Category Archives: CikkCakk

CikkCakk

Szűz Mária és Elbereth

Szűz Mária és Elbereth avagy Katolikus szimbólumok J.R.R. Tolkien világában

John Ronald Reuel Tolkien a huszadik századi irodalom egyik kiemelkedő alakja, akit az olvasóközönség legfőképpen A Gyűrűk Ura című regényéről ismer. Ám a több mint ezer oldalas mű csupán része annak a mitikus világnak, amelyet a szerző már az 1910-es években elkezdett kialakítani, s amely végleges formát sosem kapott, hanem egészen az író 1973-ban bekövetkezett haláláig folyamatosan változott (Szilmarilok 9). Ez a fantáziavilág, vagy ahogyan ő gondolt rá: ez a hatalmas tündérmese irodalmi hagyatékának talán legfontosabb része. A történet kitüntetett szerepét nagyon jól mutatja a ráfordított idő (több mint 50 év), és az a tény, hogy ebben a művében keveredtek saját életének részletei, mint például tudományos érdeklődése és a szakterülete iránt érzett szeretete fantáziájának hatalmas gazdagságával. Fantázia! Talán éppen ez utóbbi miatt hangoztatta Tolkien, hogy egy szerző életének ismerete nem magyarázza meg azt, hogy hogyan működött a képzelete (Carpenter 115). Ennek megfelelően nagy óvatossággal kell kezelni minden kis részletet, ami a művet a valósághoz, az alkotó életéhez köti. Ez alól nem képeznek kivételt a vallásos motívumok sem, amelyek Tolkien fantáziáján keresztül szűrődtek át és épültek bele mitológiájába. Ezeknek elemzéséhez a szerző biográfiájának, de legalábbis vallásos életének ismerete szükséges. Jelen írás ezt a hátteret röviden foglalja össze, majd néhány konkrét példa elemzésével mutatja be a keresztény motívumok megjelenését A Szilmarilokban és A Gyűrűk Urában.

J. R. R. Tolkien 1892. január 3-án született Bloemfonteinben, Dél-Afrikában1, amely akkor még a brit gyarmatbirodalom része volt (Carpenter 16). Édesapja, Arthur Reuel Tolkien ebben a kisvárosban kapott állást, mint a Bank of Africa helyi kirendeltségének igazgatója (Carpenter 14). Felesége, Mabel Suffield (akkor már hivatalosan is Mabel Tolkien) a kontinens és a hely iránt érzett minden ellenszenve és kétsége ellenére is követte férjét és elhagyta angliai otthonát. Azonban második fiuk, Hilary születése után röviddel kiderült, hogy az afrikai klíma nem tesz jót az idősebbik gyermek, Ronald egészségének, ezért az anya úgy döntött, hogy fiaival együtt visszatér Birminghambe, ahol ő is nevelkedett (Carpenter 18). Mabel és a gyerekek 1895 áprilisában hagyták el Afrikát. A tervek szerint az apa is rövidesen követte volna őket, ám 1896 februárjában súlyos agyvérzést kapott és másnapra meg is halt. Felesége táviratban értesült arról, hogy még halála napján eltemették férjét (Carpenter 20).

A megözvegyült anya először a család segítségével próbálta meg eltartani két fiát, mindemellett a lehető legnagyobb önállóságra törekedett (igyekezett munkát találni és saját bérelt lakást fenntartani). 1900-ban, a rokonok tiltakozásának ellenére Mabel mindkét fiával áttért a Római Katolikus vallásra, amelyre a nagyrészt protestáns család a pénzügyi és egyéb támogatások megvonásával válaszolt (Drout 85). Ronald és Hilary katolikus iskolába kerültek, minden vasárnap templomba jártak, és édesanyjuk féltő szeretetében nevelkedtek. Mabel egészségét azonban erősen lerontotta a folyamatos terhelés, amit az anyaság és a család egyedüli szülőként való eltartása jelentett. A katolikus közösségben akadtak barátai, akik minden lehetséges segítséget megadtak neki és fiainak, de ennek ellenére is állapota súlyosra fordult. 1904 novemberében diabetikus kómába esett, majd hat nappal később meghalt (Carpenter 33).

