Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Eredetiségvizsgálat

Jó munkát végzek. Mindig is ez volt a véleményem magamról, és ezt a munkaadóim is megerősítették. Nehéz és veszélyes, korrupt és bosszantó, idióta és fantáziátlan alakokkal is volt már dolgom. Én vagyok A Detektív. Akit folyton dohányfüst leng körül, és akit megbízhatatlan, de felettébb gyönyörű nők látogatnak.
Voltak társaim is, akit a főnök osztott be mellém. Kutya, ember, űrlény, amit csak akarsz. Teljesen ellentétes módszerrel dolgozó kollégák, akik idegesítő szokásokkal és jellemvonásokkal rendelkeznek, alkalmanként pedig a kínai harcművészet hadonászásaival vagy körbepörgőrúgással puhítják félresiklott életű embertársaikat. De az az igazság, hogy én A Detektív, leginkább egyedül szeretek dolgozni. Engem ne ugráltasson senki. Többször is kijelentettem az irodámban: „Legjobb lenne, ha magammal dolgozhatnék!” Csodák csodájára teljesült a kívánságom. Reggelre megduplázódtam, már ketten voltunk.
A Detektívek.
Remekül éreztem magam a saját társaságomban. Ő is keveset beszélt, sokat füstölt és imádta a whiskyt. Jól megértettük egymást. Ketten egyszerre több ügyet oldottunk meg, így több pénzünk volt.
Viszont egy idő után kezdtem észrevenni dolgokat. A cinizmust, az iróniát, az öt-hat whisky után jelentkező bunkóságot, az alkalmazkodás teljes hiányát és a magányosságból fakadó keserűséget. Rájöttem, hogy titkolózom saját magam előtt. Életem legnagyobb ügye előtt álltam: meg kellett fejtenem saját magamat. És a nyomozás ráébresztett arra, hogy A Detektív egy kiállhatatlan fószer, akivel képtelenség együtt élni. Egy idő után már nem tudtam, mihez kezdjek magammal. A Detektívből nem lehet kettő. Egyre iszonyúbbá vált ez az állapot.
Mikor már végleg nem bírtam, úgy döntöttem, kinyírom magam. Annyi gyilkosságot láttam már, én csak tudom, mire kell figyelni, hogy megússzam. Békésen aludtam, mikor valaki párnát szorított a fejemre. A szorításból rájöttem, én vagyok. Hiába az ellenállás, ismerte a gyenge pontjaimat.
Kemény ellenfél volt, de végre kimúlt. Élettelen ellenfelemet lihegve vonszolom a pincébe. Elrejtem hét másik testem mellé.

CéhKaptár

Keresztbe-kasul

Süketen csendül fel az Óda
Dala minden ütemmel lelkesebb.
Eleve elrendelten körbevesznek
Falak, s figyelő szemek, kezek.
Miközben zajos toll-tenger hajlong
Földre hulló imádattal előtted,
Addig dölyfös pulykaként lubickol,
Az a soha el nem hamvadó őr-szent.
Egy kis édes éji zene, ha kell
Akkor kiscsomagolásban
S aranyló díszben is kapható
Odaát; ahol mindenki kérheti
A maga kedvenc dalát…
Amolyan régimódi történetbe
Illő figurák jönnek-mennek,
Csak a sarki ürge az, aki kővé
Meredten, füstölögve ácsorog,
S teljesen hozzánőtt a lámpaoszlop

CéhKaptár

Tájvers

Éles elmém korcsolyázik,
a kűröket koszorúzva vájom,
a jégcsarnok csarnokvize elfolyt,
megszülte látomásom.

Paneltornyok tájversem szélén,
az ég köztük szürkévé hasad,
a szomszéd mezőn az alkony
sárgán nedvedző fűbe harap.

Teremtett és épített határán
leterítem pásztorplédem,
nászdalolva rásimul egy
Édenből szökött lányszemérem.

Négy ajkát szürcsölöm, ízük
mint isteneknél a nektárhab,
panel, fű – magmává olvad,
nincs már tájvers, csak testtájak.

CéhKaptár

Intelligencia vs fajfenntartás

Phobos csapata szomorúan nézte, ahogy a sötétvörös felhők teljesen elborítják a felszínt. A bolygón maradt életformák elpusztulnak a több évig tartó viharban, mely drasztikusan változtatja meg volt otthonukat.
– Hát ennyi – szólt Phobos, majd megfordította a hajót, hogy elindulhassanak magányos küldetésükre. Gaspra és Deimos is elfoglalta helyét, utóbbi pedig újabb feljegyzéssel gyarapította naplójukat:
„Követjük a tervet, és hamarosan megérkezünk a Reményre.”
A Remény a szülőbolygójukkal szomszédos, élettelen, már-már lakhatatlan planéta. Az ő feladatuk, hogy ezen változtassanak. Halottra szipolyozott otthonuk lakói addig az űrben keringenek, más alkalmas lakható területek után kutatva. Minden adott, minden megtervezett. Gaspra ihlette és dolgozta ki az elméletet. Ha valóban sikerül megvalósítaniuk, alig öt-hatezer éven belül lakhatóvá válik a Remény.

„Nehéz a feladatunk, nehezebb, mint bárkié volt előttünk. Rengeteg vita ellenére nem mentettek fel minket sem az új kódex betartása alól. Bolygónk a mi hibánkból, az élet semmibe vétele miatt ment tönkre. Új vezetők kerültek hatalomra, akik olyan erkölcsi kódexet írtak, ami mindenki számára kötelezően betartandónak számított. Ennek lényege a természet és az élet teljes mértékű tisztelete, hogy még egyszer ne fordulhasson elő bolygóméretű pusztulás.
Ezen új törvényeket nekünk is be kell tartani, minden körülmények között. Többen rámutattak arra, hogy így döntésképtelen helyzetbe kerülhetünk, mégsem helyezték első helyre a küldetés célját. Első a kódex.”

„Probléma nélkül landoltunk. Minden berendezés kifogástalanul működik, a védőburok, a labor és a hibernációs kamrák is. Holnap megkezdjük az egysejtűtelepek kihelyezését.”
Ám ahogy az minden előre kiszámított tervnél lenni szokott, előbb-utóbb felbukkantak a nem várt körülmények és események.
– Az újratermelő kamra elromlott! – adta hírül Deimos egy reggel. Aggodalmasan néztek egymásra. A kamrára szükség van a túlélésükre, hiszen az alakítja át a szemetet és egyéb lebomló anyagokat újrahasznosíthatóvá.
– Deimos, igyekezzünk megtalálni a hiba forrását. Gaspra, te folytasd a kísérletet! Rendben? – A vezető utasításai egyértelműek voltak. Gaspra védőruhát vett fel, hogy újabb mintákat helyezzen ki, illetve hogy a régiebbeket megvizsgálja.
– Bemászol a kamrába? – fordult Phobos Deimos felé.
– Nincs más választásom. Egy átfogó rendszerellenőrzésre is szükség lenne. – Phobos bólintott, és magára hagyta Deimost a kamra bejáratánál.
Undorító bűz csapta meg belépéskor. A falakat és a padlót sikamlós, helyenként darabos, rothadt anyag borította.
– Így semmit nem tudok csinálni. – ezért megnyomta a kiürítő kapcsolóját. A kamra automatikusan kitisztította önmagát, a szennyeződést pedig kilökte a hajóból.

A kamra hamarosan újra működött, mindketten megkönnyebbülve tértek vissza jól megszokott teendőikhez. Gaspra azonban szinte őrjöngött a dühtől:
– Hogy lehettél ekkora barom? Nem tudhatjuk biztosan, hogyan reagál az itteni körülményekre! Lehet, hogy most rontottál el mindent!
– Nem, ez nem igaz. Pontosan tudjuk, hogy ezen a hőmérsékleten ez az anyag megsemmisül! Nem lesznek következmények, vagy ha mégis az nem befolyásolja a tervet. A szennyeződés messzire van a telepektől.
– Meglátjuk. De ezt az acsarkodást azonnal hagyjátok abba! Nem segít senkin. – vágott közbe Phobos. Gaspra morgott még egy darabig, de mást nem tehettek. Vártak.
„Kihelyeztük az összes mintát. HHHhhhárom életben maradt és szaporodásnak indult. A kísérlet következő stádiumáig hibernációs álomba merülünk.”

