Category Archives: Nyelvi Fordulat

Nyelvi Fordulat

Saki: A nyitott teraszajtó

Fordította: Németh Margarita

– A nagynéném is rögtön itt lesz, Mr. Nuttel – mondta a rendkívül higgadt, tizenöt éves fiatal hólgy – addig be kell érnie velem.
Framton Nuttel kínosan igyekezett olyat mondani, ami illően dicséri a jelenlévő unokahúgot, de egyúttal nem homályosítja el a távollévő nagynéni fényét sem. Saját maga, legbelül igen kételkedett abban – jobban, mint valaha – hogy ezek a folytonos hivatalos látogatások, amit teljesen idegen embereknél tett, segíthetnek idegrendszeri betegségének kezelésében.
– Tudom, mi fog történni – mondta a nővére, mikor ő a vidéki visszavonulásához készülődött. – El fogod temetni magadat, egy teremtett lélekkel sem fogsz beszélgetni és az idegeid jobban tönkre mennek majd, mint bármikor, mégpedig az unalomtól. Adok neked néhány ajánlólevelet, azokhoz az emberekhez, akiket ismerek azon a környéken. Néhányan, amennyire emlékszem, felettébb kedvesek.
Framton kíváncsi volt, hogy vajon Mrs. Sappleton – a hölgy, akihez mostani ajánlólevele szólt – beilleszthető e a „kedves” kategóriába.
– Sok embert ismer felénk? – kérdezte az unokahúg, miután megállapította, hogy egy elég bensőséges, csöndes kis közösség tagjai laknak errefelé.
– Jóformán egy lelket sem – mondta Framton. – A nővérem itt élt a parókián, tudja, úgy négy évvel ezelőtt, és tőle kaptam egy-két ajánlólevelet.
Az utolsó megjegyzéséből határozottan kiérződött a sajnálkozás.
– Akkor maga gyakorlatilag semmit sem tud a nagynénémről? – folytatta a kérdezősködést a kimért, fiatal hölgy.
– Csak a nevét és a címét – ismerte el a kérdezett. Azon gondolkodott, hogy vajon Mrs. Sappleton férjnél van-e vagy netán özvegy. Valami meghatározhatatlan dolog a szobában arra engedett következtetni, hogy férfi lakója is van a háznak.
– Az ő hatalmas tragédiája épp három évvel ezelőtt történt – mondta a gyermek. – Azóta történhetett, hogy a nővére elment innen.
– A tragédiája? – kérdezte Framton; valahogy bármiféle tragédia lehetetlennek látszott egy ilyen békés, vidéki környezetben.
– Biztos furcsállja, hogy miért tartjuk nyitva a teraszajtót októberben is – érdeklődött az unokahúg, egy nagy üvegezett ajtóra mutatva, amin keresztül egy pázsitos udvarra lehetett kijutni.
– Elég meleg van az évnek ebben a szakában – szólt Framton –, de van valami köze annak az ajtónak a tragédiához?
– Azon az ajtón keresztül – éppen egy nap híján három éve – ment el nagynéném férje és két öccse vadászni, ahogy minden nap. Sohasem tértek vissza. Útban a kedvenc szalonkázó területükre át kellett menniük a lápon, és a csalóka mocsár elnyelte őket. Szörnyen esős volt a nyár akkor, és tudja, azok a részek, amik máskor egyébként biztonságosak lettek volna, akkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül veszélyessé váltak. A testüket soha nem találták meg, ez a legfélelmetesebb az egész történetben. – Itt a gyerek hangja elvesztette minden nyugodtságát és elbizonytalanodott, egész emberi lett. – Szegény néni, azt hiszi, hogy egyszer még visszajönnek, – ők és a kis barna spániel, aki velük együtt veszett el – és besétálnak azon az ajtón, ahogy mindig is szokták. Ezért van nyitva az ajtó minden este, egészen besötétedésig. Szegény drága néném, gyakran szokta mondogatni, miképpen indultak el: a férje a fehér vízhatlan kabátjával a karján és Ronnie, a legfiatalabb öccse, aki azt énekelte: „Bertie, miért ugrándozol?”, ahogy mindig is tette, puszta kötekedésből, mert ezzel az idegeire ment. Tudja, néhanapján, csendes estéken elfog az a borzongató érzés, hogy egyszer tényleg újra be fognak sétálni azon az ajtón…
Elakadt a beszédben és megborzongott. Framton számára kész megváltás volt a nagynéni megjelenése, aki besietve a szobába bocsánatkérések egész özönét zúdította rá, amiért nem jöhetett hamarabb.
