Category Archives: Pennázó

Pennázó

nulla óra

megpillantásod tétlen
mozzanathalmazként
elkering levegőtlen
üvöltésemben
sárszínű a miattad
és megüt a padlómuszáj

védtelen tőled az éjfél

Pennázó

Korom címe elé

a Kor kiáltott, orvosok rohantak
szemüvegük feketén fehér
nem tudni mit matattak
de elveszett a láz, a fény

itt vagyunk a puszta csempén
hátunk alatt az ágy didereg
áll már mögöttünk a rém
hogy nyelvünkre fújjon hideget

és köpenyében mindentudása
(és hogy a szív mint dobog,
ha rá hallgatsz: elhallgatod)
ő sírodnak áll, hogy tested kiássa

ez most a kor: ha elfogyasztod
vagy rád omlik fehér pénz magánya
papírbankón drogminta emberujjról
a világ köszön csak senki ne lássa

buzgón keresnek sokan csak egyet
de eladnak és rútan felednek
azok kik tablettában mérik
az időtlenség puszta mérgit

Herceg, ez most a kor
a puszta hang sem terjed
sűrű bűne közt a csendnek
füsthajat sodor sok komor
zavarba jöttek a rendek.

Pennázó

K. T

K. T. mindig is vízihulla akart lenni. Arról nem volt elképzelése, hogy konkrétan milyen úton szeretne idáig eljutni, vagy hogy milyen vízben is valósítaná ezt meg. De maga a tény mindig is határozott vágya volt. Az a gondolat ragadta meg, hogy teljes könnyedséggel ott lebeg a vízen. Már az elképzeléstől is mélységes nyugalom árasztotta el.
A helyi 40-es villamost vezette K. T. már jó 47 éve. Nem volt már fiatal, de azért bőven volt még ideje a nyugdíjazásig, amit bánt is, meg nem is. Aki 47 éve vezet végig naponta ugyanazon az útvonalon, az igencsak szeretne szabadulni tőle, viszont el sem tudja képzelni, hogy akár egy nap is ne lássa a jól ismert környéket. Így volt ezzel K. T. is, aki éppen ezért nem is nagyon elmélkedett efféle kérdéseken. Amíg dolga akad, csinálja, ha már nem lesz, nem csinálja többet. Egyébként sem volt az a fajta ember, aki sokat mereng a világ állásán, különösen, ha nem is rajta múlott. Úgy vélte, hogy a megváltoztathatatlannal nem kell törődni.
Egyébként sem vágyott semmi másra egész életében, csak nyugalomra. Márpedig ha az ember fölösleges dolgokon töpreng, akkor nem sokáig maradhat békés. A munkáját is ezért választotta és tartott ki mellette oly sok időn keresztül. Emiatt nem nősült meg soha, az aztán már végképp minden lett volna, csak nyugalmas nem. Látta, hogyan élnek a szülei, látta a barátai házasságát, és minden alkalommal újra elégedetten nyugtázta ezt a döntését, egyszer sem bánta meg.
Egy nap, mikor már befejezte a műszakot, elindult hazafelé. Tíz perces sétára lakott a végállomástól, jól is esett egy hosszú nap után ennyi gyaloglás és szabad levegő. Ahogy megy az utcán egyszer csak a lába elé pillant és meglát egy döglött békát. Egy darabig csak álldogált, nézte a békát, vizsgálgatta, de sehogy sem tudta a dolgot mire vélni. A város szélén van egy tó, ahol elég sok béka él, hallotta is nyári estéken a brekegésüket, de sosem jönnek be a városba, már csak a távolság miatt sem. Visszagondolt a hosszú, itt eltöltött évekre, és egy esetet sem tudott felidézni, amikor a városban békával találkozott volna. Gondolta, hátha egy kutya hozta be, és hagyta itt, már élettelen állapotban. De nem látott semmilyen nyomot, harapást, karmolást, a béka sértetlen volt. Mint aki egyszerűen idejött kimúlni.
Még az előző napi eset járt a fejében másnap is, amikor már épp az ellenkező irányba tartott. Az állomáson felszállt a 40-es villamosra, de a vezetőfülke ajtajában megtorpant. Egy újabb tetem. Érthetetlen. De hogy kerülhetett pont ide? Akárhogy törte a fejét, egyre kevésbé értette a dolgot. És most még neki kell eltüntetni is. Egyáltalán nem volt kedve hozzányúlni. De hát ez is egy olyan dolog az életben, amit meg kell tenni, nincs értelme azon gondolkozni, hogy nincs hozzá hajlandósága az embernek. Így hát K.T. fogta is a lapátot és a seprűt, és kihajította a békát a szemetesbe.
Egyre különösebbnek tetszett a két eset, és K.T.-nek határozott érzése volt, hogy valamilyen összefüggésnek kell lennie közöttük. De nem tudta mire vélni, semmilyen magyarázatot nem talált. Megnézte gyorsan az aznapi újságot, hátha írnak a békarajzásról, de sehol semmi. Pedig biztos van rá valami tudományos magyarázat. Kíváncsi volt rá, vajon csak neki tűnt fel a békák ilyen hirtelen felbukkanása a városban, ezért ha már az újságban nem talált semmit, elhatározta, hogy majd a kollégáit faggatja ki. Ebédszünetben fel is hozta a témát, amikor elég sokan ott voltak az étkezőhelyiségben. Senki sem vett észre semmit, a legtöbben nem is reagáltak a felvetésre, bolondságnak gondolták. Hiszen hogy is kerülnének döglött békák a városba, pláne a villamosra. K. T. még próbálta forszírozni a kérdést, de hamar belátta, hogy senki sem kíváncsi rá és a békáira, így tudomásul vette, hogy ez egyedül számára tűnik szokatlannak.
Ismét hazafele azon törte a fejét, hogy hogyan is járhatna a dolog végére, mitévő is legyen. Nyugalomra áhítozó természete azt súgta neki, hogy nem kellene ezzel foglalkoznia, hiszen valószínűleg valamilyen egészen egyszerű és valójában érdektelen magyarázata van a jelenségnek, ami másoknak még csak fel sem tűnt, akkor nem lehet olyan nagy dolog. Csakhogy ahogy kinyitotta az ajtót és belépett a lakásába, egy újabb béka hevert a földön, aminek hiányzott a fél lába. Ez már tényleg több, a soknál, valamit most már tenni kell.
Másnap reggel bizonyos T. L. nevű egyszerű hivatalnok haladt munkába a város szélén fekvő tó mellett. Figyelmes lett a víz felszínén úszkáló testre, megállt, közelebb ment. A reggeli nap még csak ekkor tört át a fákon, az elhagyatott vidéken nem volt más rajta és a hullán kívül. A hulla gyönyörűen békés volt. T. L. is vizihulla akart lenni.