Ezer év múlva ébredtek fel. Gaspra első útja a vezérlőpult volt, ahol a számítógép által megfigyelt változásokat, eseményeket kezdte lázasan tanulmányozni.
– Sikerült! Van élet! Van élet a bolygón! – Phobos és Deimos lélekszakadva rohantak hozzá:
– Milyen élőlények fejlődtek ki?
– Egysejtűek, baktériumok, ha jól látom. De muszáj kimennem, hogy mintát hozzak, és megvizsgáljam.
Alig egy órán belül izgatottan várták az elemzés eredményét. A Gaspra által hozott mikroszkopikus élőlények idegesen csapódtak egymáshoz a felnagyított képen.
– Nagyon érzékenyek a környezetváltozásra. Lehet, hogy elpusztulnak. – és valóban. Fél órán belül a sejtek fele már mozdulatlanul sodródott. Az eredményhez szerencsére ennyi is elegendőnek bizonyult. A kijelző adatait olvasva viszont mindhármukban megfagyott a vér.
– Ezek nem az általunk hozott mintákból fejlődtek ki… Istenem… Szén alapú.
– Lehet, hogy ez..?
– Azt hiszem, igen. Ezek az egysejtűek a szennyeződésen születtek. Valószínűleg jó táptalajt biztosított nekik. – mondta Gaspra lesújtva.
– Ha szén alapú lesz az uralkodó létforma…
– Akkor nekünk itt semmi keresnivalónk. A kén alapú élet ezzel nem összeegyeztethető. Hosszútávon életképtelenek lennénk itt. – fejezte be Phobos.

Hosszas tanácskozás után úgy döntöttek, nincs joguk elpusztítani az általuk teremtett primitív életformákat. Első a kódex.
– Biztosan nem tudjuk visszafordítani a folyamatot? – kérdezte Deimos.
– Nem. Ahhoz túl későn ébredtünk fel. És nincs több mintánk sem. – válaszolta Gaspra letörten.
A terv ezután a bolygó elhagyása lett volna, de a hajó talapzata bekövesedett, összenőtt a földdel. Komoly sérülés nélkül nem szabadíthatták ki. Üzenetet küldtek a világűrbe, remélve, hogy egy hajójuk megkapja, és segítséget küld nekik.
„Határozatlan ideig hibernáljuk magunkat. A számítógép ébreszt minket a segítség érkezése vagy vész esetén.”
És aludtak. Milliók teltek el. A számítógép egyetlen egyszer ébresztette fel őket. Hatalmas nyomás nehezedett rájuk, amely majd szétrepesztette a védőburkot és hajót.
– Egy óceán fenekén vagyunk. – állapította meg Gaspra.
– Nem tudunk arrébb menni. Mihez kezdünk?
– Növelnünk kell a védőburok nagyságát. Úgy egyenletesebben oszlik el rajta a nyomás. – vélte Phobos.
– Megcsinálom. Ti menjetek, készítsétek elő a kamrákat az újabb hibernálásra. – ajánlotta fel Gaspra, aki máris hozzálátott a burok átállításához. Phobosék magára hagyták.
– Mi történt azóta? – kérdezte magától Gaspra. Lekérte az adatokat a Reményről, és majd leesett az álla. Többsejtű élőlények! Nagyot ugrott a fejlődés. A légkör és a felszín is alaposan megváltozott. Oxigén… na, már csak ez hiányzott…
– Gyönyörű kék lettél. – sóhajtotta csendesen. Keserűen gondolt a hiábavaló tervekre, küzdelmekre. Talán soha nem is kellett volna ide jönniük.
A legjobb ötletek azonban pont az ilyen borúlátó pillanatokban rohanták le Gasprát. Aki hozzá is látott a számításokhoz, és a számítógép beállításaihoz… Mikor végzett, visszatért a hibernációs szobába, és izgatottan várta a következő ébredést.

Álmosan szemléltem a csillogó vizet.
– Jó reggelt Danny! – köszönt oda Herr Schalzer. Biccentettem neki, majd folytattam a napfelkelte utáni vegetálásom a korlátnál.
– Kedvesem, te mióta vagy itt? – Carla hangja kissé felébresztett.
– Nem tudtam aludni a hajó billegésétől. De a hányingerem már elmúlt.
– Nagyon helyes. Gyere, igyál egy kis teát! – hagytam, hogy elvonszoljon az étkezőbe, ahová lassanként a többi utas is beszállingózott. A nyílt óceánon olyan barátságtalanná vált a hajó billegése, ami a hozzánk hasonló szárazföldi patkányoknak komoly problémákat okozott.
– Ha a nagybátyád még egyszer felajánlja a hajóján való utazást, kérlek, emlékeztess arra, milyen szarul voltam minden reggel, hogy nemet mondjak.
– Nem te vagy az első tengeribeteg a világtörténelem folyamán. De hidd el nekem, hogy el fog múlni.
Aki gyerekkora óta minden nyáron hajókirándulásokon vett részt, az biztos tudja, mit beszél.
Rajtunk kívül volt még itt néhány turista, aki kereskedelmi hajón utazott Angliából Brazíliavárosba. Herr Schalzer és neje, németek, Gyöngyvér és vőlegénye Gábor magyarok, valamint egy nagyobb baráti társaság: két Joe, Susan és Mary, hozzánk hasonlóan angolok. A legénység pont ugyanilyen vegyes volt, francia, lengyel, német, sőt még ausztrál származású is akadt köztük.
Mariusz, a kapitány is csatlakozott az asztaltársasághoz. Kedélyes beszélgetés indult, ezt azonban váratlanul erős fény szakította félbe. Mindannyian szemünk elé kaptuk a kezünket. Mire a vakító fény elhalványult, máris érzékeltük a következő szokatlan változást. Hatalmas hullámok kezdték dobálni a hajót. A kapitány mindenkit visszaparancsolt kabinjába. Carlával felvettük a mellényeket, és a padlóhoz rögzített ágy korlátjába kapaszkodtunk.
Robaj, foszlányokban emberi kiáltások, állandó rázkódás. Sose féltem még ennyire. A következő pillanatban a víz betörte a kabin ablakát, és szinte lemosott az ágyról.
– Vigyázz! – sikoltotta Carla. A hajó hirtelen megemelkedett, én pedig előrezuhantam. A fal keményet ütött, majd a süllyedésnél hátraestem a padlóra, és elájultam.

Valaki felpofozott. Erre ébredtem, és lassan rájöttem, hogy mindenem fáj.
– Dan! Kelj már fel, az Isten szerelmére! – Carla hangja volt.
– Mi történt? Vége a viharnak?
– Nem tudom. Én is csak most tértem magamhoz, de már nem dobálnak a hullámok. Gyere, úgy látom, nem tört el semmid. Kész csoda.
Feltápászkodtam. Sirályokat hallottam, de a víz zúgását már nem. És ami azt illeti, a hajó is mozdulatlan.
– Szárazon lennénk? – a padló így is erősen lejtett, így óvatosan manőverezve jutottunk csak ki a kabinból.
– Hát ez meg… – fekete sziklákat, hegyeket láttam. Mélyedések, repedések borították a földet végig. Félelmetesen idegen volt ez a táj.
– Hova tüntetett minket ez az istenverte vihar?
– Dan, nem mi tűntünk el, – mondta Carla remegve – hanem a víz. – és alánk mutatott. Bálnatetemek. Vagy tizenöt-húsz. És ahogy jobban szétnéztem, mindenhol vízi állatok testei, megtépázott, máris kiszáradt vízi növények borították a környéket. Sirályok és más dögevő madarak csaptak le a gigászi lakomára. Ilyen nincs. Ez, ez nem lehetséges. Az Atlanti-óceán nem tűnik el. Nem tudom, mennyi ideig állhattunk ott döbbent csendben, elfogni a tényt, valamint annak következményeit.
– Keressünk túlélőket! – rángatta meg a vállam Carla. Bejártuk a hajót. A legénység eltűnt, csak az egyik matróz testére bukkantunk rá, de a koponyája szét volt zúzva. A kabinokban viszont találtunk embereket. Az életben maradottak zöme eszméletlen vagy sérült. Rajtunk kívül csak a magyar fiú, Gábor volt ép.
Előkerült az elsősegély, és lassan orvosoltuk az összes sebesülést. Heten maradtunk.
– Mihez kezdjünk? – kérdezte Susan – Ha itt maradunk, meghalunk.
– Most még nem tudunk menni sehova. Ennyi sérülttel öngyilkos vállalkozás lenne bárhová is elindulni. Várnunk kell.
Tanácstalanság és félelem.
– Carla, itt maradsz velük? Mi megyünk, szétnézünk, mi használható van még itt.
– Persze, menjetek csak.
A rakodótérbe mentünk, az élelmiszerraktárt is ott helyezték el. Legnagyobb örömünkre nem kevés konzervet, főzőtasakos ételeket és ivóvizet is találtunk benn.
– Ez egy ideig elég lesz. – gondoltam bizakodva.


