Category Archives: Így lettem DEIK- tag

Így lettem DEIK- tag

Hogyan lehettem volna DEIK-es

Nagyot húzott az általa már igen régóta mélyen tisztelt barna sörösüvegből. Mocsok egy világ, nehéz kortyok, de még csinálja, rádől, iszik, lehunyja szemét, iszik, vedel, egyre még, ahogy már jó ideje teszi. A mindennapok világa már egy ideje kizárta magából, és ezt az ömlengő szemetet, ami körülveszi, már nem is tudja, nem is szeretné megérteni. Van még ugyan valami a levegőben, ami elmúlt évtizedekre emlékeztet, de mindez már puszta keserédes nosztalgia, ahogy az a néhány deci ital is, amit percek óta súlyos gondolatokkal övezve szorongat.

A dizőz konyaktól megittasulva még belebúgja a resti szovjet mikrofonjába az „Ott fogsz majd sírni…” utolsó sorait, hogy aztán beszédes arccal a színpadként szolgáló ócska tákolmányról, gondolataiban dívaként levonulva, néhány suta lépéssel a férfi asztalánál teremjen. Számára ez az egész ügyetlen mozdulatsor nem más, mint megfakult emlékkép, egy megismételhetetlen pillanat, melyet számtalanszor újraél magában. Igen… mikor ott lépdelt a Stefánián azzal a peckes kabarérendezővel.„Hogy is hívták? Ludasi… á, igen. Ludasi… már emlékszem.”

– Akar valamit? – hasított agyába a rekedtes férfihang.

– Hogy… ööö… mi az?

– Mondom, akar valamit? – ismételte meg az illető.

– Én? Csak egy cigarettát – válaszolt a madám.

– Úgy. Értem. Azt hittem, beszélgetni szeretne.

– Magával? Ne nevettessen.

A férfi előhúzott egy meggyötört szálat az ezüst Kossuth viseltes csomagjából, majd átnyújtotta neki.

– Ennyi? – kérdezte az asszonyt.

A nő szíve – talán a konyak hatására – megesett rajta, s válaszolt:

– Tudja mit? Itt maradok magával. Csak árulja már el a nevét…

– János vagyok.

– Magda.

– Örülök a szerencsének.

– Milyen szerencsének, maga istenadta? Hát nem látja? Nem veszi észre mivé lettünk? – fakadt ki a nő.

János könnyes szemmel nézett a madámra.

– Hát mivé? Ha már olyan okos…

– Áh… nehéz ez. Valaha Pesten… a kabaré… vacsorák az étteremben… bálok…

– Akkor csak ne panaszkodjon, kérem.

A nő furcsállóan pillantott a férfira, mire János folytatta:

– Ezelőtt harmincöt évet húztam le melósként. Nem mondom, hogy irgalmatlan jó világ volt, meg hát a szabadság, ugye, meg a szovjetek… No de mindegy is. Az asszony otthon két gyerekkel, étel volt, ami meg lecsúszik, az lecsúszott akkor is. Aztán két év külföld, mire hazaértem, már volt egy féléves kisfiam is.

– Hogy mondja? – vágott közbe kérdőn Magda.

– Igen. A villanyóra-leolvasó az apja.

– Ühüm.

– Aztán meg ugye az ivás. Valahogy felejteni is kellett… Elvégre volt miből. De jött a váltás, asszony, gyerekek sehol, azóta állítólag már Lajosmizsén vannak szolgálati lakásban. Közben összeállt egy mérnökkel. No de oda se neki… legalább jól tartja, hogy az íz egye meg ott, ahol van. Azóta se pénz, se posztó. A telephely bezárt, a munkaügyiben nem tudtak mást intézni, a telepen nem kellek… A reszelőgyári melósok ideje lejárt… Csak az ital. A nemzedékek itt fenekednek egymás ellen az orrom előtt, közben pedig tízezrek sodródnak hozzám hasonló helyzetbe. Hát érti ezt?

