Category Archives: 2011 Ősz

CéhKaptár

Eredetiségvizsgálat

Jó munkát végzek. Mindig is ez volt a véleményem magamról, és ezt a munkaadóim is megerősítették. Nehéz és veszélyes, korrupt és bosszantó, idióta és fantáziátlan alakokkal is volt már dolgom. Én vagyok A Detektív. Akit folyton dohányfüst leng körül, és akit megbízhatatlan, de felettébb gyönyörű nők látogatnak.
Voltak társaim is, akit a főnök osztott be mellém. Kutya, ember, űrlény, amit csak akarsz. Teljesen ellentétes módszerrel dolgozó kollégák, akik idegesítő szokásokkal és jellemvonásokkal rendelkeznek, alkalmanként pedig a kínai harcművészet hadonászásaival vagy körbepörgőrúgással puhítják félresiklott életű embertársaikat. De az az igazság, hogy én A Detektív, leginkább egyedül szeretek dolgozni. Engem ne ugráltasson senki. Többször is kijelentettem az irodámban: „Legjobb lenne, ha magammal dolgozhatnék!” Csodák csodájára teljesült a kívánságom. Reggelre megduplázódtam, már ketten voltunk.
A Detektívek.
Remekül éreztem magam a saját társaságomban. Ő is keveset beszélt, sokat füstölt és imádta a whiskyt. Jól megértettük egymást. Ketten egyszerre több ügyet oldottunk meg, így több pénzünk volt.
Viszont egy idő után kezdtem észrevenni dolgokat. A cinizmust, az iróniát, az öt-hat whisky után jelentkező bunkóságot, az alkalmazkodás teljes hiányát és a magányosságból fakadó keserűséget. Rájöttem, hogy titkolózom saját magam előtt. Életem legnagyobb ügye előtt álltam: meg kellett fejtenem saját magamat. És a nyomozás ráébresztett arra, hogy A Detektív egy kiállhatatlan fószer, akivel képtelenség együtt élni. Egy idő után már nem tudtam, mihez kezdjek magammal. A Detektívből nem lehet kettő. Egyre iszonyúbbá vált ez az állapot.
Mikor már végleg nem bírtam, úgy döntöttem, kinyírom magam. Annyi gyilkosságot láttam már, én csak tudom, mire kell figyelni, hogy megússzam. Békésen aludtam, mikor valaki párnát szorított a fejemre. A szorításból rájöttem, én vagyok. Hiába az ellenállás, ismerte a gyenge pontjaimat.
Kemény ellenfél volt, de végre kimúlt. Élettelen ellenfelemet lihegve vonszolom a pincébe. Elrejtem hét másik testem mellé.

CéhKaptár

Keresztbe-kasul

Süketen csendül fel az Óda
Dala minden ütemmel lelkesebb.
Eleve elrendelten körbevesznek
Falak, s figyelő szemek, kezek.
Miközben zajos toll-tenger hajlong
Földre hulló imádattal előtted,
Addig dölyfös pulykaként lubickol,
Az a soha el nem hamvadó őr-szent.
Egy kis édes éji zene, ha kell
Akkor kiscsomagolásban
S aranyló díszben is kapható
Odaát; ahol mindenki kérheti
A maga kedvenc dalát…
Amolyan régimódi történetbe
Illő figurák jönnek-mennek,
Csak a sarki ürge az, aki kővé
Meredten, füstölögve ácsorog,
S teljesen hozzánőtt a lámpaoszlop

CikkCakk

Spiró György Honderű című drámájának elemzése

1. A dráma

Spiró György Honderű című komédiája 1997-ben született. A dráma színhelyének ugyanezen év Budapestje, azon belül egy Annamari nevű, nyolcvan éven felüli nő lakása van megjelölve. A cselekmény során Annamarihoz egy középkorú végrehajtó érkezik (Vancsura), aki kénytelen-kelletlen szemtanúja és egyben tanúja lesz (az orvos, szintén nyolcvan évét már meghaladt Frídhóf mellett) egy a lakásban Pukánszky és Zoltánffy, azaz két öregúr között lezajló párbajnak.

2. A karakterek és a nyelvfelfogás

A drámában megjelenő karakterek két csoportra oszthatóak. Egyiknek tagjai a nyolcvan éven felüli figurák, akik még a Horthy-rendszer alatt szocializálódtak, klasszikus műveltség birtokában vannak, s érdeklődnek a művészetek, a tudomány iránt. Ide tartozik a három volt osztálytárs, Pukánszky, Zoltánffy, Frídhóf (s tulajdonképpen a halála miatt színre nem lépő, de a róla való beszéd által jelenvalóvá tett Kálmán is), valamint Annamari. A másik csoport egyetlen tagja a szólamszereplőnek tekinthető Vancsura.
Pukánszky, Zoltánffy és Frídhóf magyar nyugdíjasok, akik elmúlt korok szabályai alapján élik az életüket. Társalgásaik szellemi gyökere a klasszikus, latin műveltség, nem rakják bankba a pénzüket, mert félnek, hogy államosítják a jövőben a pénzintézeteket, az Annamari irányában Zoltánffy által elkövetett sértés miatt pedig Pukánszky párbajjal kíván elégtételt venni.
E perszonázsokat egy-egy tömör és találó mondattal jellemzi a másik két szereplő. Annamari azt mondja róluk, hogy „mindig őrültek voltatok”, Vancsura pedig úgy nyilatkozik, hogy „magukat megőrjítette a sok rendszerváltás”. 1 A szereplők Pukánszkyn keresztül beismerik, hogy „mi ugyanis a középkorban élünk”, de ezt azzal támasztják alá, hogy az ENSZ-csapatok sem mások, mint a keresztesek, bármikor ledöfhetnek valakit az utcán s nem létezik a gazdasági racionalitás, azaz középkori viszonyok uralkodnak.
Múltban való élésükhöz szorosan kapcsolódik a latin és francia szentenciák állandó idézése. E műveltségi modellt tekintik elfogadottnak, Zoltánffy az egyik jelenetben gúnyosan meg is jegyzi Vancsurának, hogy „vigéc úr itt van velünk egy órája, és még mindig nem tud latinul”. 2 E nyelvfelfogás és az idejétmúlt szokások közötti kapocs jellemzi ezt a perszonázscsoportot. A korhoz nem hű, kissé abszurd nyelvhasználatot tekinthetjük Kékesi Kun Árpádra támaszkodva posztmodern jellemzőnek.
Frídhóf egy kicsit kilóg e hármasból, amit jelez az, hogy a drámában nem hivatalos néven van megnevezve (Ajtósy Gyula), hanem gúnynevén, ellentétben Pukánszkyval és Zoltánffyval, akiknek a vezetékneve is régies hangulatú és nemesi (már letűnt) fényt kölcsönző. E különállás megmutatkozik abban is, hogy a karakterek teljes, az egész századra kiterjedő bemutatkozásakor ő csupán egyetlen foglalkozást tud említeni. 3 Frídhóf orvos, megpróbálja a párbajt a párbajkódexre támaszkodva minden létező jogi érvvel semmissé tenni, megakadályozni, azaz az életre felesküdőként próbálja védelmezni azt. Személye mégis a halállal fog összekapcsolódni, mint az majd a lentiekből kiderül.
Pukánszky és Zoltánffy perszonázsát csaknem nevezhetnénk ikerkaraktereknek, felfogásukban, szemléletükben, múltjukban csupán néhány apró különbség van, amiknek az eltűnését segíti, hogy a mű végén Annamari és Zoltánffy egybekeléséről folyik a diskurzus. A kis differenciákhoz tartozik, hogy Zoltánffy kiejtése franciából nem tökéletes. Pukánszky esetében fontos megemlíteni a nyelvtanulási kedvét, melyet az aktuális „nagyhatalomnak vélt állam” hivatalos nyelvéhez igazít, igazított. A szovjet éra alatt oroszul tanult, a drámai jelen időben pedig kínaiul. Pukánszkynak a sok foglalkozása közül az egyik szimbolikus: asztalozó viccmesélőként dolgozott, azaz hozzá vitték a betegség miatt hamarosan meghaló embereket, akiket ő utoljára felvidított. E munka során ismerkedett meg Annamarival, aki a szomszéd asztalnál iszogatva hallgatta humoros történeteit. Annamari ekkor volt túl egy szerelmen, mely még fájó emlékként sajgott, tehát képletesen értve Pukánszky támasztotta fel a nőt apátiájából, hogy aztán két évig a felesége legyen.
Annamari műveltségeszménye a vele egykorú urakéhoz hasonló, s maradisága is összekapcsolja őt a háromfős társasággal, amit a gyertyával való világítás, a régi pianínó, a számítógép hiánya, a számlák elolvasatlanul való összetépése mutat. Talán nőisége miatt nem tartozik szorosan a társasághoz, tulajdonképpen az imádott és lovagiasan tisztelt háziasszonyként jelenik meg, aki teret biztosít a közvetve általa okozott párbajnak. Annamari nőalakja párhuzamba állítható Gábor Zsazsa színésznőjével, hiszen mindketten ünnepeltek a maguk körében (igaz Gábor Zsazsa köre nem egy néhány szereplős drámára korlátozódik), tisztelik őket mint nők (Annamarihoz rendkívül udvariasan szólnak az idős karakterek, s az asztalfiókjának gombját legalább 44 ezer forintra becsülik), valamint mind a valós, mind a fiktív nő számos férjet tudhatott magáénak. 4
A másik szereplőcsoport egyetlen alakja Vancsura. A végrehajtóként dolgozó karakter egy szólamot képvisel: a munkájához kapcsolódó jogi nyelvet és a különböző csalásokat ismeri, csupán ezekből épülnek fel az általa elmondottak, példákat csak e világból tud meríteni, más nem is létezik számára. Műveletlensége miatt a többi karakter szürke átlagembernek tekinti (bár, mint azt már írtam, az ő ismereteik, tudásuk már kissé idejétmúlt), Zoltánffy Jedermann-nak, Pukánszky everyman-nek nevezi. Vancsura egyszerűsége perszonázsának nyelvi síkján nyer megerősítést: az első jelenetben úgy fogalmaz, hogy az ólomkristály váza „ki van menve a divatból”, e passzív szerkezettel mosolyra fakasztva Annamarit, s később sem értve, miért nevet az öreg hölgy. A másik grammatikailag megmosolyogtató momentumsor az idősek „tetszikelve” való megszólítása, mely egy Annamarihoz intézett mondatban csúcsosodik ki: „A néninek börtönben is tetszett lenni?”. 5
Összességében elmondhatjuk, hogy a két karaktercsoport találkozása a műben világaik határán történik, mely az idősíkok határának is felfogható. A perszonázsok modern szereplőként jelennek meg a Kékesi Kun által felvetett dilemma alapján, teljes karakterek, a dráma cselekményén kívül elképzelhető élettel.

3. Korrajz és honderű

A dráma során az egész huszadik századot átívelő korrajz tárul a befogadó szeme elé. Az idős szereplők az első világháborút megelőző békeévben születtek, azaz még az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül, hogy aztán megéljék a háború utáni kaotikus helyzetet, a Horthy-kort, a nyilas uralmat, az átmenet idejét, a Rákosi-érát, a Kádár-rendszert és a rendszerváltozást.
A karakterek a Horthy-kort pozitívan értékelik, jónak ismerik el annak meghatározó, keresztény-nemzeti gondolatát. A szövegben részletes leírást kapunk a három férfi tanulmányainak színhelyéről, mely hasonlatos Ottlik iskolájához. Katonás fegyelem uralkodik, egy címzetes, tekintélyes apát az iskola vezetője, és megvan az óra eleji névsorolvasás, melyet Zoltánffy fel is elevenít a műben. 6
Utalás történik a kor ügyes trükkjére, mellyel a megtiltott sorkatonasági intézményt pótolta a Magyar Királyság. A műben a rajztanár által tartott testnevelés órák keretében kerítettek sort a lövészetre az öregek visszaemlékezése szerint.
A Horthy-kort követő nyilas uralom és a szocialista éra negatív ecsettel festetik meg a karakterek által. Frídhóf kivételével mindannyian ültek börtönben vagy internáltattak, s nem csupán ők, hanem volt iskolatársaik is hasonló sorsra jutottak. Egy Elemér nevű figura esete az Örkény In memoriam dr K.H.G. című egypercesével való konnekcióval játszik el. K.H.G.-t azért lövi le az őr, mert szégyelli, hogy a munkaszolgálatos ember – ellentétben vele – ismeri a német művészeket. 7 Elemér is a tudását kívánta továbbadni azzal, hogy megpróbálta Recsken leszoktatni az őröket a suksüközésről, amiért agyonverték.
Nem csupán az elmúlt korok kritikáját olvashatjuk ki a műből, hanem a máról is kapunk egy ironikus képet, melyet már alapvetően Vancsura tár elénk. A közüzemi díjak hátraléka miatt Annamarinál kikapcsolt villany- és gáz pótlására a végrehajtó javasolja az áram- és gázlopást, melyet bevett formának tart. Bár az idős hölgynél nincs áram, Vancsura mégsem hiszi el, hogy Annamarinak nincsen televíziója, elképzelése szerint ugyanis „Minden nyugdíjas a tévét bámulja egész nap. El van az dugva.” 8 A korrupció többször megemlíttetik, Annamari például azért nem fizet közös költséget, mert a közös képviselő úgyis elsikkasztja a beadott összeget. A magyar népesség létszámcsökkenésének tendenciája is megjelenik a műben: egyrészt a borúlátó gondolaton keresztül, miszerint alig születik már gyermek, másrészt a fiatalok külföldre költözése révén, melyre példa Annamari magyarul már alig tudó unokája.
A Magyarországra vonatkozó megjegyzések kritikai éle a honderű szóba, azaz a dráma címébe tömöríthető. A honderű kifejezést az idősebb urak arra használják, ha valaki (a cselekmény során Vancsura) műveletlenségről, tájékozatlanságról, szellemi gyengeségről tesz tanúbizonyságot. 9 S mivel Vancsuráról úgy nyilatkoznak, hogy ő a magyar jövő, a „honderűzés” felfogható egyfajta általános Magyarország-bírálatként is. Ezt alátámasztja a szó története, melyet Frídhóf fejt ki a dráma során: Széchenyi akarta Honderűnek elnevezni Budapestet, de megtudta, hogy ez franciául (honte de rue) azt jelenti, hogy az utca szégyene, így letett ezen elhatározásáról. Frídhóf, Pukánszky és Zoltánffy a szót utóbbi értelmében használják. A csak Budapestre értett honte de rue – a település fővárosi volta lévén – szinekhdochikusan kiterjeszthető az egész magyar valóságra.
A magyar múlt és jelen gunyoros, kritikus megjelenítése ellenére a mű szimbólumai egy burkolt „mégismagyarságra” utalhatnak, mely szerint rengeteg hibája van e helynek, nehéz itt élni, nehéz tolerálni a visszásságokat, mégsem lehet elhagyni az országot. E szimbolika képviselője a karaktereket megtestesítő ecetfa, mely mostoha körülmények között, egy tűzfalon virágzik, s ennek megerősítői a visszatérő álmok is. Zoltánffy álmában egy liftbe száll be, s nem tud kiszállni belőle, Frídhóf pedig egy égő stadionban van a fiával, amelyet egyik alkalommal sem tud elhagyni. A perszonázsok tehát az őket sanyargató rendszerek ellenére megmaradnak gyökereiknél, nem tudnak és nem kívánnak kilépni az őket körülvevő közösségből.

4. Párbaj és euthanázia

A dráma cselekménye a párbaj felé halad, mely a legfontosabb s egyben az egyetlen akciója a műnek. A párbaj intézményének igénybe vétele – tekintve az 1997-es dátumot – már önmagában komikusnak hat, de a viadalhoz kapcsolódó körítés különösen parodisztikus irányba mozdítja el az értelmezést. A felütött párbajkódex forgatásakor merülnek fel a vívás kritériumai, melyeknél az első az, hogy a feleknek már férfikorba kellet lépniük. A kódexet kézben tartó Frídhóf úgy reagál erre, hogy „Ez stimmel”, ami nyolcvanon felüli férfiak esetében kissé szarkasztikusan hangzik.10 A párbaj egyik segédje a telefonzsinórral megkötözött Vancsura lesz, ami így kissé levon a becsületsértést megtorló akció szakrális értékéből. Az irónia főleg a fegyverek esetében mutatkozik meg: a két kard rozsdás, Pukánszky a múzeumból lopta őket, s előhúzásuk is meglehetősen teátrálisra sikerül. Pukánszky ugyanis a két kardot az első felvonás végén kihúzza a kofferből s feltartja őket, majd a második felvonás azzal a jelenettel kezdődik, hogy leereszti a két rozsdás pengét, azaz egy hagyományos értelemben funkciótlan szünetnek lehetünk tanúi, mely így a kardok félelmetes erejének megmutatását hivatott biztosítani. 11
A párbaj, bár nem a színmű keretein belül, de halállal jár. A halál először Kálmán kapcsán jelenik meg a műben, akinek Vancsura helyett a segédnek kellett volna lennie. Kálmán halálát mindhárman úgy veszik tudomásul mint a volt osztálytársuk link életének betetőzését, hiszen pont akkor hunyt el, amikor egy párbajon kellett volna segédként részt vennie. A tényleges részvétnyilvánítás a viadal után történik meg, amikor egy sajátos, vidám rekviemként felelevenítik a Kálmánhoz kapcsolódó humoros történeteket.
Pukánszky halálára is közvetett előreutalás történik, ugyanis Frídhóf, dacára orvosi végzettségének és szerepének, nem kezeli a sérült sebeit annak kívánságára, így valószínűleg az öregúr is hamarosan átlép a másvilágra. Az erről való párbeszéd Annamari és Frídhóf között a passzív euthanáziát hozza diskurzusba, melyet így az orvos gyakorolt. E cselekvés, jobban mondva cselekvéshiány kissé átértelmezi Frídhóf karakterét. Tudjuk róla, hogy egy gyermeke elhalálozott, nem tudta megmenteni, s azóta ő – részben vezeklésként – gyerekeket gyógyít. Talán merész kijelenteni, de Frídhófot, akinek a neve temetőt jelent, ezen attribútumok isteni tulajdonságokkal ruházzák fel. Egy a gyermeke halálát megakadályozni nem tudó, s ezt bánó, az emberi életekkel – akár Pukánszky esetében – rendelkező Úr bontakozik ki előttünk. A többiekkel ellentétben ezért űzi ugyanazt a mesterséget Frídhóf egész élete során, hisz egy isten nem vált szerepkört.