„Az én édesanyám valódi mártír volt, és nem mindenkinek adja meg az Úr oly könnyen azt az ajándékot, amelyet Hilary és én megkaptunk tőle: egy anyát, aki halálra dolgozza magát, hogy gondoskodjék a fiairól és az ő hitükről”. Így emlékezett később édesanyjára Ronald, aki testvérével együtt az elhunyt asszony közeli barátjának, Francis atyának a gyámsága alá került. Visszaemlékezéséből kiderül, hogy saját hite és vallása milyen szorosan kötődött össze édesanyja emlékével, és egyben arra is magyarázatot ad, hogy később miért kapott hitében oly fontos szerepet Szűz Mária, vagyis a Katolikus hagyományban az anyaság megtestesítője és védőszentje (Carpenter 34).

Személyes kötődésén túl a katolikus hit a későbbiekben is teljes értékű spirituális élményt nyújtott Tolkiennak. Ennek bizonyítéka az is, hogy állítása szerint egy alkalommal megjelent előtte az őrangyala, mintegy az Isteni gondoskodást megszemélyesítve (Levelek 99). A Szentírás nem csak tartalmilag, de formailag is lenyűgözte: rajongása saját szakterülete, a filológia iránti szenvedélyében gyökerezett, amely számára a Biblia gazdag forrást nyújtott (Drout 87). A katolikus hagyományok és liturgia szintén különleges szerepet játszottak hitében. Hangsúlyozta a rendszeres gyónás és áldozás fontosságát, illetve Christopher fiával megtanultatta a teljes katolikus mise rendjét latinul (Drout 87). Mint azt látjuk, vallásában (ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy hitében is) Tolkien nagyon konzervatív volt. Éppen emiatt, az 1962-65 között tartott második vatikáni zsinat változtatásai és engedményei, amelyeket a hívek visszatérítése végett vezettek be, őt csalódottsággal, s olykor haraggal töltötték el (Drout 86). Michael fiához írt egyik levelében így nyilatkozott erről az időszakról:

„Úgy gondolom, nem tehetünk mást, minthogy imádkozunk az Egyházért, Jézus földi helytartójáért, és önmagunkért; mindeközben pedig gyakoroljuk a hűség erényét, amely valójában csak akkor válik erénnyé, hogyha kísértést érzünk arra, hogy megváljunk tőle” (Levelek 393).

Mindezek együttvéve jól mutatják Tolkien a Katolikus Egyházhoz való ragaszkodását, és a vallásában való elmélyülését, s megjegyzendő, hogy nem lehet e tényezők fontosságát eléggé hangsúlyozni (Drout 101). Egyáltalán nem meglepő, hogy hitélete munkáiba is beszűrődött, ám a képzelőerő fontosságára gondolva, a kérdés igen óvatos megközelítést igényel.

Maga J. R. R. Tolkien így írt a műveiben megjelenő keresztény motívumokról: „ A Gyűrűk Ura alapvetően valóban vallásos, méghozzá katolikus mű; megírásakor csupán tudat alatt, majd az átnézésekor már tudatosan is” (Levelek 172). Ugyanezen levélben Tolkien úgy magyarázza utóbbi állítását, hogy bár nem törekedett semmilyen vallási, vagy kultikus motívum adaptálására, ám utóbb az ilyen részleteket szándékosan hagyta benne a kész műben.

