Category Archives: Nyelvi Fordulat

Nyelvi Fordulat

Jámbor József – Hadaka no ousama

 

 

 

Nyelvi Fordulat

Miyazawa Kenji – Éhesek fogadója

Miyazawa Kenji meséjéből fordította: Németh Margarita
Külön köszönet: Mándi Attilának, ötleteiért és türelméért

Az erdő mélyén, a susogó fák között két angol katonára hajazó fiatalember sétált. Vadonatúj puskájuk csak úgy csillogott-villogott a fényben. Volt velük két jegesmedvére emlékeztető nagy, fehér kutya is. Így beszélgettek:

– Akárki akármit is mond, ez az erdő borzalmas. A madár sem jár erre, nemhogy állat, pedig szeretném már hallani a fegyver dörgését! Nem bánnám, akármilyen állatot is kapok puskavégre.

– Milyen izgalmas is lenne egy őz lágy horpaszába lőni egyet-kettőt! Látni, ahogy megszédül, és hangos csattanással elterül a földön!

Mélyen bent jártak az erdőben. Olyan mélyen, hogy még a vezetőjükül szegődött vadász is elvétette az utat, és elszakadt tőlük. Annyira mélyen, hogy mindkét jegesmedvére emlékeztető kutya elkezdett szédülni és kis idő múlva habzó szájjal, fájdalmasan nyüszítve, holtan esett össze.

– Itt fekszik 2400 yenem! – mondta az egyik fiatalember és felhúzva a kutyák szemhéját ellenőrizte, hogy tényleg meghaltak-e.

– Nekem meg 2800 yenem! – mondta a másik bánatosan lehajtva a fejét.

Az első kicsit elsápadt, és mozdulatlanul figyelve a másik arckifejezését, így szólt:

– Én most már elindulok haza.

– Hát, ami azt illeti, én is szeretnék már hazamenni, kezdek fázni és éhes is vagyok.

– Akkor a vadászatról ennyit. Útközben betérhetnénk a tegnapi fogadóba és vehetnénk a 10 yenes fácánból.

– Volt nyúl is, ha jól emlékszem. Végül is, olyan mintha mi lőttük volna. Menjünk!

Azonban nagy bajban voltak, mert nem tudták, hogy milyen irányba induljanak el. A fák ropogva hajladoztak a feltámadó, zúgó szélben, a száraz fű zörgött a lábuk alatt, a falevelek susogtak.

– Szörnyen éhes vagyok, még az oldalam is belefájdult.

– Én is így vagyok vele, már járni is alig bírok.

– Nem akarok tovább menni. Hű, de ennék már valamit.

– Én is.

Így beszélgetett a két fiatalember, ahogy gázolt előre a zizegő méteres fűben. 1 Az egyikük véletlenül hátrapillantván a válla fölött egy impozáns nyugati stílusú épület vett észre. A bejáraton pedig ez a felirat állt:

 

A Vadmacskához címzett fogadó
(nyugati ételek)
 

– Te, meg vagyunk mentve! Úgy tűnik, nyitva van. Bemegyünk, ugye?
– Hát, kicsit fura, itt a semmi közepén… De valami ennivalót biztos tudnak adni.
– Persze hogy tudnak. A bejáratra is ki van írva: nyugati ételek!
– Menjünk be gyorsan! Ha nem ehetek azonnal, itt fogok összeesni!
Ott álltak a bejáratnál. A kapu fehér porcelán téglákkal volt kirakva, igazán előkelőnek tűnt. Állt ott még egy üveg tolóajtó is, amire arany betűkkel ezt volt felírva:

 

Kérjük, fáradjanak be! Csak semmi szégyenlősködés!
 

A két fiatalember ezt meglátva, nagyon megörült.
– Na, ehhez mit szólsz? A világ mégiscsak egy nagyszerű hely! Ma keresztülmentünk ugyan egy-két dolgon, de most nézd, micsoda szerencsénk van. Találtunk egy fogadót, de nem is akármilyet! Olyat, ahol annyit ehetünk, amennyi belénk fér.
– Nagyon úgy néz ki. A „Csak semmi szégyenlősködés” egész biztos ezt jelenti.
Benyitottak az ajtón, beléptek és egy folyosón találták magukat. Az üvegajtó másik oldalán ezt olvashatták:

 

Különösen szívesen látjuk kövér és fiatal látogatóinkat!
 

A fiatalemberek ezt látva, még jobban megörültek.
– Te, mi kétszeresen szívesen látott vendégek vagyunk itt!
– Igen, fiatalok és kövérek is vagyunk! Mindkettő illik ránk!
Végigsiettek a folyosón és most egy tengerkékre festett ajtó állta az útjukat.
– Nagyon furcsa egy ház ez. Miért van itt ennyi ajtó?
– Ez az orosz módi, hideg helyeken és a hegyekben ilyenek szoktak lenni a házak.
Már éppen azon voltak, hogy kinyitják a tengerkék ajtót, amikor észrevették, hogy felette egy felirat díszeleg sárga betűkkel:

 

Fogadónkban sok éhes szájat kell etetnünk, ezért kérjük, legyenek türelemmel!
 

– Még egy ilyen világvégi kis fogadóban is megy az üzlet.
– Ez így van, de hát Tokióban sem a legforgalmasabb utcákon vannak a legnagyobb éttermek.
Így beszélgetvén kinyitották az ajtót, aminek a másik oldalán ez állt:

 

Mivel sok a megrendelésünk, kérjük csak egyesével!
 

– Ez most egyáltalán mit jelent? – húzta el a száját az egyik fiatalember.
– Hát, biztos elnézést szeretnének kérni, amiért a sok megrendelés miatt megváratnak.
– Az lehet. Én viszont már szeretnék bejutni az étkezőbe.
– Bizony jó lenne, ha már asztalhoz ülhetnénk.
De bármilyen idegesítő is volt, még egy ajtó várt rájuk. Oldalára egy tükör volt felakasztva. A tükör alatt pedig egy hosszúnyelű kefét találtak. Az ajtóra piros betűkkel ez volt kiírva:

 

Kedves vendégeink itt megigazíthatják a frizurájukat és letakaríthatják a csizmájukra ragadt sarat.
 