5. Summázás

A Honderű című komédia a kortárs Budapest egyik lakásában szembesít egymással egy a csupán a munkája szólamát képviselő végrehajtót és néhány öregurat, akik idejétmúlt szokások alapján alakítják életüket. Az egész XX. századot lefestő korrajz mellett a mai időszaknak is a kritikáját kapjuk.
A karakterek, akiknek teljes élete kibontakozik előttünk, nem csupán korban és gondolkodásban, hanem nyelvi megformálásukban is különböznek egymástól. A megmosolyogtató hibákat vétő Vancsurával szemben a latin nyelvű bölcsességeket citáló figurák állnak, akik közül Frídhóf mind beceneve, mind különös szerepe miatt kiemelhető.
A dráma reprezentációja zárt, hacsak nem tekintjük a szövegből való kiszólásnak Zoltánffy gondolatát: „Csupa szerepet játszottam világéletemben…”12

________________________________________

1 http://mek.niif.hu/02800/02875/02875.htm (2011.05.01)
2 Uo.
3 „Pukánszky Béla Géza tüzérszázados, biztosítási ügynök, faipari rabmunkás, asztalozó vicctulajdonos, aszfaltmunkás, villanyszerelő, jogtanácsadó, jelenleg nyugdíjas… Kiválóan tudok hegeszteni, bütübe gyalulni…”
„Zoltánffy Károly lovassági százados, minisztériumi osztályvezető, internált föld- és pályamunkás, TÜKER-lehordó, gépkocsivezető, üzletkötő, vállalati SZB-titkár, jelenleg nyugdíjas…”
„Dr. Ajtósy Gyula gyermekorvos”
http://mek.niif.hu/02800/02875/02875.htm (2011.05.01)
4 Gábor Zsazsa kilencet (http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1bor_Zsazsa /2011.05.01/)
Annamari pedig hatot: „Özvegy dr. Belohorodszky Aurélné, korábban özvegy Káposztás Kornélné, korábban özvegy dr. Benvoli Olivérné…” és „Továbbá volt Pukánszky Béla Gézáné, volt báró Weiss Samuné, volt gróf Abonyi Móricné… Mi aztán tudjuk, mi a szerelem, vigéc úr!”
http://mek.niif.hu/02800/02875/02875.htm (2011.05.01)
5 Uo.
6 „Ajtósy, Angyal, Árendás, Bán, Biczó, Boncz, Cseresznyák, Csizmazia… […]Czoba, Dózsa, Erődi-Harrasch, Fetsch, Fischer, Folláth, Földes, Gáspár, Glédula, Gonda…”
http://mek.niif.hu/02800/02875/02875.htm (2011.05.02)
7 http://aftermodern.hu/novella/Orkeny%20-%20Valogatott%20egypercesek.pdf (2011.05.02)
8 http://mek.niif.hu/02800/02875/02875.htm (2011.05.03)
9 Példa: Vancsura megkérdezi, hogy Annamari is osztálytársa volt-e a férfiaknak. Erre Pukánszky válasza nevetve az, hogy „Honderű!”, hisz abban a korban homogén nemű osztályok, sőt, iskolák voltak.
Uo.
10 http://mek.niif.hu/02800/02875/02875.htm (2011.05.03)
11 Uo.
12 http://mek.niif.hu/02800/02875/02875.htm (2011.05.03)

CikkCakk

Gogolraszállás

avagy a Csokonai Színház 2011-es A revizor című előadásának elemzése

Gogol a kisemberek és még kisebb polgárok megértő, mégis kegyetlenül őszinte leírója és kritikusa, abszurd történeteivel (Az orr, A csinovnyik halála, Holt lelkek) örökre beírta magát a világirodalomba, de legnagyobb sikerét és elismertségét A revizor című színdarabjával aratta.
A revizor, Gogol többi művéhez hasonlóan, alapjában véve a kisszerű, egyszerre szánalmas és megvetendő emberi sorsok és társadalmi viszonyok görbe tükreként funkcionál.
Nem véletlenül mondta róla és az őt követő írókra Dosztojevszkij: „Mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki.
A revizor mise an scénjei – azaz a textuális szöveg színrevitelei – azonban különbözőek lehetnek, még ha a dramatikus szöveg fő motívumai azonosak is.
Ilyen szempontból nem árt, egy kis visszatekintés a színdarab leghíresebb mise an scénjeire ¬– amely magában foglalja a textuális szövegen kívül a színész személyét és játékát, a jelmezeket és díszletet, a zenét stb. ¬Sándor L. István kitűnő elemzése a témával kapcsolatban igen figyelemreméltó (http://www.ellenfeny.hu/archivum/2002/3/eloadasok-parbeszede), hiszen a legjelentősebb előadásokat veszi sorra.
A következő előadásokról van szól: a Nemzeti Színház 1973-as előadásáról, amelyet Tovsztogonov, a híres orosz rendező rendezéséről, az 1982-es kaposvári változatról, az évekig nagy sikerrel játszott 1987-es Katona József színházbeli változatról, amelyet Zsámbéki Gábor rendezett, valamint az 2002-es rendezésű Pécsett illetve Egerben bemutatott verzióról. Vannak mise an scéne-k, amelyek a mű groteszk, nevettető rétegeit domborítják jobban ki, mások az általános és örök emberei természet visszásságait, társadalomkritikai mondanivalóval megfűszerezve tálalják, vagy hatalom és korrupció sötét lélekrombolását mutatják meg.
Mindegyik műnek más már az alapkoncepciója, mindegyiknek vannak gyengéi és erősségei, most azonban a 2011-ben, a Csokonai színház műsorán szereplő legújabb mise an scéne-t szeretném főleg reflektorfénybe állítani, elsősorban a befogadói élmény szemszögéből.
A debreceni előadás a neves kijevi színházigazgató-rendezőt, Vladiszlav Troickijt kérte fel, aki a színház honlapján olvasható ajánló szerint „különleges érzékenységgel képes színpadra állítani mind a klasszikus, mind a kortárs szerzőket az antik görögöktől kezdve Shakespeare-en át Pirandellóig, illetve a mai drámaírókig. Előadásai egyszerre látványosak, zeneileg kidolgozottak, és színészi játék szempontjából hitelesek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ő színházi anyanyelve maga a gogoli groteszk.”

A Csokonai Színház nagyszínpada alkalmas grandiózusabb jelenetek színrevitelére, úgy is mondhatjuk tág teret ad a fantáziának, és ezáltal a mise en scéne legkülönfélébb megvalósulásainak.
A hatalmas tér már az elején jól észrevehetően felosztott, jobboldalt a polgármester élettere, baloldalt a fogadó, egy zongora, a középső rész pedig a különféle társadalmi és szociális interakciók fő helyszínéül szolgál a darab során.
A hátsó, sötétebb megvilágításban elrendezett rész is szerepet kap a későbbiekben, még ha nem is annyira fontosat, mint az első és középső rész. Innen jön be néhány szereplő, itt fog lezajlani egy csókjelenet és erre távozik majd a revizor.
A bútorok, az óriási ebédlőasztal, a székek mind beilleszkednek az adott korba, mint ahogy a szereplők elegáns és csinos ruhái is. Úgy tűnik a díszletek és jelmezek nem akarnak kilépni a szerző korának kontextusából, az aktualizálásnak e nélkül akar érvényt szerezni az értelmezés – már, ha akar. A szövegből is egyértelműen kiderül, a XIX. század közepén járunk, még ha akadnak is ennek ellentmondó, kisebb anakronisztikus elemek.
A díszlet és jelmezek egységéből határozottan kilógnak a színpad középső részén elhelyezett, konkrét funkcióval nem rendelkező vasketrecek, amelyeknek értelmére nem derül fény, funkciójuk kimerül annyiban, hogy a „revizor” és a polgármester első beszélgetése ebben a ketrecben zajlik le. A vasketrecek nemcsak megbontják a látszólagos rendet, amelyet a befogadó állított fel magában, de töprengésre is késztetik, vajon miféle jelképekként, allegóriaként értendők ezek a fémjószágok? Jómagam is eltöprengtem ezen, és töprengésem zsákutcába futott, így azt kellett válaszolnom, hogy fogalmam sincs.
Számtalan erőltetett magyarázatot tudnék adni rá, de az előadás szövetébe simulót bajosan.
Nem ez volt az egyetlen kellék, amelynek szerepeltetése a saját befogadói szempontomból semmilyen többletet nem adott a darabhoz, egyszerűen csak idegesítő volt. Például a Hlesztakov, a revizor, által néha értelmetlenül működtetett reflektorok.
A reflektorok nézőtérre való villogtatása, néhány lassan pislogó néző sikeres elvakítása ötletnek gyenge, humorforrásnak sok, reprezentáció felnyitásnak kevés, leginkább szemfényvesztés. A reflektor vallatást idéző használata pedig nem túlságosan újszerű ötlet.
Bár kissé döcögősen, de anakronizmusa ellenére beilleszthetőek az előadás logikájába az előkerülő pornóújságok, a polaroid géppel való fényképezés és a kitömött nyúl szerepeltetése,
Ezek az elemek sugallják azt, hogy mégis egy kortól, időtől, helyszíntől független történetet látunk, amely, ahogy Gogol szerette volna, tükröt tart napjaink, saját kisszerű és megalkuvásra hajlamos arcunk elé. Ahogy a Polgármester kiszól a többieknek és ez a nézőknek, nekünk is szól „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök”.

A darab tehát kettősséget mutat: egyszerre korhű és anakronisztikus, miközben a nagyon is funkcióval bíró díszletek és kellékek mellett teljesességgel funkciótlanok is szerepet kapnak.
A zongora és a zongorajáték is kiemeltté válik. Rendszerint Hlesztakov játszik rajta, vagy a szolgája Oszip, illetve a polgármester felesége. A zongoránál ülve látjuk meg először Hlesztakovot, akiről nem tudjuk még kicsoda, és a zárójelenetben is a zongoránál pillantjuk meg újból. A zongorajáték kitűnő aláfestést is biztosít. Nem újszerű a zene, ilyen konkrét beleépítése a darabba, sőt itt csak egy mellékszál, míg Árkosi Árpád 2006-os Lear király rendezésében a zongorista szereplőként bekerül a darabba, a trónja vesztett Lear pedig a kereken guruló zongorán utazgat. Alföldi Róbert 2009-es Ármány és szerelem rendezésében pedig egy egész zenekar festi alá, aktív szereplőként a hősök érzelmi életének hullámzását.
Az akusztika sajnos nem a legjobb. A darab legelején a szereplők beszédét alig lehet érteni, szerencsére ez a probléma megváltozik, amikor energiával töltődik fel a játék és ez Hlesztakov (Mészáros Tibor) feltűnésénél következik be.
Miután sorra vettem a vizuális és akusztikus jellemzőket, nézzük, milyen játékstílus jellemezte az előadást.

Az előadás a Polgármester ebédlőjében kezdődött. A reggelizést a család valós időben bonyolítja le. A nagyon lassú, statikus előadásmód alaposan próbára teszi a befogadókat.
A túlzottan kényelmes tempó több célt is szolgáltat, egyrészt érzékeltetni a „megáll az idő”-jelenséget, hogy ebben az isten háta mögötti porfészekben milyen lassan telik az idő, másrészt észrevehetővé akarják tenni, hogy a revizor megérkezése előtt milyen volt az élet. Bár ez ellentmondana annak a koncepciónak, miszerint ez egy helytől és időtől független előadás.
Szolgálhat jellemábrázolásul is. Ezek az emberek már annyira unottak és fásultak, mintha az életben semmi jót nem tudnának már várni. A Polgármesterhez megérkező urak is teljesen szürke, jelentéktelen alakoknak tűnnek elsőre, amelyre ráerősít az, hogy hatalmas, nyitott fekete esernyőkkel érkeznek, amelyet a későbbiekben sem szívesen zárnak össze, annak ellenére, hogy láthatólag nem esik.

A revizornak hitt Hlesztakov megjelenésével egy teljesen más tempójú előadás veszi kezdetét.
Már piros cipőjével kirí a kisvárosi köztisztviselők közül, színes lendületes, energiától duzzadó figura.
Amikor a Polgármester házába érkezik, a statikusságnak egy időre – a záró részig, amíg el nem hagyja, a várost – vége szakad.
Nagyon látványos az a jelenet, amikor Hlesztakov úgy rúg be, hogy a kiürült poharát az urak kezébe nyomja, cserébe azok borral teli poharáért, vagy a csoportkép-készítős jelenet, amelyhez köthető az egyetlen igazán humoros momentum („Nyuszira vigyáááz!”)
Az a jelenet, amelyben egyenként kéreti az álrevizor az urakat, már nem humoros, inkább félelmetes. Hlesztakov egyébként kedves, rokonszenves széltoló alakja Troickij értelmezésében szinte démonivá változott. Már a fogadós jelenetben, ahol a drámaszövegben és más előadások felfogásában, megalázzák, itt viszont ő az, aki ellenszenvesen viselkedik és trollként játszik a pincérrel.
Később ez csak fokozódik: nemcsak elfogadja a felkínált pénzt, hanem bábként mozgatja kénye-kedvére az embereket, beletaposva akár az emberi méltóságukba.
(Pl. Zemljanyikát arra kényszeríti, hogy vetkőzzön anyaszült meztelenre stb.)
A Polgármester és az urak ábrázolása ezzel szemben sokkal szimpatikusabb, a befogadó ezért szívesebben azonosul a Polgármesterrel vagy akár Bobcsinszkijjal, mint az ördögi manipulátorként bemutatott Hlesztakovval.

A revizor lezárása kényes téma, és itt szinte minden bemutatott változatban más. Általában a rendőrparancsnok hozza a hírt, hogy megérkezett az igazi revizor. (Aki a Troickij-féle verzióban nem is szerepel.) Dolgozatom elején felsorolt előadások többségében az igazi revizor személyesen megjelent. A Nemzeti Színházi verzióban ez a Revizor maga a Gonosz, aki a korrupció helyett terrort és diktatúrát hoz magával, a Katona József Színház verziójában épp az ellentéte. Egy tisztakezű, becsületes ember, aki tenni akar a bűn ellen, amellyel azért is tisztában van, hisz jóval előbb ott volt köztük és mindent látott és hallott, akit ezért az itt meglehetősen leépült urak megölnek. (Ráengedik a leszakadt liftet.) Az igazi revizort a pécsi verzióban is megölik, ott vadászpuskával lövik agyon. A kritikusok által bírált egri rendezésben az igazi revizor érkezésének bejelentésére egyszer csak megjelenik egy szőke kisfiú. A debreceni Troickij-változat, az egrihez hasonlóan értelmezhetetlen. Hlesztakov, az álrevizor ugyanis váratlanul visszajön, egyszer csak feláll a zongorától és közli, hogy megérkezett a revizor. Ami értelmezhető úgy, hogy 1) tényleg ő a revizor, csak nagyon jól titkolta, még a szolgája elől is, 2) mindkét revizort ugyanaz a színész játssza, 3) egyszerűen visszament és közölte, hogy megjött a revizor.
Az első verzió valószínűtlen, a másik kettő befogadói szempontból zavaros és értelmezhetetlen.

Összességében elmondható, hogy Troickij és csapata mise an scéne- je kétarcú.
Vannak mind vizualitásában, mind új értelmezés adásában elismerésre méltó momentumai, de akadnak olyan dolgok is, amelyek csökkentik a befogadói élmény hatásosságát, és ha nem is gogoli jó, de elgondolkoztató.

CikkCakk

Ez meg mik?

Háy János: Háyland. Palatinus, 2011.

Háy Jánost nem kell bemutatnunk. A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb (és valószínűleg az egyik legegyénibb) szerzőjeként számon tartott Háy, idén tavasszal elsőre talán kissé szokatlannak tűnő, valójában egy ízig-vérig „háyos” kötettel örvendeztette meg az olvasókat. Ezúttal a régebbi köteteinek borítóiról jól ismert,1 valamint számos, a nagyközönség által eddig még sohasem látott képét fűzte egy csokorba, kiegészítve azokat saját(os) „kommentárjaival”.2
A kötetben szereplő képeket az író/festő négy nagyobb tematikus egységbe osztotta be, amelyek a következő címeket kapták: Töredékek a hagyományos szomorúmanók életéből3Teremtők, Angyalok, A többiek.
Míg mielőtt azonban részletesebben is kitérnénk ezekre, érdemes néhány szót ejtenünk magának a kötetnek a címéről, amely nagyon emlékeztet Sergej DovlatovPuskinland című regényének címére. A hasonlítás talán nem is alaptalan, ha hozzágondoljuk, hogy Háy a kortárs orosz próza egyik elkötelezett magyarországi propagátora.4 Párhuzamba állítható továbbá a két kötet abból a szemszögből is, hogy mindkettő értelmezhető egyfajta sajátos „önmitológia” megvalósítására tett kísérletként, amely nem nélkülözi természetesen az öniróniát sem.5 Az önirónia legjellegzetesebb eleme, hogy a kötet borítójának belső oldalán megjelenik maga a szerző is egy erősen stilizált, a legjellemzőbb külső tulajdonságát, a szőke haját és kék szemét kidomborító képen.
Az irónia azonban nem csak itt érhető tetten. A borító hátulján a következőt olvashatjuk:
„»Ez a könyv különösen azért jó, mert mi szerepelünk benne« (A szereplők)”
Azontúl, hogy értelmezhető ez a felirat a l’art pour l’art ironikus megnyilvánulásaként, amely az öncélú „művészkedést” parodizálja, tekinthetjük egyfajta metalepszisként6 (határátlépés/határsértés), pontosabbanantimetalepszisként7 is, hiszen az idézetet a zárójelben lévő megjegyzés alapján a fiktív szereplőknek kell tulajdonítanunk, vagyis azok kiszólásának (ráadásul önmagukat ajánlják figyelembe, parodizálva akár a reklámok műfaji sajátosságát) az olvasó felé. A fikció tehát ezzel a kis gesztussal megpróbál behatolni, átlépni az olvasó valóságába. A fiktív és az olvasói valóság közötti határ elmosására (vagy legalább is annak igényére) utal a fülszöveg,8 illetve ez a kötetben szereplő alakok „leselkedésében” is tetten érhető.
A kötetben több képen is tematizálódik a leselkedés, például a Töredékek a hagyományos szomorúmanók életéből című „ciklus” 15. és 18. oldaláról egyszer a kerítés mögül, másszor a kulcslyukon át tekint ránk egy vagy több kíváncsi manószem. De akár megemlíthetnénk a borító hátuljáról visszaköszönő alakokat is. Az olvasónak (befogadónak) könnyen olyan érzése támadhat, hogy nem csak ő nézi a képeket/a képeken szereplőket, hanem gyakran azok is visszanéznek rá.9 A leskelődésről itt a metaforikus értelemben vett megismerésre, a kíváncsiság kielégítésének vágyára asszociálhatunk, amely úgy látszik, Háy szerint nem csak az olvasó kiváltsága.
A legfőbb kérdés azonban mégis csak az, hogy a kötet vagy legalábbis az egyes fejezetek képei mögött feltételezhető-e valamiféle összetartó narratív keret?
Bár kötet egyes helyein láthatunk erre példát,10 összességében mégis elmondhatjuk, hogy a képek között nincs vagy legalábbis nehezen felfedezhető bármilyen narratíva. A kötet struktúrája a korábbi Háy-kötetek közül leginkább a már sokat emlegetettEgymáshoz tartozókhoz áll közel, amelyben az írásokat a fejezetek címeiben megjelölt téma kapcsolja lazán egymáshoz. Véleményem szerint azonban mégis akad egy keret, amely a látszólag szerteágazó kötetstruktúrát összetartja.
Ezt Bahtyin nyomán nevezhetnénk egy sajátosan értelmezett karneválnak.11 Arra, hogy a kötet egyfajta karnevál kultusz életrekeltésére törekszik, több részlet is bizonyságul szolgál. A borító elején megjelenő alakok kavalkádja egy karneváli menet képére emlékeztet, s akárcsak a fülszövegben, lényegében a kötet összes szereplőjét „felvonultatja” a szerző. Gyakorta tematizálódik a kötet képein az álruha (jelmez, maskara) viselése, valamint az álcázás, elrejtése az igazi énünknek, vagy éppen ellenkezőleg annak felfedése. A „másik én” felfedése szintén metaforikus értelemben így tesz szert olyan jelentésre, amelyben az író a kötet segítségével mutatja meg egy másik arcát (még ha ezt nem kis öniróniával is teszi): a festőjét. De gondolhatunk akár a fentebb már említett főcímre. A Háyland kiejtve nagyon hasonló az angol highland, vagyis ’felföld’, ’hegyvidék’ szóhoz. A szó pikantériája, hogy egyszerre jelenik meg benne a magasságra, ezzel együtt az égre, a fentre, és a földre, vagyis a lentre való utalás. Ahhoz azonban, hogy ez a mi szempontunkból értelmet nyerjen, újfent Bahtyin szavaival kell előhozakodnom. A fentebb már idézett műben a következőket írja:
„A fennköltség lefokozása, lealacsonyítása a groteszk realizmusban korántsem formális és legkevésbé sem viszonylagos. A »fent« és a »lent« jelentése itt abszolút és szigorúan topográfiai. Fent – ez mindig az ég; lent – ez a föld; a föld viszont az elnyelő elv (sír, has), egyszersmind a szülő és új életet adó elv (anyaöl) is. Ez a fent és a lent topográfiai jelentése kozmikus aspektusból. Szorosabban testi szempontból, ami a kozmikus aspektusból sehol sem válik el egyértelműen, a fent – az arc (fej), a lent – a nemi szervek, a has és az ülep. A groteszk realizmus […] a fentnek és a lentnek éppen ezt az abszolút érvényű topográfiai jelentését használja ki. A lefokozás itt mindig földre szállítás […]. Ugyanilyen alászállásról van szó, ha az ember a test alfelének életével, a has és a nemi szervek működésével […] kerül kapcsolatba. […] A lefokozásnak ezért nemcsak megsemmisítő, negatív jelentése van, hanem pozitív, újjászülő értelme is: ambivalens, egyszerre tagad és igenel.”12
A „lent” és a „fent”, ebben az értelemben a szakrális és profán „összevegyítése” kísérhető figyelemmel a Teremtők fejezet képein. S talán az sem véletlen, hogy az alakoknak éppen az arca és a nemi szerve van hangsúlyosan ábrázolva. A teremtés és a termékenység összekapcsolódik, így a teremtés aktusa, a profánabb jelentésben szexuális aktussá alakul át. A szexualitáshoz köthetően pedig még jó néhány festmény és „skicc” segítségével közelít a témához a szerző, a maga groteszk, ironikus módján.13
A karneválon a „visszájára fordított világ” jelenik meg, s természetesen a legjellemzőbb eleme a karneválnak a nevetés. Minden és mindenki, az egész világ kinevetése, s ez alól önmagunk sem lehetünk kivételek. Ez a gondolkodás felfedezhető a szerző már említett önironikus gesztusaiban. De ha Bahtyin álláspontját elfogadjuk, miszerint „a karnevál nem osztja fel a résztvevőket előadókra és nézőkre”,14 s hogy „a karnevált nem nézik, hanem élik”,15 vagyis hogy annak mindenki a részese lehet, és azzá is kell válnia (mint ahogy fentebb ametalepszis kapcsán utaltam erre a szándékra), akkor elmondhatjuk, hogy a kötetet szemlélő nyugodt szívvel megmosolyoghatja nem csak a látottakat, hanem önmagát is, mert kézbe vette a fura könyvet.
Bizonyára a legtöbbünkben megfogalmazódik a kérdés a kötet kapcsán (de más Háy-kötetek borítóit látván is), ezt tényleg komolyan gondolja?16
Hogy csak a borítóknál maradjunk, amelyekről fentebb már megállapítottuk, hogy Háy igazi „védjegyeinek” számítanak, a maguk sajátos képi világával, a gyermekrajzok képiségét idéző, de egyfajta „álnaiv” szemléletmód részeként, azokat gyakorta iróniával keverő stílusukkal, értelmezhetőek úgyis mint az arculattervezés/arculatépítés kritikája, amely egyfajta groteszk alakban tárul a szemünk elé. S mégis ez határozza meg a Háy-kötetek „arculatát”, ez teszi felismerhetővé, ha egy könyvesbolt polcai között válogatunk a könyvek között. Joggal nevezhetjük ezt szokatlannak, különösnek. Vagy nevezzem inkább ambivalensnek? „Egyszerre tagad és igenel”, ahogy idéztem Bahtyint néhány bekezdéssel feljebb. Merthogy újfent csak az ő szavaival éljek, „a karneváli paródia úgy tagad, hogy egyszersmind új életre kelti, meg is újítja azt, amit tagad”.17 Ez lehet a kulcs Háy János megértéséhez, és a Háyland értelmezéséhez is.
Jelen recenzió megpróbált (reményeim szerint sikerrel) felvetni néhány olyan megközelítési módot, amelyen keresztül értelmezhetővé válik ez a valóban szokatlan, egyedi kötet, s amely talán közelebb vihet minket egyszer Háy János írásművészetének új szempontból történő átértékeléséhez.
A magam részéről ajánlom mindazoknak a Háylandet, akik ismerik, és eddig is szerették Háy könyveit, és szeretnék egy régi/új arcát is megismerni (azok egy újabb érdekes és értékes kötet megismerésével gazdagodhatnak), azoknak, akik eddig nem ismerték, de szeretnék megismerni, bár olvasni nem szeretnek hosszabb műveket, de azoknak is, akik valamiért eddig nem szerették, de szeretnének tenni még egy próbát. Nem bánják majd meg! Csak hagyják, hogy ezek a szeretetre méltóan bájos figurák mosolyt csaljanak (ha csak egy pillanatra is) az arcukra!