– Mégis mi az eget tettél?! – mennydörögte Phobos – Hová tüntetted a vizet?
Gaspra nyugodtan állt két társa előtt. Deimos ijedten szemlélte az üressé vált óceánfeneket. Gaspra nemrég ébresztette fel őket, és az a sok milliárd év alvás nem természetes még az ő hosszú életű testük számára sem.
– Hallgassatok meg, megmenthetjük a fajunkat! Még mindig megcsinálhatjuk!
– Miről beszélsz?
– Van egy tervem. A felettünk lévő óceán vizét összegyűjtöttem…. – Phobos és Deimos döbbenten néztek egymásra – Egy védőburokba. Olyanba, ami a mi hajónkat is védi. Létrehoztam egy erős, hatalmas hálót, amit innen tudunk irányítani.
– És hová tüntetted azt az irdatlan sok vizet?
– Kiküldtem. A Remény vonzásában van, és körülötte kering. Az a lényeg, hogy a Nap sugarai felforrósítják. Akkor visszahozzuk, és elmossuk vele az itteni élőlényeket. A hőmérséklet ismét elég magas lesz ahhoz, hogy elkezdjük a kísérleteinket.
– Ez lehetetlen. Figyelj rám, azonnal vissza kell engednünk a vizet. Érted?
– Gaspra, tudom, hogy a Remény volt az életcélod. De ez a bolygó már soha nem lesz a miénk. Fel kell adnunk. Nincs is több minta, amiből elkezdhetnénk kén alapú élőlényeket szaporítani.
– Hát dehogyisnem! Hisz itt vagyunk mi! – kiáltotta Gaspra diadalmasan.
– Elég volt ebből! Gaspra, a kódex megtiltja, hogy ártalmatlan életformákat pusztítsunk el. Nézd ezt a fejlődést, ami végbement. – mutatott Deimos a kijelzőre – Ez… csodálatos. Nem tehetjük tönkre.
– A kódex életképtelenné tett minket! A pusztulásunkat eredményezi, és ti ezt nem vagytok hajlandóak elismerni. Nincs itt senki, aki számon kérne minket. Egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk! Vagy ha ti az utamba álltok, akkor majd én…
Phobos vonásai megkeményedtek.
– Gaspra, attól tartok már nem vagy beszámítható állapotban. Felmentelek a szolgálat alól. – majd egy jól irányzott ütéssel elkábította őt.
– Nagyon gyorsan vissza kell hoznunk azt az óceánt. Így is rengeteg kárt okozhatott. – ült le Phobos Gaspra helyére. Deimos egy hibernáló kamrába helyezte Gaspra testét, majd csatlakozott Phoboshoz.
– Meg tudjuk csinálni?
– Meg kell. Bár Gaspra rengeteg átalakítást végzett a gépen, több alkalommal is felkelhetett az alvásból…. Jól van, megtaláltam. Segíts navigálni, hogy a gömb a mederbe térhessen vissza.

Elhagytuk a hajót. Keservesen, de sikerült leereszkedni a földre, és Kelet felé gyalogoltunk. Mesébe illő elvarázsolt táj. Leszámítva a pusztulást, amit a víz hiánya okozott. Két nap múlva találtunk egy óriási óceánjárót. Az oldalára fordult, mint egy játékszer, miután a kádból kiengedték a vizet.
Újabb emberekkel találkoztunk, és itt több élelem és folyadék is jutott.
– A rádió működik. Folyamatosan adunk magunkról jeleket, hátha meghallja valaki. Mi még nem fogtuk senki adását. – közölte a kapitány.
– Maradjunk itt! – kérte Carla – Egy ilyen hajót csak észrevesznek. Segítenek majd. – egyetértettem vele. Beszálltunk az óceánjáró túlélőiből verbuválódott több száz fős társaságba. Aggódva vártuk a segítség érkezését. Ám valami teljesen más érkezett. Elsötétült az ég… Majd rájöttünk, hogy egy hatalmas, kerek gömb ereszkedik egyre lejjebb.
– Ott a víz! – kiáltozták többen. Senki nem talált magyarázatot az újabb érthetetlen jelenségre. Egyvalamit viszont tudtunk: ha az óceán most visszatér a medrébe, mind megfulladunk.
– Indulás! Másszanak a hajóba! Mindenki! – a kapitány teli torokból ordított. Nemsokára a hajó fedélzetén kapaszkodtunk, és reméltük, hogy az a jó oldalára fordul majd.

– Mindjárt megvan! Még ne engedd el a sugarat, Deimos! Közelebb kell hoznunk a felszínhez, hogy minél kisebb erővel csapódjon be.
– Minden energiánkat elszívja. A védőburok megszűnt. Ha elengedjük… – szótlanul néztek egymásra.
– Akkor is elengedjük. – válaszolta csendesen Phobos. A gömb elérte helyét. Egyetlen mozdulattal megszüntették a burkot, és a több tonna víz elemi erővel zúdult újra medrébe. A megkövesedett oldalú hajót felmorzsolta, elpusztította.


Félelmetes volt látni a hatalmas hullámokat, amelyek minden irányba terjedtek. Az óceánjárót hatalmas lökés érte, de kitartott. És ahogy egyre magasodott a vízszint, a hajó megemelkedett, és apránként az aljára fordult. A túlélés miatt érzett feldolgozhatatlan boldogság fejbe vágott minket. Sokan sírtak, kurjongattak, ölelgették a másikat vagy tapsoltak. Egyedül a kapitány járt elöl csendes, méltóságteljes példával, amit aztán mindenki egy emberként követett. Letérdelt imádkozni.