Az első ilyen elem a lembas vagyis a tündék által készített úti kenyér, amely A Gyűrűk Ura második könyvének nyolcadik fejezetében (a 2002-es kiadásban: első kötet, 432. oldal. Lásd: felhasznált irodalmak). Tolkien már egy 1958-ban írott levelében említi, hogy egyes kritikusok párhuzamot vontak a lembas és az eukarisztia, vagyis úrvacsora között (Levelek 288). Az összehasonlítás alapja talán az elnevezés, mivel a lembas Tolkien kitalált nyelvében, a sindarinban úti kenyeret jelent, ami így igen hasonlatos a „viaticum”-hoz [latin. „táplálék az útra”], amely a katolikus hagyomány szerint az utolsó áldozás, amelyet súlyos veszélyben lévő, vagy haldokló betegek szoktak megkapni (Drout 87). A Gyűrűk Urában Tolkien így írja le a tünde étket: „Az élelem javarészt nagyon vékony, kívül világosbarna, belül krémszínű ostyából állt” (Gyűrűk Ura I 492). Talán véletlen egybeesés, talán a fordító tudatos döntése az „ostya” szó, meg kell azonban jegyezzük, hogy az eredeti angol szövegben Tolkien a cake kifejezést használta, amely nem kötődik az oltári szentséghez [Sacramental Bread, Host, The Lamb] (Lord of the Rings 360). Aviaticummal való összefüggés érvét erősítik azok az utasítások is, amelyeket a tündék a lembassal kapcsolatban adtak a szövetség tagjainak: „Keveset egyetek egyszerre, s azt is csak ha muszáj. Mert ez akkorra szolgál, amikor már minden másból kifogytok” (Gyűrűk Ura I 493). Az utóbbi mondat esetében is érdemes az eredeti szöveghez fordulni. „ For all these things are given to serve you when all else fails.” (Lord of the Rings 361). Tolkien szóhasználata, a nyelvi sajátságok miatt is sokkal sejtelmesebb. A fail ige elsődleges jelentése ’kudarcot vall’, de ebben a kontextusban a ’cserben hagy’ is helyénvalónak tűnik, míg az angol „to serve you” sokkal erősebben közvetíti azt a misztikus, vallásos jelleget, amit a magyar fordítás nem tudott visszaadni. Ebből és még további részletekből is kiderül, hogy a tündekenyér nem csak fizikai, de lelki erőt is ad (az akaratot erősíti) annak, aki fogyasztja, így a lelki táplálék ötlete még közelebb hozza az eukarisztiához (Drout 87). Azonban a lényeges hasonlóságok sora ezzel véget is ér.

A kritikusok egy része elsősorban az eukarisztia és a lembas közötti különbségeket hangsúlyozza. Érveléseik javarészt az előbbit övező szertartásosságon alapulnak, vagyis az Úrvacsora Jézustól való eredetén, a gyónás és a szentmise szükségességén, illetve azon, hogy nem csak utazók, vagy veszélyben lévő személyek kaphatják meg azt (és nem is kizárólag tündék vagy emberek egy kiváltságos csoportja), hanem gyakorlatilag bárki (Drout 177). Így a kettő közötti hasonlóság igencsak tökéletlennek bizonyul. Azonban ez nem véletlen. Az indokot a szerző egy 1953-ban írott levelében találjuk meg.

„Így nem tettem bele ebbe a képzelt világba, de ki sem vágtam belőle egyetlen olyan utalást sem, amely a valláshoz, kultuszhoz, vagy vallásgyakorlathoz fűződne. A vallásos elemek egyszerűen beleilleszkednek a történetbe és annak szimbolikájába. […] Az igazat megvallva, igen keveset terveztem csak el előre…” (Levelek 172).

Saját bevallásából derül ki, hogy Tolkien nem szándékosan helyezett bele vallásos elemeket mesevilágába, ám ha valamit később akár maga is szimbolikusnak érzett, akkor sem szentelt különösebb figyelmet annak likvidálására, mivel úgy gondolta, hogy az beleillik a történet folyamába. Ezzel megmagyarázza a lembas és azeukarisztia közötti hasonlóságokat, és egyben a különbségeket is.