– Ez elég ésszerűnek hangzik. Mielőtt bejöttünk, nem gondoltam volna, hogy van ilyen hely a hegyekben.
– Odafigyelnek a formalitásokra! Biztos nagyon előkelő és finom vendégek is járnak ide.
S így megigazították a hajukat és megtörölték a cipőjüket. Hogyhogy nem, ahogy a kefét visszatették a helyére, az eltűnt egy szempillantás alatt és egy szélroham tört be a szobába. Ezek ketten meglepődve egymásra néztek, sietve kinyitották az ajtót és beléptek a következő szobába. Mindketten azt gondolták, hogy muszáj gyorsan valami meleget enniük és visszanyerni az erejüket. Az ajtó másik oldalára megint valami furcsaság volt felírva:

 

A puskákat és a töltényeket kéretik itt elhelyezni.
 

A felirat mellett volt egy fekete asztal.
– Hát persze, nem is illik fegyverrel asztalhoz ülni.
– Most már egészen biztos, hogy gyakran járnak ide finom és előkelő vendégek.
Mindketten letették a puskájukat és a vadászövüket a fekete asztalra. A szoba másik végében egy fekete ajtó fogadta őket.

 

Legyenek szívesek levenni kabátjukat, kalapjukat és a cipőjüket is.
 

– Na. Mi legyen? Levegyük?
– Nincs más választásunk Taro. Most már tényleg biztos, hogy nagyon finom és előkelő vendégek járnak ebbe a fogadóba.
Kalapjukat és kabátjukat egy szögre akasztva és a cipőjüket levéve becsattogtak az ajtón. Az ajtó másik oldalán pedig ezt olvashatták:

 

Nyakkendőtűket, mandzsettagombokat, szemüvegeket, pénztárcákat és minden egyéb fémtárgyukat kérjük, hagyják itt.
 

Az ajtó mellett egy díszes, fekete széfet találtak, aminek az ajtaja tárva-nyitva állt, még a kulcs is ott volt hagyva.
– Úgy tűnik, a főzéshez elektromosságot használnak és a fémtárgyak veszélyt jelenthetnek. Azért írták, hogy hagyjuk itt ezeket a dolgokat.
– Biztos úgy van. És ha megyünk haza, akkor majd itt kell kifizetnünk a számlát.
– Nagyon úgy tűnik.
– Igen.
Levették hát a szemüvegüket, legombolták a mandzsettagombjukat, mindent betettek a széfbe, és ráfordították a kulcsot. Továbbindultak, de alig mentek valamennyit, egy ajtó nézett szembe velük. Előtte egy üvegbödön állt, az ajtón pedig felirat hirdette:

 

A bödönben található krémmel jól kenjék be arcukat és kezüket-lábukat.
 

Első pillantásra úgy tűnt, hogy a bödönben tejes krém van.
– Hát ennek meg mi értelme van?
– Először is, kint nagyon hideg van. A szobában pedig nagyon meleg, így kicserepesedne az ember bőre, ha nem kenné be valamivel. Ebbe a fogadóba tényleg finom és előkelő vendégek járnak. Egy ilyen helyen, akár még nemes emberekkel is találkozhatunk.
Mindketten jól bekenték az arcukat, kezüket és a zoknijuk levétele után a lábukat is. Azonban egy kicsi krém megmaradt. Úgy tettek, mintha az arcukra kennék azt is, de titokban megették. Ezután gyorsan kinyitották az ajtót, aminek a másik oldalán a következő felirat várta őket:

 

Jól bekenték magukat a krémmel? A fülüket is?
 

Egy kicsike krémes bödönt találtak itt is.
– Bizony, bizony, nem kentem be a fülemet. Pedig a fülünk is kicserepesedhet könnyen. Az itteni tulaj tényleg mindenre gondol.
– Valóban minden apróságra kiterjed a figyelme, de én már tényleg enni szeretnék. De itt csak folyosó folyosót követ.
És ezzel oda is értek a következő ajtóhoz.

 

Az étel hamarosan elkészül.
Már kevesebb, mint tizenöt perc.
Rögtön tálalunk!
Kérjük, fújják be magukat az üvegben található parfümmel.
 

Az ajtó elé egy aranyosan fénylő parfümös üveg volt helyezve. A két fiatalember jól befújta magát. Azonban, a parfümnek erős ecet szaga volt.
– Ez a parfüm bűzlik az ecettől. Mitől lehet ez?
– Biztos összekeverték. A szolgálólány valószínűleg meg volt fázva, és nem érezte a szagát mikor beletöltötte.
Kinyitották az ajtót és beléptek rajta. A másik oldalán nagy betűkkel:

 

Elnézést, hogy ennyi kéréssel fordultunk önökhöz. Mélyen sajnáljuk. Ez lesz az utolsó. Lennének olyan kedvesek és bekennék magukat a bödönben található sóval!
 

A díszes, kék porcelán sótartó természetesen már elő is volt készítve, ez alkalommal azonban a két férfi megdöbbent, krémes arccal fordult egymás felé.
– Ez már több mint furcsa.
– Szerintem is.
– A sok megrendelést valójában a vendégeknek kell teljesíteni. Így a „nyugati ételek” nem azt jelenti, amit mi gondoltunk. Itt nem nyugati ételek felszolgálása történik a vendégeknek, hanem a vendégekből készítenek nyugati ételeket a ház számára. A, a, a, a, a, akkor mi, mi, mi, minket……– a két fiatalember foga csak úgy vacogott a félelemtől.
A, a, a, a, a akkor mi, mi, mi, mi, minket… jaj! – remegtek, mint a nyárfalevél.
– Futááááááás! – kiáltották a félelemtől eltorzult arccal. Az egyik remegve megpróbálta kinyitni a visszafelé vezető ajtót, de az egy hajszálnyit sem mozdult.
A másik irányban volt még egy ajtó két hatalmas kulcslyukkal és afféle díszítésként egy ezüstszínű késsel és villával, na meg a megszokott felirattal:

 

Köszönjük a hozzánk járulást!
Most már fogyasztható állapotban vannak.
Akkor, kérjük, fáradjanak beljebb!
 