CéhKaptár

Anonima

A szerda esti csoportterápiák Joó doktornő avatott háttérirányításával mindig óraműpontossággal kezdődtek, zajlottak és fejeződtek be. Összeszokott kis társaság volt a miénk, mindenki a maga kis varas lelkét kapargatta, nyalogatta. Szerettünk mesélni, csiripelni róla, akár a házam előtti orgonabokron reggel a rühes tollú verebek. A problémáink lassan az életünk céljává váltak, nem megoldani vágytunk, hanem beszélni róla, minél többet, újabb és újabb néző, halló és ízlelőpontból megvizsgálva. A mesterséges fényben, körben ülve a savanyú szagú közösségi szobában, védve éreztük magunkat a kinti világ veszélyeitől.
Itt üldögélt ezen a szerdán Luki az albérletig feltörő exhajléktalan, aki már négy hónapja nem ivott alkoholt – tapsoljuk meg, az a kis svédcsepp nem számít. A fiatal művész, aki egy macskakövet gondoz háziállatként és élénk lelki életüket osztja meg a többiekkel – jobb, mint bármelyik brazil szappanopera. Dóra a negyven körüli háziasszony, aki nem tud szabadulni abortusza számára nyomasztóan valós emlékétől – na, ettől lehet én se tudnék, ha nő lennék. A fiatal könyvelő, aki állítása szerint visszament az időben és ott sokkoló élmény várta- nem, nem az, hogy a facebook még nem létezett, ott ült egy ismert exvalóságshow szereplő, akinek az a problémája, hogy már nem ismert és persze, ott voltam én is.
Adva volt minden ahhoz, hogy terítékre kerüljenek a szokásos lelki öklendezmények. De most nem a mi történetünkről lesz szó. Talán máskor, más történetben, de most figyeljünk, mert valami fontos jön. Szóval ültünk, körben, lehajtott fejjel, ölben pihenő összekulcsolt kezekkel.
…És ekkor jött a nő. Kevéssel lehetett harmincon innen, vagy túl. Festett vörös hajú, alacsony teltkarcsú, elegáns kiskosztümben.
Egy másik orvos páciense volt, azt mondta hívjuk csak Anonimának. Leült, végigmért mindenkit a pupillája mögé rejtett félelmetes szerkezettel és beszélni kezdett. Néhányan a dekoltázsából óvatosan majd tulajdonosának lendülete hatására egyre magabiztosabban kibontakozó kebleket figyelték, de később ők is megfeledkeztek e nagysága ellenére is köznapi dologról.
– Úgy látom, csak úgy röpködnek itt az angyalok… Mindenki arra vár, hogy én szólaljak meg? Dóra rögtön szólásra nyitotta nikotinsárgított ajkait, de mivel a jövevény figyelemre sem méltatta, így tétován becsukta, mintha eredetileg is csak az arra szálló muslincát akarta volna elpusztítani a nyálával.
Anonima pedig csak darálta. – Végül is igazuk van! Én vagyok itt az új ember, vagyis inkább új nő. Új… na persze. Igazából azt sem tudom, mit akarok itt, mit keresek itt. Önök mit keresnek? Mit szeretnének? Hallgatnak. Hát persze. Beszéljek mindenki nevében Mindannyiuk nevében nem beszélhetek, csak a magaméban. Higgyék el, még az sem könnyű. Csak abban reménykedhetnek, hogy amit mondok, az valamelyik szövetében a maguké is, hasonló az Önök tüskéihez, s ezt felismerve kilökődik. Mármint a tüske. A tüske, amely ott bent a misztikus homályban szúr. A tüske a lelkünkben, vagy gombóc a torkunkban, válasszanak ízlés szerint. Itt az ideje, hogy szembenézzek a problémáimmal. Keresem a tekintetét, de félrenéz, mint aki fél. Kancsal talán? Lehet, ha szembesülök vele, akkor sem nyugszom meg, mert amire rájövök, az sok. Mint amikor a kisnyuszi tekintete találkozik a szalamandráéval… Ön ott hátul elég álmosnak tűnik. Térjek már a tárgyra? – Luki riadtan körülnézett maga körül, de csak ő ült olyan helyen amely hátulnak volt nevezhető– Van még valaki, aki unja? Nem érdekel. Ezért jöttem ide. Hogy folyjon a bennakadt szó. Mint a genny a kifakadt kelésből! Ha valaki finnyás, még elmehet. Nem venném a lelkemre, ha valaki belefulladna a zuhogó gennyembe. Istenem ez, de gennyhalál lenne. – Anonima nevetni kezdett, vagyis inkább disszonáns hangokat adott ki a torkából.
– Az álmosolyok, a „nem mondom el, amit gondolok, mert úgysem érdekel senkit, vagy megbántom vele, nem ide tartozik, nem fontos” hétköznapjaiból kikapcsolok. Itt talán lehet. Mert nem ismerek senkit, s Önök sem ismernek. – Lágyan megérintette a mellette ülő könyvelő csuklóját, aki erre lúdbőrözve arrább húzódott. – Hála Istennek, ezen a helyen kívül nem fogunk találkozni. Nem ismernek, s mégis jobban fognak ismerni, mint bárki, aki ismer. Lássuk, a tudnivalókat rólam. Ez is én vagyok, de nem csak ennyi, sokkal több. Amúgy nem szalamandra, hanem baziliszkusz. Előfordul, hogy összekever az ember dolgokat.
A macskakőbarát fiú felnevetett, de Anonima tekintetére elnémult és kihúzta magát, Anonima folytatta:
– Mindenem megvan, amire vágytam. És épp ezért nincs semmim. Gyerekkoromban azt szerettem volna, hogy legyek valaki. Fontos és sok pénzt keressek. Az alkalmazottaim tiszteljenek, sőt féljenek tőlem.
A valóságshows lány, akinek még mindig nem jutott eszembe a neve rémülten húzta össze magát, a megemelt hangra.
– Főnök akartam lenni, ugyanakkor létrehozni dolgokat. Akkoriban nem volt ennyi lehetőség a nők számára. Szegény jó anyukám mindig mondogatta: kislányom, nem ez a fontos. Férjhez mész, neveled a gyerekeket, otthont biztosítasz nekik. Esetleg dolgozhatsz valami kis mellékállásban. Nem kell sok a boldogsághoz. Bólogattam, de magamban nevettem rajta. Nem mondom, sokat kellett küszködnöm, tanulnom, taposnom, de mindig elértem, amit akartam. Anyám! Ott a több méteres földréteg alatt, ha hallasz, nem volt igazad. Elértem, amit akartam. Még fiatal vagyok, s máris kommunikációs igazgató egy multicégnél, amit nem nevezek meg. A lakásom a legmodernebb dolgokkal van berendezve. Megtalálható benne modern világ összes istene. Istent mondtam? Nem, azért nem imádkozom hozzájuk. Igyekszem divatosan, sikkesen öltözködni. Komoly emberekkel érintkezni. Érintkezni? Te jó ég! Micsoda szavakat használok! Szakmailag lassan a csúcsra érek. De másképp…