 

Pennázó

Az Ősök Szekere

A kopár, porlepte völgy lustán nyújtózott a vöröses égbolt alatt. Enyhe szél kavarta fel a homokszemeket, és ördögszekerek bukdácsoltak le a sziklás domboldalakról. Csend volt, csak a messzeségből hallatszódott egy-egy pusztai farkas keserű, magányos vonyítása.
A fiú acélhegyű lándzsájára támaszkodva állt a völgyet kelet felől szegélyező domb tetején. Hosszú, fekete hajába vékony bőrszíjakat font, a törzse szokásai szerint. Csizmája kopott volt, és az út pora kéregként tapadt rajta. Vállán egy szürke köpenyt lengetett a szél, alatta egy inget és egy foszladozó nadrágot viselt. Tizenhat éves volt, és tudta: ebben a percben lett belőle férfi.
Törzse szokásai szerint csak abból a fiúgyermekből válhatott férfi, és így a közösség teljes jogú tagja, aki megtette a zarándokutat a Szekér Templomához. És most ő, Nyughatatlan Sólyom, közel kéthónapnyi út után végre megpillanthatta a völgy alján megbúvó barlangtemplom száját. A bejáratot lándzsával és íjjal felfegyverkezett őrök vigyázták, hogy rendet tartsanak a messzi vidékekről érkező zarándokok között. Az utazók hevenyészett sátrai elszórtan lapultak meg a völgy alján, távolabb a Szekér Templomának bejáratától, melyet a papok, katonák és kereskedők épületei vettek körül.
Nyughatatlan Sólyom határozott léptekkel indult meg lefelé a sziklás domboldalon. Az egész égbolt a vörös különböző árnyalataiban pompázott, ahogy már gyermekkora óta megszokta. A tompa fény nyugat felől érkezett, s a fiú tudta, hogy hamarosan rendes szállást találhat, ahol végre átaludhatja a sötétség hosszú óráit. A Pusztában töltött hetek alatt hozzászokott, hogy a sötétben mindig ébernek kell lennie, s csak a vörös égbolt alatt aludhatott pár órát, amikor a szellemek és Háború démonai békén hagyják az embereket.