Ráadásul a kulcslyukakon keresztül egy kék vérben forgó szempár meredt rájuk.
– Ááááááá!
– Neeeeee! – Mindketten nagy sírás-rívásba fogtak.
Eközben, az ajtón túlról suttogó beszélgetés foszlányai hallatszódtak ki.
– Baj van, rájöttek! Be vannak sózva így már nem fogják besózni magukat!
– Egyértelmű! A főnök elrontotta a feliratot! Mi az, hogy mélyen sajnáljuk? Mi az, hogy elnézést a sok kérésért? Ekkora hülyeséget!
– Nem mindegy? Nekünk még a csontokból sem hagynak.
– Az igaz, de ha nem jönnek be, akkor az a mi hibánk lesz. Hívjuk őket? Hé, Vendég urak! Gyorsan tessék bejönni! Tessék csak befáradni! Már a tányérokat is elmostuk! Már a salátát is elkészítettük. Már csak Önökre várunk! Már csak az ízléses elrendezés és az Önök feltálalása hiányzik! Gyorsan!
– Hahó, miért nem fáradnak be? Nem szeretik, ha salátával tálalják magukat? Jobban esne egy kis pirítás? Ahogy a kedves vendég kívánja! Jöjjenek csak bátran!
Úgy meg voltak ijedve, hogy az arcuk falfehérré vált és torkukon akadt a szó. Csak egymásra néztek és sírtak. Bentről prüszkölő nevetés hallatszott és újra felcsendültek a kedvesen hívogató szavak:
– Csak tessék, tessék! Ne sírjanak már annyira, mert a gondosan felkent krém odalesz! Halló úrfik, itt az idő! Gyorsan tessék jönni!
– Siessenek, kérem. A főnök úr már a szalvétát is a nyakába akasztotta, már a kés is a kezében van, feni a fogát, mer’ már nagyon kívánja az Önök társaságát!
Ezek ketten meg csak sírtak, sírtak és csak sírtak. Ekkor, hirtelen hátulról kutyaugatás hallatszott.
– Vau, vau! – és a két jegesmedvére emlékeztető kutya az ajtón áttörve berontott a szobába.
A kulcslyukon át leselkedő szemek egy pillantás alatt eltűntek. A kutyák egy ideig körbe-körbe rohangáltak a szobában morogva, majd egy vonyítással nekirohantak a szemben lévő ajtónak. Az ajtó egy hangos csattanással kinyílt, a kutyák pedig gyorsan berohantak a szobába. A bent uralkodó koromsötétségből hangos nyávogás, ordítás, puffogás és csörömpölés hallatszott. A szoba végül eltűnt, mint a kámfor, ezek ketten pedig ott találták magukat a fogvacogtató hidegben, a fűben. Ahogy körülnéztek: a kabátjuk, a cipőjük, a pénztárcájuk és a nyakkendőtűjük a szemközti ágon lógott, a többi holmijuk pedig a közeli fák tövében hevert. A fák ropogva hajladoztak a feltámadó, zúgó szélben, a száraz fű zörgött a lábuk alatt, a falevelek susogtak. A kutyák vonítva visszatértek. A hátuk mögül pedig egy kiáltást hallottak:
– Uraim, uraim!
A fiatalemberekbe hirtelen visszatért az élet és visszakiabáltak:
– Hé, itt vagyunk! Jöjjön gyorsan!
Szalmakalapot viselő vezetőjük átgázolt a lába alatt zörgő füvön. Így végül sikerült a két fiatalembernek megnyugodni. Megették a vadász által hozott lepényt és elindultak haza, útközben vettek még egy 10 yenes fácánt is. Azonban tehettek bármit: hazamehettek Tokióba, forró fürdőt vehettek, a félelem továbbra is ott ült megöregedett, ráncos arcukon.

 

_________________________________________
 

1 A szövegben szereplő susuki szó, a japánban őshonos un. pampa fűre vonatkozik, ami igen magasra is képes megnőni. (ford. megj.)

 

_________________________________________
 

Miyazawa Kenji (宮沢 賢治;) japán költő és meseíró, Hanamaki faluban született 1896-ban, hithű buddhista családban. Egész életében tanárként dolgozott, első mesegyűjteménye és verseskötete saját költségén jelent meg 1924-ben. Művei nem hoztak neki anyagai jólétet, életművét az utókor fedezte fel. Meséi részben oktató jelleggel születtek, versei a japán vidék mély szeretetéről tanúskodnak. Diákjai iránt érzett szimpátiáját mi sem bizonyítja jobban, mint az iskolai színjátszókörnek írt színpadi darabok. Tuberkulózisban hunyt el 1933-ban.

Nyelvi Fordulat

Maggie Estep – Rossz nap a szépségszalonban

Fordította: Horváth Imre Olivér

Húszéves munkanélküli recepciós voltam koponyámból kihajtó narancsszín rasztatincsekkel. Kellett egy meló, de először le kellett vágatnom a hajamat.

Szóval megyek a szépségszalonba, ami az Avenue B-n van. Megcsináltatom a hajamat. Kopp úgy fogok kinézni, mint azok a dögös spanyol hajmodellek, barna leszek és bejövős, növesztek ilyen húszcentis ribancvörös körmöket és végighúzom a munkaerőpiac lelkének tábláján.

Szóval megyek a szépségszalonba.

Ez a gyönyörű puerto ricói csaj szűk fehér cicanaciban meg push-up melltartóban leültet és elkezdi nyiszálni a hajamat:
– Csajszi – mondja – mi az anyád kínját növesztel ki ebből a fejből, mi ez itt, fel van varrva? Fúj, azt akarod, hogy hozzányúljak ehhez a szarhoz, tán ebben hordod a kajádat?

Én meg csak: – Bocsi.