________________________________________

1 Háy a kortárs magyar könyvkiadói gyakorlatban, ha nem is példátlan, de szokatlan módon köteteinek borítóihoz saját kezűleg festett képeit használja fel, amelyek nagyban meghatározzák köteteinek „arculatát”, s amelyek mára a szerző igazi „védjegyének” számítanak. Ezúttal sincs ez másképp.
2 A figyelmes és a korábbi Háy-köteteket jól ismerő olvasó/szemlélő a képek között felfedezheti az utóbbi évek köteteinek (Egymáshoz tartozók, A Gézagyerek, A gyerek, Dzsigerdilen) borítóihoz felhasznált képeket.
3 A „szomorúmanókkal” már találkozhatott a közönség az Egymáshoz tartozók című kötet borítóján. (Egyébként a nevezett kötet borítójának alapjául szolgáló kép meg is jelenik a Háylandben a 11. oldalon.) Érdekességképpen megjegyezném, hogy a C. S. Lewis világhírű opuszának, a Narnia krónikáinak, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című részében találhatjuk meg Tumnus úr, a faun kunyhójának könyvespolcán a Tanulmányok a hagyományos szomorúmanók történelmérőlcímű kötetet. (Lewis, Clive Staples, Narnia krónikái, Budapest, 2008, 118.). Úgy tűnik ez az aprócska, egyszeri részlet ragadhatta meg Háy fantáziáját, aki kísérletet tett arra, hogy történész módjára rekonstruálja egy ősi letűnt „civilizáció” életét (hiszen akár az is eszünkbe juthat, amit Hayden White óta tudunk, hogy a történész és az író között nincs is akkora különbség, mint képzelnénk), erre utal az 5. oldalon olvasható bevezető szöveg is: „»Biztosan sokat hallottál már a hagyományos szomorúmanókról. Én mégis attól félek, azt sem tudod milyen az ő formájuk, kinézetük, külső megjelenésük, és hogy mindannyiójukon belül ott dobog: a narancsszív.” (5)
4 Gondoljunk csak arra, hogy Sorokin A jég című regényéhez „előszót” írt, amelyet az Egymáshoz tartozók című kötetében is megjelentetett.
5 Erre utalhat, hogy a Háylandben a szerző mindent kézzel írt a címektől kezdve, a kommentárokon át, egészen a kiadásra vonatkozó információkig. A kézírás önidentikussága mögött felfedezhető az önírás mint önmagunk megkonstruálásának, önmagunk leírásának ironikusan értelmezett gesztusa, amely nem kevés öniróniával fűszerezve jellemzője Háy írásművészetének.
6 A metalepszist mint fogalmat általában az irodalomértés kapcsán használjuk. Jelen dolgozatomban azonban a Genette-i metalepszis terminológiát használom, amelyet a szerző Metalepszis című könyvében (Genette, Gérard, Metalepszis: Az alakzattól a fikcióig, Pozsony, Kalligram, 2006.) fejti ki részletesen. Genette nem csak irodalmi alkotások elemzéséhez, hanem filmek, színházi darabok, és ami a mi szempontunkból igen érdekes, festmények vizsgálatához is felhasználja a fogalmat. (Lásd Genette,i.m., 11.)
7 Genette könyvében a következőkkel vezeti be az antimetalepszisről való gondolatait: „a klasszikus retorika a metalepszis kifejezését használva az alászálló határátlépésre gondolt, amikor is a szerző beavatkozik saját fikciójába […] , nem pedig ennek megfordítottjára, amikor a fikciója ártja bele magát a valós életbe […] , a határátlépésnek ezt a módját, […] antimetalepszisnek is tarthatnánk – hacsak nem minősítjük a metalepszis sajátos esetének”. (Genette, i.m., 23.) Az idézetből kitűnhet, hogy a szerző nagyon óvatos vezeti be az antimetalepszist, mint a „klasszikus” értelemben vett metalepszis („szerzői metalepszis”) fogalmának ellentétes irányú párját. A könyv további oldalain azonban részletesen elemzi az általa antimetalepszisként aposztrofált jelenséget, megerősítve ezzel az újonnan bevezetett fogalom mögötti tartalom érvényességét. Jelen dolgozatnak nem célja, sem nem kötelessége, ennek a terminus technikusnak a helyességére vagy helytelenségére rákérdezni. A kötet következőekben elemzett részlete kapcsán úgy vélem a Genette által megfogalmazottakból kiindulva helyénvaló következtetések szürhetőek le.
8 „Rajzok, festmények, vagy mik? Vagy mik. Hagyományos szomorúmanók, igazi angyalok, valódi ördögök, teremtők, szorongó indiánok, szomorú pingvinemberek, akik ha bajban voltam, mindig ott voltak velem, de most már elengedem őket, szomorúan és nehezen, mint a rossz anyák a felnőtt gyerekeket, hogy innentől legyenek mással, ne velem, legyenek most már: veletek.”
9 Genette, Velázquez Udvarhölgyek című festménye kapcsán jegyzi meg, hogy a festményeken szereplő alakok tekintete, amely ha „illuzórikusan ugyan, de […] a kép nézőjére is irányul, átszelve a képvilágát a külvilágtól elválasztó határát”, kilépteti a keretből a képet, de egyszerre be is lépteti a keretbe a szemlélőt. (Genette, i.m., 70-71.) Jablonczay Tímea, Genette könyvéről írt recenziójában ennek nyomán a metalepszisnek aposztrofikus funkciót tulajdonít, amelynek lényege mint írja, hogy „az alakzatként értett (festő) megszólítja befogadóját, ezzel az a kereten belülre kerül.” (Jablonczay Tímea, Minden fikció metalepszisekből van szőve: Gérard Genette: Metalepszis, Literatura, 2007/3., 246.
10 A 46-48. oldalakon egymás után következő három képe mögött kibontakozik egyfajta lehetséges történetszál (az ördög meglátogatja a szerzőt, aki lefényképezi, majd viaskodik vele), ám ennek bármiféle kibontakoztatása, továbbvitele nincs, így csak epizódjellegű marad a kötet egészében.
11 Bahtyin méltán világhírnévre szert tett kötetében, a Francois Rableais művészete, a középkor és a reneszánsznépi kultúrája című munkájában (Bahtyin, Mihail, Francois Rableais művészete, a középkor és a reneszánsznépi kultúrája, Budapest, Osiris, 2002.) részletesen ír a karnevál jelenségéről, helyéről és szerepéről a korabeli emberek hétköznapjaiban. A Bahtyin által feltárt, a rákövetkező korok által harsánysággal, obszcenitással vádolt karneváli kultúra összetett, mélyebb jelentéseket hordozó rendszerként bontakozik ki a szerző interpretációjában.
12 Bahtyin, i.m., 30-31.
13 Lásd például Dugós farkú férfi, a lombikbébi program résztvevője (70), Meleg ördögök, A szexuális életről lemondott férfi (71).
14 Bahtyin, i.m., 15.
14 Uo., 15.
16 Márton László a Dzsigerdilenről írt esszéjében (Márton László, A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben = M. L., Az  áhítatos embergép, Pécs, Jelenkor, 1999, 235-266.) azt írja a Háyt jellemző irónia kapcsán, hogy szerinte nincs „komolyan véve, hogy Háy semmit sem vesz komolyan”. (255) Úgy vélem Márton László rátapintott a lényegére annak, hogy a kritika gyakran azért nem képes igazán mit kezdeni Háy műveivel, mert a „komoly”és „komolytalan” közti határvonalat elmosó írásmód, gyakorta kényszeríti értékítéletekre az értelmezőket.
17 Bahtyin, i.m., 19.

Nyelvi Fordulat

Saki: A nyitott teraszajtó

Fordította: Németh Margarita

– A nagynéném is rögtön itt lesz, Mr. Nuttel – mondta a rendkívül higgadt, tizenöt éves fiatal hólgy – addig be kell érnie velem.
Framton Nuttel kínosan igyekezett olyat mondani, ami illően dicséri a jelenlévő unokahúgot, de egyúttal nem homályosítja el a távollévő nagynéni fényét sem. Saját maga, legbelül igen kételkedett abban – jobban, mint valaha – hogy ezek a folytonos hivatalos látogatások, amit teljesen idegen embereknél tett, segíthetnek idegrendszeri betegségének kezelésében.
– Tudom, mi fog történni – mondta a nővére, mikor ő a vidéki visszavonulásához készülődött. – El fogod temetni magadat, egy teremtett lélekkel sem fogsz beszélgetni és az idegeid jobban tönkre mennek majd, mint bármikor, mégpedig az unalomtól. Adok neked néhány ajánlólevelet, azokhoz az emberekhez, akiket ismerek azon a környéken. Néhányan, amennyire emlékszem, felettébb kedvesek.
Framton kíváncsi volt, hogy vajon Mrs. Sappleton – a hölgy, akihez mostani ajánlólevele szólt – beilleszthető e a „kedves” kategóriába.
– Sok embert ismer felénk? – kérdezte az unokahúg, miután megállapította, hogy egy elég bensőséges, csöndes kis közösség tagjai laknak errefelé.
– Jóformán egy lelket sem – mondta Framton. – A nővérem itt élt a parókián, tudja, úgy négy évvel ezelőtt, és tőle kaptam egy-két ajánlólevelet.
Az utolsó megjegyzéséből határozottan kiérződött a sajnálkozás.
– Akkor maga gyakorlatilag semmit sem tud a nagynénémről? – folytatta a kérdezősködést a kimért, fiatal hölgy.
– Csak a nevét és a címét – ismerte el a kérdezett. Azon gondolkodott, hogy vajon Mrs. Sappleton férjnél van-e vagy netán özvegy. Valami meghatározhatatlan dolog a szobában arra engedett következtetni, hogy férfi lakója is van a háznak.
– Az ő hatalmas tragédiája épp három évvel ezelőtt történt – mondta a gyermek. – Azóta történhetett, hogy a nővére elment innen.
– A tragédiája? – kérdezte Framton; valahogy bármiféle tragédia lehetetlennek látszott egy ilyen békés, vidéki környezetben.
– Biztos furcsállja, hogy miért tartjuk nyitva a teraszajtót októberben is – érdeklődött az unokahúg, egy nagy üvegezett ajtóra mutatva, amin keresztül egy pázsitos udvarra lehetett kijutni.
– Elég meleg van az évnek ebben a szakában – szólt Framton –, de van valami köze annak az ajtónak a tragédiához?
– Azon az ajtón keresztül – éppen egy nap híján három éve – ment el nagynéném férje és két öccse vadászni, ahogy minden nap. Sohasem tértek vissza. Útban a kedvenc szalonkázó területükre át kellett menniük a lápon, és a csalóka mocsár elnyelte őket. Szörnyen esős volt a nyár akkor, és tudja, azok a részek, amik máskor egyébként biztonságosak lettek volna, akkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül veszélyessé váltak. A testüket soha nem találták meg, ez a legfélelmetesebb az egész történetben. – Itt a gyerek hangja elvesztette minden nyugodtságát és elbizonytalanodott, egész emberi lett. – Szegény néni, azt hiszi, hogy egyszer még visszajönnek, – ők és a kis barna spániel, aki velük együtt veszett el – és besétálnak azon az ajtón, ahogy mindig is szokták. Ezért van nyitva az ajtó minden este, egészen besötétedésig. Szegény drága néném, gyakran szokta mondogatni, miképpen indultak el: a férje a fehér vízhatlan kabátjával a karján és Ronnie, a legfiatalabb öccse, aki azt énekelte: „Bertie, miért ugrándozol?”, ahogy mindig is tette, puszta kötekedésből, mert ezzel az idegeire ment. Tudja, néhanapján, csendes estéken elfog az a borzongató érzés, hogy egyszer tényleg újra be fognak sétálni azon az ajtón…
Elakadt a beszédben és megborzongott. Framton számára kész megváltás volt a nagynéni megjelenése, aki besietve a szobába bocsánatkérések egész özönét zúdította rá, amiért nem jöhetett hamarabb.
– Remélem Vera elszórakoztatta magát – nézett rá kérdően.
– Igen, nagyon érdekes beszélgetőtárs volt – felelte Framton.
– Remélem, nem bánja, hogy nyitva van a teraszajtó – mondta Mrs. Sappleton élénken – a férjem és a két öcsém mindjárt hazaérnek a vadászatból, és mindig erre jönnek be. Szalonkázni mentek a mocsárba, így egészen biztosan nagy rendetlenséget fognak csinálni, ha hazaértek. Szegény szőnyegeim! De hát ilyen a férfinép, nem?
Vidáman fecsegett a lövészetről, a madarak ritkaságáról, és hogy milyenek a kilátások a téli kacsavadászatra. Framton számára az egész egyszerűen szörnyű volt. Megkísérelte – csak részben sikeresen – ráterelni a beszélgetést egy kevésbé hátborzongató témára; biztos volt benne, hogy nem élvezi vendéglátója teljes figyelmét, akinek tekintete nem rajta nyugodott, hanem folyamatosan a nyitott ajtóra és a mögötte elterülő pázsitra tapadt. Micsoda szerencsétlen véletlen, hogy pont ezen a tragikus évfordulón kellett megejtenie látogatását!
– Az orvosok egyetértenek abban, hogy tökéletes nyugalom javallott esetemben, illetve, hogy ügyelnem kell a lelki izgalmak és mindenfajta fizikai megerőltetés elkerülésére is. – közölte Framton, aki abban a meglehetősen elterjedt téveszmében szenvedett, miszerint a teljesen idegenek és véletlen ismerősök csak arra vannak kiéhezve, hogy mások betegségeiről, gyengélkedéseiről, azok okairól és kezelési módjairól halljanak a lehető legapróbb részletességgel. – A diétámmal kapcsolatban azonban már nem olyan tökéletes az egyetértés – folytatta.
– Nem? – kérdezte Mrs. Sappleton olyan hangon, mint aki egy ásítást folyt el. Aztán hirtelen felélénkült, és álmosságát éber figyelem váltotta fel, habár ez a figyelem nem Framton szavaira irányult.
– Itt vannak végre! – kiáltotta. – Éppen időben a teához, és nemde, úgy néznek ki, mint akik az orruk hegyéig sárosak?
Framtont enyhén kirázta a hideg, és rokonszenvező, megértőnek szánt pillantással fordult az unokahúg felé. A gyerek meredten bámult ki a nyitott ablakon, szemeiben rémület ült. Framtonon eluralkodott valami megnevezhetetlen, jeges félelem és a másikéval megegyező irányba nézett.
Az egyre mélyülő alkonyatban három alak sétált keresztül a pázsiton, egyenesen a terasz felé; mindhárman fegyvert cipeltek, az egyiküknek pedig – megnehezítve a cipekedést – egy fehér kabát lógott a válláról. Egy fáradt, barna spániel loholt a sarkukban. Egyetlen hang nélkül érték el a házat, majd egy érdes, éneklő hang törte meg a kert sötét csendjét: „Azt kérdeztem Bertie, miért ugrándozol?”
Framton vadul megragadta a sétapálcáját és a kalapját; az előszobaajtó, a kavicsos kocsifeljáró és a főbejárat voltak fejvesztett menekülésének egyetlen – emlékezetében igen elmosódott – tanúi. Az utcán arra kerekező biciklisnek muszáj volt belerohannia a sövénybe, ha el akarta kerülni a küszöbön álló összeütközést.
– Megérkeztünk, szívem! – kiáltott a fehér esőkabátos, belépve a szobába. – Elég sárosak vagyunk, de többé-kevésbé szárazak. Ki volt az, aki a belépésünkkor kirohant a szobából?
– Egy rendkívül különös ember, Mr. Nuttel – mondta Mrs. Sappleton. – Állandóan csak a betegségéről beszélt és mikor meglátott benneteket, egy árva köszönés vagy bocsánatkérés nélkül viharzott el. Olyan volt, mint aki szellemet lát.
– Azt hiszem, a spániel az oka – mondta az unokahúg nyugodtan. – Említette nekem, hogy retteg a kutyáktól. Egyszer, valahol a Gangesz partján, egy falka korcs bekergette egy temetőbe és az egész éjszakát egy újonnan megásott sírban kellett töltenie, miközben a habzó szájú állatok felülről vicsorogtak le rá. Ez elég ok arra, hogy elveszítse a fejét, ha meglát egy kutyát.
Vera igen ügyes volt történetek gyors kitalálásában.