Nem sokkal később már egy fogadónak nevezett helyen ült a jelentéktelenebb vendégeknek fenntartott hosszú és kopott asztalnál, és az útközben elejtett pusztai farkasok bőréért cserébe kapott szárított marhahúst ette. A helyiség nagyobb volt, mint amihez hozzá volt szokva, és a falak is mintha valamiféle furcsa sziklából álltak volna. Az egész épület négyszögletes volt, ami az öreg falusiak meséiből ismert városok házaira emlékeztette Nyughatatlan Sólymot. A levegő izzadtságtól, trágyától és a sülő hús zsírjától bűzlött. A hosszú asztalnál majdnem minden szék foglalt volt.
─ Mesélj, barátom, neked mi a történeted? ─ Szólította meg a balján ülő férfi, aki nem sokkal lehetett idősebb a fiúnál. Az öltözékéből arra következtetett, hogy karavánokkal utazó zsoldos lehet.
─ Nem hiszem, hogy érdekelne. ─ mondta Nyughatatlan Sólyom, miközben a száraz húst rágogatta. ─ Ugyanazért jöttem, mint itt az összes zarándok, hogy lássam a Templomot.
A zsoldos egykedvűen bólintott, majd körülnézett a helyiségben. Férfiak és nők vegyesen üldögéltek az asztaloknál, ettek vagy kockajátékkal mulatták az időt. Némelyikük ugyanúgy volt öltözve, mint Nyughatatlan Sólyom, mások a zsoldosok farkasprém vállasát és széles pengéjű kardját viselték. A kisebb, jobb helyen álló asztalok mellett furcsa öltözékű és látszólag fegyvertelen városiak ültek.
─ Bizony a legtöbben ezért vannak itt. ─ szólalt meg néhány lélegzetvétel múlva a férfi. ─ Ám én nem a célodról, hanem a történetedről kérdeztelek. Még szinte gyerek vagy, és láthatóan egyedül utazol, biztos van miről mesélned…
─ Törzsem szokása, hogy a férfivá érő ifjak elzarándokolnak a Szekér Templomához, hogy megérintsék a Háború Szekerét ─ mondta Nyughatatlan Sólyom, s kortyolt egyet a vizes kupájából.
A zsoldos felkacagott.
─ Hát ezért vándoroltál a pusztában, ezért menekültél éjszaka a démonok elől? Hogy megérintsd azt az átokverte szekeret? Én mondom neked, semmi különös nincs abban az ősi vasdarabban. Semmi mágia, vagy mit tudom én micsoda, amit a te pusztai néped gondol.
─ Falunk öregjei szerint viszont igenis van varázsereje. ─ válaszolta Nyughatatlan Sólyom sértődötten, és a férfi felé fordult. ─ Gonosz erő. És azért kell megérintenünk, hogy megkísértsen minket ez az erő. Ha felkészültek vagyunk, legyőzzük a hatalmát, és megtisztulva érkezünk vissza a faluba.
A zsoldos megcsóválta a fejét, és a plafont kezdte nézegetni.
─ Évszázadokkal ezelőtt még biztos volt ereje. ─ felelte elgondolkodva. ─ Amikor az ősök szabadon átjárhattak vele az istenek birodalmába. Akkor nem csak ez az egy szekér volt. Ez csak azért lehet különleges, mert ezzel hozták vissza a Háborút és a démonait.
A férfi megvonta a vállát, és előhúzta a tőrét az övéből. A fegyver pengéje acélból volt, és láthatóan borotvaéles. Nyughatatlan Sólyom még nem látott ennyire tökéletesen megmunkált pengét. Ki tudja, hány marhát zsákmányolhatnának a szomszédos törzsektől, ha ilyen fegyvereik lennének otthon.
─ De mindegy is, ─ folytatta a férfi ─ azok az idők elmúltak. A Háború kitombolta magát, és már démonok sem járják gyakran az éjszakát, embereket kísértve. Mindenki békében él… többnyire.
─ Az öregek azt mondják, régen sokkal több ember élt errefelé. És nem vörös volt az ég, hanem kék, meg fehér.
A zsoldos ismét felnevetett, és az asztalt kezdte el farigcsálni a tőrével.
─ Mi errefelé nem hiszünk a meséknek, fiú. A Háború eljövetele biztos sok dolgot megváltoztatott, na de kék ég… és ennél is több ember? Sok helyen megfordultam már életemben, elhiheted, és nem hinném, hogy néhány ezernél több ember meg tudna élni egy helyen. Akkor biztos felütné a fejét a viszály és az elégedetlenség, és egymás torkának esnének.
─ Törzsem férfijai nem vágynak a viszályra, legalábbis azok, akik megtisztulva térnek vissza a zarándoklat után. Békében élünk, és az öregek szerint egyszer majd újjáépítjük a régi világot. Ha a Háború és a démonok mindörökre visszatérnek oda, ahonnét származnak.
Beszélgetőpartnere megvető mosollyal állt fel az asztaltól. Tőrét újra az övébe rejtette, majd kiitta poharának tartalmát.
─ Úgy legyen! ─ mondta egykedvűen, és megveregette Nyughatatlan Sólyom vállát. ─ Nah, jól elbeszélgettünk, fiú, bár attól tartok, te is ugyanolyan bolond vagy mint a többi elvakult zarándok itt a Templom körül. Mindenesetre sok szerencsét kívánok aküldetésedhez.
A fiú kétségek között, gondolataiba merülve fejezte be a vacsoráját.