Elkezdi nyiszatolni a gondosan megnövesztett Johnny Lyndon Police után frizkómat. Az ocsmány kis tincseim körberöpködnek a helyiségben, de nem nézek tükörbe mer egyszerűen nem akarok tudomást szerezni róla.

– Szal amúgy mi is a neved? – követeli a sztájlisztom.

– Öh, Maggie.

– Maggie? Hát ez egy tök okés név, de az én nevem Suzy.

– Igen?

– Ja, de nem csak úgy simán ipszilonnal Suzy, hanem es u zé e e. Extra csajnak extra e kell.

Együttérzően bólintok.

Suzee azt mondja, hogy amikor nem hajat vág, akkor egzotikus táncosként dolgozik éjjelenként, hogy támogassa a fickóját, Roccót. Suzee szereti Roccót, annyira, hogy becsukja a szemét, amíg mesél róla:
– 180 centi, 96 kiló és olyan vastag és hosszú a karja, csajszi, hogy kétszer is körbeér és amikor ölel, olyan vagyok, mint egy pici kis Suzee szendvics.

Pici Kis Suzee szendvics el van bűvölve, vakon kopasztja szegény kis punk búrámat. Vág és nyisszant, vág és nyisszant, megáll, belenézek a tükörbe: – Bazmeg, kopasz lettem.

– Bazmeg szivi, kopasz lettél – zihálja Suzee, amikor már nyitva van a szeme.

Csak letarolt, bolyhos, narancsszínű cafatkáim maradtak. Most már sosem kapok recepciós állást.

Erre ő az arcomba libbenti manikűrözött kezét: – Ne aggódj, szivi, szerzek neked melót a klubban.

– Mi?

– Szivi, meg kell mondjam, a fiúk döglenének egy kopasz gogótáncosért.

Aztán elővett egy hajnyírót, simára dúrta a fejemet és meg volt győződve, hogy imádni fogok pénzért vetkőzni.

– Nem úgy hangzik, mintha én ezt hú de fognám majd élvezni, de le vagyok égve és bevállalós vagyok, szal hazacaflatok a legjobb nacimért. Suzee kölcsönadja a 15 centis tűsarkúját, vörösre rúzsozza a számat és kiönt három deci Jack Daniels-t,
hogy ellazítson.

Este nyolc órakor színre lépek.

Kopasz vagyok,
részeg vagyok
és az istenit,
pucér vagyok.

KURVA ÉLET PUCÉR VAGYOK EGY IDEGENEKKEL TELI TEREMBEN EZ NEM OLYAN PUCÉROS RÉMÁLOM, AMIT MINDENKI ÁLMODIK, ÉN KAJAK PUCÉR VAGYOK ÉS NEM ISMEREM EZEKET AZ EMBEREKET, MEKKORA SZOPÁS.

Néhány fickó láthatóan megsajnált és nem akarják kockáztatni a kezük épségét, így nem dugdosnak pénzt a harisnyakötőmbe. Kusza punciszőröm mindenki látja, kész arra, hogy kiszúrja a fickók szemeit, ha túl közel jönnének.

És akkor észreveszek egy kopasz csávót a közönségben, újabban együtt érzek a kopaszokkal, azon filóztam, talán ő is együtt érez velem, hátha beledug egy tízdollárost a harisnyakötőmbe.

Odadzsalok hozzá.

Semmi ritmus nélkül botorkálok oda, én vagyok a leggázabb, legigénytelenebb táncos aki átgogózott ezen a földtekén. A kopasz a sörét nézi, biztos sokkal szívesebben bámulja azt, mint a szőrös dombocskámat, ami most egyetlen ijesztő tüskévé alakult, szal kábé úgy néz ki, mintha lenne egy egyszarvú az ágyékomban.

Ott imbolygok a levegőben.

A stroboszkóp kivilágítja a punciegyszarvúmat. Madonna Borderline című száma már ötödjére dübög a klub hangfalaiból:

“BORDERLINE BORDERLINE BORDERLINE / LOVE ME TIL I JUST CAN’T SEE.”

És hirtelen azon kezdek filózni, hogy mit is jelent ez.

“LOVE ME TIL I JUST CAN’T SEE”

Mi van?

Baszódjak meg, hogy kiguvadjon a szemem, megvakulok és a 2nd Avenue-n kötök ki őrülten, pucéran, vakon, mint egy tüzelő szuka? Mi van?

Vacakol a szalag, ugrik egyet előre.

“Borderl…ooop…..Borderl….ooop…Borderlin…..ooop”

Eltaknyolok és kificamítom a bokámat. A tangám belevág a fenekembe, összerándulok a fájdalomtól. A fejem szédül, a térdem reszket, négykézláb állok és a kopasz csávó ölébe rókázom.

Szóval itt vagyok. Egy szál semmiben, négykézláb. De mielőtt még összeszedhetném magam, jön a menedzser, rám mutat azzal a zsíros menedzserujjával és azt mondja:

– Kopasz vagy, részeg vagy, nem tudsz táncolni és ki vagy rúgva.

– Igen, te meg büdös vagy, mint a görény, haver – lehámozom az egyik cipőt, a dagadt fejéhez vágom, aztán elhúzok onnan a búsba.

Pár nappal később ütközök Suzee-val az Avenue A-n. Kiderül, hogy azonnal kirúgták, mikor kiderült, hogy ő vitt oda. De egyáltalán nem bánta, elhurcolt ebbe a parókaboltba a 14. utcán, vett nekem egy barna shag parókát és telemarketingos állást kaptunk a Wall Streeten.

És soha nem mentem többé szépségszalonba.

_________________________________________
 

Maggie Estep Franciaország és az USA között ingázva nőtt fel egy nomád lótenyésztő családban. A Jack Kerouac School of Disembodied Poetics in Boulder, Co.-ban tanult, később The State University of New York-on szerzett BA diplomát.

