Category Archives: Céhkaptár

Céhkaptár

Isten a bevásárlóközpontban

Feltámadt – mondta az angyal a pult mögött, miközben szórakozottan bambultam a bizsufülbevalókat. Értetlenül pillantottam rá. Gyönyörű kék szemei voltak. Amúgy is bezsongok, ha egy nőnek kék szemei vannak, neki pedig olyan tüzesen izzó volt. Kisfiús szégyenlősséggel kaptam el tekintetem, de láttam, hogy elmosolyodik. Biztosan tetszett neki, hogy tetszik nekem. Jó lenne beszélgetni vele, elhívni egy kávéra, vagy valami, de nincs pénzem. Lopva pillantok újra felé, próbálok úgy nézni mellére, hogy le tudjam olvasni a névcímkét és közben ellenálljak annak a hipnotikus hatásnak, mely erőt vesz rajtam, amikor két ilyen csöppformát meglátok. Végül mint félénk kutya, behúzott farokkal araszolok el az erőtérből, mely körülötte izzott, de az a bizsergés nem szűnt meg bennem, hiába próbáltam átadni magam a körülöttem kavargó hangulatnak.

Ünnepnap a mai, szokásosnál nagyobb tömeg hömpölyög a szinteken, mindegyiken más szórakoztató program zajlik, a gyerekek a játékrészlegen futkároznak, rimánkodnak, vagy nevetnek, a felnőttek moderáltabban fejezik ki hasonló érzéseiket egymásnak, az őket érdeklő részlegeken. Akár vasárnap is lehetne, mindenki szépen öltözött, mintha templomba készült volna, ünnepi ebédre, vagy esti fogadásra, esetleg fergeteges partira. Pedig csak egy új szárnyat nyitottak meg a Hajó Plázában. Hatalmas hacacárét csaptak, hogy beindítsák a vásárlóerőt és lám működni fog a dolog. Itt-ott egy-egy biztonsági ember, vagy egy uniformisba öltözött, válogatott lány ministrál, hogy a szertartás rendben és a lehető legolajozottabban folyjon.

– Szevasz, papa. – szólal meg egy bizonytalanul ismerősnek tűnő hang valahol mögöttem. Gondolkodom, vajon nekem szól-e a köszöntés, vagy két ismerős találkozott és így köszön egyik a másiknak. Semmi nem múlik azon, hogy megforduljak, hát megfordulok. Két régóta látott ismerős néz vissza rám.

– Szasztok, ember. Mizu? – kérdem tőlük amolyan urbánus lazasággal. Az egyik valami lelkészféle, a másik meg jogász.

– Itt ni, jöttünk, hogy itt legyünk, viszont ne legyünk máshol. – mondta a lelkészféle. Hangján érződik, hogy kezd belejönni szerepébe. Enyhén dallamosabban beszél, mint mások és egy picit lassabban, mint régen. Sokkal jobban artikulál, nem túlzottan, érthetően, és mosolyog mellé. Látszik, mikor húzza túl a mosolyt, kicsit ráerősítve a természetes örömre, mint most. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Kezet fogunk.

– Hogy vagy? – kérdi tőlem. – Jól. Nálatok mi az ábra? – Szokásos.

– Nálad? – kérdem a jogászt. – A Megyei tanácsnál dolgozom.