A reggeli fényben zarándokok tucatjai másztak elő a sátrakból és a fogadók épületeiből, és sereglettek a Szekér Templomának bejárata elé, hogy bebocsátást nyerhessenek az aznapra kirendelt őrző-paptól. Nyughatatlan Sólyom is ott állt köztük, a hideg ellen köpenyébe burkolózva. Lándzsáját támaszkodott, és nagyokat ásított a végigaludt éjszaka után. A fogadónak nevezett épületben farkasbőrért cserébe kapott egy saját szobát földre terített pokróccal és szárított pusztai fűvel megtömött párnával. Még egy szajhát is ki tudott fizetni.
A szeretkezés után együtt feküdtek a földre terített pokrócon. A lányt Fehér Csillagnak hívták, és aznapra Nyughatatlan Sólyom volt az utolsó kuncsaftja, így nyugodtan maradhatott még vele egy ideig. Együtt feküdtek a földre terített pokrócon, és a fiú megtudta, hogy Fehér Csillag is a pusztai törzsekből származik, ám múltjáról a lány ennél többet nem árult el. Annál többet tudott viszont a Szekér történetéről, mivel gyakran előfordult, hogy papokkal hált, és azok néha jobban szerettek mesélni, mint hemperegni.
Nyughatatlan Sólyom a lánytól tudta meg, hogy a Háború előtt valóban nagyon más volt az emberek világa. Az ég színe is akkor váltott vörösre, mikor a Szekérrel visszatértek az utazók, és a Háború és a démonok lassanként átvették az uralmat az emberek gondolatai felett. Fehér Csillag elmondta, hogy azelőtt is voltak csaták és küzdelmek a törzsek és népek között, ám a Szekér hátán maga a Vörös Úr, a Háború jött el az istenek országából, és a maga képére, a maga ízlésére formálta a vidéket.
Azóta az ereje folyamatosan gyöngült, ám munkálkodásának nyoma még hosszú időn keresztül látható lesz a világban.
Ahogy a Templom előtt állt a zarándokok sorában, Nyughatatlan Sólyom azon gondolkozott, vajon mennyit hihet el abból, amit Fehér Csillag mondott el neki előző este. A papok állítólag szerettek sokat fecsegni, és megtéveszteni, félrevezetni az egyszerűbb embereket. A fiú végül is arra a következtetésre jutott, hogy a Szekér már olyan régen állhat az elhagyatott templomban, hogy senki ember fia nem lehet biztos a történetében. A világ pedig olyan, amilyen, s ha valaha másmilyen is volt, az már régen elmúlt, és nem rájuk tartozik.