A másik, kritikusok által gyakran felemlegetett szimbólum Szűz Mária, aki főképp a női karakterekkel hozható kapcsolatba, ugyanakkor az összehasonlítás nem alaptalan Aragorn halála esetén sem. Természetesen tökéletes egyezésről itt sem beszélhetünk, csupán közös tulajdonságokról (Drout 88). Ajánlatos is hagyni azt az ötletet, hogy Tolkien szándékosan és tudatosan építette bele ezeket a vonásokat karaktereibe. Elég annyit megjegyezni, hogy egyáltalán nem meglepő, hogy a szerzőnek, mint mélyen hívő és érző katolikusnak a Szűz Anya jelentette a nőiség eszményképét és szentségét, így később öntudatlanul is az ő mintájára formázta meg karaktereit.

Tolkien világában, a Szűz Anya emelkedettségéhez leginkább Valar, vagy ahogyan a tündék nevezik, Elbereth áll közel. Nevezik még a Csillagok Királynőjének is, amely igen hasonlatos a Mennyország Királynőjéhez, amely nevet a katolikus hagyomány Szűz Máriának tulajdonít. Bár a Szilmarilokból kiderül, hogy Tolkien mitológiájábanElbereth már a világ megteremtésében is aktív szerepet kapott (Szilmarilok 39), míg Szűz Mária kizárólag az Újszövetségben, jóval a világ teremtése után jelent meg a Szentírásban, mindketten hasonló szerepet töltöttek be a maguk „történetében”.Varda a fényesség anyja, avagy alkotója, míg Szűz Mária a messiás édesanyja. Ez a hasonlóság még egyértelműbbé válik, hogyha felidézzük Jézus szavait, amikor azt mondta „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Tehát mint szimbólum, mindkét alak a fényességgel áll kapcsolatban. Szintén közös vonásuk a szépség, amely Elbereth esetében, mint alapvető tulajdonság jelenik meg (Szilmarilok 29), míg Szűz Máriának legfőképp a szeplőtlen fogantatás miatt tulajdonítjuk ezt a sajátosságot.

A tündék kultúrájában és főleg misztikus tudatukban folytonosan visszatérő névElberethé, akinek szinte külön kultusza alakult ki közöttük. Dalokat és ódákat énekelnek róla és hozzá, illetve könyörgéseikkel is a Csillagok Királynőjéhez fordulnak.

„Kezed nyomán csillagsereg
virágzik: tarka hímű rét;
ezüstös szirmok fénylenek
a Nagy Sötétben szerteszét!
Ó, Elbereth! Gilthoniel!
E fák közt sem felejtjük el,
hogy milyen az a tiszta fény
a messzi Nyugat tengerén.” (Gyűrűk Ura I 120)

Bár Tolkien szerint Elbereth nem tagadja meg segítségét azoktól, akik hozzá fordulnak, a fenti dalból is érezni lehet a személyéhez kötődő távolság érzését. MivelVarda mindenkor Valinorban, a valák2 halhatatlan szigetén lakozott (Szilmarilok 28), így személye sokkal távolibbnak tetszik, mint a katolikus hagyományban megjelenő Mária-kultuszban a Szűz Anyáé. A megtestesülés kérdése is érdekes, mert míg Mária emberi alakot ölt a Bibliában és csak később válik isteni jelentőségűvé,Varda inkább csak mint a világ egyik nagy szelleme van jelen Középföldén.

Elberethez fűződik a következő legenda is, amely szerint ő alkotta a csillagképeket, amelyek közül a legnagyobb a Menelmakar, „amely Túrin Turambar jele, aki vissza fog térni a világba, s amely az Utolsó Csata eljövetelére, és az utolsó napok közeledtére emlékeztet.” (The Annals of Aman 61). Hasonló kapcsolatban áll Szűz Mária is az apokalipszissel. Ahogyan János a Jelenések Könyvében írja: „És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, a ki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona;” (Jel 12,1). Összességében tehát Mária ésElbereth mindketten az istenséggel nem egylényegű, de a vallási hierarchiában igen magas rangú személyiségek, akiknek a halandókkal, vagy rászorulókkal való gondoskodást tulajdoníthatjuk. A tisztelet és hódolat azok a részletek, amelyek a leginkább összekötik őket, mert bár Mária vonásai más tolkieni karakterekben is megjelennek, azok közül egyet sem övez olyan kultikus légkör, mint Elberethet.