Magda egykedvűen bámult maga elé, s tagoltan, mélabúval ajkain kinyögte:

– Itt felejtettek minket…

A színpadról néztem végig ezt a rövid, ám annál súlyosabb párbeszédet. Gitáromat a tokjába téve az utolsó kortyokat is magamhoz vettem, majd lesétáltam onnan. Elköszönve a Szamosi Pistától, aki tavaly decemberben vette át a csehót, s aki egy húszast dobott fizetségként, kiléptem az utcára. Tudtam, hogy a rezsire nem futja. Úgy döntöttem hát, hogy gazembernek állva, ahogy annak idején III. Richárd is tette, eljövök közétek, hogy meséljek azokról a Jánosokról és Magdákról, akik kishazánkban vak homályban tengődnek ezekben a nyomorult időkben. Így lettem hát DEIK tag…

Így lettem DEIK- tag

Éjjel az utcán

Magányos hősnek bélyegezve jártam az utcákat. Kardom oldalamon bármikor készen állt, hogy hívó szavamra vérben fürödjön. Segítettem az elesetteken, üldöztem a gonoszt. A világ mocskába merülve éltem, a fény csupán egy pislákoló gyertya lángjaként ért el hozzám. Egy idő után a jó gonosszá fajzott el, s jóba fordult a gonosz.

Összezavarodtam.

Sem cigim füstjében, sem italom borostyán nedűjében nem találtam választ a kérdéseimre.

Miért változott a világ? S én miért nem?

Kardomat lassan rozsda lepte el. Hosszú, sötét bőrkabátomon rágcsálók ütöttek lyukat. Napszemüvegem eltört. Arcom ráncos lett, hitem megkopott, becsületem italba fulladt, büszkeségem pedig cigim füstjében szállt tova.

Már nem a jót kutattam éjszakánként az utcák sűrűjében, hanem magamat. Összetört identitásom, megfakult képregények oldalairól, gúnyosan mosolygott vissza rám.

,,Divatja múlt.” ,,Nyugodj békében.” ,,Le a cigivel!”

Üldözőbe vettek a szavak, és már én voltam a préda. Régi idők bálványa, idejétmúlt eszmék, ideálok megtestesülése.

Személyiségem bizonytalanul ingadozott üres elmémben. Mihez kezdjek? Vár rám még valami az életben?

Éjjel kettőkor egy kocsma mellett lépdeltem, mikor onnan kiszűrődő jókedvű társalgásra, nevetgélésre lettem figyelmes.

,,Jééé, korombeliek!” – futott át az agyamon.

,,Illetve lennének, ha nem volnék így leamortizálva.”

Félénken toporogtam a barátságos fényekbe öltözött, hatalmas ablak előtt.
Menjek be? Ne menjek? Mit szólnának, ha odalépnék hozzájuk? Elzavarnának? Befogadnának? Koldusnak néznének, és egy kis alamizsna kíséretében kitessékelnének? Gondolataimba merülve nem is vettem észre, hogy egyikük kilépett az ajtón. Egy doboz cigit kotort elő ruhájából, majd gyújtó után matatott.

– Bocsi, van tüzed? – fordult felém barátságos mosollyal az arcán. Ez az önkéntelen gesztus szívembe markolt. Rég volt, hogy valaki így szólt volna hozzám.
– Persze – nyújtottam felé sajátom. Nagyot szívott a cigiből, miközben pillantását mélyen az enyémbe fúrta.

– Kérsz egyet? – kedvességgel átitatott hangjától szívem izgatottan ugrott egyet.
– Ha nem bánod – mondtam, majd a felém néző dobozból, óvatosan kivettem egy szálat.
– Dehogy! – közben már rá is gyújtottam, majd mindketten csendben élveztük tovább a szervezetünkbe jutó nikotin hatását.

– Vársz valakire? – kérdezte ő.

– Nem.

– És nem akarsz bejönni? Esetleg csatlakozhatnál hozzánk. Érdekesnek tűnsz, és mi szeretünk új embereket megismerni.

