizikai értelemben – s ez a határátkelő éppen záródik, sugallva azt, hogy a szabad vándorlás akadályoztatott.

Összegzés

A dalszöveg önmagában, zene és klip nélkül nem bírna olyan széles jelentésréteggel, mellyel e két „kiegészítő” birtokában rendelkezik. A szöveg hedonizmusa, a tudatmódosító szerek szakrális köntösbe való bújtatása és a különböző szinteken történő vágyódás a női test iránt összekapcsolódik a nemlét csendesen meghúzódó gondolatával. E filozófiát aláássa, parodizálja a videó, mely fontos gondolatok elhangzásakor gyenge viccekkel ér el szarkasztikus hatást.

A szocialista erkölcsbe nem illet bele az élvhajhász életmód. E szemléletbeli különbség mellett néhány szövegszerű vagy a klipben megjelenő elem is erősíti a vers kritikai élét.

___________________________________

1 Jávorszky Béla Szilárd, Sebők János: A magyarock története 2. Népszabadság könyvek, 2006. 53.

2 http://malter.blogter.hu/83683/europa_kiado (Szőnyei Tamás által szerkesztett blog) /2010. 12. 25/

3 2001-ben kiadtak egy Popzene/ Szavazz rám! összevont albumot, azon hallható a Küldj egy jelet! e verziója, mely a youtube-os klippel (http://www.youtube.com/watch?v=tk-yB8Hg844 /2010.12.25/) nem egyezik.
http://malter.blogter.hu/83683/europa_kiado (Szőnyei Tamás által szerkesztett blog) /2010. 12. 25/

4 http://www.youtube.com/watch?v=tk-yB8Hg844 0.54 mp. /2010.12.25/

5 Ma éjjel elrepülök a Földrôl
A mennyország kapuján dörömbölök
Vannak dolgok, amik nem jönnek el soha
Feledés vár a karjaid között
Extázisok és imák
(EK: Hová menjek: http://www.pgabor.com/wp/2003/01/01/europa-kiado-lyrics/#20) /2010.12.25/

6 When I’m watchin’ my TV
And that man comes on to tell me
How white my shirts can be
Well he can’t be a man ’cause he doesn’t smoke
The same cigarrettes as me
http://www.literatura.hu/rock/classic/rolling_stones_lyrics.htm

7 http://www.youtube.com/watch?v=tk-yB8Hg844 1:38 /2010.12.25/

8 http://www.sing365.com/music/lyric.nsf/sympathy-for-the-devil-lyrics-the-rolling-stones/d3a58d2a82bea04f4825689a00299126 /2010.12.25/

9 (KCS: Ez az, ami éppen kell: http://www.pgabor.com/wp/2003/01/01/kontroll-csoport-lyrics/#15) /2010.12.25/

10 http://www.youtube.com/watch?v=tk-yB8Hg844 3:21 /2010.12.25./

11 http://www.youtube.com/watch?v=tk-yB8Hg844 1:01 /2010.12.25./

12 http://www.youtube.com/watch?v=tk-yB8Hg844 1:07 /2010.12.25./

13 http://www.youtube.com/watch?v=tk-yB8Hg844 1:33 /2010.12.27/

14 http://www.youtube.com/watch?v=tk-yB8Hg844 2:52 /2010.12.27/

CikkCakk

Black Swan – Ahogyan a hattyú repül

2010-es Black Swan-nel kapcsolatban már a premier előtt is hatalmas elvárásai voltak a közönségnek, ám akik eddig még nem látták, most, az Oscar gála után még nagyobb reményekkel kezdenek bele. Meg kell nyugtatnom őket: nem fognak csalódni. Még most, néhány nappal a film után is mélyen él bennem néhány kép és kérdés. A Black Swan legnagyobb előnye véleményem szerint éppen ez, hogy képes gondolatokat ébreszteni bennük, melyeken aztán még sokáig rágódhatunk.