Jelen írásban, a teljesség igénye nélkül csak kevés katolikus szimbólum került bemutatásra, azonban az olvasó e példákon keresztül is fogalmat alkothat arról, hogy a vallási jelképek miként, és miért kerültek bele Tolkien munkáiba. Számtalan további példát találhatunk Tolkien teljes „mesevilágában”, amely sok-sok kötetet tölt meg. Annak, aki esetleg szeretné az ilyen jellegű olvasat lehetőségeit behatóbban tanulmányozni Jared Lobdell tanácsát ajánlom figyelmébe: érdemes a katolikus vallást és a katolikus teológiát egymástól elválasztva keresni azoknak tolkieni szimbólumait (Drout 100). Előbbit a teljes életműben érdemes vizsgálni, míg utóbbinak elsődleges forrása a Szilmarilok című kötet. Mindezek mellett a szakirodalom bővelkedik olyan írásokban is, amelyek A Gyűrűk Ura keresztény olvasatával foglalkoznak, ezek közül két szerző nevét érdemes megemlíteni: Sandra Mieselét és Joseph Pearce-ét. Zárógondolatként J.R.R. Tolkien a keresztény olvasatokkal kapcsolatos véleményét szeretném felidézni, miszerint „az elmét jóval magasabb gondolatok színezik, amikor egy tündérmese apró dolgaival foglalkoznak” (Levelek 288).

Seifert Péter

Megjegyzések:
1. 1961 óta hivatalosan Dél-Afrikai Köztársaság
2. Lásd: Szilmarilok 27-32. oldal

Felhasznált irodalmak:
Carpenter, Humphrey. J.R.R. Tolkien Élete – Ember a mű mögött. Budapest: Ciceró Könyvkiadó, 2001. Fordította: Koncz Éva, Tótfalusi István
Carpenter, Humphrey. The Letters of J.R.R. Tolkien. London: Harper CollinsPublishers, 2006. Részleteket fordította: Seifert Péter
Drout, Michael D. C. Szerk. J.R.R. Encyclopedia – Scholarship and Critical Assessment. New York: Francis & Taylor Group LLC, 2007. Részleteket fordította: Seifert Péter
Tolkien, Christopher. Morgoth’s Ring. London: HarperCollinsPublishers, 1994. Részleteket fordította: Seifert Péter
Tolkien, John Ronald Reuel. A Gyűrűk Ura I-III. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2002. Fordította: Göncz Árpád, Tandori Dezső, Réz Ádám
Tolkien, John Ronald Reuel. A Szilmarilok. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2008. Fordította: Gálvölgyi Judit

CikkCakk

Ha a macska a házban van, az ágyban kell keresni

Egy Jim Davis nevű fiatalember a hetvenes években feljött a tanyáról és képregényeket rajzolt egy Gnorm nevű mufurc, de mély érzésű bogárról. Sajnos a társadalom akkor még nem érett meg arra, hogy félretegye állatokkal kapcsolatos előítéleteit. Egy undort és fejhangú visítást kiváltó csápos lényt fókuszába állító képregény nem számíthatott nagy sikerre. Gnorm karrierje rövid életű volt, így Davis új főhős után nézett. Aranyos és kevésbé aranyos kutyákkal teli képsorokkal már tele voltak a magazinok, egy újabbat kutyába se vettek volna, míg macskákkal még nem telítődött a kínálat, így született meg 1978. június 19-én Mama Leone pizzériájában Davis ceruzája által Garfield.

Ekkor még küllemre is elég ellenszenves volt, aránytalan testű, csoffadt, mogorva képű jószág, tipikusan az a fajta, akit kihajítanánk a kertbe sz…őrözni. Az évek során azonban feje és arcvonásai kedvesebbé, alakja kerekebbé vált, az egész macska az idők múlásával sokkal fiatalosabb lett.