Mielőtt kiadatta volna első regényét, Maggie lovászként, go-go táncosként, mosogatóként, ápolónőként és dobozoló gyári munkásként dolgozott. A következő hét könyvet publikálta: DIARY OF AN EMOTIONAL IDIOT (Harmony Books 1997, Soft Skull 2003), SOFT MANIACS (Simon and Schuster 1999), LOVE DANCE OF THE MECHANICAL ANIMALS (Three Rivers Press 2003), HEX (Three Rivers Press 2003), GARGANTUAN (Three Rivers Press 2004) FLAMETHROWER (Three Rivers Press 2006) és ALICE FANTASTIC (Akashic Books 2009). A HEX-et, egy bűnügyi trilógia első könyvét a New York Times 2003-ban „figyelemre méltó könyv”-vé választotta.

Maggie két verses-zenés CD-t adott ki, a NO MORE MR. NICE GIRL-t (Nuyo Records 1994) és a LOVE IS A DOG FROM HELL-t (Mercury Records 1997).

Felolvasásokat tartott kávézókban, klubokban és egyetemeken az Egyesült Államokban és Európában, műveit előadta a Charlie Rose Show-ban, az MTV-n, a PBS-en és az HBO Def Poetry Jam című műsorában. Megjelent a New York Post-ban, a Self Magazine-ban, a Village Voice-ban, a New York Press-nél, a Harpers Bazaar-ban, a Spin-ben és a Nerve.com oldalon és antológiák tucatjaiban, mint például a BROOKLYN NOIR, THE BEST AMERICAN EROTICA és a HARD BOILED BROOKLYN.

Mostanában az Angelmakers című regényén dolgozik, ami a 19. század végi női gengszterekről szól.

Maggie Woodstock-ban él, New York-ban.

Nyelvi Fordulat

Gerhild Steinbuch – Álom-kaloda (részlet)

Nele az Elm ablaka előtti fán ül. Az ablak nyitva, Elm kifele bámul.

NELE: Ahonnan jövök.

ELM: Ezt már mondtad tegnap. Gyere vissza holnap, akkorra talán már elfelejtem.

NELE: De ezt még sosem mondtam neked.

ELM: Pedig már hallottam. Ha te ott üldögélsz kinn és egyfolytában ugyanazt ismételgeted, én meg itt vagyok. Nem túl nehéz. Hagyj békén.

NELE: Nem is ijedtél meg.

ELM: Kellett volna? Nem is vagy ijesztő.

NELE: Ha én idegenként…

ELM: …Nem.

Nele örül. 

ELM: Kinevetsz. Akkor akár rögtön le is kophatsz. Különben megmondom a barátomnak, hogy itt ólálkodsz. Nem szereti, kintről, az embereket. Ha aljaskodsz, idehívom; ott áll lenn, látod.

Nele kinéz az ablakon.

NELE: Ketten vannak.

ELM: Mi.

NELE: Beszélgetnek.

Szünet.

ELM: Semmi közöd hozzá.
Az a barátom amelyik a fénybe bámul.

NELE: A másik.

ELM: Mit érdekel engem, hogy ki az az alak. Egyáltalán nem fontos.

Szünet.

NELE: Ah.

ELM: MI VAN.

NELE: Ismerem.
A pályaudvarról, még régről.
Mielőtt még kikötöztem a szülőkhöz az erdőbe. Merthogy a vonatok csak a nagy pályaudvarról indulnak, ezért voltam ott.

ELM: Aha.

Szünet.
Nele kinéz az ablakon.

NELE: Keresett valakit, azt hitte fiú vagyok. Hogy őrült – azt gondolták a többiek, mind. Én nem gondoltam.

ELM: Nem is beszélnek egymással.
Nekem aztán mindegy hogy ismered-e vagy sem.

_________________________________________

Anna egy ronda tortával.
Hans erősen gondolkodik.
Anna megzavarja.

ANNA: Nem szép hely ez, ha engem kérdezel. Ez nem egy olyan szép hely ahol csak úgy üldögélni szoktak. Még akkor sem, ha piknikeznek mint mi, nem szép hely. Ha engem kérdezel.

HANS: De nem kérdezlek. Nem beszélek veled.

ANNA: Igen. Akkor várjunk. Nekem nem gond. Várni, itt veled.

HANS: Nem kell.

ANNA: Mit.

HANS: Várnod.

ANNA: Neked sem kell, várnod, nincs senki, akire várni kellene.

HANS: Nem megyek haza. Gondolkodnom kell.

ANNA: Kedvellek.

HANS: Ezt sem kell.

Szünet.

ANNA: Itt lakik, ugye.

Hallgatás.

ANNA: Sütök neki egy meglepetés-tortát, ha elhozod bemutatni.

HANS: Neki.

ANNA: Van róla képed?

HANS: Nem megyek haza többé.

ANNA: Azért, hogy meg tudjam tervezni a tortát.

HANS: Most menj el.

ANNA: A mi kapcsolatunk professzionális.

HANS: Igen. Na menj.

ANNA: Nem profihoz méltóan viselkedsz.

HANS: Gondolkodnom kell. Hagyj. Kérlek.

ANNA: De szükségem van valami elfoglaltságra.

HANS: Itt van pénz, vegyél magadnak egy cicát.

ANNA: Az más, az nem ember.

Hallgatás.

ANNA: Akkor lehet, teszek róla, hogy megint teherbe essek.

HANS: Jó.

ANNA: Undorító vagy.

Anna marad.

_________________________________________

Milan lakása. Elm főzött. Büdös van. Elm kikönyököl az ablakba és maga elé bámul.
Milan jön, kezében a napi postával.

ELM: Hol voltál. Megint gyerekeket bámultál?

MILAN: Hoztam neked valamit. Gyere el onnan, veszélyes, amit csinálsz.

Elm figyelemre sem méltatja. Az ételre mutat. 

ELM: Túl sokáig voltál távol. Most már akár ki is boríthatjuk a kaját az ablakon úgy, ahogy van.

MILAN: Ajándék-vásárláshoz idő kell.

ELM: Ajándék. Aha.

MILAN: Pontosan.

ELM: Biztosan jól szórakoztál közben.

MILAN: Igen. Gyere csak.

ELM: Jót tesz neked, ha mással is találkozol, nem mindig csak velem.