___________________________

Saki, eredeti nevén Hector Hugh Munro, 1870-ben született Burmában. Sokáig rendőrtisztként dolgozott, de súlyos betegsége kerékbe törte karrierjét. Angliába költözött, ott kezdett el komolyabban írni. 1900-ban jelent meg első könyve The Rise of the Russian Empire címmel. Az ismertséget azonban nem a történelem, hanem a humor hozta meg számára, a „Westminster Gazette”–ban publikált politikai szatírái révén. Tudósítóként is dolgozott, járt a Balkánon és Oroszországban is, az utazások közben szerezett élmények később prózájának fontos forrásává váltak. Legtermékenyebb időszaka 1904-14 közé tehető, amikor a világtól elvonultan, csak az írásnak élt. Negyvenhárom évesen, 1916-ban érte a halál a fronton, ahol mindvégig hazájának hű és lelkes katonája volt. Álnevét egy XII. századi perzsa költőtől kölcsönözte, s e névválasztás jól megmutatja személyiségének kettősségét, mely egész életét végig kísérte: egyszerre volt felelőtlen, szórakozni vágyó, romantikus és egyúttal katonás, konzervatív alkat. Nagyon választékosan írt (szókincs és mondatformálás tekintetében egyaránt), novellái izgalmas, fordulatokban gazdag és humoros, csattanós írások.

Nyelvi Fordulat

Christopher Logue: Patkány, ó patkányom!

Fordította: Farkas Evelin

Még soha, de soha nem csodálhattam,
olyan formás patkányt, mint te vagy.
Megtisztelő, hogy szemet vetettél a krumplimra.

Óh, te kedves patkány, nem vagyok gazdag,
így hagytam egy cetlit neked a krumpliról,
De óh, látom már, hibát vétettem
és túl magasra raktam Neked.

Óh, Patkány! Kutya!
Nejemmel erre kárhoztunk,
Hogy egy nagy és éhes ebet tartsunk,
ami aggasztó, hisz ha megtudja
folyton rebegett neved…

Óh, Patkány, szemedet a szomszédra vesd,
nyolc gyerekes (és tudd, hogy mind öregebb
és sokkal okosabb, mint az enyémek.
És Te, Patkányom, ha ott laknál,

Tíz jó keresztény
-ha a feleséget is számoljuk-
énekelné dicshimnuszod éjjenként,
míg szerény házamban csak öten.

___________________________

Cristopher Logue 1926-ban született Portsmouth-ban. Számos művet írt színházak és mozik számára és több filmben is szerepelt, mint színész. Egyik leghíresebb munkája a Savage Messiah című életrajzi film forgatókönyve. Dolgozott magazinok munkatársaként is (például „Private Eye”) és a „Merlin” irodalmi folyóirat számára is. 2005-ben Brittania egyik legrangosabb irodalmi díjával (Whitbread Award) tüntették ki. Fiatalon megszerezett népszerűségét egy Pablo Neruda verseskötet (Húsz szerelmes vers) adaptációjának köszönheti, ezt később egy dzsesszegyüttes feldolgozta. Jelenleg is aktívan dolgozik, mai irodalmi munkái közül említésre méltó az ún. Homérosz-project; ennek lényege, hogy Logue megpróbálja mai nyelvre átültetni, modern formában tolmácsolni az Illiászt a nagyközönségének. Logue együtt él feleségével, a híres életrajzíró és történész Rosemary Hill-lel.

Mikes 2011

Szulejmán tourist

Elkedvetlenedve nézett ki a barokkos túldíszítettséggel telített palota hatalmas, lila bársonyfüggönyökkel túlterhelt cirádás keretű ablakán. Unottan nézte a kertben fáradhatatlanul működő szökőkutakat és a bokrok esztétikumáért lelkesen munkálkodó kertészeket.
Piha! Ez a szó fejezte ki leginkább jelenlegi hangulatát. A Napkirály birodalma már semmi izgalmat nem jelentett neki, főleg mióta az új uralkodó értésére adta, hogy ők is egyre kevesebb olyan dolgot látnak benne, és keleties, kevéssé kifinomult társaiban, ami az elismerő „nohát!” kiáltásra és apró negédes tapsikolásra késztetné őket.
Lassan elgondolkozva lapozgatta a kis miniatűrökkel illusztrált nyomtatványt. Az egyik oldalon a mosolygó, életörömtől és lelki békétől sugárzó embereket ábrázoló képecskék megállásra késztették. Olvasni kezdte.

Utolsó ajánlat bujdosóknak! Töltse ön is száműzetési idejét egy még kevéssé felfedezett, csodálatos, mindig napsütötte egzotikus tengerparti településen, a fantasztikus fekvésű Rodostóban! Márvány járda a főtéren, márvány kandallók, Márvány tenger!
Rodostó újraidézi azokat az Allahnak és minden igaz lelkületű jámbornak kedves éveket, amikor még a Török Hódoltság hatalmas volt, és akár ön is a félhold megnyugtató árnyékát érezhette maga körül.
A szálláshely a fantasztikus Tekir Dag hegység szomszédságában, szívmelengető kontrasztú mezők karéjában található, a rodostói örmény negyedben, amely a leggazdagabb és legpompásabb városrészünk. Még az itt élő csótányok is, csak a legfinomabb keleti édességekkel és szörbettel hajlandóak táplálkozni, semmi más tisztátalan ételt nem hajlandóak magukhoz venni. Vendégeink kedvéért, az itt lakó örmény kalmárokat kilakoltattuk, a tiltakozókat karóba húzattuk. (Megtekintésük külön jeggyel lehetséges.)
Elhelyezés kényelmes és otthonos kereskedőotthonokban.
Janicsár díszőrséget biztosítunk kívánságra (nem az önökére). Idegenvezető külön kérésre igényelhető, de a visszatérés nem garantált.
Nyugalom, biztonság, vallásszabadság! Ahhoz imádkoznak, akihez szeretnének, csak a helyi lakosokat (különösen nőrokonaikat, piszkos gyaurok!) ne zaklassák szociális és interperszonális szükségleteikkel.
Önellátás. Feketeleves szolga automaták a városban több helyen. Vadászatra is van lehetőség, különösen fácánra, őzre, fogolyra. A politikai fogoly védett, rájuk jelenleg vadászati tilalom van érvényben.
A felejthetetlen illatorgiákkal kecsegtető tengervíz, amelynek színeiben lebilincselő mértékben keverednek az encián, a türkiz és az azúr különböző árnyalatai, varázslatos vízi életformák ezreinek nyújt otthont. Úszni tudóknak elmondhatatlan élmény megmártózni benne, repülni tudóknak pedig elsuhanni fölötte, miközben a kihagyhatatlan panorámában gyönyörködnek.
Igazi szamártejjel és törökmézzel folyó vidék ez, ahol csak azért nincsenek kolbászból a kerítések, nehogy megrongálják olyan kultúrkörből érkező vendégeink, akik nem undorodnak a tisztátalan kerítés alapanyagok fogyasztásától.
Akik most jelentkeznek, azok ráadásul részt vehetnek egy sorsoláson, amelynek szerencsés nyerteséről elneveznek egy finom túrós édességet, amelynek jelenleg magyaur sütemény a neve.
A visszautazás költségeit most mi álljuk (természetesen ha sor kerül rá).

Letette a prospektust. Felállt és lelkesen kiáltotta:
̶ Kelemen! Megtaláltam, hol töltjük azt a pár hónapot, ami még hátravan a hazatérésünkig!

Mikes 2011

A trolin

a miglior fabbro-nak

 

1.

 

Akkoriban a város villamos-végállomása a Keleti utcában volt. Ott álltak az élénk színű, vidám villamosok, szépen egymás mellett, takarítatlanul, lepukkantan, mégis elégedetten, harmóniában önmagukkal. Egy ballonkabátos férfi is állt ott, kabátját fázósan összehúzta magán, láthatólag a legközelebbi villamos indulására várt. De nem türelmetlenkedett, végtelenül nyugodt volt. Mintha egy mantrát mondogatna, a következő sorokat ismételgette magában:
̶ „Így szeretem, édes néném, hogy elűzze kéd azt a veszett restséget, és énnekem írjon. Éppen akkor vettem kéd kedves levelét, amikor lóra kellett ülnöm. Megmondjam kédnek, hogy hová mentünk? Ahhoz a világiképpen való szerencsés és boldog kamalkányhoz, aki a császár leányával hál, amikor lehet.”
Tudom, ki írta ezeket a sorokat és szívembe vésem őket mindörökre, vezessenek, amerre járok. Minden nap elismétlem majd ezeket a mondatokat és hagyom, hogy a szöveg világossága átjárjon.
A ballonkabátos felszállt a villamosra, békésen végignézte, ahogy az előtte ülők agyon átkozzák egymást, majd önvizsgálatba merült, ahogy szokta. A villamos nem is volt másra jó, csak erre, újabb és újabb alkalmat adott, hogy megtalálja önmagában az igazságot. A ballonkabátos mások szemében merevnek és kimértnek tűnhetett, de ez nem volt igaz. Mindig befelé figyelt, ez okozhatta a félreértéseket, de ha valaki beszédbe elegyedett vele, rögtön tudhatta, hogy ez az ember roppant derűsen szemléli a világot, és rugalmasan kezeli az élet váratlan helyzeteit. Ilyen volt hát ő, aki a Keleti utcából jött…
Leszállt a belvárosban a villamosról, és egy közeli troli megálló felé indult.

 

2.

 

Akkoriban a város autóbusz-végállomása a Nyugati utcában volt. Ott álltak a buszok, amikről lerítt a fásultság és az életuntság. Színük mintha megkopott volna, pedig most kapta őket a város pár éve. Szép, új buszok voltak, de nem igazán látszott rajtuk, hogy szeretnék önmagukat vagy elégedettek lennének a sorsukkal. Egy férfi is állt ott, de a roppant hideg ellenére csak egy pulóver volt rajta, mintha ezzel hirdetné: igen lássátok, én nyitott vagyok minden benyomásra, még a fogvacogtató hidegre is, jöhet bármi, én kiállom! Türelmetlenül tekingetett a buszok felé, folyton ropogtatta az ujját és ide-oda billegett, egyszerűen nem tudott megállni egy helyben. Arca is állandóan idegesen rángatózott. Kezében egy kis papirost gyűrögetett, amibe néha bele-bele pillantgatott és nyugtalanul olvasgatta a rajta lévő szöveget:
„ (…) Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban megüsmerem a dolgokot és a várost, akkor többet írok. És arra kérem kédet, hogy szeresse kéd ezt az új vendéget. A restséget félre kell tenni, és a papirosat nem kell kímélleni.”
̶ Micsoda zagyvaság ez – gondolta a férfi és elhúzta a száját –, de ez a legjobb választás a kritikai rovatba, ez tetszeni fog a többieknek is! Lehet bírálni, lehet hibákat keresni benne; hiába a mai világban már nincs létjogosultsága az ilyen szövegeknek.
A pulóveres felszállt a buszra, élvezettel tülekedett és lökött félre egy-két embert, majd kedvenc elfoglaltságába kezdett, a többi embert kezdte vizslatni és örömmel konstatálta, ha valaki öregebbnek vagy csúnyábbnak látszott, mint ő. A busz nem is volt jó csak erre, újabb és újabb alkalmat adott, hogy kifelé, másokra figyeljen. A pulóveres igyekezett nagyon jó benyomást tenni, első pillantásra láthatta mindenki, hogy ő egy igen rugalmas, alkalmazkodó ember. Pedig valójában maradi és beszűkült volt, hihetetlen csőlátással megáldva.
Ilyen volt hát ő, aki a Nyugati utcából jött…
Leszállt a belvárosban a buszról, és még épp fel tudott ugrani egy arra járó trolira.

 

3.

 

A trolit abban az időben a busz és a villamos gyermekének tekintették. Nem véletlenül, hiszen már akkor is a felső vezetékhez kapcsolódott, mint a villamos, de az úttesten járt, mint az autóbusz. A trolik mindig is kiszámíthatatlanok voltak, úgy viselkedtek, ahogy nekik tetszett. Például az, amelyikre a Nyugati utcai ember felszállt, hirtelen megadta magát, és a pulóveresnek át kellett szállnia a következő járatra. Ahogy sikerült biztos fogódzkodót találnia, rögtön kedves foglalatosságába kezdett és hozzálátott figyelni az embereket. Nézte őket, de nem talált rajtuk semmi érdekeset, mígnem megpillantott egy ballonkabátos férfit és azután már nem is érdekelte semmi más. Ez az ember nem nézett rá, sőt másmerre sem, kabátjába burkolózott és valamit mormolt az orra alatt, nem kötötte le a külvilág. Azonban a Nyugati utcai elindult felé, és elszántan törte az utat bamba utastársai között, azért, hogy ezt a csodát, ezt a harmóniát sugárzó ballonkabátost elérje. A másik nagysokára megérezte, hogy figyelik, és felemelte a fejét. Szeméből a megértés csillogott, de hagyta, hogy a másik egyedül küzdjön meg őérte. Csak mormogott maga elé rendületlenül és békés nyugalommal szemlélte a mindenre elszánt pulóverest, majd lassan elmosolyodott.

Vaszilij Tatiscsev orosz földrajztudós – kiejtvén kezéből a legújabb műholdfelvételeket – falfehér arccal így kiáltott fel:
̶ Na de hová tűntek a Hiperboreák hegyláncai?!

Mikes 2011

112 könyörgé Istent

A nap előtti nap még amidőn hátulról odasomfordáltam előre konyuló válla mögül feléje, megérintvén azt kedvesen és gondoskodón mutatóujjam enyhén nedvedző begyével, feléjem fordulván láthatóvá vált biza bajsza pödörintett hegye amint felfelé meredt. De ugyanazon nap már amidőn este szalvétával töröltem voln a tejcseppeket uracskánk azon szőréről lefele, észleletem azon hegyet lefelé állani. Akkor reám nézett golyója fáradt szemgödréből, puffadt héja alól nézéssel tudatta velem, hogy meg fog halni. Szerettem volna ekkor bicskámmal az egyik fürtjinek csücskit magamévá tenni, szopogatván nyálammal tapasztani maradandóvá egybe, de a rendet meg kellett tartani. Így amidőn három óra után reggel levegővétel nélkül találtatott, csak leültünk köréje a fekete lével, kikerülvén a takarón az okádékfoltokat, majdan cserepes ajki közé is csepegtettünk némit szokás szerint. De én láttam, láttam biza amidőn orra gumója alatti bajsza végleg lefelé konyúlt.

Pennázó

nulla óra

megpillantásod tétlen
mozzanathalmazként
elkering levegőtlen
üvöltésemben
sárszínű a miattad
és megüt a padlómuszáj

védtelen tőled az éjfél

Pennázó

Korom címe elé

a Kor kiáltott, orvosok rohantak
szemüvegük feketén fehér
nem tudni mit matattak
de elveszett a láz, a fény

itt vagyunk a puszta csempén
hátunk alatt az ágy didereg
áll már mögöttünk a rém
hogy nyelvünkre fújjon hideget

és köpenyében mindentudása
(és hogy a szív mint dobog,
ha rá hallgatsz: elhallgatod)
ő sírodnak áll, hogy tested kiássa

ez most a kor: ha elfogyasztod
vagy rád omlik fehér pénz magánya
papírbankón drogminta emberujjról
a világ köszön csak senki ne lássa

buzgón keresnek sokan csak egyet
de eladnak és rútan felednek
azok kik tablettában mérik
az időtlenség puszta mérgit

Herceg, ez most a kor
a puszta hang sem terjed
sűrű bűne közt a csendnek
füsthajat sodor sok komor
zavarba jöttek a rendek.

Pennázó

K. T

K. T. mindig is vízihulla akart lenni. Arról nem volt elképzelése, hogy konkrétan milyen úton szeretne idáig eljutni, vagy hogy milyen vízben is valósítaná ezt meg. De maga a tény mindig is határozott vágya volt. Az a gondolat ragadta meg, hogy teljes könnyedséggel ott lebeg a vízen. Már az elképzeléstől is mélységes nyugalom árasztotta el.
A helyi 40-es villamost vezette K. T. már jó 47 éve. Nem volt már fiatal, de azért bőven volt még ideje a nyugdíjazásig, amit bánt is, meg nem is. Aki 47 éve vezet végig naponta ugyanazon az útvonalon, az igencsak szeretne szabadulni tőle, viszont el sem tudja képzelni, hogy akár egy nap is ne lássa a jól ismert környéket. Így volt ezzel K. T. is, aki éppen ezért nem is nagyon elmélkedett efféle kérdéseken. Amíg dolga akad, csinálja, ha már nem lesz, nem csinálja többet. Egyébként sem volt az a fajta ember, aki sokat mereng a világ állásán, különösen, ha nem is rajta múlott. Úgy vélte, hogy a megváltoztathatatlannal nem kell törődni.
Egyébként sem vágyott semmi másra egész életében, csak nyugalomra. Márpedig ha az ember fölösleges dolgokon töpreng, akkor nem sokáig maradhat békés. A munkáját is ezért választotta és tartott ki mellette oly sok időn keresztül. Emiatt nem nősült meg soha, az aztán már végképp minden lett volna, csak nyugalmas nem. Látta, hogyan élnek a szülei, látta a barátai házasságát, és minden alkalommal újra elégedetten nyugtázta ezt a döntését, egyszer sem bánta meg.
Egy nap, mikor már befejezte a műszakot, elindult hazafelé. Tíz perces sétára lakott a végállomástól, jól is esett egy hosszú nap után ennyi gyaloglás és szabad levegő. Ahogy megy az utcán egyszer csak a lába elé pillant és meglát egy döglött békát. Egy darabig csak álldogált, nézte a békát, vizsgálgatta, de sehogy sem tudta a dolgot mire vélni. A város szélén van egy tó, ahol elég sok béka él, hallotta is nyári estéken a brekegésüket, de sosem jönnek be a városba, már csak a távolság miatt sem. Visszagondolt a hosszú, itt eltöltött évekre, és egy esetet sem tudott felidézni, amikor a városban békával találkozott volna. Gondolta, hátha egy kutya hozta be, és hagyta itt, már élettelen állapotban. De nem látott semmilyen nyomot, harapást, karmolást, a béka sértetlen volt. Mint aki egyszerűen idejött kimúlni.
Még az előző napi eset járt a fejében másnap is, amikor már épp az ellenkező irányba tartott. Az állomáson felszállt a 40-es villamosra, de a vezetőfülke ajtajában megtorpant. Egy újabb tetem. Érthetetlen. De hogy kerülhetett pont ide? Akárhogy törte a fejét, egyre kevésbé értette a dolgot. És most még neki kell eltüntetni is. Egyáltalán nem volt kedve hozzányúlni. De hát ez is egy olyan dolog az életben, amit meg kell tenni, nincs értelme azon gondolkozni, hogy nincs hozzá hajlandósága az embernek. Így hát K.T. fogta is a lapátot és a seprűt, és kihajította a békát a szemetesbe.
Egyre különösebbnek tetszett a két eset, és K.T.-nek határozott érzése volt, hogy valamilyen összefüggésnek kell lennie közöttük. De nem tudta mire vélni, semmilyen magyarázatot nem talált. Megnézte gyorsan az aznapi újságot, hátha írnak a békarajzásról, de sehol semmi. Pedig biztos van rá valami tudományos magyarázat. Kíváncsi volt rá, vajon csak neki tűnt fel a békák ilyen hirtelen felbukkanása a városban, ezért ha már az újságban nem talált semmit, elhatározta, hogy majd a kollégáit faggatja ki. Ebédszünetben fel is hozta a témát, amikor elég sokan ott voltak az étkezőhelyiségben. Senki sem vett észre semmit, a legtöbben nem is reagáltak a felvetésre, bolondságnak gondolták. Hiszen hogy is kerülnének döglött békák a városba, pláne a villamosra. K. T. még próbálta forszírozni a kérdést, de hamar belátta, hogy senki sem kíváncsi rá és a békáira, így tudomásul vette, hogy ez egyedül számára tűnik szokatlannak.
Ismét hazafele azon törte a fejét, hogy hogyan is járhatna a dolog végére, mitévő is legyen. Nyugalomra áhítozó természete azt súgta neki, hogy nem kellene ezzel foglalkoznia, hiszen valószínűleg valamilyen egészen egyszerű és valójában érdektelen magyarázata van a jelenségnek, ami másoknak még csak fel sem tűnt, akkor nem lehet olyan nagy dolog. Csakhogy ahogy kinyitotta az ajtót és belépett a lakásába, egy újabb béka hevert a földön, aminek hiányzott a fél lába. Ez már tényleg több, a soknál, valamit most már tenni kell.
Másnap reggel bizonyos T. L. nevű egyszerű hivatalnok haladt munkába a város szélén fekvő tó mellett. Figyelmes lett a víz felszínén úszkáló testre, megállt, közelebb ment. A reggeli nap még csak ekkor tört át a fákon, az elhagyatott vidéken nem volt más rajta és a hullán kívül. A hulla gyönyörűen békés volt. T. L. is vizihulla akart lenni.