A történet lényegében egy balettintézeti művész, Nina életét járja körül, aki éppen élete szerepére készül: ő játszhatja el a Hattyúk tavának főszerepét. Miközben próbál minden elvárásnak megfelelni, gyakorlatilag beleőrül abba, hogy azt várják el tőle, tökéletes legyen. A hatalmas nyomás kétpólusú, melyek egymással ellentétes irányba tolják a lányt. Thomas, az új darab rendezője, akit Vincent Cassel személyesít meg, mindent bevet, hogy előcsalogassa a lány rejtett, sötét énjét, míg az anya igyekszik továbbra is kislányként kezelni a már felnőtté váló Ninát, akinek semmilyen személyes teret nem enged. Óvó vele szemben, hiszen azért „adta föl” balett karrierjét, hogy lányát megszülje és mindent érte áldoz fel, szinte azt szeretné, ha ők ketten egy személyként élnék életüket. Saját részről ezt az önállótlanságot, a szabadság teljes hiányát nevezném az őrület legerősebb kiváltó okának. Hiszen a szülők hatalmas terhet rakhatnak azzal gyermekük vállára, ha ilyen erősen saját álmaiknak rendelik alá őket, és ha nem értik meg, hogy felelősségük, irányításuk az új élet iránt egyre inkább el kell hogy halványuljon, hogy az új személyiség is teret nyerhessen.

A másik erőteljes pulzus –mint már említettem- a Thomas által a szexualitás és a vágyak elszabadítására tett kísérlet, mely mivel célja nem szerelem, hanem a darab tökéletességének elérése, újabb aggályokat kelt a lányban. Ő nem érti, hogy Thomas oktatni akarja, és nem szeretőjévé tenni, hiszen nem vonzódik hozzá. Nina viszont annál inkább, egyre erőteljesebben ragaszkodik a férfihoz és megpróbál megfelelni elvárásainak, kiszabadítva magát a béklyókból. Ám ahogyan érezni kezdi, hogy a férfi más szeretőt keres magának, elkezdi félteni a szerepét, és úgy érzi, hogy minden percről perce összeomlik körülötte. Már maga sem tudja mi a valóság. És ahogyan egyre jobban összezavarodik, mi is egyre kevésbé tudjuk eldönteni, hogy abból, amit látunk mi igaz és mi csupán a táncos hallucinációja.

Úgy gondolom a film által felvetett kérdések nagyon is aktuálisak. A gyermekekre egyre több teher hárul, egyre hamarabb kezdenek beletanulni a felnőttek világába, ami egy gyengébb személyiséget a frusztráló környezet hatására könnyen megtörhet. A teljesítmény, a karrier, a munkahelyi elvárások is jelentős hatással lehetnek személyiségünkre. A filmben a szülői indíttatás hatására a balett az egyetlen, amely Nina életét elfoglalja, és mint magánember, szinte semmiről nem tud. Nincsenek barátai és az elfojtott vágyairól, problémáiról senkinek sem képes beszélni. Egyedül a tökéletességre törekvés marad az életében, és ezért kell megsemmisülnie, amikor eléri a célját. Hiszen eljött életének fénypontja, és ezután már nem marad semmi számára, amiért élnie lehetne. A film még most, néhány nappal a megnézése után, is elgondolkodtat. Közel áll hozzánk, problémáival nap mint nap szembetalálkozhatunk. A legfőbb kérdés pedig az: a fekete és a rossz mindig együtt járnak?a

Így lettem DEIK- tag

Alszik a magányos,de felébred a végén

Az emberek valójában magányosak. Egyedül kell szembenézniük a fogorvosi fúróval, a műtőasztallal és a halállal is. Krízishelyzetben mindig magukra maradnak.

Az igék semmiben sem különböznek az emberektől. Egyedül kell átélniük, mikor rosszul ragozzák, lerövidítik, vagy elferdítik őket, arról nem is beszélve, hogy ha elavulnak, egyedül kell eltűnniük a mindennapi nyelvhasználatból és a kollektív tudatból. Krízishelyzetben mindig magukra maradnak.

Alszik névre kereszteltek, de bár ne tették volna. Ez a névadás megkeserítette a gyermekkoromat és iskoláséveimet. Apám ragaszkodott hozzá, hogy így hívjanak, de ő el sem tudja képzelni, milyen szörnyű is ilyen névvel élni. Könnyű neki, köznapibb és¬ unalmasabb neve nem is lehetne… Néha fárasztó tud lenni az én apám, nemhiába mondják nomen est omen, tudniillik Elfárad a becsületes neve.