Milan gondolkozik, hogy mit kellene erre válaszolnia.
Nem válaszol. Helyette leül az asztalhoz. Enni kezd. A leveleket leteszi maga mellé.
Valamikor mellé ül Elm. Ő nem eszik. A levelekre tapad a tekintete.

ELM: Szeretnék tőled valamit kérdezni.

Hallgatás.
Milan észreveszi, hogy Elm bámul. Gyorsan zsebre vágja a leveleket.
Majd tovább eszik.

MILAN: Semmi különös nem jött, csak a szokásos reklám. Megmondtam, figyelek.

Milan eszik.

ELM: Most nem erre gondoltam. Hanem az emberekre odakinn.

Milan nagy igyekezettel tovább eszik. 

ELM: Vendégem volt. Amíg te a gyerekeknél voltál.

Milan dünnyög.
Félrenyel.
Leejti az evőeszközt.

ELM: Egy lány. Egy percre be nem fogja a száját. Egészen fura leszek, ha van ott valaki.
Vagy valami.

MILAN: Majdnem megfeledkeztem róla.

Kutat a táskájában.

ELM: Az ablak előtt. Nem tudom, miért. Mit csinálsz.

Milan végre megtalálja, amit keres. Csomagocska masnival.

MILAN: Minden jót!

ELM: Mi.

MILAN: Tessék.

ELM: Még sosem láttam őt ezelőtt. (Szünet) Na tessék, most meg beleejted a kajába.

Elm kiemeli az ételből a csomagot és megszemléli. Egy kis kártya lóg rajta. 

ELM: Évfordulóra. Neked.

Nagyot néz.

ELM: De hát nem is ma van.

MILAN: Csak gondoltam.

Szünet.

ELM: Igen.

MILAN: Nem olyan fontos. Csak úgy. Csak gondoltam. Gondoltam, örülnél neki. Örülsz neki?

Szünet.

MILAN: Én már meg tudom találni az örömöt, egy másik arcban.
Semmit sem mondasz. Sohasem mondasz semmit.
Nem olyan nehéz hazudni, ha nem nézünk rá a másikra.

Hallgatás.
Elm Milanra néz.

ELM: Örülök, persze. (Szünet) Örülök.

_________________________________________
 

A szerző, Gerhild Steinbuch (1983) Ausztriában és Németországban az egyik legismertebb kortárs drámaíró. Többek között elnyerte az oszták kancellári hivatal drámaírói ösztöndíját illetve Reinhard-Priessnitz-díját, Graz város irodalmi ösztöndíját, a Retzhofer irodalmi díjat, továbbá a Hermann-Lenz Alapítvány illetve a rangos Manuskript folyóirat díjában részesült. A Festival Internationale Neue Dramatik elnevezésű nemzetközi kortárs drámafesztivál keretében Berlinben és Koppenhágában olvasták fel Kopftot című drámáját, a 2008/09-es évadban pedig a bécsi Schauspielhaus házi szerzője volt. Darabjaiban olyan társadalmi jellegű problémákra mutat rá és olyan témákat feszeget, amelyekről nem szeretünk beszélni: a halál, az abortusz, a családon belüli kapcsolatok és azok fontossága; kell-e egyáltalán család vagy az csak egy kötelék, amibe beleszülettünk?
A 2006-ban, Essen-ben bemutatott Schlafengehn egy bérház kis lakásában játszódik. Két férfi él együtt, Milan és a nála jóval fiatalabb Elm. Papásmamásat játszanak: Milan apaként gondoskodik mindenről, Elm pedig babát vár és emiatt teljesen természetes, hogy hangulata percről percre ingadozik. Mindemelett Elm maga is szinte még gyerek, aki elmenekült szülei foggal-körömmel fenntartott idilli világából. Milan a pályaudvaron szedte fel őt, azóta lakik nála és elviseli, hogy az öreg férfi rendszeresen centivel méregeti nagyobbodó pocakját. Elm szívesen játsza a rászabott szerepet Milan kitalált világában, akinek azonban túlságosan is valóságossá vált ez a fikció; legalábbis mindaddig, amíg a lakás biztonságot jelentő falai körülveszik őket. Ebbe a zárt álomvilágba ugyanis senki sem törhet be, senki sem veszélyeztetheti törékeny boldogságukat. De a külvilág már nem sokáig rekeszthető ki teljesen…

Nyelvi Fordulat

Die Gänsehirtin ( magyar népmese )

A Libapásztorból lett királyné c. magyar népmeséből fordította: Szűcs Orsolya

Es war einmal ein armer Mann und seine Frau, sie hatten drei Töchter.

Ihr Vater bereitete sich einmal für den Markt vor. Er wollte etwas Mitbringsel seinen Töchtern holen, so ließ er die drei Mädchen hervorrufen, dann fragte sie nacheinander, wie sie ihren Vater lieben. Die erste sagte:

– Ich liebe dich, Vater, wie das allerschönste Kleid, das nur im Markt zu kaufen ist!

Die zweite antwortete Folgendes:

– Ich liebe dich, Vater, wie das Diamantkleid. Kaufst du mir eins, nicht wahr?

Er wandte sich auch an die dritte:

– Und wie liebst du mich, meine kleinste Tochter?

– Lieber Vater – antwortete die kleinste Tochter – ich liebe dich, wie den Salz in der Suppe.

– Kreuzdonnerwetter! Wie wagst du dich, mir so was zu sagen? Worauf hälst du mich? So wenig wert bin ich vor dir? Geh schon, wohin du willst, ich will dich nicht mehr sehen! – Der Vater war fürchterlich wütend darum, weil ihr Tochter ihn unterschätzt hat.

Nun, wohin kann schon das kleine Mädchen? Sie wurde wegen des einen Wortes verstoßen. Das arme Mädchen hatte nichts anderes übrig, nur ihre wenige Zeuge einzupacken, dann los in die große Welt.

Sie geht durch den langen Weg, sie selbst wusste auch nicht, wohin, viel später trifft sie eine Wirtschaft, wessen sie nicht einmal den Besitzer kannte.