Anonima lendülete itt megtört – Na, igen. Érdekes, hogy mennyi minden a szexről szól. Nyíltak lettünk, érzéketlenek, de ugyanolyan velejéig hazugok és kisstílűek maradtunk. Az ilyen pozícióban lévő nő, aki határozott és tudja, mit akar, ráadásul jól keres, félelmetes a férfiaknak. Azt hinnék, sikeres hímhez sikeres nőstény dukál. De ez sem így van. A gazdasági igazgatónk például, mindig is nézett. Tudtam, hogy tetszem neki. Soha nem akart közeledni. Mikor tudtára adtam, hogy szívesen az öltönye alá néznék, elmenekült. Antilopléptekkel távolodik azóta is, ha megpillant. A pletykák szerint eléggé butácska barátnője van, aki persze jóval fiatalabb nála. Megváltozott a világ, de vannak dolgok, amelyek nem változnak. Vannak férfiak, akik a hozzám hasonló nővel szemben akkor érzik magukat férfinak, ha lenyomják, le a mélybe. Lerántják az elemi trutymóba, sárba. Mint az a férfi, aki megerőszakolt. Nem, nem azért hajtom le a fejem, mert hisztis hülye tyúk módjára elkezdtem sírni. Á, dehogy. Hanem ahogy előjönnek a képek, jönnek vele az érzések. Önöket nyilván nem ez érdekli. Hanem a sztori. Mindenki a sztorira hajt. Olyan ez, mint egy bulvár-főcím. „Megerőszakolták brutálisan az üzletasszonyt” Lehetőleg fényképekkel, részletesen. Hadd nyúljon magához, aki erre gerjed. Annyi ma a beteg ember, hogy egy óriási elcseszett kórházban érzem magam. Én nem akartam hír lenni. Sem főcím. Nem volt feljelentés, semmi hűhó. Nem is mondtam el, csak egy-két embernek. De őket is régen láttam. Nem vagyok áldozat, sem bűnbak. Hiszen sokak szemében a kettő ugyanaz. Észrevették, hogy ha valakit baj ér, mindennek a tetejébe még mindenki őt is vádolja a bajáért? Ha megerőszakolnak egy nőt, rögtön jönnek a pusmogások. „Túl kihívóan öltözött, kellette magát” „Miért is nem hordott erényövet?” Rám tör az ideg. Megint elemzem magam. Bocsánat. Megerőszakoltak. Túléltem. Egyszer talán fel is dolgozom. Azért még most is emlékszem a kölnijének illatára és az izzadságtól összetapadt szőrzetére. Nagyon szőrös volt. Igazi ősember típus, aki még hajánál fogva húzta be a barlangba a nőt, hogy magáévá tegye a mamutbőrön. Nem akarok most többre emlékezni. Talán legközelebb mélyebbre ereszkedem emlékeim sötét kútjába, amelynek a mélyén talán van víz, talán kiszáradt. Elő kell készítenem holnapra egy fontos anyagot, úgyhogy rohannom kell.
Köszönés nélkül távozott. Bénultan ültünk. Dóra könnyezett. Végül Luki szólalt meg: – Most azért jólesne valami tömény. Mind egyetértettünk vele.
Joó doktornő az órájára nézett, felállt és szokásos kedves modorában közölte, hogy a csoportterápia mára véget ért.
A következő szerdán a művész úrfi nem jött, mert a macskakövéről leesett pár kavicsmorzsalék és úgy érezte ápolnia kell, némi pillanatragasztó társaságában. Jött viszont Gabi a transzszexuális férfiú, aki egy leszbikus lány törékeny lelkét hordozta széles mellkasú jól megtermett testében. Anonima pontosan érkezett Most diszkrétebben volt öltözve, de elegánsan. Mindenki az ő szavára figyelt, a többiekét én sem jegyeztem föl. Más volt most a hangja, csendes és kissé mélabús.
– Mikor haza megyek az üzletasszonykodás után, olyan üres a lakás. Úgy üres, hogy nincs benne élet. Amikor félrehajítottam az éves beszámolót, és kinyomtam a mindig háttérben duruzsoló plazmatévét, akkor tapinthatóan éreztem a magányt. Nem ügy. Az ember mindig magányos. Még ha élnek is mellette más emberi lények. Lélegeznek, esznek, ürítenek. De megkapja az illúziót, hogy nincs egyedül. Ettől az érzéstől tegnap újra ott volt a közelemben a kísértés. Amikor teljesen kikapcsolok. Elindulok szexin kiöltözve az éjszakában, Vidítom magam. Egy kis gin, vagy más erősebb. Ilyenkor szabadnak érzem magam. Egy újabb rohadt illúzió, mint az egész élet. Azt a férfit is így ismertem meg, aki megerőszakolt. Úgyis csak ez érdekel benneteket. Van már nyolc éve. Nem tudtam meg sem a nevét, sem azt, hogy merre él. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy kamionozik. Nem volt vonzó, még ápolt sem. Lehet, hogy nem kellett volna felmenni hozzá… Dolgozott bennem az alkohol is és úgy voltam vele hogy velem nem történhet semmi szörnyűség. Én kívül állok ilyen dolgokon. Tévedtem. Először kedves is volt a maga módján, bár nem az intellektusa és a csiszolt modora miatt álltam vele szóba. Hanem mert a tekintetébe nézve másként láttam magamat. Úgy tekintett rám, ahogy addig még senki. Mint amikor az ember a tükörbe nézve egy teljesen új arcot pillant meg. Nem riasztott el a dolog, sőt érdeklődést keltett. Ma már tudom ez az ízletes prédát figyelő ragadozó tekintete volt. Akkor azonban ilyen téren dolgozott bennem egy jó adag naivitás.
Ezt hamar szétoszlatta, Amikor befejezte, közönyösen kibattyogott a konyhába sörért. S én csak feküdtem, körülöttem terjengett az összekeveredett vér és geci szaga. A fürdőszobában gyorsan lezuhanyoztam, aztán összekapkodtam a holmijaim és kisurrantam az ajtón.
Ő elégedetten bóbiskolt a kanapén…Nem tudom mit tennék ha újra találkoznék vele…Talán elrohannék, talán nekiesnék és szétkarmolnám az arcát,talán csak elgondolkozó arccal vizsgálnám mint egy különös és veszélyes állatfaj képviselőjét. Az együttérző tekintetektől megriadva, gyorsan folytatta:
– Néha eszembe jut az első szerelmem is. Jobban fogalmazva az első kapcsolatom. Akkor még középiskolás voltam. Szörnyen eltökélt és kimért lány. Ő egy évfolyammal járt fölöttem. Egy téli reggel leöntöttem forró csokival, mikor összeütköztünk a folyosón. Úgy ismerkedtünk meg. Mint valami hülye amcsi vígjátékban. Milánnak hívták. Teljesen másnak tűnt, mint én. Néha mintha tőlem messze, valami ködben lebegett volna. Rózsaszín, vagy lila, de mindenféleképp naiv ködben. Festő akart lenni. Ekkora hülyeséget! Ezt meg is mondtam akkor neki. Olyan volt a csókja, mint amikor vattacukorba harap az ember. Illett hozzá. Az ellentétek vonzzák egymást. De fel is őrlik egymás idegeit. – a beállt csendben fülsértően hangosan hatott Gabi ásítása – Azért bírtuk két évig, míg érettségi után el nem váltak útjaink. Tavaly láttam Milánt utoljára. Egy turisták által sűrűn látogatott téren üldögélt, és portréfestés tábla mellett várta az ügyfeleket. Szakállt növesztett, de ettől sem tűnt túl boldognak. Nem mertem megszólítani. Talán meg sem ismert. Pedig a szakítás óta néha hiányzott. Igazából azóta nem jött össze egy normális kapcsolat. Aki sikeres a munkában, sikertelen a szerelemben. Valahogy így mondják. Vagy ez a kártyára vonatkozik? Nos, vonzom az erőszakos alakokat. Az erőszak utána még többször megesett. Biztos van rajtam valami láthatatlan felírat. „Hahó, ne kímélj! Alázz meg! Vagy az aurámban van valami, amitől rám cuppannak a perverzek? Mint a légy a törökmézre. Nézzenek meg! Kurvás a tekintetem? Őszintén! Megerőszakolnának szívesen?
Joó doktornő mosolyogva fenyegette meg ujjával az önkéntelenül bólogató Lukit.