Garfield hamar óriási népszerűségre tett szert, mert olyan alapvető dolgok állnak életének középpontjában, amelyek nekünk is: az evés, az alvás és az örök emberi dolgok. Fiatalnak és öregnek is sokat képesek mondani ezek a nagyon egyszerű, vicces és mégis filozofikus tartalmat rejtő képsorok. Ami szintén fontos: nagyon könnyű Garfielddal azonosulni, hiszen sokan egyetérthetnek a garfieldi alapvetésekkel, például azzal, hogy „jobban szeretném a reggeleket, ha később kezdődnének”.

Garfield nem akar példát mutatni, lusta és vallja, hogy „ahová dobom, ott a helye”, kövér és néha ez ellen próbál is tenni, de mindig győz az evés iránti vágya, hiszen az alvás mellett az evés a legnagyobb öröme: „az alvástól megéhezem, az evéstől elálmosodom. Az élet szép.”

Jelleme és tettei alapján nem lehetne Boldoggá avatási kérelmet benyújtani a Vatikánba, hiszen lopja az ételt, fikázza a gazdája öltözködését és harmonikamuzsikáját, valamint a családon belüli erőszak testi-lelki fajtáinak teszi ki állattársát, a több nyálmiriggyel mint agysejttel rendelkező Ubult. Nem véletlen, hogy a történetbe később becsatlakozó foltos, citromsárga kutya feje fölött soha nincsenek gondolatbuborékok, hisz ő csak liheg, nyal és Ubul.

Garfield viszont eltöpreng az élet nagy kérdésein, televíziót néz, sőt a becsapódó cipők és zöldségek formájában érkező kritikai visszhangok ellenére éjjeli műsort is ad a kerítés tetején. Megnyilatkozásai alapján a dagadt, narancssárga macsek néha cinikusnak és önzőnek tűnik, de gyakran kiderül, hogy neki is van szíve, csak sokszor nem szereti az érzéseit senki iránt kimutatni (talán csak a plüssmackója, Mici a kivétel).

Mit kell még tudni Róla? Szereti a kávét, a lasagnát, a pizzát, az édességeket. Kedveli az egereket és nem bántja őket, sőt gyakran cinkosukká válik. Nem kedveli viszont a postásokat, a pókokat és szívesen megfogja a halakat és madarakat.

Fontos karakter még Garfield és Ubul kissé lúzer, kedves gazdája, Jon Arbuckle, aki egy érdekes ízlésvilágú képregényrajzoló, és egy tanyán töltötte gyerekkorát. Ja, és ugyanaznap van a szülinapja, mint rajzolójának. A nőkkel nagyon nincs szerencséje, egészen addig, amíg 30 év után Liz, Garfield állatorvosnője enged a kitartó udvarlásnak.

Nermal, a világ legédesebb, legaranyosabb kiscicája csak ritkán érkezik látogatóba Garfieldhoz, és legtöbbször elég gyorsan távozik, egy kiszakadt ajtódarab vagy fal társaságában. Heléna, a teljesen rózsaszín cica is fontos karakter, és miatta reménykedhetünk, hogy egyszer, ha a kövér narancsszín kandúr túlteszi magát azon, hogy Heléna két elülső foga közt egy csúnya rés van, családot alapít, és sok kis éhes Garfield lepi majd el a képsorokat.

Garfield a világ legöregebb macskája, de nem látszik rajta a kor. „Halhatatlan vagyok. Legalábbis egyelőre.” – mondja a talán legemberibb képregényhős.

Garfield népszerűsége rég túlterjedt a hasonló címen megjelenő, havi képregényfüzeteken és a napilapokban megjelenő képsorokon vagy a rajzfilmsorozaton, hiszen bögrék, párnák, képeslapok, játékok, fogkefék stb. teszik halhatatlanná, ezért joggal remélhetjük, hogy még sok örömet fog okozni a jövőben, még azoknak is, akik allergiásak a macskaszőrre.