Meglepetten meredtem a felém mosolygó arcra. Komolyan? Tátva maradt számat hamar becsuktam, majd félénken bólintottam.

Ő kedélyesen beszélt tovább. Valami műhelyt és egyetemet emlegetett.
Nem figyeltem, teljesen elmerültem szenvedélyes testbeszédében, hangjának lágy tónusában.
Mikor végeztünk ciginkkel, beléptünk a kocsmába.

Nevetés, füst, meleg, élet, színek tódulnak agyamba. Felfogni nem lehet őket, csupán élvezni.
– Hé! Mindenki! – állt az asztal elé kísérőm. – Hoztam egy érdekes embert – mondta, majd leült a társaihoz, míg én állva maradva néztem farkasszemet a többiekkel.

Mit kellene mondanom? Mit kellene csinálnom?

– Gyere, ülj le! – szorít nekem helyet egy érces hang.

– Itt egy sör – tol elém egy üveget egy kedves női kéz.

Így lettem DEIK- tag

Az intézkedés

– Kálvin téren szabálysértés.

– Hármas indul.

Elmúlt éjfél. Éppen a Déri Múzeum körül járőröztünk, amikor bejelentés érkezett. Hat egyetemista tivornyázott a Kálvin téren. Amikor kiszálltunk az autóból, ők nyugodtan megvárták, hogy fölsétáljunk a lépcsőn, aminek a tetején álltak. Ahogy közeledtünk hozzájuk, elcsendesedtek. Ekkor vettem észre, hogy ez az a csapat, akiket kevesebb mint egy órával korábban a Múzeum elől kergettünk el. Látva megszeppent arcukat, felnevettem. A kollégám közben csak nézett ki a fejéből. Ő az a fajta, akinek semmi tekintélye nincs. Azért osztottak be mellé, mert túlságosan erélytelen volt. Egy határozott társra volt szüksége. Szerettem, mert keveset beszélt.

– Miért kell elfutni a rendőr elől? – kérdeztem tőlük, de nem válaszoltak. – Na? Miért nem szólaltok meg?

– Hallottuk, hogy büntettek már meg rendőrök olyanokat, akik ott ittak, ahol mi.

Az egyik elmosolyodott, majd rágyújtott. Látszólag nem zavarta, hogy megbüntetjük.

– Adjátok ide a személyiteket! – fel kellett emelnem a hangom, mert nem siették el a dolgot. – Lakcímkártyát is!

– Hatvan utcán szabálysértés.

– Kettes intézkedik.

– Hármas intézkedik.

– Megkérdezhetnénk, mi történik éppen?

Nem bírt megmaradni a seggén. Nem értette meg, hogy éppen intézkedés zajlott, mi rendőrök vagyunk, ők pedig szabálysértők.

– Feljelentünk titeket szemetelésért és közterületen történő alkoholfogyasztásért. Fejenként húszezer.

Láthatóan ez az információ lehűtötte őket. Némelyik az eget leste vagy a lábát bámulta, az egyik pedig a lábánál lévő borosüvegeket figyelte.

– Megérdemlitek a büntetést.

Amíg a kollégám a papírmunkát végezte, én még egyszer végigmértem a hat fiatalt. Érdekes változást láttam az arcukon. Egyre kevésbé voltak megszeppenve, négyük éppen cigarettára gyújtott. Tekintetük mind gyakrabban találkozott. A közös bűnhődés volt az, amit éreztek, ebben biztos vagyok. Már nem voltak csendben, beszélgetni kezdtek. Arról diskuráltak, hogy híre lesz ennek az estének, és hogy megírják. Valamiféle újságírók lehettek, azt hiszem. De nem baj, írják csak meg. Féljenek a debreceni fiatalok. Aki szabálysértést követ el, azt megbüntetjük. Debrecenben intézkedni kell.

A hatékonyság érdekében pár nappal az eset után kérvényeztem egy rendőrségi csoport megalakulását. Debrecenben intézkedni kell.