– Én vagyok persze most is a hibás, hisz egy jó kis lelki önkielégítésre jöttem. Hogy rájöjjek, mi kell nekem. Nem akartam a háztartás bilincseit, és kaptam helyette egy kalodát. Anyám miért volt boldogabb? Miért rosszabb az embernek, ha jobb neki? Nem hinnék rólam ugye, mikor a legjobb nekem? Mert foglyaik saját elképzeléseiknek. Kiskosztüm,varánusz tekintet, hordozható laptop. Ránézésre tipikus fapina szingli vagyok. Így látnak a legtöbben. Akkor a legjobb nekem, ha idegenek megerőszakolnak, és én vergődve érzem az erőt, és gyakran fájdalmat. Az első alkalommal provokáltam a kamionost a naivságommal. Az elején szörnyű volt. Rémült voltam, tehetetlen. Aztán meglepő érzések törtek rám. Úgy éreztem, magam, mint egy felmosórongy, mégis boldog voltam, és kielégült. Aztán elmúlt ez az érzés. Csak az üresség maradt. Minden gyógyszernek van mellékhatása. Egy idő után ismét felizzott ez a sötét érzés, s egyre erősödött. Égetett, ez a belső parázs. Elkezdtem vadászni ilyen emberekre. Sajnos sok a beijedt puhatestű. Amikor megtudta néhány kan, mit szeretnék, rémülten visszakozott. Én persze ezek után úgy tettem, mintha valami poénról lenne szó. Volt pár ismeretlen, aki nem okozott csalódást. Elhatalmasodott rajtam az egész. Mindig más partnerrel persze. Nem akartam kötődni vagy, hogy megtudjon rólam valamit. Egy idő után már hirdettem is. Ez vagyok hát én. A szexuális életem abból áll, hogy vadidegenekkel használtatom ki magam. Rohadtul ironikus. Maguknak a lelkem tártam ki. Azoknak a pasasoknak a testem. Senki sem tudja átlépni az árnyékát. Ez van. Basszameg.
Ekkor váratlanul, a csendes könyvelő kiabálni kezdett: – Na jó, most van elegem. Eddig sírt a lelkem érted, de most mindjárt hányok. Elegem van! Felébredek a szomszédaim hangos üzekedésére, a reggeli betelefonálós műsor témája az, hogyan legyen jobb az orális szex, a munkahelyemen a főnököm arról mesélt milyen volt a nejével a hétvégéjük a swinger klubban, a neten minduntalan szexuális témájú linkeket kellett kerülgetnem, a híroldalon vezető hír volt a vérfertőző szülők esete, az egyetemista prostik nagyszáma, meg az állatvédők nyilatkozata az animalpornó ellen. Munka után beültem egy sörre a haverokkal, akik mind azt mesélték kit-mikor dugtak meg, és hogy minden nő kurva, otthon a délutáni showban, arról vitáztak miért egészségesebb a biszexuális létforma, olvasni kezdtem egy kis szépirodalmat, de a novellában váratlanul három úr partiba vágta a főhősnőt aztán idejöttem és itt meg ezt kell hallgatnom. Látni akarok végre valami nemeset, szépet, tisztát! Elegem van a beteges testiségből! Megyek, inkább megnézem a tévében a kéjgyilkosos thrillert.
A könyvelő magára kapta bőrkabátját és elrohant.
– Nos, őt is meg lehet érteni valahol – mondtam tétován –A nője lelépett a legjobb haverjával és azóta eléggé magányos és frusztrált.
– Itt mindenkihez empatikusan közelítünk és meghallgatunk, azért nem is szakítottam félbe – mondta a doktornő.
– Akkor Anonima is folytassa, mert szerintem még ő sem fejezte be. – szúrta közbe Gabi, aki épp azon gondolkozott vajon a nő visszautasítaná– e amiatt mert leszbikus.
Sajnos, Anonima nem folytathatta, mert a foglalkozás ideje lejárt. Egyenként hagytuk el a helyiséget, kínosan ügyelve arra, hogy még a véletlenül se kelljen valakivel egy úton menni, akárcsak egy rövid időre sem.
A következő csoportfoglalkozáson Anonima nem jelent meg, amin senki sem csodálkozott, hiszen ilyen vallomások után szokott lenni egy-két kimaradás a szégyenérzet miatt. Két hét múlva jött, de furcsamód hagyta, hogy utolsónak szólaljon meg.
– Amikor a legutóbb hazamentem, sokat nézegettem a gyógyszeres szekrényt. Elméláztam milyen lehet a semmibe zuhanni. Kivettem pár erősebb altatós fiolát és számolgatni kezdtem a kis fehér tablettákat. Számoltam, aztán újraszámoltam, mintha időt szeretnék nyerni. Aztán inkább az öngyilkosság kreatívabb formáját választottam. Bementem a munkahelyemre, és kirúgattam magam. Mintha megkönnyebbültem volna. Most, ha megismerkedek egy férfival, azt felviszem magamhoz, és azt csinálok vele, amit akarunk, lelkifurdalás nélkül. De nem csak azt. És lehet, hogy nem felejtek el majd bemutatkozni neki. A szomszéd néni, akivel néha váltottam pár szót elköltözött. Befogadtam a csincsilláját. Fura, gusztustalan kis szőrös állat. Néha elég büdös is. Órákon át csak ül a káposztatorzsa mellett és néz. Nem mozdul. Én meg nézem őt. Alig várom, hogy hazamehessek és nézhessem. Egyszóval a munkanélküli munkakereső nők mindennapjait élem. De túl rövid az élet, hogy folyton rosszul érezzük magunkat. Már nem csak saját magam érdekel. De most elhallgatok, lehajtom a fejem, beülök közétek, s átadom a szót.
A doktornő órájára nézve közölte, hogy letelt az időnk. Anonima mielőtt kilépett az ajtón, megállt és azt kérdezte: – És ha végig hazudtam?
Anonima nem jött a következő héten, és az azt követőn sem, mégsem beszéltünk róla.
A hatodik héten kezdtünk tétován beszélgetni Anonimáról. Gabi odáig merészkedett, hogy megkérdezte Joó doktornőt, hol lehet.
– Jó a felvetés – mosolygott a nő – én is gondolkoztam ezen, de Fürj doktornő, aki állítólag ideküldte, nem tudta kiről van szó. Szerintem Anonimának csak annyi kellett, hogy magával hurcolt titkait kiadhassa magából, ez megtörtént és nincs már oka, hogy idejöjjön.
Igazat adtam neki. Őt is csak a magány hozta ide, mint oly sokakat.
– És az utolsó szava? Hogy végig hazudott? – kérdezte a művész
– Szerintem ez volt az egyetlen hazugsága, amellyel addigi őszinte feltárulkozását akarta zárójelbe tenni. És különben is kérdés volt – zárta le az ügyet a doktornő
A doktornő távozása után ott tipródtunk példátlanul az épület előtt mind a heten, aztán lassan, óvatosan elindultunk a központ felé.
– Arra gondoltam, mi van, ha baj érte. Szex rabszolgaságban tartják. – vetette fel Gabi – meg sem tudjuk keresni.
– Gondolkozzunk logikusan – mondta a művész – az Anonima név biztos nem véletlen. Anonymus valójában P. mester volt, tehát ő nyilván azért hívatta magát így, mert az ő neve is P– vel kezdődik.
– Igen? – morgott a könyvelő – És mégis micsoda? Punci? Picsa? Páciens?
– Én nem aggódnék érte – mondta szúrósan Dóra – nem tudom ki volt, de hogy nem az, akinek mondta magát az is biztos.
– Ha belegondolunk, tényleg nem tudjuk, hogy mikor hazudott – fejtegettem – bárki beállíthat bármilyen történettel, akárcsak a hecc kedvéért, hogy a középpontba kerüljön, elképesszen.
– Ez nem igaz, én is igazat mondtam– tiltakozott a művész– be is bizonyítom, itt a telefonomban vannak képek a macskakövemről.
– Az biztos, hogy valami igazságnak lennie kellett a történetében – mondta Luki– ha hazudunk is, mindig belekeverünk egy kis igazságot, mint ahogy az igazmondásunkba is akaratlanul is beszivárog némi hazugság. Egy biztos, jó volt a mellehúsa.
– Milyen poén lenne– mondta a könyvelő– ha Anonima kitalált nemi erőszakolós sztoriját valaki valóra váltotta volna a csoportból. Sőt még akár meg is ölte, el is ásta volna.
Egyenesen rám nézett. – Rólad, szinte semmit nem tudunk.
– Nehezen tudok megnyílni – mondtam zavarban– ennek ellenére semmi ilyesmit nem tettem. Gabi összegzett: – Összefoglalva biztosan tudjuk, hogy nem tudunk semmit biztosan.
Ebben maradtunk. Szép tavaszi este volt. És most nem volt olyan idegen és fojtó a város. Egyikünknek sem akarózott hazaindulnia. Inkább bemutatkoztunk.