A vörös ég mögüli világosság már majdnem egyenesen fentről érte őket, mire a papok elkezdték beengedni a zarándokokat a templomba. Nyughatatlan Sólyom kíváncsian lépett át a barlang száját őrző, két ember magas acélkapun, és indult meg papok vezetésével a járatok útvesztőjében. A barlang különös volt a fiú számára: a járatok oldalainál vasrudak futottak végig, pedig kapaszkodni egyáltalán nem volt rájuk szükség, a plafonról pedig furcsa tárgyak lógtak le, és ismeretlen jelek, mellettük különböző irányokba mutató nyílvesszők mellett vezetett az útjuk.
Meglepően hosszú gyaloglás után végül egy nagy terembe értek, és a fáklyák fényében végre megpillanthatta magát az ősi Szekeret, amely vérbe borította az emberek világát. A Szekér nagyobb volt, mint amilyennek Nyughatatlan Sólyom képzelte, és a formája egyáltalán nem hasonlított semmihez sem, amit eddigi életében látott. Mintha az istenek egy nagy vasgolyót próbáltak volna madár alakúra formálni, ám félúton elment volna a kedvük tőle, és abbahagyták. Acélos külsején a fáklyák fénye táncolt, ahogy a fiú közelebb lépett.
─ Íme, a Szekér, melyen nagyravágyó őseink elérték az istenek országát, s visszatérve onnan elhozták a Háborút, mely vörösre festette egünket. ─ visszhangzott a zarándokcsoportot vezető pap hangja.
A fiú büszkeséget érzett, amiért képes volt egyedül megtennie az utat, ahogy az apja, a nagyapja és az ő atyjai is tették. Előre lépett, és jobbjával megérintette a Szekér oldalát. Nem érzett semmit, csak a hideg fém tapintását a tenyerén. Ezt jó jelnek gondolta, hisz nem hatott rá a kísértés, és tiszta férfiként térhet vissza a falujába.
Épp indult volna visszafelé a folyosókon, mikor észrevette a furcsa jeleket a Szekér oldalára festve. Nyughatatlan Sólyom visszafordult, és hirtelen ötlettől vezérelve ráköpött a jelekre, kifejezve megvetését a Vörös Úrral szemben.
A pap valamit utána kiáltott, ám a fiú már nem figyelt rá. Magabiztosan indult vissza a felszín felé, aztán pedig haza, a falujába. A gyermekember felnőtt.
A pap megcsóválta a fejét, és bosszúsan törölgetni kezdte ruhaujjával a jeleket, melynek jelentését csak az ősök ismerhették: New World ─ Mars Expedition 1.