CikkCakk

A yaoi

A yaoi olyan japán mangákat takar, amelyek homoszexuális témával foglalkoznak. Főképp nők készítik őket nőknek, rajongó táboruk pedig behálózta az egész világot.

Japánban intézményesült a manga, ami azt jelenti, hogy rengeteg műfaj található ebben a médiumban, valamint az élet minden területén jelen van, a napi hírek illusztrálásában ugyanúgy, mint az oktatásban.

A manga szintjén a romantika merőben máshogy jelenik meg, mint nálunk, a nyugati szférában. A shojo (azaz lányoknak szóló) művek lapjain a férfi-nő szerelem ábrázolása gyakran a naiv romantika vizualitásában teljesedik ki. Ám a nők már nem érik be „hétköznapi románcokkal”, épp ezért olvasnak többek között yaoit. Ez a műfaj a homoszexuális szerelemmel foglalkozik, idealizált, stilizált köntösbe bújtatva az újat, az ismeretlen izgalmakat. Mivel a szerzők és az olvasók tábora is nagyrészt nőkből áll, a realitás faktor igen alacsony, ennek ellenére a világ minden területén ismeretes a műfaj az animéket kedvelők körében. Míg a klasszikus, ellentétes nemre épülő romantika már „elcsépelt” frázis csupán a szexuális forradalom (poszt)modern generációja számára, addig a yaoi a régi tabuk köztudatba sulykolásának egy újabb szintje. Mindamellett, hogy teljes mértékben a női fantázia kiteljesedésének és határtalanságának szimbóluma. Ezek a mangák olyannal szolgálnak, amikkel egy romantikus regény nem – ezekben a művekben nincsenek, vagy csak mellékszerepet kaphatnak a nők. Így az olvasó teljes mértékben koncentrálhat perverz fantáziájának legvadabb vizuális megtestesülésire: az egymásba gabalyodó férfiakra. A domináns és a passzív fél kapcsolatának kiteljesedését követhetik nyomon, anélkül, hogy megszabnák a befogadónak, hogy melyik szerepbe képzelje bele magát. A heteroszexuális kapcsolatokról szóló alkotásoknál egy nő számára adott, sőt kényszerítik – a nézőpontok egyoldalúságával –, hogy a női szerepbe illeszkedjék, ezeknél a mangáknál azonban megválaszthatják, melyik fél nézőpontját teszik magukéivá. Persze, nem mesél mindkét fél, azonban sokszor külső szemlélőként látjuk az eseményeket, nem egy szereplő szemén keresztül. Valamint a domináns hím titokzatossága a férfiasság hozadéka, határozott jellem, aki igenis a passzív fél fölé emelkedik. Azonban a típusok és szerepkörök változatosak és semmiképp sem egyezményesek.

A manga másik nagy vonzereje, hogy társadalmilag nem elfogadott témájú, így az olvasó is gyakran átélheti a szereplők helyzetét: „Mit szólna a környezetem, ha tudomást szereznének bűnös kis hobbimról?”. A titok és a tilosban járás azonban segít kiszakadni a szürke hétköznapokból, egy olyan világba kalauzolva el a nőket, amelyet sohasem tapasztalhatnak meg. Ezek a történetek nagyrészt a szexualitáson alapulnak, valamint a női olvasók épp az explicit ábrázolásuk miatt részesítik előnyben a szemérmesebb és érzelmesebb shojonál. Sok rajongó érdeklődését ezzel magyarázza: „Egy pasi is jó, de kettő egymáson még jobb”.

Magát a rajongók által alkotott szubkultúrát sokan támadják azzal, hogy mellőzik a realitást. Egy nők által kreált világban, ahol homoszexuális férfiak a főszereplők, valóban alacsony a valóságfaktor, azonban sok esetben nem is törekszik valós képet festeni erről a jelenségről.