A kálváriám már az Általános Szófajképzőben elkezdődött. Sose vittek magukkal, ha tanulmányi kirándulásra mentek valami egzotikus szövegbe, merthogy én „úgyis csak aludnék”, de ez lett volna a kisebbik baj. Egyáltalán nem voltak barátaim, senki sem értett meg és képtelenek voltak elfogadni, hogy első szám első személyben máshogy viselkedem, mint ők. És ami a legjobban fájt: nemcsak a melléknevek, főnevek vagy az amúgy is csőlátású számnevek csinálták ezt, hanem saját igetársaim is. Az igaz, hogy néha egy-két igenév odajött hozzám (mindig identitászavarral vádolták őket, nem csoda, hogy szolidaritást vállaltak velem), de többnyire ők is inkább magukkal voltak elfoglalva. Egy állandó dosszié volt fenntartva csak az én számomra, amibe feljegyezték a „kirívó eseteket”, amikor nem voltam hajlandó egy csoportban dolgozni a Személyragképzősökkel. Különösen a k-kat utáltam az alanyi ragozás osztályból, szóba se bírtam állni velük. De mit tehettem volna? Erkölcsileg és nyelvtanilag is helytelennek éreztem velük parolázni és a többiek ahelyett, hogy megpróbálták volna megérteni ezt, rögtön csípőből elutasították az egészet.

A Grammatikai Iskola sem volt sokkal jobb. Itt ugyan már nem volt külön dosszié, de a tanárok állandó figyelmének céltáblája voltam. Mindig megpróbáltak analizálni és tudományos magyarázatokat találni „különös” viselkedésemre. Senki se szereti, ha tengerimalacnak nézik, ugye? A társaim pedig itt sem voltak sokkal megértőbbek. Taszította őket, hogy nem voltam hajlandó beolvadni közéjük, hogy más tulajdonságaim voltak, mint nekik és az is, hogy ez nem fájt nekem. Az igék, sőt valójában minden szófaj magányosnak született, nincs szükségünk társakra. Ez a gondolat volt az én mentsváram, állandóan otthon ültem, olvastam a nagy klasszikusokat: a Helyesírási kézikönyvet, a Magyar Nyelvtan Szótárát, sőt néha még a Szinonimaszótárra is ráfanyalodtam, ha nem volt jobb dolgom. De mindez megváltozott, mikor bekerültem az Univerzális Grammatikába.

Az Univerzális Grammatika volt az a hely, ahol kinyílt előttem a világ. Életemben először találkoztam prepozíciókkal, módosítószókkal, pre – és sufixekkel, sőt egész paradigmasorokkal volt lehetőségem megismerkedni, és nem csak az unalmas ragozható szófajok képét kellett néznem. Már ez az újdonság elég volt ahhoz, hogy egyszer- egyszer eljárjak társaságba. Egyik ilyen kis összejövetel teljesen megváltoztatta az életemet.

Kicsi asztal volt az övék, összedugták a fejüket és a művészetekről beszéltek. Nem tűntek teljesen komplettnek, de ez nem számított, ahogy rájuk néztem, tudtam, hogy meg kell ismerkednem velük. Mikor közelebb értem, láttam, hogy bizony igék ők is, mint én. Nagy csalódás fogott el, hiszen eddig mindig csak rossz tapasztalataim voltak igetársaimmal. De mikor meglátták, hogy közeledek, barátságosan intettek, hogy menjek csak oda. Az asztalukhoz invitáltak, mondták, hogy üljek le és kérték mutatkozzak be. Mikor megtudták, hogy Alszik vagyok, egyből izgatott susmorgás kezdődött el és egyesével elkezdtek bemutatkozni, nagy gesztusokkal és kacsintásokkal kísérve. Ma már mind jó barátaim és mindegyikőjüket imádom, de akkor még értetlenül hallgattam, ahogy sorolják a neveiket: Lelkesedik, Eszik, Iszik, Álmodozik, Álmodik, Kegyetlenkedik, Szigorúsodik, Kacarászik… Nem értettem mire fel ez a nagy öröm. Nem voltam én ehhez hozzászokva! Végül nem bírtam tovább és megkérdeztem mire véljem mindezt.

– Mindig örülünk, ha hozzánk hasonlóval találkozunk. Egy olyasvalakivel, aki hozzánk tartozik – nevettek rám őszintén; bevallom már akkor a szívembe zártam őket. De nem mertem elhinni a dolgot és egyáltalán nem is értettem, honnan tudják ezt ilyen biztosan.

– Nem értem, magyarázzátok el jobban. –kértem hát őket.