A pap maradt a felületes udvariasságnál, a jogász pedig munkahelyére hivatkozik. Hümmögök és azon gondolkodom, lesz-e értelme velük tölteni az időt. Próbálok találni valami közös kapaszkodót, valami témát, mely mindhármunkat érdekelhet. Mégsem fordulhatok csak úgy sarkon, de kellemetlen is lenne ilyenkor, egy ilyen helyen kibúvót keresni, hiába szabadkoznék, mindketten tudják, hogy én is időt tölteni és nézelődni jöttem ide, ugyanúgy, mint ők, és egyből rájönnének, hogy nem kívánt társaságnak számítom őket. Olyan ez, mint egy katolikus szertartáson a padba szorulva, térdepelés közben azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne kiszabadulni onnan, mert egyre erősebb a sejtés, hogy az ember egzisztenciája nem függ semmiféle teológiától, de sokan vannak már, akikkel kialakult valamiféle szociálisnak mondható viszony, és ha most hagynék csapot-papot, akkor ki tudja mit gondolnának. Azért mégsem lehet így. Valahogy fel kell építeni a távozást, ki kell alakítani az egérutat, fel kell lazítani a kapcsolatokat, hogy ne tűnjön fel, ha már nem vagyok ott, vagy ne tűnjön drasztikusnak, ne adj’ Isten, megbotránkoztatónak, hogy a testvér hajótörést szenvedett a hitben és itt hagyta a közösséget és az egyházat.

Feszülten próbálom tartani az érzelmi távolságot és azon igyekszem, hogy ne legyen észrevehető. Nem akarok bonding-olni velük, így minden ilyen kezdeményezést mosolyogva térítek el egy érzelmileg semleges zónába. Még érzem a bizsergést, mely a kék szemű angyal erőterében ragadt rám és frusztrál, hogy arra sincs pénzem, hogy meghívjam egy kávéra. Bámulatos, hogy az anyagi státusz mennyire meghatározó lett, mintha átvette volna az uralmat azok fölött a transzparens érzések és érzelmi viszonyulások fölött is, amelyek képesek létezni pénz nélkül. Beférkőzik a tudat zugaiba és ott rág, mint a bűntudat, vagy mint a kisebbségi komplexus az Isten-képhez képest, hogy az ember sose érezze magát autonóm entitásnak, hanem mindig valami máshoz viszonyítva határozza meg önmagát, a templomban az Istenhez, a bevásárlóközpontban a milliomoshoz.

– Ne haragudjatok – szabadkoztam – de valami eszembe jutott, amit el kell intézzek. – mondtam nekik.
– Semmi gond, biztosan találkozunk még – válaszol a jogász, és kezet fogunk. A lelkész is kezet nyújt.
– Isten áldjon. – Még ütközünk. – mondtam nekik és elindultam a bizsupulthoz, ahol a kék szemű angyal strázsált.

– Szia, újra. – Helló. – köszön vissza mosolyogva.

– Meddig dolgozol? – 6-ig… – Szóval Hajni… – merthogy leolvastam nevét a címkéről. – … Tamás vagyok. – Mutatkoztam be kissé esetlenül, saját szavamba vágva. – szóval Hajni, 6-ra idejövök. Eljössz velem sétálni?…

– Aha. – válaszol rövid szünet után, enyhe kislányos huncutsággal a hangjában. – mégis van Isten – sóhajtottam fel magamban megkönnyebbülve.

– Akkor, viszlát 6-kor. – mondtam neki vidáman.

– Viszlát.

Céhkaptár

Egy estém otthon

Az automata hangosan csattant és kidobott két fém dobozkát. Ittunk: apám és én. Otthon, a fehérfényű konyha hideg élei között. Pár éve már, legyőzve időt és távot, utazgatom az űrben. Kezében megremeg a doboz, de nem mondok semmit, csak sóhajtok. Régen jártam itthon. És az idő mégsem állt meg közben. Kérdezget. Az ionpisztolyom a tokban pihen. Itthon nincs veszély. Hiszel-e már Évában? megkérdezhetném apámat, de nem teszem. Minek? Az idő megállt. Miért nem látom magamat meleg tekintetében? Érdeklődés ragyog a barna szembogarakban, de a kitines páncél engem visszatart. Végül ő kérdez:
– Unokát miért nem hozol haza? Férjet? Mindent láttál és adtál, de mondd, mit kaptál Te? –gondolom, azt hiszi, nekem is ez hiányzik. Nem látja, hogy a lánya boldog? Nem, mert nem mosolyogtam. A szénsavas kotyvalék megragadta a torkom. Mondjam el? Magyarázzam újra? Minket más vezet, és ha most ott lennék, azon az idegen bolygón… talán a távolság jót tenne: még több? Minek?