CéhKaptár

A táska

– Ez képtelenség így – rebegte a bejárati ajtónál álló. Néha kisandított az átlátszó függönyön. Azok vajon, hogy csinálják? Hogy lehet az, hogy mind olyan nyugodtan járkálnak? Most egy nagyobb tömeget látott és ijedten ugrott hátra az ajtótól. Visszakuporodott a fotelba és a homlokát törölgette idegesen. Milyen sokat várt erre…
És most éppen a cél előtt fontolgatja a megadást. Nem, az nem lehet.
Újra felállt, néhány pillanatig tartotta magát, majd megint visszazuhant. – Képtelenség – suttogta újra. Rápillantott az órájára; csuklója annyira remegett, hogy egyik kezével tartania kellett, hogy egyáltalán valamit lásson a mutatókból. Mindjárt késő lesz. Vagy már most vége van?
Ismételten erőt vett magán és két ugrással a kijárat előtt termett. Nem várt. Nem nézegette az utat. Csak hirtelen feltépte az ajtót és kiugrott az utcára. Aztán nekivágódott a falnak. Alig kapott levegőt, mintha fojtogatták volna. A szeme elé tette elnyűtt táskáját, mint a gyerekek –ha ő nem lát, valószínűleg őt se látja senki… Tévedett.
– Jó reggelt! – köszönt rá valami jöttment idegen, aminek hatására teljesen megmerevedett. Hosszú percekig összeszorított szemekkel támasztotta a falat. Végül ellökte magát és nekiindult. Körbenézett. Vajon ki köszönhetett rá? Mit akart tőle? És miért éppen tőle? Végül túllépett a dolgon, és ezzel együtt az első utcán is sikeresen végighaladt. Nagyokat fújtatott és büszkén nézegette az idáig megtett utat. Végigmérte magát: semmi baja sem volt. Ez jó.
Továbbindult, de a menetelés közben mindig hátranézett, hogy látja-e még innen az ajtaját. A mellette haladók pedig egyre növekvő kíváncsisággal fordultak felé, ugyanis emberünk, minden vele szembe jövőt látványosan került. Néha – éppen a kerülők miatt – egy-egy sétálóhoz túl közzel jutott, ilyenkor hirtelen elugrott, vagy ellökte magától az illetőt, erre persze a többiek is megrémültek. Azt hitték valami őrült jár közöttük. Talán az is volt.
Kis időre újra megtorpant a hirtelen kapott figyelem miatt. Nem értette. Sokszor körbefutatta tekintetét az embereken, aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve rohanni kezdett. – Így legalább valamelyest homályosabbnak tetszett a tömeg. Egy forgalmas utcát sprintelve tett meg, a végére egészen elfáradt. Egy üres sikátorba rohant, ahol némileg kifújhatta magát. A térdére támaszkodott és így próbálta pihentetni igénybe vett tüdejét. Néha még köhintett is egyet-egyet; de csak halkan, nehogy valaki észrevegye. Miután végérvényesen meggyőződött arról, hogy senki nincs a közelben a földre rogyott és úgy pihent tovább. Behunyta a szemét és émelyítő lázat érzett. Most örült neki, örült, hogy egyedül lehet.
– Nincs egy kis aprója? – szólították meg. Ő felugrott és az előbb használt trükköt, a táska mögé bújást választotta. Ezúttal sem sikerül láthatatlanná válnia, mert újra, ezúttal kicsit hangosabban hallotta az előző mondatot: – Nincs egy kis aprója?
Félénken kilesett a táska mögül, majd a földre hajította és meredten bámult a kérdezőre.
– Csak nem beteg tán? – folytatta megint a másik – Sápadtnak tűnik.
– Sápadt? – kérdezett most ő vissza.
– Igen, falfehér. Szóval aprója az nincs?
A kérdésre nem érkezett válasz, csak tágra nyílt tekintetet, így a kéregető jóindulatúan átfogalmazta a kérését.
– Elfogadok én papírt is, ha ez a baja?
– Bajom? – tért magához hirtelen – Nincs nekem semmi…
– Abban van, igaz? – nyúlt az új ismerős a táskája felé
– Az az enyém… – és szaggatottan elindult a kérdéses holmi irányába. Úgy tűnt az új barát, vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, amit mondtak neki, mert mohón elkezdett turkálni a csomagban. Majd undorodva lökte félre. A tulajdonosa ezután észbe kapott, villámgyorsan felkapta és elrohant vele, mintha tolvaj lenne.
Kiérve egy hatalmas záporba keveredett bele, jéglabdák kezdték kongatni a fejét. A táska ezúttal kivételesen segített, most esernyőként tett jó szolgálatot; bár meg is sínylette kicsit: elázva, a jégtől megtépázva még szánalmasabbnak tűnt.
Az esőnek köszönhetően az utcák is kihaltak voltak, egy-két ember persze feltűnt, de ők most meglepő módon nem zavarták. Az órájára pillantott, ami egyébként már egy ideje tönkrement a víztől, és nyugodtan látta, hogy még legalább egy félórája van. Egy megállóban húzódott meg. Sajnos ez nemsokára megtelt emberekkel, így kénytelen volt odébb állni, de nem bánta. Végtére is kedvelte az esőt, színeket látott olyankor. Talán a szivárvány minden színét egyszerre, ahogy egymásba futnak, majd teljesen átalakulva valami egészen újat hoznak létre.
Felment egy emelkedőn és leült a földre, itt várt tovább. Itt kellett várnia. Az órájára nézett, az meg sem mozdult, még mindig harminc perce volt. Egy pocsolyát kezdett el érdeklődve szemlélni, ami szintén színes volt; az elmenő autók kipufogójából tóduló mocsok festette meg. De tetszett neki, néha még követ is dobált bele, hátha lehet kacsázni egy tenyérnyi vízen. Nem lehetett.
Várt tovább. A Nap már lemenőben volt, s ő újra idegesen az órára pillantott: a mutatók még mindig az előbbi pozícióban voltak. Most kicsit elkezdett gyanakodni: valaki tréfát űz vele. Vagy csak annyira unatkozik, hogy a percek óráknak tűnnek. Azok a percek, amik az óra tanúsága szerint sohasem teltek el és valószínűleg soha nem is fognak.
Kisvártatva egy autó bontakozott ki a homályból. A várakozó most a kocsira nézett, majd megint az órára, még korán van.
A jármű éppen előtte állt meg, egy magas alak szállt ki belőle:
– Elhoztad?
Ő szótlanul odanyújtotta neki a táskát, a másik elvette és rögtön tovább hajtott.
Emberünk még ült kicsit az útpadkán és a tócsát bámulta, ami most feketén csillogott. Aztán felállt és hazaindult. Ezúttal nem ugrált rémülten összevissza, sőt: mindenkinek előre köszönt, annak is, akit éppen nem ismert. Hazament. Színeket már nem látott sehol. Tudta, hogy többé semmitől sem kell tartania; többé semmit sem érez.