– Remélem Vera elszórakoztatta magát – nézett rá kérdően.
– Igen, nagyon érdekes beszélgetőtárs volt – felelte Framton.
– Remélem, nem bánja, hogy nyitva van a teraszajtó – mondta Mrs. Sappleton élénken – a férjem és a két öcsém mindjárt hazaérnek a vadászatból, és mindig erre jönnek be. Szalonkázni mentek a mocsárba, így egészen biztosan nagy rendetlenséget fognak csinálni, ha hazaértek. Szegény szőnyegeim! De hát ilyen a férfinép, nem?
Vidáman fecsegett a lövészetről, a madarak ritkaságáról, és hogy milyenek a kilátások a téli kacsavadászatra. Framton számára az egész egyszerűen szörnyű volt. Megkísérelte – csak részben sikeresen – ráterelni a beszélgetést egy kevésbé hátborzongató témára; biztos volt benne, hogy nem élvezi vendéglátója teljes figyelmét, akinek tekintete nem rajta nyugodott, hanem folyamatosan a nyitott ajtóra és a mögötte elterülő pázsitra tapadt. Micsoda szerencsétlen véletlen, hogy pont ezen a tragikus évfordulón kellett megejtenie látogatását!
– Az orvosok egyetértenek abban, hogy tökéletes nyugalom javallott esetemben, illetve, hogy ügyelnem kell a lelki izgalmak és mindenfajta fizikai megerőltetés elkerülésére is. – közölte Framton, aki abban a meglehetősen elterjedt téveszmében szenvedett, miszerint a teljesen idegenek és véletlen ismerősök csak arra vannak kiéhezve, hogy mások betegségeiről, gyengélkedéseiről, azok okairól és kezelési módjairól halljanak a lehető legapróbb részletességgel. – A diétámmal kapcsolatban azonban már nem olyan tökéletes az egyetértés – folytatta.
– Nem? – kérdezte Mrs. Sappleton olyan hangon, mint aki egy ásítást folyt el. Aztán hirtelen felélénkült, és álmosságát éber figyelem váltotta fel, habár ez a figyelem nem Framton szavaira irányult.
– Itt vannak végre! – kiáltotta. – Éppen időben a teához, és nemde, úgy néznek ki, mint akik az orruk hegyéig sárosak?
Framtont enyhén kirázta a hideg, és rokonszenvező, megértőnek szánt pillantással fordult az unokahúg felé. A gyerek meredten bámult ki a nyitott ablakon, szemeiben rémület ült. Framtonon eluralkodott valami megnevezhetetlen, jeges félelem és a másikéval megegyező irányba nézett.
Az egyre mélyülő alkonyatban három alak sétált keresztül a pázsiton, egyenesen a terasz felé; mindhárman fegyvert cipeltek, az egyiküknek pedig – megnehezítve a cipekedést – egy fehér kabát lógott a válláról. Egy fáradt, barna spániel loholt a sarkukban. Egyetlen hang nélkül érték el a házat, majd egy érdes, éneklő hang törte meg a kert sötét csendjét: „Azt kérdeztem Bertie, miért ugrándozol?”
Framton vadul megragadta a sétapálcáját és a kalapját; az előszobaajtó, a kavicsos kocsifeljáró és a főbejárat voltak fejvesztett menekülésének egyetlen – emlékezetében igen elmosódott – tanúi. Az utcán arra kerekező biciklisnek muszáj volt belerohannia a sövénybe, ha el akarta kerülni a küszöbön álló összeütközést.
– Megérkeztünk, szívem! – kiáltott a fehér esőkabátos, belépve a szobába. – Elég sárosak vagyunk, de többé-kevésbé szárazak. Ki volt az, aki a belépésünkkor kirohant a szobából?
– Egy rendkívül különös ember, Mr. Nuttel – mondta Mrs. Sappleton. – Állandóan csak a betegségéről beszélt és mikor meglátott benneteket, egy árva köszönés vagy bocsánatkérés nélkül viharzott el. Olyan volt, mint aki szellemet lát.
– Azt hiszem, a spániel az oka – mondta az unokahúg nyugodtan. – Említette nekem, hogy retteg a kutyáktól. Egyszer, valahol a Gangesz partján, egy falka korcs bekergette egy temetőbe és az egész éjszakát egy újonnan megásott sírban kellett töltenie, miközben a habzó szájú állatok felülről vicsorogtak le rá. Ez elég ok arra, hogy elveszítse a fejét, ha meglát egy kutyát.
Vera igen ügyes volt történetek gyors kitalálásában.