 

Pennázó

Az Ősök Szekere

A kopár, porlepte völgy lustán nyújtózott a vöröses égbolt alatt. Enyhe szél kavarta fel a homokszemeket, és ördögszekerek bukdácsoltak le a sziklás domboldalakról. Csend volt, csak a messzeségből hallatszódott egy-egy pusztai farkas keserű, magányos vonyítása.
A fiú acélhegyű lándzsájára támaszkodva állt a völgyet kelet felől szegélyező domb tetején. Hosszú, fekete hajába vékony bőrszíjakat font, a törzse szokásai szerint. Csizmája kopott volt, és az út pora kéregként tapadt rajta. Vállán egy szürke köpenyt lengetett a szél, alatta egy inget és egy foszladozó nadrágot viselt. Tizenhat éves volt, és tudta: ebben a percben lett belőle férfi.
Törzse szokásai szerint csak abból a fiúgyermekből válhatott férfi, és így a közösség teljes jogú tagja, aki megtette a zarándokutat a Szekér Templomához. És most ő, Nyughatatlan Sólyom, közel kéthónapnyi út után végre megpillanthatta a völgy alján megbúvó barlangtemplom száját. A bejáratot lándzsával és íjjal felfegyverkezett őrök vigyázták, hogy rendet tartsanak a messzi vidékekről érkező zarándokok között. Az utazók hevenyészett sátrai elszórtan lapultak meg a völgy alján, távolabb a Szekér Templomának bejáratától, melyet a papok, katonák és kereskedők épületei vettek körül.
Nyughatatlan Sólyom határozott léptekkel indult meg lefelé a sziklás domboldalon. Az egész égbolt a vörös különböző árnyalataiban pompázott, ahogy már gyermekkora óta megszokta. A tompa fény nyugat felől érkezett, s a fiú tudta, hogy hamarosan rendes szállást találhat, ahol végre átaludhatja a sötétség hosszú óráit. A Pusztában töltött hetek alatt hozzászokott, hogy a sötétben mindig ébernek kell lennie, s csak a vörös égbolt alatt aludhatott pár órát, amikor a szellemek és Háború démonai békén hagyják az embereket.

Nem sokkal később már egy fogadónak nevezett helyen ült a jelentéktelenebb vendégeknek fenntartott hosszú és kopott asztalnál, és az útközben elejtett pusztai farkasok bőréért cserébe kapott szárított marhahúst ette. A helyiség nagyobb volt, mint amihez hozzá volt szokva, és a falak is mintha valamiféle furcsa sziklából álltak volna. Az egész épület négyszögletes volt, ami az öreg falusiak meséiből ismert városok házaira emlékeztette Nyughatatlan Sólymot. A levegő izzadtságtól, trágyától és a sülő hús zsírjától bűzlött. A hosszú asztalnál majdnem minden szék foglalt volt.
─ Mesélj, barátom, neked mi a történeted? ─ Szólította meg a balján ülő férfi, aki nem sokkal lehetett idősebb a fiúnál. Az öltözékéből arra következtetett, hogy karavánokkal utazó zsoldos lehet.
─ Nem hiszem, hogy érdekelne. ─ mondta Nyughatatlan Sólyom, miközben a száraz húst rágogatta. ─ Ugyanazért jöttem, mint itt az összes zarándok, hogy lássam a Templomot.
A zsoldos egykedvűen bólintott, majd körülnézett a helyiségben. Férfiak és nők vegyesen üldögéltek az asztaloknál, ettek vagy kockajátékkal mulatták az időt. Némelyikük ugyanúgy volt öltözve, mint Nyughatatlan Sólyom, mások a zsoldosok farkasprém vállasát és széles pengéjű kardját viselték. A kisebb, jobb helyen álló asztalok mellett furcsa öltözékű és látszólag fegyvertelen városiak ültek.
─ Bizony a legtöbben ezért vannak itt. ─ szólalt meg néhány lélegzetvétel múlva a férfi. ─ Ám én nem a célodról, hanem a történetedről kérdeztelek. Még szinte gyerek vagy, és láthatóan egyedül utazol, biztos van miről mesélned…
─ Törzsem szokása, hogy a férfivá érő ifjak elzarándokolnak a Szekér Templomához, hogy megérintsék a Háború Szekerét ─ mondta Nyughatatlan Sólyom, s kortyolt egyet a vizes kupájából.
A zsoldos felkacagott.
─ Hát ezért vándoroltál a pusztában, ezért menekültél éjszaka a démonok elől? Hogy megérintsd azt az átokverte szekeret? Én mondom neked, semmi különös nincs abban az ősi vasdarabban. Semmi mágia, vagy mit tudom én micsoda, amit a te pusztai néped gondol.
─ Falunk öregjei szerint viszont igenis van varázsereje. ─ válaszolta Nyughatatlan Sólyom sértődötten, és a férfi felé fordult. ─ Gonosz erő. És azért kell megérintenünk, hogy megkísértsen minket ez az erő. Ha felkészültek vagyunk, legyőzzük a hatalmát, és megtisztulva érkezünk vissza a faluba.
A zsoldos megcsóválta a fejét, és a plafont kezdte nézegetni.
─ Évszázadokkal ezelőtt még biztos volt ereje. ─ felelte elgondolkodva. ─ Amikor az ősök szabadon átjárhattak vele az istenek birodalmába. Akkor nem csak ez az egy szekér volt. Ez csak azért lehet különleges, mert ezzel hozták vissza a Háborút és a démonait.
A férfi megvonta a vállát, és előhúzta a tőrét az övéből. A fegyver pengéje acélból volt, és láthatóan borotvaéles. Nyughatatlan Sólyom még nem látott ennyire tökéletesen megmunkált pengét. Ki tudja, hány marhát zsákmányolhatnának a szomszédos törzsektől, ha ilyen fegyvereik lennének otthon.
─ De mindegy is, ─ folytatta a férfi ─ azok az idők elmúltak. A Háború kitombolta magát, és már démonok sem járják gyakran az éjszakát, embereket kísértve. Mindenki békében él… többnyire.
─ Az öregek azt mondják, régen sokkal több ember élt errefelé. És nem vörös volt az ég, hanem kék, meg fehér.
A zsoldos ismét felnevetett, és az asztalt kezdte el farigcsálni a tőrével.
─ Mi errefelé nem hiszünk a meséknek, fiú. A Háború eljövetele biztos sok dolgot megváltoztatott, na de kék ég… és ennél is több ember? Sok helyen megfordultam már életemben, elhiheted, és nem hinném, hogy néhány ezernél több ember meg tudna élni egy helyen. Akkor biztos felütné a fejét a viszály és az elégedetlenség, és egymás torkának esnének.
─ Törzsem férfijai nem vágynak a viszályra, legalábbis azok, akik megtisztulva térnek vissza a zarándoklat után. Békében élünk, és az öregek szerint egyszer majd újjáépítjük a régi világot. Ha a Háború és a démonok mindörökre visszatérnek oda, ahonnét származnak.
Beszélgetőpartnere megvető mosollyal állt fel az asztaltól. Tőrét újra az övébe rejtette, majd kiitta poharának tartalmát.
─ Úgy legyen! ─ mondta egykedvűen, és megveregette Nyughatatlan Sólyom vállát. ─ Nah, jól elbeszélgettünk, fiú, bár attól tartok, te is ugyanolyan bolond vagy mint a többi elvakult zarándok itt a Templom körül. Mindenesetre sok szerencsét kívánok aküldetésedhez.
A fiú kétségek között, gondolataiba merülve fejezte be a vacsoráját.

A reggeli fényben zarándokok tucatjai másztak elő a sátrakból és a fogadók épületeiből, és sereglettek a Szekér Templomának bejárata elé, hogy bebocsátást nyerhessenek az aznapra kirendelt őrző-paptól. Nyughatatlan Sólyom is ott állt köztük, a hideg ellen köpenyébe burkolózva. Lándzsáját támaszkodott, és nagyokat ásított a végigaludt éjszaka után. A fogadónak nevezett épületben farkasbőrért cserébe kapott egy saját szobát földre terített pokróccal és szárított pusztai fűvel megtömött párnával. Még egy szajhát is ki tudott fizetni.
A szeretkezés után együtt feküdtek a földre terített pokrócon. A lányt Fehér Csillagnak hívták, és aznapra Nyughatatlan Sólyom volt az utolsó kuncsaftja, így nyugodtan maradhatott még vele egy ideig. Együtt feküdtek a földre terített pokrócon, és a fiú megtudta, hogy Fehér Csillag is a pusztai törzsekből származik, ám múltjáról a lány ennél többet nem árult el. Annál többet tudott viszont a Szekér történetéről, mivel gyakran előfordult, hogy papokkal hált, és azok néha jobban szerettek mesélni, mint hemperegni.
Nyughatatlan Sólyom a lánytól tudta meg, hogy a Háború előtt valóban nagyon más volt az emberek világa. Az ég színe is akkor váltott vörösre, mikor a Szekérrel visszatértek az utazók, és a Háború és a démonok lassanként átvették az uralmat az emberek gondolatai felett. Fehér Csillag elmondta, hogy azelőtt is voltak csaták és küzdelmek a törzsek és népek között, ám a Szekér hátán maga a Vörös Úr, a Háború jött el az istenek országából, és a maga képére, a maga ízlésére formálta a vidéket.
Azóta az ereje folyamatosan gyöngült, ám munkálkodásának nyoma még hosszú időn keresztül látható lesz a világban.
Ahogy a Templom előtt állt a zarándokok sorában, Nyughatatlan Sólyom azon gondolkozott, vajon mennyit hihet el abból, amit Fehér Csillag mondott el neki előző este. A papok állítólag szerettek sokat fecsegni, és megtéveszteni, félrevezetni az egyszerűbb embereket. A fiú végül is arra a következtetésre jutott, hogy a Szekér már olyan régen állhat az elhagyatott templomban, hogy senki ember fia nem lehet biztos a történetében. A világ pedig olyan, amilyen, s ha valaha másmilyen is volt, az már régen elmúlt, és nem rájuk tartozik.

A vörös ég mögüli világosság már majdnem egyenesen fentről érte őket, mire a papok elkezdték beengedni a zarándokokat a templomba. Nyughatatlan Sólyom kíváncsian lépett át a barlang száját őrző, két ember magas acélkapun, és indult meg papok vezetésével a járatok útvesztőjében. A barlang különös volt a fiú számára: a járatok oldalainál vasrudak futottak végig, pedig kapaszkodni egyáltalán nem volt rájuk szükség, a plafonról pedig furcsa tárgyak lógtak le, és ismeretlen jelek, mellettük különböző irányokba mutató nyílvesszők mellett vezetett az útjuk.
Meglepően hosszú gyaloglás után végül egy nagy terembe értek, és a fáklyák fényében végre megpillanthatta magát az ősi Szekeret, amely vérbe borította az emberek világát. A Szekér nagyobb volt, mint amilyennek Nyughatatlan Sólyom képzelte, és a formája egyáltalán nem hasonlított semmihez sem, amit eddigi életében látott. Mintha az istenek egy nagy vasgolyót próbáltak volna madár alakúra formálni, ám félúton elment volna a kedvük tőle, és abbahagyták. Acélos külsején a fáklyák fénye táncolt, ahogy a fiú közelebb lépett.
─ Íme, a Szekér, melyen nagyravágyó őseink elérték az istenek országát, s visszatérve onnan elhozták a Háborút, mely vörösre festette egünket. ─ visszhangzott a zarándokcsoportot vezető pap hangja.
A fiú büszkeséget érzett, amiért képes volt egyedül megtennie az utat, ahogy az apja, a nagyapja és az ő atyjai is tették. Előre lépett, és jobbjával megérintette a Szekér oldalát. Nem érzett semmit, csak a hideg fém tapintását a tenyerén. Ezt jó jelnek gondolta, hisz nem hatott rá a kísértés, és tiszta férfiként térhet vissza a falujába.
Épp indult volna visszafelé a folyosókon, mikor észrevette a furcsa jeleket a Szekér oldalára festve. Nyughatatlan Sólyom visszafordult, és hirtelen ötlettől vezérelve ráköpött a jelekre, kifejezve megvetését a Vörös Úrral szemben.
A pap valamit utána kiáltott, ám a fiú már nem figyelt rá. Magabiztosan indult vissza a felszín felé, aztán pedig haza, a falujába. A gyermekember felnőtt.
A pap megcsóválta a fejét, és bosszúsan törölgetni kezdte ruhaujjával a jeleket, melynek jelentését csak az ősök ismerhették: New World ─ Mars Expedition 1.

Pennázó

A vadak

Az ég hullámzása egy város fölött: a csillagok mint bóják; egymásnak csapódnak, koccannak, majd folytatják útjukat a végtelen, sötét mezőn, ahol most a Vadász jár. Ujjai szorosan a fegyverre kulcsolódnak, tekintete – akár a tükörtojás – elfolyik, pupillája ásítva nyeli el a fűszálakon megcsillanó vízcseppek szelíd ragyogását, amely bágyadt glóriaként az áldozati nyúl felé kúszik. Micsoda gonosz kísértet, csillogásba öltözve! Rozsdás láncok csörgése, kattanás, ahogy az üres puska tüzel; nincs golyó, mely a húsba fonódna és nincs Vadász és nincs nyúl sem, csupán ég-hullámzás a város fölött.
Poharak tükröződése egy étteremben. „Cheerio!” – köpi ki magából a köszöntést néhány száj, s torkon akadt falatokon pendülnek a tegnapi köszönöm-ök dísz-szólamai. Beethoven zene csorog egy zongorán. Tenger születik, s álmosan kapja fel a vendégek seregét, lágyan egymáshoz koccintva koponyájukat – Cheerio és egészségetekre, gyerekek! – Majd feltálalják a nyulat: a szájában puskagolyók kötege, hosszú fülei fölött glória, s még mozog, amikor a pincér kitépi pihés kis lábait. De a vendégek éhségtől őrülten már csillagokká alakultak: mint bóják, lökdösik egymást végig valami termen, ahol királyi szellemként trónján terpeszkedik a belső üresség.
Tükörtojások fegyelme. Átcsuklott esték, a lélekből kivájkált parafadugó: bánatos dzsinn kesergi fel magát az éjszakai égre, körmök alól csempére potyogó puzzle darabkák. A pincér mögül, a konyhából sikongó gyermekek szaladnak elő – majd’ fellökik ezeket a tálcás pingvineket – és képeket kezdenek kirakni: nos, ez a darabka ide illeszkedik, az a darabka oda illeszkedik, amaz meg sehová sem illeszkedik.
A kirakó maga az égbolt. Hullámzik a város fölött, a csillagok tán’ hópelyhek; fagyból köszörült részegségedben felszállsz egy buszra, s jegyért könyörögsz. A sofőr végül egy megnyúzott nyúl tetemét vágja hozzád, a száradó vér emlékezete bekúszik füleden, és már emlékezni kezdesz egy Vadászra, aki meglepett a réten, s rád tartotta mosolygó puskáját. A fegyver néhány golyót kacagott ki magából, a golyók vörös, mosolygó szájat hasítottak húsodba. A következő emléked, hogy egy tálcán pihensz, körülötted éhes éttermi sereglet. Mondanál valamit, de a szádat teli tömték felhasznált buszjegyekkel.
– Cheerio! – Emeli fel a poharát egy nyúlprémbe csavart hölgy; torkán szemgolyó méretű gyöngyök futnak körbe, szájáról viaszként csöpög a padlóra a vérvörös rúzs.
– Semmi gond, asszonyom, majd én feltakarítom! – szakad ki az egyik pincérből a mondat, majd a földre veti magát, és ruhájával itatja fel a sötét foltot.
– De hiszen ez vér! De hiszen ez vér! – sikolt a felszolgáló, és a szája elé kapja kezét.
– A hosszú életre! – Emeli a poharát a magasba a Vadász, olyan magasra, hogy senki még csak koccintani sem tud vele. – Arra, hogy holnap felkelünk! Arra, hogy holnap ismét nekirugaszkodunk egy napnak! Arra, uraim és hölgyeim, hogy átmasírozunk csak ezen a planétán, arra, hölgyeim és uraim, hogy mindegyikünk a halál csöndes bizonyosságával éli meg mindennapját! Arra, hogy a holnap mindig holnap marad csupán, és arra, hogy a tegnap meg nem tett, elhalasztott, csak gondolatban véghez vitt dolgok értéktelenül buknak alá a ma közönyében! Cheerio!
– Csírijóó! – visszhangozza a vendégsereg, majd megrohamozzák a padlón hagyott kirakó darabkákat és konfettiként a magasba dobálják őket.
Csupán a mezőn fekvő éjszaka, csupán a láthatatlan szöcskék ciripelése, és egy Vadász rejtőzködése: ott fekszik, a levelek között, mellkasán lőtt sebek rózsás nyílása, a kicsordult vért borként issza az éhes föld. Miközben az égre köpi lelkét a földbe vájt odúkból aprócska szürke nyulak bújnak elő, és lágy szökkenésekkel körbe veszik a tetemet. Fekete gombszemükből könnycseppek csordulnak ki, de ahelyett, hogy a földre hullanának – elkeveredve a kiömlött, vörös nedűvel –, egyenest az égig szállnak, és tűzgolyókká válnak. Az ég pedig lágy hullámzásba kezd: jégkockaként ütődnek egymásnak az est fényei.
Egy el nem mondott pohárköszöntő sötét felhőként átsuhan a világ fölött. Egy busz, amire senki sem szállt fel.

CéhKaptár

Tájvers

Éles elmém korcsolyázik,
a kűröket koszorúzva vájom,
a jégcsarnok csarnokvize elfolyt,
megszülte látomásom.

Paneltornyok tájversem szélén,
az ég köztük szürkévé hasad,
a szomszéd mezőn az alkony
sárgán nedvedző fűbe harap.

Teremtett és épített határán
leterítem pásztorplédem,
nászdalolva rásimul egy
Édenből szökött lányszemérem.

Négy ajkát szürcsölöm, ízük
mint isteneknél a nektárhab,
panel, fű – magmává olvad,
nincs már tájvers, csak testtájak.