– Jaj, hát mit nem értesz ezen? Te is ikes ige vagy, mint mi. Közénk tartozol! – ez teljesen ledöbbentett. Még senki sem mondta nekem, hogy ikes ige vagyok. Így hát erőteljes ellenkezésbe kezdtem.

– Dehogy vagyok én ikes ige, hogy jut ez eszetekbe!

De nem foglalkoztak vele. Az asztalra csaptak és kimondták a mondatot, ami megváltoztatta az életemet.

– DE IKES vagy!

Így lettem DEIK- tag

A Költő Hadtest

Elmeséltem Mihálynak, hogy miután a behívót egy kovaköves, a hüvelykujjon a bőrt sokszor kellemetlenül ledörzsölő öngyújtóval elhamvasztottam, a katonaság emberei nem szálltak le rólam. Feltűntek mindenhol: ők rejtőztek a gyorsétteremben a Segíthetek?-tábla mögött, ők akarták letépni a mozijegyem perforált részét, és ők csepegtek le a WC keféről használat után. Én próbáltam menekülni előlük, mint agyaratlan vadkan az agárdandár elől, de elkaptak, s erőszakkal besoroztak a Költő Hadtestbe.

Mihály el se hitte, hogy nekem többet ért a civil szabadság, mint a laktanyaélet örömei. Foggal-körömmel ragaszkodtam az önállóságomhoz, de miután kilátásba helyezték, hogy a körmömre rákoppintanak, a fogaim pedig kiverik, lemondtam sokra becsült szabadságomról.

Mihály – akivel egy szobába kerültem a katonaságnál, s később a legjobb barátom lett – hitt a hadseregben, szívvel-lélekkel csinálta a rárótt feladatokat, még az én olykor maró gúnyba hajló szkepticizmusom se tudta megtörni.

Együtt mentünk keresztül a kiképzés kimerítő procedúráján, testközelből láthattuk a másikat, amint a hadtest 4. versszakaszának 3. sorában izzadva futja a napi penitenciaként kiszabott 2000 hexamétert. Eleinte furcsa volt az egyszerre dobbanó, nagy port felverő verslábak sokaságát hallgatni, de ma már erre a zajra, ütemre gondolva menetelek át esténként az álmok világába.

Egymás mellé kerültünk a forradalmi újításnak számító 4-4-3-3-as petrarcai rajformációban, s mivel a beosztás szobánként történt, ezért Mihállyal ketten álltunk őrséget az elefántcsonttoronyban.

Emlékszem, az egyik vigyázó éjjelünkön életem ködös céljait fejtegettem, vágyott szabadságom festegettem színesre, és köptem az alattam elterülő, megfigyelendő területre, miközben Mihály bölcsen csak annyit mondott:

– Nézd, madarak! – felpillantottam, s ott keringtek fölöttünk a szerelmes galambok, a büszke sasok és egy hatalmas albatrosz. Elnéztem őket, egészen addig, míg az egyik le nem szart.

Mihály szűkszavúbb és megfontoltabb volt nálam, tudta, miként kell cselekedni, hogy a bajtársak és a feljebbvalók előtt is tetszetős legyen. Még a hadtesthez kerülésemkor történt, hogy az őrmester reggeli beszéde alatt gunyorosan odasúgtam neki:

– Mihály, fegyverek közt hallgatnak a Múzsák!

– Kuss! – jött a gyors válasz, csak egy morával hamarabb csendre intve engem, minthogy a szónokló őrmester odanézett volna. Ezzel elkerültük a büntetést. Persze nem mindig sikerült. Egyszer tiltott helyen, az istállóban dohányoztunk, s a csikket a lóalomra pöccintettük. Láttuk, hogy parázslik, de azt hittük csak szalmaláng, elalszik magától. De nem így lett, egy kisebb lángoszlop kerekedett belőle, amihez a parancsnok kirendelte az egész szakaszunkat, s hármasával le kellett vizelnünk azt mondogatva, hogy a dohányzás lángot okozhat. Társaink kissé nehezteltek ránk, az őrmester pedig behívott minket egy idő- és értékszembesítésre.

Ma már leplezetlen öniróniával emlegetem a kezdeti éveket. Görcsös ellenszegülésem elmúlt, az elégetett behívó emléke lassan maga is hamuvá vált. Rájöttem, hogy a seregben van a helyem. A Költő Hadtest kötelékébe tartozom, 4. versszakasz, 3. sor, Mihály mellett.