___________________________

Saki, eredeti nevén Hector Hugh Munro, 1870-ben született Burmában. Sokáig rendőrtisztként dolgozott, de súlyos betegsége kerékbe törte karrierjét. Angliába költözött, ott kezdett el komolyabban írni. 1900-ban jelent meg első könyve The Rise of the Russian Empire címmel. Az ismertséget azonban nem a történelem, hanem a humor hozta meg számára, a „Westminster Gazette”–ban publikált politikai szatírái révén. Tudósítóként is dolgozott, járt a Balkánon és Oroszországban is, az utazások közben szerezett élmények később prózájának fontos forrásává váltak. Legtermékenyebb időszaka 1904-14 közé tehető, amikor a világtól elvonultan, csak az írásnak élt. Negyvenhárom évesen, 1916-ban érte a halál a fronton, ahol mindvégig hazájának hű és lelkes katonája volt. Álnevét egy XII. századi perzsa költőtől kölcsönözte, s e névválasztás jól megmutatja személyiségének kettősségét, mely egész életét végig kísérte: egyszerre volt felelőtlen, szórakozni vágyó, romantikus és egyúttal katonás, konzervatív alkat. Nagyon választékosan írt (szókincs és mondatformálás tekintetében egyaránt), novellái izgalmas, fordulatokban gazdag és humoros, csattanós írások.

Nyelvi Fordulat

Christopher Logue: Patkány, ó patkányom!

Fordította: Farkas Evelin

Még soha, de soha nem csodálhattam,
olyan formás patkányt, mint te vagy.
Megtisztelő, hogy szemet vetettél a krumplimra.

Óh, te kedves patkány, nem vagyok gazdag,
így hagytam egy cetlit neked a krumpliról,
De óh, látom már, hibát vétettem
és túl magasra raktam Neked.

Óh, Patkány! Kutya!
Nejemmel erre kárhoztunk,
Hogy egy nagy és éhes ebet tartsunk,
ami aggasztó, hisz ha megtudja
folyton rebegett neved…

Óh, Patkány, szemedet a szomszédra vesd,
nyolc gyerekes (és tudd, hogy mind öregebb
és sokkal okosabb, mint az enyémek.
És Te, Patkányom, ha ott laknál,

Tíz jó keresztény
-ha a feleséget is számoljuk-
énekelné dicshimnuszod éjjenként,
míg szerény házamban csak öten.

___________________________

Cristopher Logue 1926-ban született Portsmouth-ban. Számos művet írt színházak és mozik számára és több filmben is szerepelt, mint színész. Egyik leghíresebb munkája a Savage Messiah című életrajzi film forgatókönyve. Dolgozott magazinok munkatársaként is (például „Private Eye”) és a „Merlin” irodalmi folyóirat számára is. 2005-ben Brittania egyik legrangosabb irodalmi díjával (Whitbread Award) tüntették ki. Fiatalon megszerezett népszerűségét egy Pablo Neruda verseskötet (Húsz szerelmes vers) adaptációjának köszönheti, ezt később egy dzsesszegyüttes feldolgozta. Jelenleg is aktívan dolgozik, mai irodalmi munkái közül említésre méltó az ún. Homérosz-project; ennek lényege, hogy Logue megpróbálja mai nyelvre átültetni, modern formában tolmácsolni az Illiászt a nagyközönségének. Logue együtt él feleségével, a híres életrajzíró és történész Rosemary Hill-lel.