CéhKaptár

Intelligencia vs fajfenntartás

Phobos csapata szomorúan nézte, ahogy a sötétvörös felhők teljesen elborítják a felszínt. A bolygón maradt életformák elpusztulnak a több évig tartó viharban, mely drasztikusan változtatja meg volt otthonukat.
– Hát ennyi – szólt Phobos, majd megfordította a hajót, hogy elindulhassanak magányos küldetésükre. Gaspra és Deimos is elfoglalta helyét, utóbbi pedig újabb feljegyzéssel gyarapította naplójukat:
„Követjük a tervet, és hamarosan megérkezünk a Reményre.”
A Remény a szülőbolygójukkal szomszédos, élettelen, már-már lakhatatlan planéta. Az ő feladatuk, hogy ezen változtassanak. Halottra szipolyozott otthonuk lakói addig az űrben keringenek, más alkalmas lakható területek után kutatva. Minden adott, minden megtervezett. Gaspra ihlette és dolgozta ki az elméletet. Ha valóban sikerül megvalósítaniuk, alig öt-hatezer éven belül lakhatóvá válik a Remény.

„Nehéz a feladatunk, nehezebb, mint bárkié volt előttünk. Rengeteg vita ellenére nem mentettek fel minket sem az új kódex betartása alól. Bolygónk a mi hibánkból, az élet semmibe vétele miatt ment tönkre. Új vezetők kerültek hatalomra, akik olyan erkölcsi kódexet írtak, ami mindenki számára kötelezően betartandónak számított. Ennek lényege a természet és az élet teljes mértékű tisztelete, hogy még egyszer ne fordulhasson elő bolygóméretű pusztulás.
Ezen új törvényeket nekünk is be kell tartani, minden körülmények között. Többen rámutattak arra, hogy így döntésképtelen helyzetbe kerülhetünk, mégsem helyezték első helyre a küldetés célját. Első a kódex.”

„Probléma nélkül landoltunk. Minden berendezés kifogástalanul működik, a védőburok, a labor és a hibernációs kamrák is. Holnap megkezdjük az egysejtűtelepek kihelyezését.”
Ám ahogy az minden előre kiszámított tervnél lenni szokott, előbb-utóbb felbukkantak a nem várt körülmények és események.
– Az újratermelő kamra elromlott! – adta hírül Deimos egy reggel. Aggodalmasan néztek egymásra. A kamrára szükség van a túlélésükre, hiszen az alakítja át a szemetet és egyéb lebomló anyagokat újrahasznosíthatóvá.
– Deimos, igyekezzünk megtalálni a hiba forrását. Gaspra, te folytasd a kísérletet! Rendben? – A vezető utasításai egyértelműek voltak. Gaspra védőruhát vett fel, hogy újabb mintákat helyezzen ki, illetve hogy a régiebbeket megvizsgálja.
– Bemászol a kamrába? – fordult Phobos Deimos felé.
– Nincs más választásom. Egy átfogó rendszerellenőrzésre is szükség lenne. – Phobos bólintott, és magára hagyta Deimost a kamra bejáratánál.
Undorító bűz csapta meg belépéskor. A falakat és a padlót sikamlós, helyenként darabos, rothadt anyag borította.
– Így semmit nem tudok csinálni. – ezért megnyomta a kiürítő kapcsolóját. A kamra automatikusan kitisztította önmagát, a szennyeződést pedig kilökte a hajóból.

A kamra hamarosan újra működött, mindketten megkönnyebbülve tértek vissza jól megszokott teendőikhez. Gaspra azonban szinte őrjöngött a dühtől:
– Hogy lehettél ekkora barom? Nem tudhatjuk biztosan, hogyan reagál az itteni körülményekre! Lehet, hogy most rontottál el mindent!
– Nem, ez nem igaz. Pontosan tudjuk, hogy ezen a hőmérsékleten ez az anyag megsemmisül! Nem lesznek következmények, vagy ha mégis az nem befolyásolja a tervet. A szennyeződés messzire van a telepektől.
– Meglátjuk. De ezt az acsarkodást azonnal hagyjátok abba! Nem segít senkin. – vágott közbe Phobos. Gaspra morgott még egy darabig, de mást nem tehettek. Vártak.
„Kihelyeztük az összes mintát. HHHhhhárom életben maradt és szaporodásnak indult. A kísérlet következő stádiumáig hibernációs álomba merülünk.”

Ezer év múlva ébredtek fel. Gaspra első útja a vezérlőpult volt, ahol a számítógép által megfigyelt változásokat, eseményeket kezdte lázasan tanulmányozni.
– Sikerült! Van élet! Van élet a bolygón! – Phobos és Deimos lélekszakadva rohantak hozzá:
– Milyen élőlények fejlődtek ki?
– Egysejtűek, baktériumok, ha jól látom. De muszáj kimennem, hogy mintát hozzak, és megvizsgáljam.
Alig egy órán belül izgatottan várták az elemzés eredményét. A Gaspra által hozott mikroszkopikus élőlények idegesen csapódtak egymáshoz a felnagyított képen.
– Nagyon érzékenyek a környezetváltozásra. Lehet, hogy elpusztulnak. – és valóban. Fél órán belül a sejtek fele már mozdulatlanul sodródott. Az eredményhez szerencsére ennyi is elegendőnek bizonyult. A kijelző adatait olvasva viszont mindhármukban megfagyott a vér.
– Ezek nem az általunk hozott mintákból fejlődtek ki… Istenem… Szén alapú.
– Lehet, hogy ez..?
– Azt hiszem, igen. Ezek az egysejtűek a szennyeződésen születtek. Valószínűleg jó táptalajt biztosított nekik. – mondta Gaspra lesújtva.
– Ha szén alapú lesz az uralkodó létforma…
– Akkor nekünk itt semmi keresnivalónk. A kén alapú élet ezzel nem összeegyeztethető. Hosszútávon életképtelenek lennénk itt. – fejezte be Phobos.

Hosszas tanácskozás után úgy döntöttek, nincs joguk elpusztítani az általuk teremtett primitív életformákat. Első a kódex.
– Biztosan nem tudjuk visszafordítani a folyamatot? – kérdezte Deimos.
– Nem. Ahhoz túl későn ébredtünk fel. És nincs több mintánk sem. – válaszolta Gaspra letörten.
A terv ezután a bolygó elhagyása lett volna, de a hajó talapzata bekövesedett, összenőtt a földdel. Komoly sérülés nélkül nem szabadíthatták ki. Üzenetet küldtek a világűrbe, remélve, hogy egy hajójuk megkapja, és segítséget küld nekik.
„Határozatlan ideig hibernáljuk magunkat. A számítógép ébreszt minket a segítség érkezése vagy vész esetén.”
És aludtak. Milliók teltek el. A számítógép egyetlen egyszer ébresztette fel őket. Hatalmas nyomás nehezedett rájuk, amely majd szétrepesztette a védőburkot és hajót.
– Egy óceán fenekén vagyunk. – állapította meg Gaspra.
– Nem tudunk arrébb menni. Mihez kezdünk?
– Növelnünk kell a védőburok nagyságát. Úgy egyenletesebben oszlik el rajta a nyomás. – vélte Phobos.
– Megcsinálom. Ti menjetek, készítsétek elő a kamrákat az újabb hibernálásra. – ajánlotta fel Gaspra, aki máris hozzálátott a burok átállításához. Phobosék magára hagyták.
– Mi történt azóta? – kérdezte magától Gaspra. Lekérte az adatokat a Reményről, és majd leesett az álla. Többsejtű élőlények! Nagyot ugrott a fejlődés. A légkör és a felszín is alaposan megváltozott. Oxigén… na, már csak ez hiányzott…
– Gyönyörű kék lettél. – sóhajtotta csendesen. Keserűen gondolt a hiábavaló tervekre, küzdelmekre. Talán soha nem is kellett volna ide jönniük.
A legjobb ötletek azonban pont az ilyen borúlátó pillanatokban rohanták le Gasprát. Aki hozzá is látott a számításokhoz, és a számítógép beállításaihoz… Mikor végzett, visszatért a hibernációs szobába, és izgatottan várta a következő ébredést.

Álmosan szemléltem a csillogó vizet.
– Jó reggelt Danny! – köszönt oda Herr Schalzer. Biccentettem neki, majd folytattam a napfelkelte utáni vegetálásom a korlátnál.
– Kedvesem, te mióta vagy itt? – Carla hangja kissé felébresztett.
– Nem tudtam aludni a hajó billegésétől. De a hányingerem már elmúlt.
– Nagyon helyes. Gyere, igyál egy kis teát! – hagytam, hogy elvonszoljon az étkezőbe, ahová lassanként a többi utas is beszállingózott. A nyílt óceánon olyan barátságtalanná vált a hajó billegése, ami a hozzánk hasonló szárazföldi patkányoknak komoly problémákat okozott.
– Ha a nagybátyád még egyszer felajánlja a hajóján való utazást, kérlek, emlékeztess arra, milyen szarul voltam minden reggel, hogy nemet mondjak.
– Nem te vagy az első tengeribeteg a világtörténelem folyamán. De hidd el nekem, hogy el fog múlni.
Aki gyerekkora óta minden nyáron hajókirándulásokon vett részt, az biztos tudja, mit beszél.
Rajtunk kívül volt még itt néhány turista, aki kereskedelmi hajón utazott Angliából Brazíliavárosba. Herr Schalzer és neje, németek, Gyöngyvér és vőlegénye Gábor magyarok, valamint egy nagyobb baráti társaság: két Joe, Susan és Mary, hozzánk hasonlóan angolok. A legénység pont ugyanilyen vegyes volt, francia, lengyel, német, sőt még ausztrál származású is akadt köztük.
Mariusz, a kapitány is csatlakozott az asztaltársasághoz. Kedélyes beszélgetés indult, ezt azonban váratlanul erős fény szakította félbe. Mindannyian szemünk elé kaptuk a kezünket. Mire a vakító fény elhalványult, máris érzékeltük a következő szokatlan változást. Hatalmas hullámok kezdték dobálni a hajót. A kapitány mindenkit visszaparancsolt kabinjába. Carlával felvettük a mellényeket, és a padlóhoz rögzített ágy korlátjába kapaszkodtunk.
Robaj, foszlányokban emberi kiáltások, állandó rázkódás. Sose féltem még ennyire. A következő pillanatban a víz betörte a kabin ablakát, és szinte lemosott az ágyról.
– Vigyázz! – sikoltotta Carla. A hajó hirtelen megemelkedett, én pedig előrezuhantam. A fal keményet ütött, majd a süllyedésnél hátraestem a padlóra, és elájultam.

Valaki felpofozott. Erre ébredtem, és lassan rájöttem, hogy mindenem fáj.
– Dan! Kelj már fel, az Isten szerelmére! – Carla hangja volt.
– Mi történt? Vége a viharnak?
– Nem tudom. Én is csak most tértem magamhoz, de már nem dobálnak a hullámok. Gyere, úgy látom, nem tört el semmid. Kész csoda.
Feltápászkodtam. Sirályokat hallottam, de a víz zúgását már nem. És ami azt illeti, a hajó is mozdulatlan.
– Szárazon lennénk? – a padló így is erősen lejtett, így óvatosan manőverezve jutottunk csak ki a kabinból.
– Hát ez meg… – fekete sziklákat, hegyeket láttam. Mélyedések, repedések borították a földet végig. Félelmetesen idegen volt ez a táj.
– Hova tüntetett minket ez az istenverte vihar?
– Dan, nem mi tűntünk el, – mondta Carla remegve – hanem a víz. – és alánk mutatott. Bálnatetemek. Vagy tizenöt-húsz. És ahogy jobban szétnéztem, mindenhol vízi állatok testei, megtépázott, máris kiszáradt vízi növények borították a környéket. Sirályok és más dögevő madarak csaptak le a gigászi lakomára. Ilyen nincs. Ez, ez nem lehetséges. Az Atlanti-óceán nem tűnik el. Nem tudom, mennyi ideig állhattunk ott döbbent csendben, elfogni a tényt, valamint annak következményeit.
– Keressünk túlélőket! – rángatta meg a vállam Carla. Bejártuk a hajót. A legénység eltűnt, csak az egyik matróz testére bukkantunk rá, de a koponyája szét volt zúzva. A kabinokban viszont találtunk embereket. Az életben maradottak zöme eszméletlen vagy sérült. Rajtunk kívül csak a magyar fiú, Gábor volt ép.
Előkerült az elsősegély, és lassan orvosoltuk az összes sebesülést. Heten maradtunk.
– Mihez kezdjünk? – kérdezte Susan – Ha itt maradunk, meghalunk.
– Most még nem tudunk menni sehova. Ennyi sérülttel öngyilkos vállalkozás lenne bárhová is elindulni. Várnunk kell.
Tanácstalanság és félelem.
– Carla, itt maradsz velük? Mi megyünk, szétnézünk, mi használható van még itt.
– Persze, menjetek csak.
A rakodótérbe mentünk, az élelmiszerraktárt is ott helyezték el. Legnagyobb örömünkre nem kevés konzervet, főzőtasakos ételeket és ivóvizet is találtunk benn.
– Ez egy ideig elég lesz. – gondoltam bizakodva.


– Mégis mi az eget tettél?! – mennydörögte Phobos – Hová tüntetted a vizet?
Gaspra nyugodtan állt két társa előtt. Deimos ijedten szemlélte az üressé vált óceánfeneket. Gaspra nemrég ébresztette fel őket, és az a sok milliárd év alvás nem természetes még az ő hosszú életű testük számára sem.
– Hallgassatok meg, megmenthetjük a fajunkat! Még mindig megcsinálhatjuk!
– Miről beszélsz?
– Van egy tervem. A felettünk lévő óceán vizét összegyűjtöttem…. – Phobos és Deimos döbbenten néztek egymásra – Egy védőburokba. Olyanba, ami a mi hajónkat is védi. Létrehoztam egy erős, hatalmas hálót, amit innen tudunk irányítani.
– És hová tüntetted azt az irdatlan sok vizet?
– Kiküldtem. A Remény vonzásában van, és körülötte kering. Az a lényeg, hogy a Nap sugarai felforrósítják. Akkor visszahozzuk, és elmossuk vele az itteni élőlényeket. A hőmérséklet ismét elég magas lesz ahhoz, hogy elkezdjük a kísérleteinket.
– Ez lehetetlen. Figyelj rám, azonnal vissza kell engednünk a vizet. Érted?
– Gaspra, tudom, hogy a Remény volt az életcélod. De ez a bolygó már soha nem lesz a miénk. Fel kell adnunk. Nincs is több minta, amiből elkezdhetnénk kén alapú élőlényeket szaporítani.
– Hát dehogyisnem! Hisz itt vagyunk mi! – kiáltotta Gaspra diadalmasan.
– Elég volt ebből! Gaspra, a kódex megtiltja, hogy ártalmatlan életformákat pusztítsunk el. Nézd ezt a fejlődést, ami végbement. – mutatott Deimos a kijelzőre – Ez… csodálatos. Nem tehetjük tönkre.
– A kódex életképtelenné tett minket! A pusztulásunkat eredményezi, és ti ezt nem vagytok hajlandóak elismerni. Nincs itt senki, aki számon kérne minket. Egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk! Vagy ha ti az utamba álltok, akkor majd én…
Phobos vonásai megkeményedtek.
– Gaspra, attól tartok már nem vagy beszámítható állapotban. Felmentelek a szolgálat alól. – majd egy jól irányzott ütéssel elkábította őt.
– Nagyon gyorsan vissza kell hoznunk azt az óceánt. Így is rengeteg kárt okozhatott. – ült le Phobos Gaspra helyére. Deimos egy hibernáló kamrába helyezte Gaspra testét, majd csatlakozott Phoboshoz.
– Meg tudjuk csinálni?
– Meg kell. Bár Gaspra rengeteg átalakítást végzett a gépen, több alkalommal is felkelhetett az alvásból…. Jól van, megtaláltam. Segíts navigálni, hogy a gömb a mederbe térhessen vissza.

Elhagytuk a hajót. Keservesen, de sikerült leereszkedni a földre, és Kelet felé gyalogoltunk. Mesébe illő elvarázsolt táj. Leszámítva a pusztulást, amit a víz hiánya okozott. Két nap múlva találtunk egy óriási óceánjárót. Az oldalára fordult, mint egy játékszer, miután a kádból kiengedték a vizet.
Újabb emberekkel találkoztunk, és itt több élelem és folyadék is jutott.
– A rádió működik. Folyamatosan adunk magunkról jeleket, hátha meghallja valaki. Mi még nem fogtuk senki adását. – közölte a kapitány.
– Maradjunk itt! – kérte Carla – Egy ilyen hajót csak észrevesznek. Segítenek majd. – egyetértettem vele. Beszálltunk az óceánjáró túlélőiből verbuválódott több száz fős társaságba. Aggódva vártuk a segítség érkezését. Ám valami teljesen más érkezett. Elsötétült az ég… Majd rájöttünk, hogy egy hatalmas, kerek gömb ereszkedik egyre lejjebb.
– Ott a víz! – kiáltozták többen. Senki nem talált magyarázatot az újabb érthetetlen jelenségre. Egyvalamit viszont tudtunk: ha az óceán most visszatér a medrébe, mind megfulladunk.
– Indulás! Másszanak a hajóba! Mindenki! – a kapitány teli torokból ordított. Nemsokára a hajó fedélzetén kapaszkodtunk, és reméltük, hogy az a jó oldalára fordul majd.

– Mindjárt megvan! Még ne engedd el a sugarat, Deimos! Közelebb kell hoznunk a felszínhez, hogy minél kisebb erővel csapódjon be.
– Minden energiánkat elszívja. A védőburok megszűnt. Ha elengedjük… – szótlanul néztek egymásra.
– Akkor is elengedjük. – válaszolta csendesen Phobos. A gömb elérte helyét. Egyetlen mozdulattal megszüntették a burkot, és a több tonna víz elemi erővel zúdult újra medrébe. A megkövesedett oldalú hajót felmorzsolta, elpusztította.


Félelmetes volt látni a hatalmas hullámokat, amelyek minden irányba terjedtek. Az óceánjárót hatalmas lökés érte, de kitartott. És ahogy egyre magasodott a vízszint, a hajó megemelkedett, és apránként az aljára fordult. A túlélés miatt érzett feldolgozhatatlan boldogság fejbe vágott minket. Sokan sírtak, kurjongattak, ölelgették a másikat vagy tapsoltak. Egyedül a kapitány járt elöl csendes, méltóságteljes példával, amit aztán mindenki egy emberként követett. Letérdelt imádkozni.