Sie fragte hie und da herum, sie hörte, dass die Wirtschaft einem sehr reichen König gehört. Dann erzählte sie, was sie herführte, wer und was sie ist. Sie sucht Dienst, wenn sie einen fände. Sie würde nicht bereuen, welche Arbeit, würde man doch ihr dabei helfen. Man bedauerte das in Haar bekleidete Mädchen, aber was für Beschäftigung man ihr geben könnte? Man nahm sie als Gänsehirtin an. Sie lebte lange arm und in Elend. Um etwas zu essen, ging sie immer in die Küche auf. Nun einmal streichelte sie umher, drehte sich in ihrem zerfetzten Haarkleid herum.

Der Koch schrie plötzlich auf sie:

– Hau aus meiner Küche ab! Du bist immer in Wege! Einmal fällt was von deinem Kleid in die Speise. Dann wird man uns bestrafen, du kannst sogar aufgehängt werden! Pack dich sofort fort!

Das arme Mädchen ging hinaus. Sie kam gerade aus der Diele heraus, als das Fenster des Königssohns geöffnet war.

– Wofür bereitet sich der Prinz vor? – fragte das arme Mädchen durchs Fenster, als sie sah, dass der Prinz sich da drin anzieht.

– Was fragst du das?? Wohin ich will, dorthin geh’ ich. Ich gehe am Abend auf den Ball. Hau ab von meinem Fenster! – Und er wirft sein Handtuch ans Mädchen.

Die Gänsehirtin ging aber in die Gänsestall, auf ihre eigene Lagerstätte. Da nahm sie aus ihrer Tasche aus, was sie in der Küche bekommen hatte, dann fing sie unter bitterliches Weinen an, ihr Abendessen zu essen. Während sie zu Abend isst, hört sie, dass eine Maus neben ihr piepst. Sie schaut da, nun, wirklich eine Maus. Sie bedauerte sie und gab ihr ein Stückchen Brot. Als die Maus das gegessen hatte, brachte mit ihr eine Nußschale, stellte sie neben die Gänsehirtin, dann lief in ihr Loch zurück.

Das Mädchen guckt drin, was in der Nußschale sein kann. Nun, als sie reinschaut, sah ein wunderbares Goldkleid. Sie freute sich sehr darüber. Sie klappte auch vor Freude. „Warte nur Prinz, warte! Ich werde früher da im Ball sein.“ Sie entschloss sich, den Ball zu besuchen, und sich unterzuhalten, wenn sie schon ein so schönes Kleid hat. Dann bereitete sie sich schnell vor, wusch sich, dann nahm das Goldkleid an. Dann bei Nach und Nebel, los auf den Ball.

Als sie ankam, fing gleich an, zu tanzen, sie war gar kein Mauerblümchen. Der Prinz war immer mit ihr, er ließ niemanden mit ihr tanzen. Er starrte auf sie, er verliebte sich in sie schon.

Er fragte bei ihr herum, wer sie ist. Dann woher sie kommt. Das schöne Mädchen sagte nur:

– Aus Handtuchwerferburg.

Dann fing das Orchester ein neues Lied an, und sie gingen wieder tanzen. Dann spielte das Orchester bis morgen immer nur das gleiche.

Der Prinz hängt sich bei dem schönen, in Gold gekleideten Mädchen ein und bat ihre Erlaubnis, sie nach Hause begleiten zu dürfen. Das Mädchen machte Ausflüchte, dass so und so, dann plötzlich lief sie davon. Der Prinz fand davon keine Spur.

Das Mädchen ging in die Gänsestall zurück, lag das Goldkleid in die Nußschale, nahm das Haarkleid hervor, zog sich an, dann wurde sie wieder die arme Gänsehirtin. An diesem Tag mühte sie sich mit den Gänsen an dem Grabenwand ab, und es fiel ihr gar nicht ein, dass jemand um sie trauert.

Es war wieder Mittag, auch die Gänse waren in der Stall, das Mädchen steht in der Küche herum. Der Koch streitet sich mit ihr, er ist außer Rand und Band:

– Hau ab, du, von Wind gewehte, du, von Wasser gedrehte. Einmal wirst du echt was in die Speise einrühren, und dann weh mir! – Er gab ihr was zu essen, dann jagte er sie hinaus.

Das Mädchen geht unter das Fenster des Prinzes. Dort guckt sie rein und sieht, dass der Prinz wieder sich kämmt, er bereitet sich vor!

– Wohin geht der Herr Prinz, warum kämmen Sie sich? – fragte das Mädchen.

– Es geht sich nicht an, wohin ich geh, ich gehe nur so. Ich geh’ auf den Ball. Hau ab von meinem Fenster! – Damit wirft er seinen Kamm ans Mädchen.

Das Mädchen ging in die Stall raus, dort wartete sie in einer Ecke das Abend ab. Als sie dachte, dass sie losgehen könnte, nahm sie ein Silberkleid aus der Nußschale raus, wusch sich, dann bei Nach und Nebel, ging sie auf den Ball.

Der Ball war in bestem Gange. Der Prinz unterhielt sich aber nicht, er grämte sich nur auf einer Stelle am Tisch. Als er das Mädchen im Silberkleid bemerkte, änderte er sich doch, wie abgeschnitten. Er ließ sie tanzen, unterhalten, er hatte sehr gute Laune. Er fragte sie aus, wer sie ist, woher sie kommt. Das Mädchen antwortete so:

– Aus Kammwerferburg.

Der Prinz dachte nach, wo dieses Land sein soll, aber er konnte es keineswegs ausfinden. Dann bat er das Mädchen darum, sie nach Hause zu begleiten. Das Mädchen weigerte sich, aber solange, bis sie wieder verschwand, wie am Abend vorher.

Das Mädchen ging wieder nach Hause, sie lag das Silberkleid zusammengefaltet in die Nußschale, und nahm ihr Haarkleid an. Bei Sonnendämmerung war sie wieder auf der Weide.

