Category Archives: Pennázó

Pennázó

Türelemjáték

A könyvesbolt előtt lévő padon
Fektetem el a véges türelmem,
Amit a várakozás időtartama
Olykor megerőszakol
És csak várom, várom, várom
Az ebédszünet végét,
Hogy az eladónő visszaérve
Undorodva beengedjen,
De addig csak ülök itt
És táplálom oxigénnel az
Agyam, ha nem lenne
A fulladásszerű légszomj
Annyira domináns tényező
Ezért rágyújtok, nyálam
Töménysége emelkedő
Szinten halad afelé,
Hogy kiköpjek egy adagot
Az esővel borított
Járdára, csattanva szétkeni
A gravitáció, amorf alakot
Ölt, de senki se lép bele, csak
Tovább haladva suttyónak
Könyvelnek el
Lassan már szarnom is kell
Türelem!
A plakát szerint szemben a falon:
„Hagyomány és kultúra,
Mint a borsó meg a héja”
Mellette valaki felírta:
„Nem átjáró”
A lepöckölt hamu szabadesését
A szél és eső megzavarja,
A kopott ruhám foszlá-
nyain köt ki a fehér
Perje,
Nem tudom, hány óra,
De haladjon már a könyvesbolti
Picsa, mert a végén még
A tehetetlen várakozást a padon
Becserkészi a kanos unalom.

Pennázó

Születő

Egy tizenkét éves forma fiú guggol a folyó partján, tekintete most a hullámokon pihen. Valahányszor egy halcsontvázat sodor lábához a víz, kezével mélyen az iszapba túr, és rátapasztja a barna anyagot a csontokra. Mikor ismét a vízbe engedi így őket, azok rögtön hallá változnak, uszonyaikkal csapdosva kilőtt nyílvesszőként suhannak vissza a mélybe. A fiú mosolyogva néz eltűnő sziluettjük után, de ez a mosoly azonnal elhervad, ahogy egy újabb csontvázat köp ki magából a kérlelhetetlen folyó.

Mindeközben a túloldalon fiatal pár élvezi a délutáni napsütést. Az asszony a hasát simogatva fekszik kinn a parton, és hunyorog egyenest a napba. Férje ezalatt térdig a vízben áll, hűs hullámok nyaldossák körül a combját, tekintete pedig a szürke sodrást pásztázza. Kezei készenlétben állnak. Csönd – csupán a habok sóhajszerű ütközése a part menti kavicsokkal, majd egy éles loccsanás, amikor a férfi váratlanul lecsap. Ahogy kiegyenesedik, ujjai fogatban egy ezüstként csillanó hal csapkod és tátog némán.

A férfi felnevet, és kisétál a partra a zsákmánnyal, amit aztán rögvest át is nyújt a nőnek. Az asszony pedig a szájához emeli a halat, és nagy falatot harap ki a még elevenen mozgó állatból. A csontokat ölelő hús szinte néhány pillanat alatt elfogy; a nő elégedetten nyalogatja maszatos ujjait, majd amikor ezzel is kész, a csontvázat nyeglén a folyóba hajítja.

A férj átöleli, a férj megcsókolja, majd lefekszik a nő mellé, fejét lágyan az ölébe hajtja, s miközben mozdulatlan, sötét szemei feloldódnak a folyó felszínén reszkető tajtékokon, fülét kedvese hasához szorítva hallani véli, ahogy megmozdul valami a nő méhében. Néhány buborék pukkanása a magzatvízben talán, s mintha egy hal fésűs uszonya súrolná belülről az asszonyt.

Pennázó

Lakmusz

tudom egy-egy szeretlek mint
a körúti pultok lesepert
vándorlása az éjszakában
úgy érkezett meg hozzád
néhanapján és barna deszkáin
könyökölt kemény sóhajom

most tiszta vagyok
szavaim felkészültek régen
elmondott titkaimra

friss leheletemből itatnálak
téged magam elé
vissza erre a kisimult papírvilágra
de a lakmusz halott és közömbös
túlságosan tiszta vagyok

Pennázó

Kurva élet

Szerteszét hevert a kis garzonlakásom padlóján az élet. Régóta ismerem már, mióta az eszemet tudom. Meglehetősen ambivalens a kapcsolatunk. Amikor magam alatt vagyok, ő akkor tol ki velem, rúg belém, pofoz fel, vágja a képembe, hogy ő sosem másnapos. Ám, ha jó kedvem van, nagyot bulizunk együtt, táncunktól izzik levegő, szenvedélyünk csillapíthatatlan. Sosincs ott, amikor szükségem lenne rá, de mindig előkerül, ha szemembe kell nevetni, ha meg kell adni a kegyelemdöfést. Ennek ellenére, igazán nehéz pillanataimban előrukkol valamivel, amitől újra bízni tudok benne. Rám mosolyog, elhiteti velem, hogy semmi baj, minden jóra fordul, ez csak egy hullámvölgy, túl leszek rajta, és Ő mindig ott lesz nekem. Ja, igen, majd következő nap élvezettel meséli el mindenkinek, hogy miért voltam a béka segge alatt, haverjaival kiparodizálnak, gúnyolódnak rajtam, megvetnek és földbe döngölnek. Nagyon szépen köszönöm! De tudjátok, én nem ezt érdemlem. Nem! Olyan életet érdemlek, amely nem szúr hátba, nem röhög a pofámba, és amely nem rúg belém egy utolsót.

Így tehát, döntésre szántam el magam. Kedveskedő, naiv hangon hívtam el bulizni. A varázsszavak elhangzása után – „Én fizetek!” – készségesen adta be derekát. Felkerekedtünk hát, hogy sorba vegyünk minden kocsmát. Itattam is keményen, vilmos, jack, fütyi, kommersz, zwack, hubi, sör, bor, pálesz, minden lecsúszott a torkán, és észre sem vette, hogy milyen keveset ittam. A sok pia megtette hatását. A hajnal hasadt, mikor már felértünk hozzám.

Másnap a saját hányásában feküdve találtam rá. Undorító volt, de nem zavartattam magam, átlépve rajta kimentem a konyhába. Friss voltam és üde. Ő nyöszörögve ébredezett. Hamuszín arcát felemelte a hányásból, csík szemével hollétem után kutatott. Nem volt ereje, feje visszatoccsant a gyomortartalmába. Nem bírt mozdulni. Mindeközben én bögrébe öntöttem gőzölgő kávémat, megcukroztam, tejszíneztem, majd az ajtófélfának dőlve néztem az oly jól ismert kínszenvedést. Egy kar felemelkedett, majd vissza. Majd a fej, majd vissza. A finom kávé illat hatására a kéz és a fő megegyezett abban, hogy erre nekik is szükségük lenne. Ám a próbálkozást kudarc követte. Az élet feje hangos placcsanással újfent a hányásban landolt.

– A kurva életbe! – szaladt ki száján.

Ó, ezt már én is sokszor mondtam – mosolyogtam bele a bögrémbe, tovább élvezve a kávém finom aromáját.

Pennázó

Alak#2

Tagadod le
egyesével akik értek,
egyre könnyebben légzel
a fekélyek, a
moshatón feketék, és
a vöröstől fehérig szineződők nélkül.
Végül a bordák pukedlizni
állnak sorba kezeid közé,
nincs az elmúlásból olyan
részlet amit te ne…
Helyekkel lejjebb
a bőr kezd kimaradni
domesztikáltan alakul a szőrzet:
tűnik el
leleplezni, kiemelni
nincs mit
amire visszanézhess.