CéhKaptár

Anonima

A szerda esti csoportterápiák Joó doktornő avatott háttérirányításával mindig óraműpontossággal kezdődtek, zajlottak és fejeződtek be. Összeszokott kis társaság volt a miénk, mindenki a maga kis varas lelkét kapargatta, nyalogatta. Szerettünk mesélni, csiripelni róla, akár a házam előtti orgonabokron reggel a rühes tollú verebek. A problémáink lassan az életünk céljává váltak, nem megoldani vágytunk, hanem beszélni róla, minél többet, újabb és újabb néző, halló és ízlelőpontból megvizsgálva. A mesterséges fényben, körben ülve a savanyú szagú közösségi szobában, védve éreztük magunkat a kinti világ veszélyeitől.
Itt üldögélt ezen a szerdán Luki az albérletig feltörő exhajléktalan, aki már négy hónapja nem ivott alkoholt – tapsoljuk meg, az a kis svédcsepp nem számít. A fiatal művész, aki egy macskakövet gondoz háziállatként és élénk lelki életüket osztja meg a többiekkel – jobb, mint bármelyik brazil szappanopera. Dóra a negyven körüli háziasszony, aki nem tud szabadulni abortusza számára nyomasztóan valós emlékétől – na, ettől lehet én se tudnék, ha nő lennék. A fiatal könyvelő, aki állítása szerint visszament az időben és ott sokkoló élmény várta- nem, nem az, hogy a facebook még nem létezett, ott ült egy ismert exvalóságshow szereplő, akinek az a problémája, hogy már nem ismert és persze, ott voltam én is.
Adva volt minden ahhoz, hogy terítékre kerüljenek a szokásos lelki öklendezmények. De most nem a mi történetünkről lesz szó. Talán máskor, más történetben, de most figyeljünk, mert valami fontos jön. Szóval ültünk, körben, lehajtott fejjel, ölben pihenő összekulcsolt kezekkel.
…És ekkor jött a nő. Kevéssel lehetett harmincon innen, vagy túl. Festett vörös hajú, alacsony teltkarcsú, elegáns kiskosztümben.
Egy másik orvos páciense volt, azt mondta hívjuk csak Anonimának. Leült, végigmért mindenkit a pupillája mögé rejtett félelmetes szerkezettel és beszélni kezdett. Néhányan a dekoltázsából óvatosan majd tulajdonosának lendülete hatására egyre magabiztosabban kibontakozó kebleket figyelték, de később ők is megfeledkeztek e nagysága ellenére is köznapi dologról.
– Úgy látom, csak úgy röpködnek itt az angyalok… Mindenki arra vár, hogy én szólaljak meg? Dóra rögtön szólásra nyitotta nikotinsárgított ajkait, de mivel a jövevény figyelemre sem méltatta, így tétován becsukta, mintha eredetileg is csak az arra szálló muslincát akarta volna elpusztítani a nyálával.
Anonima pedig csak darálta. – Végül is igazuk van! Én vagyok itt az új ember, vagyis inkább új nő. Új… na persze. Igazából azt sem tudom, mit akarok itt, mit keresek itt. Önök mit keresnek? Mit szeretnének? Hallgatnak. Hát persze. Beszéljek mindenki nevében Mindannyiuk nevében nem beszélhetek, csak a magaméban. Higgyék el, még az sem könnyű. Csak abban reménykedhetnek, hogy amit mondok, az valamelyik szövetében a maguké is, hasonló az Önök tüskéihez, s ezt felismerve kilökődik. Mármint a tüske. A tüske, amely ott bent a misztikus homályban szúr. A tüske a lelkünkben, vagy gombóc a torkunkban, válasszanak ízlés szerint. Itt az ideje, hogy szembenézzek a problémáimmal. Keresem a tekintetét, de félrenéz, mint aki fél. Kancsal talán? Lehet, ha szembesülök vele, akkor sem nyugszom meg, mert amire rájövök, az sok. Mint amikor a kisnyuszi tekintete találkozik a szalamandráéval… Ön ott hátul elég álmosnak tűnik. Térjek már a tárgyra? – Luki riadtan körülnézett maga körül, de csak ő ült olyan helyen amely hátulnak volt nevezhető– Van még valaki, aki unja? Nem érdekel. Ezért jöttem ide. Hogy folyjon a bennakadt szó. Mint a genny a kifakadt kelésből! Ha valaki finnyás, még elmehet. Nem venném a lelkemre, ha valaki belefulladna a zuhogó gennyembe. Istenem ez, de gennyhalál lenne. – Anonima nevetni kezdett, vagyis inkább disszonáns hangokat adott ki a torkából.
– Az álmosolyok, a „nem mondom el, amit gondolok, mert úgysem érdekel senkit, vagy megbántom vele, nem ide tartozik, nem fontos” hétköznapjaiból kikapcsolok. Itt talán lehet. Mert nem ismerek senkit, s Önök sem ismernek. – Lágyan megérintette a mellette ülő könyvelő csuklóját, aki erre lúdbőrözve arrább húzódott. – Hála Istennek, ezen a helyen kívül nem fogunk találkozni. Nem ismernek, s mégis jobban fognak ismerni, mint bárki, aki ismer. Lássuk, a tudnivalókat rólam. Ez is én vagyok, de nem csak ennyi, sokkal több. Amúgy nem szalamandra, hanem baziliszkusz. Előfordul, hogy összekever az ember dolgokat.
A macskakőbarát fiú felnevetett, de Anonima tekintetére elnémult és kihúzta magát, Anonima folytatta:
– Mindenem megvan, amire vágytam. És épp ezért nincs semmim. Gyerekkoromban azt szerettem volna, hogy legyek valaki. Fontos és sok pénzt keressek. Az alkalmazottaim tiszteljenek, sőt féljenek tőlem.
A valóságshows lány, akinek még mindig nem jutott eszembe a neve rémülten húzta össze magát, a megemelt hangra.
– Főnök akartam lenni, ugyanakkor létrehozni dolgokat. Akkoriban nem volt ennyi lehetőség a nők számára. Szegény jó anyukám mindig mondogatta: kislányom, nem ez a fontos. Férjhez mész, neveled a gyerekeket, otthont biztosítasz nekik. Esetleg dolgozhatsz valami kis mellékállásban. Nem kell sok a boldogsághoz. Bólogattam, de magamban nevettem rajta. Nem mondom, sokat kellett küszködnöm, tanulnom, taposnom, de mindig elértem, amit akartam. Anyám! Ott a több méteres földréteg alatt, ha hallasz, nem volt igazad. Elértem, amit akartam. Még fiatal vagyok, s máris kommunikációs igazgató egy multicégnél, amit nem nevezek meg. A lakásom a legmodernebb dolgokkal van berendezve. Megtalálható benne modern világ összes istene. Istent mondtam? Nem, azért nem imádkozom hozzájuk. Igyekszem divatosan, sikkesen öltözködni. Komoly emberekkel érintkezni. Érintkezni? Te jó ég! Micsoda szavakat használok! Szakmailag lassan a csúcsra érek. De másképp…
Anonima lendülete itt megtört – Na, igen. Érdekes, hogy mennyi minden a szexről szól. Nyíltak lettünk, érzéketlenek, de ugyanolyan velejéig hazugok és kisstílűek maradtunk. Az ilyen pozícióban lévő nő, aki határozott és tudja, mit akar, ráadásul jól keres, félelmetes a férfiaknak. Azt hinnék, sikeres hímhez sikeres nőstény dukál. De ez sem így van. A gazdasági igazgatónk például, mindig is nézett. Tudtam, hogy tetszem neki. Soha nem akart közeledni. Mikor tudtára adtam, hogy szívesen az öltönye alá néznék, elmenekült. Antilopléptekkel távolodik azóta is, ha megpillant. A pletykák szerint eléggé butácska barátnője van, aki persze jóval fiatalabb nála. Megváltozott a világ, de vannak dolgok, amelyek nem változnak. Vannak férfiak, akik a hozzám hasonló nővel szemben akkor érzik magukat férfinak, ha lenyomják, le a mélybe. Lerántják az elemi trutymóba, sárba. Mint az a férfi, aki megerőszakolt. Nem, nem azért hajtom le a fejem, mert hisztis hülye tyúk módjára elkezdtem sírni. Á, dehogy. Hanem ahogy előjönnek a képek, jönnek vele az érzések. Önöket nyilván nem ez érdekli. Hanem a sztori. Mindenki a sztorira hajt. Olyan ez, mint egy bulvár-főcím. „Megerőszakolták brutálisan az üzletasszonyt” Lehetőleg fényképekkel, részletesen. Hadd nyúljon magához, aki erre gerjed. Annyi ma a beteg ember, hogy egy óriási elcseszett kórházban érzem magam. Én nem akartam hír lenni. Sem főcím. Nem volt feljelentés, semmi hűhó. Nem is mondtam el, csak egy-két embernek. De őket is régen láttam. Nem vagyok áldozat, sem bűnbak. Hiszen sokak szemében a kettő ugyanaz. Észrevették, hogy ha valakit baj ér, mindennek a tetejébe még mindenki őt is vádolja a bajáért? Ha megerőszakolnak egy nőt, rögtön jönnek a pusmogások. „Túl kihívóan öltözött, kellette magát” „Miért is nem hordott erényövet?” Rám tör az ideg. Megint elemzem magam. Bocsánat. Megerőszakoltak. Túléltem. Egyszer talán fel is dolgozom. Azért még most is emlékszem a kölnijének illatára és az izzadságtól összetapadt szőrzetére. Nagyon szőrös volt. Igazi ősember típus, aki még hajánál fogva húzta be a barlangba a nőt, hogy magáévá tegye a mamutbőrön. Nem akarok most többre emlékezni. Talán legközelebb mélyebbre ereszkedem emlékeim sötét kútjába, amelynek a mélyén talán van víz, talán kiszáradt. Elő kell készítenem holnapra egy fontos anyagot, úgyhogy rohannom kell.
Köszönés nélkül távozott. Bénultan ültünk. Dóra könnyezett. Végül Luki szólalt meg: – Most azért jólesne valami tömény. Mind egyetértettünk vele.
Joó doktornő az órájára nézett, felállt és szokásos kedves modorában közölte, hogy a csoportterápia mára véget ért.
A következő szerdán a művész úrfi nem jött, mert a macskakövéről leesett pár kavicsmorzsalék és úgy érezte ápolnia kell, némi pillanatragasztó társaságában. Jött viszont Gabi a transzszexuális férfiú, aki egy leszbikus lány törékeny lelkét hordozta széles mellkasú jól megtermett testében. Anonima pontosan érkezett Most diszkrétebben volt öltözve, de elegánsan. Mindenki az ő szavára figyelt, a többiekét én sem jegyeztem föl. Más volt most a hangja, csendes és kissé mélabús.
– Mikor haza megyek az üzletasszonykodás után, olyan üres a lakás. Úgy üres, hogy nincs benne élet. Amikor félrehajítottam az éves beszámolót, és kinyomtam a mindig háttérben duruzsoló plazmatévét, akkor tapinthatóan éreztem a magányt. Nem ügy. Az ember mindig magányos. Még ha élnek is mellette más emberi lények. Lélegeznek, esznek, ürítenek. De megkapja az illúziót, hogy nincs egyedül. Ettől az érzéstől tegnap újra ott volt a közelemben a kísértés. Amikor teljesen kikapcsolok. Elindulok szexin kiöltözve az éjszakában, Vidítom magam. Egy kis gin, vagy más erősebb. Ilyenkor szabadnak érzem magam. Egy újabb rohadt illúzió, mint az egész élet. Azt a férfit is így ismertem meg, aki megerőszakolt. Úgyis csak ez érdekel benneteket. Van már nyolc éve. Nem tudtam meg sem a nevét, sem azt, hogy merre él. Az egyetlen, amire emlékszem, hogy kamionozik. Nem volt vonzó, még ápolt sem. Lehet, hogy nem kellett volna felmenni hozzá… Dolgozott bennem az alkohol is és úgy voltam vele hogy velem nem történhet semmi szörnyűség. Én kívül állok ilyen dolgokon. Tévedtem. Először kedves is volt a maga módján, bár nem az intellektusa és a csiszolt modora miatt álltam vele szóba. Hanem mert a tekintetébe nézve másként láttam magamat. Úgy tekintett rám, ahogy addig még senki. Mint amikor az ember a tükörbe nézve egy teljesen új arcot pillant meg. Nem riasztott el a dolog, sőt érdeklődést keltett. Ma már tudom ez az ízletes prédát figyelő ragadozó tekintete volt. Akkor azonban ilyen téren dolgozott bennem egy jó adag naivitás.
Ezt hamar szétoszlatta, Amikor befejezte, közönyösen kibattyogott a konyhába sörért. S én csak feküdtem, körülöttem terjengett az összekeveredett vér és geci szaga. A fürdőszobában gyorsan lezuhanyoztam, aztán összekapkodtam a holmijaim és kisurrantam az ajtón.
Ő elégedetten bóbiskolt a kanapén…Nem tudom mit tennék ha újra találkoznék vele…Talán elrohannék, talán nekiesnék és szétkarmolnám az arcát,talán csak elgondolkozó arccal vizsgálnám mint egy különös és veszélyes állatfaj képviselőjét. Az együttérző tekintetektől megriadva, gyorsan folytatta:
– Néha eszembe jut az első szerelmem is. Jobban fogalmazva az első kapcsolatom. Akkor még középiskolás voltam. Szörnyen eltökélt és kimért lány. Ő egy évfolyammal járt fölöttem. Egy téli reggel leöntöttem forró csokival, mikor összeütköztünk a folyosón. Úgy ismerkedtünk meg. Mint valami hülye amcsi vígjátékban. Milánnak hívták. Teljesen másnak tűnt, mint én. Néha mintha tőlem messze, valami ködben lebegett volna. Rózsaszín, vagy lila, de mindenféleképp naiv ködben. Festő akart lenni. Ekkora hülyeséget! Ezt meg is mondtam akkor neki. Olyan volt a csókja, mint amikor vattacukorba harap az ember. Illett hozzá. Az ellentétek vonzzák egymást. De fel is őrlik egymás idegeit. – a beállt csendben fülsértően hangosan hatott Gabi ásítása – Azért bírtuk két évig, míg érettségi után el nem váltak útjaink. Tavaly láttam Milánt utoljára. Egy turisták által sűrűn látogatott téren üldögélt, és portréfestés tábla mellett várta az ügyfeleket. Szakállt növesztett, de ettől sem tűnt túl boldognak. Nem mertem megszólítani. Talán meg sem ismert. Pedig a szakítás óta néha hiányzott. Igazából azóta nem jött össze egy normális kapcsolat. Aki sikeres a munkában, sikertelen a szerelemben. Valahogy így mondják. Vagy ez a kártyára vonatkozik? Nos, vonzom az erőszakos alakokat. Az erőszak utána még többször megesett. Biztos van rajtam valami láthatatlan felírat. „Hahó, ne kímélj! Alázz meg! Vagy az aurámban van valami, amitől rám cuppannak a perverzek? Mint a légy a törökmézre. Nézzenek meg! Kurvás a tekintetem? Őszintén! Megerőszakolnának szívesen?
Joó doktornő mosolyogva fenyegette meg ujjával az önkéntelenül bólogató Lukit.
– Én vagyok persze most is a hibás, hisz egy jó kis lelki önkielégítésre jöttem. Hogy rájöjjek, mi kell nekem. Nem akartam a háztartás bilincseit, és kaptam helyette egy kalodát. Anyám miért volt boldogabb? Miért rosszabb az embernek, ha jobb neki? Nem hinnék rólam ugye, mikor a legjobb nekem? Mert foglyaik saját elképzeléseiknek. Kiskosztüm,varánusz tekintet, hordozható laptop. Ránézésre tipikus fapina szingli vagyok. Így látnak a legtöbben. Akkor a legjobb nekem, ha idegenek megerőszakolnak, és én vergődve érzem az erőt, és gyakran fájdalmat. Az első alkalommal provokáltam a kamionost a naivságommal. Az elején szörnyű volt. Rémült voltam, tehetetlen. Aztán meglepő érzések törtek rám. Úgy éreztem, magam, mint egy felmosórongy, mégis boldog voltam, és kielégült. Aztán elmúlt ez az érzés. Csak az üresség maradt. Minden gyógyszernek van mellékhatása. Egy idő után ismét felizzott ez a sötét érzés, s egyre erősödött. Égetett, ez a belső parázs. Elkezdtem vadászni ilyen emberekre. Sajnos sok a beijedt puhatestű. Amikor megtudta néhány kan, mit szeretnék, rémülten visszakozott. Én persze ezek után úgy tettem, mintha valami poénról lenne szó. Volt pár ismeretlen, aki nem okozott csalódást. Elhatalmasodott rajtam az egész. Mindig más partnerrel persze. Nem akartam kötődni vagy, hogy megtudjon rólam valamit. Egy idő után már hirdettem is. Ez vagyok hát én. A szexuális életem abból áll, hogy vadidegenekkel használtatom ki magam. Rohadtul ironikus. Maguknak a lelkem tártam ki. Azoknak a pasasoknak a testem. Senki sem tudja átlépni az árnyékát. Ez van. Basszameg.
Ekkor váratlanul, a csendes könyvelő kiabálni kezdett: – Na jó, most van elegem. Eddig sírt a lelkem érted, de most mindjárt hányok. Elegem van! Felébredek a szomszédaim hangos üzekedésére, a reggeli betelefonálós műsor témája az, hogyan legyen jobb az orális szex, a munkahelyemen a főnököm arról mesélt milyen volt a nejével a hétvégéjük a swinger klubban, a neten minduntalan szexuális témájú linkeket kellett kerülgetnem, a híroldalon vezető hír volt a vérfertőző szülők esete, az egyetemista prostik nagyszáma, meg az állatvédők nyilatkozata az animalpornó ellen. Munka után beültem egy sörre a haverokkal, akik mind azt mesélték kit-mikor dugtak meg, és hogy minden nő kurva, otthon a délutáni showban, arról vitáztak miért egészségesebb a biszexuális létforma, olvasni kezdtem egy kis szépirodalmat, de a novellában váratlanul három úr partiba vágta a főhősnőt aztán idejöttem és itt meg ezt kell hallgatnom. Látni akarok végre valami nemeset, szépet, tisztát! Elegem van a beteges testiségből! Megyek, inkább megnézem a tévében a kéjgyilkosos thrillert.
A könyvelő magára kapta bőrkabátját és elrohant.
– Nos, őt is meg lehet érteni valahol – mondtam tétován –A nője lelépett a legjobb haverjával és azóta eléggé magányos és frusztrált.
– Itt mindenkihez empatikusan közelítünk és meghallgatunk, azért nem is szakítottam félbe – mondta a doktornő.
– Akkor Anonima is folytassa, mert szerintem még ő sem fejezte be. – szúrta közbe Gabi, aki épp azon gondolkozott vajon a nő visszautasítaná– e amiatt mert leszbikus.
Sajnos, Anonima nem folytathatta, mert a foglalkozás ideje lejárt. Egyenként hagytuk el a helyiséget, kínosan ügyelve arra, hogy még a véletlenül se kelljen valakivel egy úton menni, akárcsak egy rövid időre sem.
A következő csoportfoglalkozáson Anonima nem jelent meg, amin senki sem csodálkozott, hiszen ilyen vallomások után szokott lenni egy-két kimaradás a szégyenérzet miatt. Két hét múlva jött, de furcsamód hagyta, hogy utolsónak szólaljon meg.
– Amikor a legutóbb hazamentem, sokat nézegettem a gyógyszeres szekrényt. Elméláztam milyen lehet a semmibe zuhanni. Kivettem pár erősebb altatós fiolát és számolgatni kezdtem a kis fehér tablettákat. Számoltam, aztán újraszámoltam, mintha időt szeretnék nyerni. Aztán inkább az öngyilkosság kreatívabb formáját választottam. Bementem a munkahelyemre, és kirúgattam magam. Mintha megkönnyebbültem volna. Most, ha megismerkedek egy férfival, azt felviszem magamhoz, és azt csinálok vele, amit akarunk, lelkifurdalás nélkül. De nem csak azt. És lehet, hogy nem felejtek el majd bemutatkozni neki. A szomszéd néni, akivel néha váltottam pár szót elköltözött. Befogadtam a csincsilláját. Fura, gusztustalan kis szőrös állat. Néha elég büdös is. Órákon át csak ül a káposztatorzsa mellett és néz. Nem mozdul. Én meg nézem őt. Alig várom, hogy hazamehessek és nézhessem. Egyszóval a munkanélküli munkakereső nők mindennapjait élem. De túl rövid az élet, hogy folyton rosszul érezzük magunkat. Már nem csak saját magam érdekel. De most elhallgatok, lehajtom a fejem, beülök közétek, s átadom a szót.
A doktornő órájára nézve közölte, hogy letelt az időnk. Anonima mielőtt kilépett az ajtón, megállt és azt kérdezte: – És ha végig hazudtam?
Anonima nem jött a következő héten, és az azt követőn sem, mégsem beszéltünk róla.
A hatodik héten kezdtünk tétován beszélgetni Anonimáról. Gabi odáig merészkedett, hogy megkérdezte Joó doktornőt, hol lehet.
– Jó a felvetés – mosolygott a nő – én is gondolkoztam ezen, de Fürj doktornő, aki állítólag ideküldte, nem tudta kiről van szó. Szerintem Anonimának csak annyi kellett, hogy magával hurcolt titkait kiadhassa magából, ez megtörtént és nincs már oka, hogy idejöjjön.
Igazat adtam neki. Őt is csak a magány hozta ide, mint oly sokakat.
– És az utolsó szava? Hogy végig hazudott? – kérdezte a művész
– Szerintem ez volt az egyetlen hazugsága, amellyel addigi őszinte feltárulkozását akarta zárójelbe tenni. És különben is kérdés volt – zárta le az ügyet a doktornő
A doktornő távozása után ott tipródtunk példátlanul az épület előtt mind a heten, aztán lassan, óvatosan elindultunk a központ felé.
– Arra gondoltam, mi van, ha baj érte. Szex rabszolgaságban tartják. – vetette fel Gabi – meg sem tudjuk keresni.
– Gondolkozzunk logikusan – mondta a művész – az Anonima név biztos nem véletlen. Anonymus valójában P. mester volt, tehát ő nyilván azért hívatta magát így, mert az ő neve is P– vel kezdődik.
– Igen? – morgott a könyvelő – És mégis micsoda? Punci? Picsa? Páciens?
– Én nem aggódnék érte – mondta szúrósan Dóra – nem tudom ki volt, de hogy nem az, akinek mondta magát az is biztos.
– Ha belegondolunk, tényleg nem tudjuk, hogy mikor hazudott – fejtegettem – bárki beállíthat bármilyen történettel, akárcsak a hecc kedvéért, hogy a középpontba kerüljön, elképesszen.
– Ez nem igaz, én is igazat mondtam– tiltakozott a művész– be is bizonyítom, itt a telefonomban vannak képek a macskakövemről.
– Az biztos, hogy valami igazságnak lennie kellett a történetében – mondta Luki– ha hazudunk is, mindig belekeverünk egy kis igazságot, mint ahogy az igazmondásunkba is akaratlanul is beszivárog némi hazugság. Egy biztos, jó volt a mellehúsa.
– Milyen poén lenne– mondta a könyvelő– ha Anonima kitalált nemi erőszakolós sztoriját valaki valóra váltotta volna a csoportból. Sőt még akár meg is ölte, el is ásta volna.
Egyenesen rám nézett. – Rólad, szinte semmit nem tudunk.
– Nehezen tudok megnyílni – mondtam zavarban– ennek ellenére semmi ilyesmit nem tettem. Gabi összegzett: – Összefoglalva biztosan tudjuk, hogy nem tudunk semmit biztosan.
Ebben maradtunk. Szép tavaszi este volt. És most nem volt olyan idegen és fojtó a város. Egyikünknek sem akarózott hazaindulnia. Inkább bemutatkoztunk.