CéhKaptár

A rendező

A Rendező a két bambuszpálma közé felakasztott függőágyon heverészve pihente ki a frissen elkészült alkotás fáradalmait. Los Syncretico koktélját oly elragadóan tökéletesnek, oly isteni nektárnak érezte, hogy szinte hallotta ujjongásuknak túl könnyen hangot adó ízlelőbimbói elismerő örömkiáltásait. A kiáltások határozottan simogatták a kékből helyenként zöldbe hajló koktél hiúságát, olyannyira, hogy minden apró folyadékmolekula az üvegpohár széléhez igyekezett, hogy annak tükrét felhasználva gyönyörködhessen önnön örvénylő testében.
A Rendező visszaemlékezett arra, hogy az elektronikai problémák miatt milyen nehéz volt a fényeket beállítani a forgatás során, az egyik kapcsoló mintha egy mediális temetőbe akarta volna küldeni a készülő művet önkéntesen az off funkcióra állítva magát, s addig rejtőzködve, míg sokak türelme elfogyott volna, de nem a Rendezőé. A bosszúság Mount Everestje felé egy képzett és nagyszámú sherpahaddal bandukolva eszébe jutott, hogy a fény, azaz más néven a világosság mint szó a régiségben egyet jelentett a mindenség szóval, mind az univerzumot, mind a fényt a világ hangsorral jelölték elismerve ezzel csodálatosságukat és páros egészelvűségüket. A Rendező ezt felidézve rájött, ha a világosságot megteremti, akkor semmi sem gátolhatja meg abban, hogy egy újabb páratlan filmmel vívjon ki magasan jegyzett helyet magának az alig száz éves filmszalagra írott történelemben. A lázadó kapcsolónak csupán néhány szelíd és szakavatott érintés kellett, s jó útra térése után már töretlenül, múltját amnézikus hirtelenséggel felejtve szolgálta a készülő művet.
A színpadnak, stúdiónak, a jelenetek színhelyeinek a kialakítása nem ütközött semmi nehézségbe. A vizek eszményien kéken gyűrűztek, olyannyira, hogy a halak – mint köztudottan szégyenlős élőlények – nem mertek a kamerák közelébe merészkedni, inkább csendesen takargatva pikkelyeiket megbújtak az iszaprétegbe vájt garzonlakásukban. A szárazföldek nyugodtan, lemeztektonikusan mozogtak, a mészkőtömbök sorsukba beletörődve, csendesen, porózusan mállottak, a löszlankákat ide-oda terelte a változó erősségű szél, ők pedig zokszó nélkül engedelmeskedtek a légnemű pásztornak.
A Rendező italától a kellő távolságot – pontosan egy szívószálnyit – megtartva belekortyolt a kékes-zöldes nedűbe, s elégedetten mosolyogva gondolt az elkészült mű fő karakterére, egy rendezőre, méghozzá egy olyan rendezőre, aki a szakmai berkeken belül meglehetősen különcnek számított, s éppen ebből kifolyólag vele szemben is megvolt az a szolid félszből fakadó távolságtartás, az a szívószálnyi eltérés, melynek gyökere az illető félkegyelműnek s egyben zseniálisnak titulálása lehetett. A filmbeli rendező különös hóbortjai közé tartozott, hogy vállán, akár valamiféle mágusnak az élénk színben pompázó famulusa, egy galamb ült, mely madár a kommunikációs érintkezés ősrégi formájának modern kori, de változatlan hírmondója volt. A rendező a galamb segítségével juttatta el üzeneteit a vágónak, a zenei producernek, a színészeknek és az egyszerű statisztáknak, azon egyszerű módon, hogy a gyűrűzött madár karmaiba csomagolta dicsérő, avagy keresetlenül kritikus mondanivalóját, és egy szem maggal megkínálva, mely közvetve az ő hírneve égig érő paszulyának potenciálját hordozta magában, útjára bocsátotta a madarat. A megfellebbezhetetlen rend az volt, hogy az üzenet fogadója kivette a neki címzett gondolatokat a karomposta hegyes kunkorijai közül, majd arra rátette a sebtében fogalmazott, többnyire főhajtó beleegyezésre szorítkozó választ. A galamb egy ara rátarti makacsságával követelte a beérkező levelek oldalon is a magadagját, hangját hallatva, emlékeztetve a levél fogadóját, hogy az elvetett mag nem sziklás talajra hull.
A filmbeli rendező fura módon mindig kétrészes mozgóképsorokat készített. Azt vallotta, hogy a film egyedül nem képes a létezésre, ontológiai szempontból a heideggeri semmin túli igazi semmi légüres terében kapkod csupán levegőért, s szomját csak párja olthatja, felemelve őt ezzel a semmi poklából a közös egzisztencia boldog, transzcendens valóságába. Kollégái ezt a nézetét is megfoghatatlannak tartották, a háta mögött rosszindulatúan, gunyorosan összesúgtak, de ő nem törődött velük, tudta, hogy a tucatrendezők fölé emelkedve neki nem a földi intrikák kicsinyesen tüskés világában kell vagdalkozni, hanem a szellem hegyén megfeneklett gondolatait kell legörgetnie a völgybe, s filmet kell rendeznie egy csodálatos emberről. Egy csodás figuráról, aki háromágú szigony nélkül parancsol a melankolikusan ellenálló bálnák s cethalak kiszorítása miatt magasabb állású vizeknek, aki tudja, hogy mikor kell mezítelen lábbal csóknyomot hagyni a porban, s aki végül maga is felér a hegyre.
A Rendező elmosolyodott. Milyen szép, hogy rendezett egy filmet egy rendezőről, aki a filmben, az általa alkotott világban alkotott egy világot, s az sem elképzelhetetlen, hogy még ezen a világon belül is létrejön egy újabb mindenség, s a legszebb az egészben, hogy a világok, bár egymásba bújva működnek, mégis mindegyik ugyanolyan tág, ugyanúgy világokat rejt magában. Gyönyörű.
A Rendező kiszürcsölte a koktélpohara alján megmaradt édeskés folyadékot, megsimogatta hosszú, ősz szakállát, majd a talpas, immár üres üvegedényt a két keze közé fogva az alvók szilencium alapú életformájához csatlakozott: a könnyed szellő által inspirált függőággyal együtt álomba ringatta magát.

CéhKaptár

A bukott író

Esős idő volt, hogy a napnak mely időszaka, azt az asztalnál ülő ember nem tudta megállapítani. Harmadik napja ült már így, az ablaknak háttal a függönyöket gondosan behúzva. Nem volt azért vaksötét a szobában, csak amolyan szürkületféle, mintha köd borult volna a helyiségre. Füstös már megszokta ezt, hiszen régóta élt így. Meg egyébként sem nagyon érdekelte, mi van körülötte, csak az előtte fekvő üres lapra meredt folyamatosan. Már aludni sem szokott jó ideje, csak ül, és azon töpreng, min kéne gondolkodnia…
A szobában rajta, a széken, meg az íróasztalon kívül semmi sem volt; úgy határozott mindenét eladja, hiszen úgy sincs már szüksége semmire. Így ücsörgött és még mindig a fehér lapot bámulta; írni egyetlen betűt sem tudott: ha tollat kicsivel közelebb merte emelni, belülről valami emészteni kezdte, és úgy érezte, menten megfullad. Pedig írnia kellett, nem volt más lehetősége.
Az esti órákban valami motoszkálást hallott, de nem figyelt rá. Aztán valami suttogást is hallani vélt: – Elárultál! – mondta a hang megvetően. Füstös azonban most sem fordult meg. Bemagyarázta magának, hogy csak a képzelet játszik vele – ha van még egyáltalán olyanja…
Kis idővel később újra hallotta, de most jóval tisztábban:
– Elárultál!
Füstös szeméből egy könnycsepp gördült lefelé, ráesett a fehér lapra és betöltötte a csendet. A hang most ráordított: –Te tehetsz róla!
Füstös most összerezzent és remegni kezdett, a tollat gyorsan a falhoz vágta és egyre jobban félni kezdett. Az ismeretlen a hátára sózott egy hatalmasat, azzal a céllal, hogy a reszkető húzza ki magát. Füstös engedelmeskedett és kiegyenesítette gerincét, majd minden erejét megfeszítve hátra fordul és a kis fekete alakra nézett, majd így szól hozzá: – Elefes.
– Nocsak, szóval már lopsz is! – förmedt rá megint a lény – Velem együtt te is meghaltál. Saját gondolatod sincsen már!
– Nem akartam, hogy ez legyen a vége… – mentegetőzött. Nem hazudott. Tényleg nem így tervezte. Egyszerűen csak kíváncsi volt, mennyit ér, hogy jól halad-e. Ehhez azonban meg kellett mutatnia a világnak azt, aki most számon kérte. Igazán nem sejthette, hogy a többiek, majd felboncolják és darabokra szedik; minden centijét egyenként vizsgálgatva, de soha senki nem akarja majd egészében látni. Nem csoda hát, ha teljesen kialudt a fénye. Fájt neki ez a súlyos hibája, így még annyit kinyögött: – Sajnálom.
– Nem tudok visszatérni. – mondta a sötét alak és egyre halványodott, mikor Füstös bólintott a szavaira, már csak árnyként létezett.
– Ha kiszínezlek, ha felfrissítenélek?
– Nem lehet. Már tudják. Ráadásul az is csak hamisság lenne. Undorító.
Füstös a papírra hajtotta arcát és reménytelenül sírni kezdett. Vége van, soha nem lesz olyan, mint azelőtt. „Miért is tettem közszemlére?” – gondolta kétségbeesetten. A dimenzióba, ahová betolt mindent, már nem csak az övé és így már nem látja a színeket. Semmit sem lát, csak vakon tapogatózik benne. Újra vissza akart térni, érezni azt a leírhatatlan biztonságot, de megölte, tönkretette…
Közben az árny teljesen szertefoszlott. Füstös utána akart menni, de nem tudta mi tévő legyen. Felemelte a fejét és a könnyáztatta papírra nézett, amelyen most egy fekete üvegcse is állt. Ránézett, és tudta, mit kell tennie. Idegesen előkereste az imént eldobott tollát és írni kezdett. Közben belülről égető fájdalom kínozta, de nem törődött vele… Írt. Pár perc múlva pontot tett a végére, az eredmény: öt sor – semmi jelentése nincsen. Nem olyan, mint régen. Már semmi sem olyan. Soha nem tudja visszaidézni a régmúlt időket.
Ezután megfogta az üvegcsét és felhajtotta a tartalmát. Többé nem írt és nem is mondott semmit. A legutóbbi alkotása pedig, csak egy egyetlen mondatos interpretációt kapott: „Idegenkezűség kizárva.”