Pennázó

A vadak

Az ég hullámzása egy város fölött: a csillagok mint bóják; egymásnak csapódnak, koccannak, majd folytatják útjukat a végtelen, sötét mezőn, ahol most a Vadász jár. Ujjai szorosan a fegyverre kulcsolódnak, tekintete – akár a tükörtojás – elfolyik, pupillája ásítva nyeli el a fűszálakon megcsillanó vízcseppek szelíd ragyogását, amely bágyadt glóriaként az áldozati nyúl felé kúszik. Micsoda gonosz kísértet, csillogásba öltözve! Rozsdás láncok csörgése, kattanás, ahogy az üres puska tüzel; nincs golyó, mely a húsba fonódna és nincs Vadász és nincs nyúl sem, csupán ég-hullámzás a város fölött.
Poharak tükröződése egy étteremben. „Cheerio!” – köpi ki magából a köszöntést néhány száj, s torkon akadt falatokon pendülnek a tegnapi köszönöm-ök dísz-szólamai. Beethoven zene csorog egy zongorán. Tenger születik, s álmosan kapja fel a vendégek seregét, lágyan egymáshoz koccintva koponyájukat – Cheerio és egészségetekre, gyerekek! – Majd feltálalják a nyulat: a szájában puskagolyók kötege, hosszú fülei fölött glória, s még mozog, amikor a pincér kitépi pihés kis lábait. De a vendégek éhségtől őrülten már csillagokká alakultak: mint bóják, lökdösik egymást végig valami termen, ahol királyi szellemként trónján terpeszkedik a belső üresség.
Tükörtojások fegyelme. Átcsuklott esték, a lélekből kivájkált parafadugó: bánatos dzsinn kesergi fel magát az éjszakai égre, körmök alól csempére potyogó puzzle darabkák. A pincér mögül, a konyhából sikongó gyermekek szaladnak elő – majd’ fellökik ezeket a tálcás pingvineket – és képeket kezdenek kirakni: nos, ez a darabka ide illeszkedik, az a darabka oda illeszkedik, amaz meg sehová sem illeszkedik.
A kirakó maga az égbolt. Hullámzik a város fölött, a csillagok tán’ hópelyhek; fagyból köszörült részegségedben felszállsz egy buszra, s jegyért könyörögsz. A sofőr végül egy megnyúzott nyúl tetemét vágja hozzád, a száradó vér emlékezete bekúszik füleden, és már emlékezni kezdesz egy Vadászra, aki meglepett a réten, s rád tartotta mosolygó puskáját. A fegyver néhány golyót kacagott ki magából, a golyók vörös, mosolygó szájat hasítottak húsodba. A következő emléked, hogy egy tálcán pihensz, körülötted éhes éttermi sereglet. Mondanál valamit, de a szádat teli tömték felhasznált buszjegyekkel.
– Cheerio! – Emeli fel a poharát egy nyúlprémbe csavart hölgy; torkán szemgolyó méretű gyöngyök futnak körbe, szájáról viaszként csöpög a padlóra a vérvörös rúzs.
– Semmi gond, asszonyom, majd én feltakarítom! – szakad ki az egyik pincérből a mondat, majd a földre veti magát, és ruhájával itatja fel a sötét foltot.
– De hiszen ez vér! De hiszen ez vér! – sikolt a felszolgáló, és a szája elé kapja kezét.
– A hosszú életre! – Emeli a poharát a magasba a Vadász, olyan magasra, hogy senki még csak koccintani sem tud vele. – Arra, hogy holnap felkelünk! Arra, hogy holnap ismét nekirugaszkodunk egy napnak! Arra, uraim és hölgyeim, hogy átmasírozunk csak ezen a planétán, arra, hölgyeim és uraim, hogy mindegyikünk a halál csöndes bizonyosságával éli meg mindennapját! Arra, hogy a holnap mindig holnap marad csupán, és arra, hogy a tegnap meg nem tett, elhalasztott, csak gondolatban véghez vitt dolgok értéktelenül buknak alá a ma közönyében! Cheerio!
– Csírijóó! – visszhangozza a vendégsereg, majd megrohamozzák a padlón hagyott kirakó darabkákat és konfettiként a magasba dobálják őket.
Csupán a mezőn fekvő éjszaka, csupán a láthatatlan szöcskék ciripelése, és egy Vadász rejtőzködése: ott fekszik, a levelek között, mellkasán lőtt sebek rózsás nyílása, a kicsordult vért borként issza az éhes föld. Miközben az égre köpi lelkét a földbe vájt odúkból aprócska szürke nyulak bújnak elő, és lágy szökkenésekkel körbe veszik a tetemet. Fekete gombszemükből könnycseppek csordulnak ki, de ahelyett, hogy a földre hullanának – elkeveredve a kiömlött, vörös nedűvel –, egyenest az égig szállnak, és tűzgolyókká válnak. Az ég pedig lágy hullámzásba kezd: jégkockaként ütődnek egymásnak az est fényei.
Egy el nem mondott pohárköszöntő sötét felhőként átsuhan a világ fölött. Egy busz, amire senki sem szállt fel.