CéhKaptár

A táska

– Ez képtelenség így – rebegte a bejárati ajtónál álló. Néha kisandított az átlátszó függönyön. Azok vajon, hogy csinálják? Hogy lehet az, hogy mind olyan nyugodtan járkálnak? Most egy nagyobb tömeget látott és ijedten ugrott hátra az ajtótól. Visszakuporodott a fotelba és a homlokát törölgette idegesen. Milyen sokat várt erre…
És most éppen a cél előtt fontolgatja a megadást. Nem, az nem lehet.
Újra felállt, néhány pillanatig tartotta magát, majd megint visszazuhant. – Képtelenség – suttogta újra. Rápillantott az órájára; csuklója annyira remegett, hogy egyik kezével tartania kellett, hogy egyáltalán valamit lásson a mutatókból. Mindjárt késő lesz. Vagy már most vége van?
Ismételten erőt vett magán és két ugrással a kijárat előtt termett. Nem várt. Nem nézegette az utat. Csak hirtelen feltépte az ajtót és kiugrott az utcára. Aztán nekivágódott a falnak. Alig kapott levegőt, mintha fojtogatták volna. A szeme elé tette elnyűtt táskáját, mint a gyerekek –ha ő nem lát, valószínűleg őt se látja senki… Tévedett.
– Jó reggelt! – köszönt rá valami jöttment idegen, aminek hatására teljesen megmerevedett. Hosszú percekig összeszorított szemekkel támasztotta a falat. Végül ellökte magát és nekiindult. Körbenézett. Vajon ki köszönhetett rá? Mit akart tőle? És miért éppen tőle? Végül túllépett a dolgon, és ezzel együtt az első utcán is sikeresen végighaladt. Nagyokat fújtatott és büszkén nézegette az idáig megtett utat. Végigmérte magát: semmi baja sem volt. Ez jó.
Továbbindult, de a menetelés közben mindig hátranézett, hogy látja-e még innen az ajtaját. A mellette haladók pedig egyre növekvő kíváncsisággal fordultak felé, ugyanis emberünk, minden vele szembe jövőt látványosan került. Néha – éppen a kerülők miatt – egy-egy sétálóhoz túl közzel jutott, ilyenkor hirtelen elugrott, vagy ellökte magától az illetőt, erre persze a többiek is megrémültek. Azt hitték valami őrült jár közöttük. Talán az is volt.
Kis időre újra megtorpant a hirtelen kapott figyelem miatt. Nem értette. Sokszor körbefutatta tekintetét az embereken, aztán egy hirtelen jött ötlettől vezérelve rohanni kezdett. – Így legalább valamelyest homályosabbnak tetszett a tömeg. Egy forgalmas utcát sprintelve tett meg, a végére egészen elfáradt. Egy üres sikátorba rohant, ahol némileg kifújhatta magát. A térdére támaszkodott és így próbálta pihentetni igénybe vett tüdejét. Néha még köhintett is egyet-egyet; de csak halkan, nehogy valaki észrevegye. Miután végérvényesen meggyőződött arról, hogy senki nincs a közelben a földre rogyott és úgy pihent tovább. Behunyta a szemét és émelyítő lázat érzett. Most örült neki, örült, hogy egyedül lehet.
– Nincs egy kis aprója? – szólították meg. Ő felugrott és az előbb használt trükköt, a táska mögé bújást választotta. Ezúttal sem sikerül láthatatlanná válnia, mert újra, ezúttal kicsit hangosabban hallotta az előző mondatot: – Nincs egy kis aprója?
Félénken kilesett a táska mögül, majd a földre hajította és meredten bámult a kérdezőre.
– Csak nem beteg tán? – folytatta megint a másik – Sápadtnak tűnik.
– Sápadt? – kérdezett most ő vissza.
– Igen, falfehér. Szóval aprója az nincs?
A kérdésre nem érkezett válasz, csak tágra nyílt tekintetet, így a kéregető jóindulatúan átfogalmazta a kérését.
– Elfogadok én papírt is, ha ez a baja?
– Bajom? – tért magához hirtelen – Nincs nekem semmi…
– Abban van, igaz? – nyúlt az új ismerős a táskája felé
– Az az enyém… – és szaggatottan elindult a kérdéses holmi irányába. Úgy tűnt az új barát, vagy nem értette, vagy nem akarta érteni, amit mondtak neki, mert mohón elkezdett turkálni a csomagban. Majd undorodva lökte félre. A tulajdonosa ezután észbe kapott, villámgyorsan felkapta és elrohant vele, mintha tolvaj lenne.
Kiérve egy hatalmas záporba keveredett bele, jéglabdák kezdték kongatni a fejét. A táska ezúttal kivételesen segített, most esernyőként tett jó szolgálatot; bár meg is sínylette kicsit: elázva, a jégtől megtépázva még szánalmasabbnak tűnt.
Az esőnek köszönhetően az utcák is kihaltak voltak, egy-két ember persze feltűnt, de ők most meglepő módon nem zavarták. Az órájára pillantott, ami egyébként már egy ideje tönkrement a víztől, és nyugodtan látta, hogy még legalább egy félórája van. Egy megállóban húzódott meg. Sajnos ez nemsokára megtelt emberekkel, így kénytelen volt odébb állni, de nem bánta. Végtére is kedvelte az esőt, színeket látott olyankor. Talán a szivárvány minden színét egyszerre, ahogy egymásba futnak, majd teljesen átalakulva valami egészen újat hoznak létre.
Felment egy emelkedőn és leült a földre, itt várt tovább. Itt kellett várnia. Az órájára nézett, az meg sem mozdult, még mindig harminc perce volt. Egy pocsolyát kezdett el érdeklődve szemlélni, ami szintén színes volt; az elmenő autók kipufogójából tóduló mocsok festette meg. De tetszett neki, néha még követ is dobált bele, hátha lehet kacsázni egy tenyérnyi vízen. Nem lehetett.
Várt tovább. A Nap már lemenőben volt, s ő újra idegesen az órára pillantott: a mutatók még mindig az előbbi pozícióban voltak. Most kicsit elkezdett gyanakodni: valaki tréfát űz vele. Vagy csak annyira unatkozik, hogy a percek óráknak tűnnek. Azok a percek, amik az óra tanúsága szerint sohasem teltek el és valószínűleg soha nem is fognak.
Kisvártatva egy autó bontakozott ki a homályból. A várakozó most a kocsira nézett, majd megint az órára, még korán van.
A jármű éppen előtte állt meg, egy magas alak szállt ki belőle:
– Elhoztad?
Ő szótlanul odanyújtotta neki a táskát, a másik elvette és rögtön tovább hajtott.
Emberünk még ült kicsit az útpadkán és a tócsát bámulta, ami most feketén csillogott. Aztán felállt és hazaindult. Ezúttal nem ugrált rémülten összevissza, sőt: mindenkinek előre köszönt, annak is, akit éppen nem ismert. Hazament. Színeket már nem látott sehol. Tudta, hogy többé semmitől sem kell tartania; többé semmit sem érez.

CéhKaptár

A rendező

A Rendező a két bambuszpálma közé felakasztott függőágyon heverészve pihente ki a frissen elkészült alkotás fáradalmait. Los Syncretico koktélját oly elragadóan tökéletesnek, oly isteni nektárnak érezte, hogy szinte hallotta ujjongásuknak túl könnyen hangot adó ízlelőbimbói elismerő örömkiáltásait. A kiáltások határozottan simogatták a kékből helyenként zöldbe hajló koktél hiúságát, olyannyira, hogy minden apró folyadékmolekula az üvegpohár széléhez igyekezett, hogy annak tükrét felhasználva gyönyörködhessen önnön örvénylő testében.
A Rendező visszaemlékezett arra, hogy az elektronikai problémák miatt milyen nehéz volt a fényeket beállítani a forgatás során, az egyik kapcsoló mintha egy mediális temetőbe akarta volna küldeni a készülő művet önkéntesen az off funkcióra állítva magát, s addig rejtőzködve, míg sokak türelme elfogyott volna, de nem a Rendezőé. A bosszúság Mount Everestje felé egy képzett és nagyszámú sherpahaddal bandukolva eszébe jutott, hogy a fény, azaz más néven a világosság mint szó a régiségben egyet jelentett a mindenség szóval, mind az univerzumot, mind a fényt a világ hangsorral jelölték elismerve ezzel csodálatosságukat és páros egészelvűségüket. A Rendező ezt felidézve rájött, ha a világosságot megteremti, akkor semmi sem gátolhatja meg abban, hogy egy újabb páratlan filmmel vívjon ki magasan jegyzett helyet magának az alig száz éves filmszalagra írott történelemben. A lázadó kapcsolónak csupán néhány szelíd és szakavatott érintés kellett, s jó útra térése után már töretlenül, múltját amnézikus hirtelenséggel felejtve szolgálta a készülő művet.
A színpadnak, stúdiónak, a jelenetek színhelyeinek a kialakítása nem ütközött semmi nehézségbe. A vizek eszményien kéken gyűrűztek, olyannyira, hogy a halak – mint köztudottan szégyenlős élőlények – nem mertek a kamerák közelébe merészkedni, inkább csendesen takargatva pikkelyeiket megbújtak az iszaprétegbe vájt garzonlakásukban. A szárazföldek nyugodtan, lemeztektonikusan mozogtak, a mészkőtömbök sorsukba beletörődve, csendesen, porózusan mállottak, a löszlankákat ide-oda terelte a változó erősségű szél, ők pedig zokszó nélkül engedelmeskedtek a légnemű pásztornak.
A Rendező italától a kellő távolságot – pontosan egy szívószálnyit – megtartva belekortyolt a kékes-zöldes nedűbe, s elégedetten mosolyogva gondolt az elkészült mű fő karakterére, egy rendezőre, méghozzá egy olyan rendezőre, aki a szakmai berkeken belül meglehetősen különcnek számított, s éppen ebből kifolyólag vele szemben is megvolt az a szolid félszből fakadó távolságtartás, az a szívószálnyi eltérés, melynek gyökere az illető félkegyelműnek s egyben zseniálisnak titulálása lehetett. A filmbeli rendező különös hóbortjai közé tartozott, hogy vállán, akár valamiféle mágusnak az élénk színben pompázó famulusa, egy galamb ült, mely madár a kommunikációs érintkezés ősrégi formájának modern kori, de változatlan hírmondója volt. A rendező a galamb segítségével juttatta el üzeneteit a vágónak, a zenei producernek, a színészeknek és az egyszerű statisztáknak, azon egyszerű módon, hogy a gyűrűzött madár karmaiba csomagolta dicsérő, avagy keresetlenül kritikus mondanivalóját, és egy szem maggal megkínálva, mely közvetve az ő hírneve égig érő paszulyának potenciálját hordozta magában, útjára bocsátotta a madarat. A megfellebbezhetetlen rend az volt, hogy az üzenet fogadója kivette a neki címzett gondolatokat a karomposta hegyes kunkorijai közül, majd arra rátette a sebtében fogalmazott, többnyire főhajtó beleegyezésre szorítkozó választ. A galamb egy ara rátarti makacsságával követelte a beérkező levelek oldalon is a magadagját, hangját hallatva, emlékeztetve a levél fogadóját, hogy az elvetett mag nem sziklás talajra hull.
A filmbeli rendező fura módon mindig kétrészes mozgóképsorokat készített. Azt vallotta, hogy a film egyedül nem képes a létezésre, ontológiai szempontból a heideggeri semmin túli igazi semmi légüres terében kapkod csupán levegőért, s szomját csak párja olthatja, felemelve őt ezzel a semmi poklából a közös egzisztencia boldog, transzcendens valóságába. Kollégái ezt a nézetét is megfoghatatlannak tartották, a háta mögött rosszindulatúan, gunyorosan összesúgtak, de ő nem törődött velük, tudta, hogy a tucatrendezők fölé emelkedve neki nem a földi intrikák kicsinyesen tüskés világában kell vagdalkozni, hanem a szellem hegyén megfeneklett gondolatait kell legörgetnie a völgybe, s filmet kell rendeznie egy csodálatos emberről. Egy csodás figuráról, aki háromágú szigony nélkül parancsol a melankolikusan ellenálló bálnák s cethalak kiszorítása miatt magasabb állású vizeknek, aki tudja, hogy mikor kell mezítelen lábbal csóknyomot hagyni a porban, s aki végül maga is felér a hegyre.
A Rendező elmosolyodott. Milyen szép, hogy rendezett egy filmet egy rendezőről, aki a filmben, az általa alkotott világban alkotott egy világot, s az sem elképzelhetetlen, hogy még ezen a világon belül is létrejön egy újabb mindenség, s a legszebb az egészben, hogy a világok, bár egymásba bújva működnek, mégis mindegyik ugyanolyan tág, ugyanúgy világokat rejt magában. Gyönyörű.
A Rendező kiszürcsölte a koktélpohara alján megmaradt édeskés folyadékot, megsimogatta hosszú, ősz szakállát, majd a talpas, immár üres üvegedényt a két keze közé fogva az alvók szilencium alapú életformájához csatlakozott: a könnyed szellő által inspirált függőággyal együtt álomba ringatta magát.

CéhKaptár

A bukott író

Esős idő volt, hogy a napnak mely időszaka, azt az asztalnál ülő ember nem tudta megállapítani. Harmadik napja ült már így, az ablaknak háttal a függönyöket gondosan behúzva. Nem volt azért vaksötét a szobában, csak amolyan szürkületféle, mintha köd borult volna a helyiségre. Füstös már megszokta ezt, hiszen régóta élt így. Meg egyébként sem nagyon érdekelte, mi van körülötte, csak az előtte fekvő üres lapra meredt folyamatosan. Már aludni sem szokott jó ideje, csak ül, és azon töpreng, min kéne gondolkodnia…
A szobában rajta, a széken, meg az íróasztalon kívül semmi sem volt; úgy határozott mindenét eladja, hiszen úgy sincs már szüksége semmire. Így ücsörgött és még mindig a fehér lapot bámulta; írni egyetlen betűt sem tudott: ha tollat kicsivel közelebb merte emelni, belülről valami emészteni kezdte, és úgy érezte, menten megfullad. Pedig írnia kellett, nem volt más lehetősége.
Az esti órákban valami motoszkálást hallott, de nem figyelt rá. Aztán valami suttogást is hallani vélt: – Elárultál! – mondta a hang megvetően. Füstös azonban most sem fordult meg. Bemagyarázta magának, hogy csak a képzelet játszik vele – ha van még egyáltalán olyanja…
Kis idővel később újra hallotta, de most jóval tisztábban:
– Elárultál!
Füstös szeméből egy könnycsepp gördült lefelé, ráesett a fehér lapra és betöltötte a csendet. A hang most ráordított: –Te tehetsz róla!
Füstös most összerezzent és remegni kezdett, a tollat gyorsan a falhoz vágta és egyre jobban félni kezdett. Az ismeretlen a hátára sózott egy hatalmasat, azzal a céllal, hogy a reszkető húzza ki magát. Füstös engedelmeskedett és kiegyenesítette gerincét, majd minden erejét megfeszítve hátra fordul és a kis fekete alakra nézett, majd így szól hozzá: – Elefes.
– Nocsak, szóval már lopsz is! – förmedt rá megint a lény – Velem együtt te is meghaltál. Saját gondolatod sincsen már!
– Nem akartam, hogy ez legyen a vége… – mentegetőzött. Nem hazudott. Tényleg nem így tervezte. Egyszerűen csak kíváncsi volt, mennyit ér, hogy jól halad-e. Ehhez azonban meg kellett mutatnia a világnak azt, aki most számon kérte. Igazán nem sejthette, hogy a többiek, majd felboncolják és darabokra szedik; minden centijét egyenként vizsgálgatva, de soha senki nem akarja majd egészében látni. Nem csoda hát, ha teljesen kialudt a fénye. Fájt neki ez a súlyos hibája, így még annyit kinyögött: – Sajnálom.
– Nem tudok visszatérni. – mondta a sötét alak és egyre halványodott, mikor Füstös bólintott a szavaira, már csak árnyként létezett.
– Ha kiszínezlek, ha felfrissítenélek?
– Nem lehet. Már tudják. Ráadásul az is csak hamisság lenne. Undorító.
Füstös a papírra hajtotta arcát és reménytelenül sírni kezdett. Vége van, soha nem lesz olyan, mint azelőtt. „Miért is tettem közszemlére?” – gondolta kétségbeesetten. A dimenzióba, ahová betolt mindent, már nem csak az övé és így már nem látja a színeket. Semmit sem lát, csak vakon tapogatózik benne. Újra vissza akart térni, érezni azt a leírhatatlan biztonságot, de megölte, tönkretette…
Közben az árny teljesen szertefoszlott. Füstös utána akart menni, de nem tudta mi tévő legyen. Felemelte a fejét és a könnyáztatta papírra nézett, amelyen most egy fekete üvegcse is állt. Ránézett, és tudta, mit kell tennie. Idegesen előkereste az imént eldobott tollát és írni kezdett. Közben belülről égető fájdalom kínozta, de nem törődött vele… Írt. Pár perc múlva pontot tett a végére, az eredmény: öt sor – semmi jelentése nincsen. Nem olyan, mint régen. Már semmi sem olyan. Soha nem tudja visszaidézni a régmúlt időket.
Ezután megfogta az üvegcsét és felhajtotta a tartalmát. Többé nem írt és nem is mondott semmit. A legutóbbi alkotása pedig, csak egy egyetlen mondatos interpretációt kapott: „Idegenkezűség kizárva.”