A mangákban fellelhető karakterek gyakran unisexek, amely miatt a nők könnyebben beleélhetik magukat az általuk kiválasztott szereplő életébe. Ám ezek a művek is hordoznak a homoszexuális kapcsolatokra jellemző vonásokat, de ezek felismerése, rendszerezése és összegzése túl átfogó lenne.

Egy biztos: a yaoit a fantázia termékeként, a romantika átalakulásának igényére adott válaszként definiálhatjuk. Hatása az előítéletekkel szemben nem negatív, sokkal inkább arra buzdítja az olvasóit, hogy elfogadjanak olyan dolgokat, amelyek eltérnek a megszokottól.

A yaoi műfaj népszerűsége kapcsán már igenis megmutatta, hogy van létjogosultsága. Hiába érik támadások, töretlen marad és befogadóitól csupán megértést kér. De vajon akkor is népszerű maradna a műfaj, ha megkapná a társadalom elismerését, és a rajongóinak többé nem kellene a merevlemezük mapparendszerének mélyére száműzni őket?

CikkCakk

A képregény felfedezése

Bizonyára mindenki tudja, mi is az a képregény. Hogyne tudná, nem igaz? Hiszen egyértelmű: a képregény egy olyan dolog, amikor kép, meg a szavak együtt, és olvasom, meg bumm, szuperhős, manga, képkockák, no meg Asterix, és egy kicsit Garfield. Aki szeretne ennél többet tudni, annak ajánlom Scott McCloud könyvét, aminek címe: A képregény felfedezése.

Nyilván sokaknak ismerős a helyzet, miszerint olvasnak egy tanulmányt, esetleg egy cikket, aminek a témája megkívánná az illusztrációt, mert – teszem azt – a festészet rejtelmeibe próbálja beavatni a befogadót, de vizualitása kimerül a szöveg tördelésében. A megértés így nehezebb, valamint lassabb is, mert minden említett kép külön guglizást igényel. Scott McCloud könyvénél ez a szituáció ”előfordulhatatlan”. Ugyanis A képregény felfedezése egy képregényekről szóló képregény. Az író-rajzoló figurája kétszáz oldalon keresztül, képkockáról képkockára feltűnve ismerteti velünk azt a varázst, amitől a képregény több mint szöveg és kép, festészet és irodalom mostohagyermeke.

Megtudhatjuk például, miért is szeretjük a rajzfilmfigurákat, találkozhatunk több ezer éves képsorokkal, miközben elénk tárul a képregény mint művészet és mint médium teljes eszköztára, vagy szavak és képek bonyolult kapcsolatáról, absztrakcióról és jelentéstanról is olvashatunk érthető nyelven. A képkockák, a tér és az idő kapcsolata, a szavak és a képek együtthatása, a mozgás ábrázolása, a hangok és szagok megjelenítése, a keretezés – mindez olyan egyszerűnek tűnik. McCloud varázsa, hogy először megmutatja ezen dolgok összetettségét, majd az olvasással haladva kibogozza a szálakat. A példaként felhozott képregényeket, figurákat az eredeti alapján újrarajzolja, így nem törik meg a folytonosság.

Egy globálisan értelmezhető képet kapunk, azaz a képregény fajtáit, legyen szó tartalmi, stílusbeli vagy kulturális változatokról, figyelmen kívül hagyja – csak olyankor emeli ki például a japán mangák sajátosságait, amikor az épp releváns, vagy meglepő. Scott McCloud egyszerre tanít és szórakoztat, hitelességét erősíti, hogy egyben virtuóza annak, amiről ír. A könyv elolvasása után garantált a képregény átértékelődése az emberi elmében, sőt mivel az alkotással kapcsolatban is találhatunk benne néhány hasznos kiindulási pontot, megeshet, a gyanútlan olvasó a képregény-készítéshez is erős vágyat érezhet. Mellékhatásként jelentkezhet továbbá, hogy A képregény felfedezéséről az értekező képtelen lesz negatívan nyilatkozni.

(A képek forrása: geekz.blog.hu)