Gegen Mittag ging sie wieder in die Küche. Sie war in der Wege, aber nicht so lange, sie wartete ab, bis man ihr was gibt, dann ging sie weg. Aber beim Fenster des Prinzess blieb sie stehen.

– Bereiten Sie sich wieder für den Ball vor, Prinz?

– Dorthin schon! Aber bist du wieder frech und lugst du durchs Fenster hinein?

Damit warf er den Spiegel ans Mädchen.

„Na gut so – dachte das Mädchen – ich werde da früher als du, du hast nichts zu fürchten“.

Sie wartete bis Abend wieder, zog ein Diamantkleid an, und bei Nach und Nebel ging sie auf den Ball, aber sie war früher da, als der Prinz. Sie tanzte schon in vollem Gang, als der Prinz ankam.

Der Prinz konnte nicht ertragen, dass das Mädchen, die er so liebt, mit einem anderen tänzt. Er ging ihr zu, fing sie ärgerlich aus der Hand des Burschen auf, mit dem sie tanzte, dann ließ er sie tanzen.

Jetzt unterhielten sie sich besser, als an den zwei Abenden vorher. Der Prinz war sehr verliebt, sein einziger Gedanke war das Mädchen. Er fragte sie wieder, bat sie darum, mit ganzer Seele zu erzählen, woher sie kommt, denn was sie bisher sagte, war ihm vollständig unbekannt. Das Mädchen antwortete:

– Aus Spiegelwerferburg.

– Wo soll das sein? Ich weiß nicht. In unserer Nachbarschaft lebt ein alter Mann, der schon viele Länder bewandert hat, ich fragte ihn, aber diese Länder kennt nicht einmal er.

Das Mädchen klärte ihn aber nicht auf. Der Prinz konnte sich nicht befehlen, er zog den Ring vom Finger, gab ihn dem Mädchen, damit sie ihn bewährt, und an ihn denkt, denn er will sie heiraten. Das Mädchen versprach das, aber wartete nicht ab, bis der Prinz sie wieder begleiten möchte, sie verflüchtigte sich als ein Falter, sie lief schnell nach Hause, geradeaus in den Stall. Da zog sie ihr Kleid aus und zog ihr alltägliches, zerfetztes Kleid an.

Der Prinz war ganz außer Fassung. Seine feste Absicht war nur das Mädchen. Und weil sie entlaufen ist, zerschlug er nur auf dem Ball, er wollte durch alle gehen. Als er nach Hause ging, grämte er sich nur, er war so traurig, dass er kaum ein Wort sagte. Seine Mutter und sein Vater gingen ihn trösten, aber der Königssohn grämte sich nur und achtete auf niemanden. Ihm tat das Herz so weh, dass er davor beinahe verging.

Das Mittag ist gekommen, das Mädchen trieb die Gänse ein. In der Küche prasselten schon die viele Speisen. Die Gänsehirtin geht in die Küche, dort stand sie um den Koch herum, wohin sie trat, war sie immer im Wege.

– Was hast du hier vor? Hau ab sofort! – tummelte sich der Koch, das Mädchen stand solange herum, bis sie endlich den Ring in eine Schüssel fallen ließ, den sie vom Königssohn bekommen hat.

Damit lief sie davon.

Als man die Speise einträgt, schöpft aus dem Schüssel, erklirrt der Löffel plötzlich in was. Man nimmt das raus und guckt, was das sein soll. Na was war das? Der Ring.

Man ließ den Koch hervorrufen: wer war in der Küche? Der Koch erschrak, keinen Kreuzer blieb in seiner Tasche. Er ist schon in der Patsche! Er wagte nicht zu sagen, dass das Mädchen im Haarkleid in der Küche war, weil er in diesem Fall sicherlich aufgehängt wird. Er leugnete nun alles ab.

– Koch! Sag mal mir, wer da war, weil ich dich wirklich aufhängen lasse. Es wird aber dir nichts passieren, wenn du das bekennst.

Es war nichts zu machen. Der Koch bekannte, dass niemand anderer da war, nur die Gänsehirtin im Haarkleid.

– Ruf sie sofort herein! Sie soll sich waschen, dann kann sie hereinkommen.

Die Gänsehirtin wusch sich schön, kämmte sich und zog das Diamantkleid an. Sie trat ein.

Das Herz des Prinzes brachte ihm beinahe vor Freude, als er sie erblickte. Sie ist ja das Mädchen, mit wem er getanzt hat, ihr hat er ja den Ring gegeben. Er umarmte, und küsste sie, er hielt sie sofort um die Hand an. Sie bereiteten sich für die Hochzeit vor. Sie überlagen, wer eingeladen werden soll. Unter anderen luden sie nun den Vater des Mädchens ein.

In der Küche ordnete das Mädchen an, dass man ihrem Vater alles separiert zubereiten soll, aber ohne Salz.

Es kommt der Tag der Hochzeit. Auch der Vater des Mädchens ist da, alle haben gute Laune, nur der Vater des Mädchens isst nicht, er scheint traurig zu sein.

Man fragt ihn, was mit ihm geschehen ist. Warum isst er nicht? Ist die Speise vielleicht nicht gut?

Der Mann machte nur Ausflüchte, er wollte nichts sagen.

Auch das Mädchen geht zu ihm und fragt:

– Warum essen Sie Vater nicht? Seien Sie nicht traurig, wenn Sie schon meine Hochzeit feiern!

Der Vater antwortete dann, dass alles in Ordnung, sehr lecker zubereitet sei, nur ungesalzen.

Dann dreht sich das Mädchen zu:

– Sehen Sie schon, Vater, Sie haben mich wegen des einen Wortes verstoßen, denn ich habe gesagt, dass ich Sie so liebe, wie den Salz in der Speise. Sehen Sie schon, dass darohne die Speise keine Wert hat?

Als das Mädchen das erzählte, Tränen traten ihm in die Augen. Dann umarmten sie einander, und begann eine Fest, die ihres Gleichen auf dem ganzen Erdenrund gewiss nicht hatte. Das Mädchen wurde die Frau des Königssohns. Und wenn sie nicht gestorben sind, dann leben sie noch heute.