Egy éve minden szempár felragyogott: az örök ifjúság szérumát tartotta kezében a tudós, aki csak meg-megtörő alakjában tartott róla előadást szerte a világon. Aztán jött a mellékhatás. Tudtuk, hogy néhány dolgot lehetetlen elérnünk és ő apró, digitális szemcsékké hullott szét. Karácsonyra szántam neki, de végül, három bolygóval arrébb, darabokra zúztam szét az apró üvegcsét. A reményem elveszett. Neki már rég nem volt akkor.

– Volt valaki… –szemöldökét felhúzza. Épp csak egy izom rándul meg a szája szegletében. Az arca mindent elárul: halványulva, keserűen motyog.

– Jó itt neked? – válaszol rá: nevetésében mély hangjának csak árnyéka. Sóhajtok: az a tudós azt hazudta, mehet jól. Pedig csak rosszul mehetett. Anyám is megjött, hologramszerű alakja maga az elrettentő valóság. Tekintetével simít végig rajtam. Főzni tanított, élni, ahogyan ő és ahogyan a többiek. Sosem sikerült nekem, pedig én sem vagyok különb.

Vártak rám és az asztalhoz leülve már érzem, ahogyan lassan besöprik a fehéren ragyogó plasztik lap alá minden elvárásuk és szerethetnek. Ünnepre terítettek: az anyáról lányára szálló ezüst étkészlet barátságosan csengett össze, mintha azt suttogta volna, én semmit sem várok majd tőled. Az első falat alig ment le összeszorult torkomon: vajon meg nem született lányom is félszegen áll majd sosem volt apja előtt?

 

Céhkaptár

Textuális izgalomban

avagy mese a mesélés meseszép meseségéről

Mesélj valamit! 

Pupillája kitágul és úgy néz. Apuuu! Pilláját rezegteti. Re. Pu. Nem kér bocsánatot. Nem is medvefia.
Meséljek? Élőszóban jobban szereti a mesét.
Mesélőszóban. És tudja, hogyan bírjon mesélőszóra. Ő a bíró és itt él, ítél. Mesélőtávolban vagyok, így hát megadom magam. Tartozom neki, megadom. Nem lesz adomháború. Ezt megfogadom. Megadományozok neki egy mesét. Nem egy adomát. Mesét. De a tejet jobban szereti, mint az étet. Éteri hangon, mindig nyafogva ezzel étet. Néz. Magasra tette a tétet. Mi lesz, ha nincs mese? Nem lesz semmi se? Sem mise, sem mese. Néz rám, Attila vére. Huncut. Vág az agya. Sebesen. Mert megvágta. Nem áll ilyenkor jól a szeme se. Ellágyulok. Mit tehetnék? Mesélek. Csak meg ne vágjanak a mesélek.

Volt egyszer, hol nem volt, szerintem még most is van, mert láttam feltüntetve egy autóstérképen, volt egyszer egy erdő.

Ne máár! Mindig csak erdő! Nem erdő, nem erdő, ne merd ő! Legyen egy kert. Nem kertel, bekerített.
Volt egyszer egy kert, ott éldegélt egy kis nyuszi, egy borz és egy…

Oroszlán! Egy nagy zöld oroszlán, aki folyton véres csontot szopogat! Egy igazi oroszlánt, egy Múfaszát. (Nekem ez az oroszlán elég műfasza, hiába szimbatikus a gyereknek. Nem mesélek róla. Egy csillámláma sokkal faszább.)
Nem, oroszlán nincs a kertben. Csak boroszlán, de az növény. Az oroszlán elment a henteshez csontért, mert csontfüggő.

Függő? 
Az, amikor nagyon szeretsz valamit és más nem is érdekel annyira. Mint ahogy te is a kisautóidat félredobod, ha hozok neked télifagyit.

Akkor én télifagyifüggő vagyok? 
Dehogy. Legfeljebb fagyifil. Viszont a nyuszi répafüggő volt, egyszer karotinmérgezés viszi a sírba (remélem nem akkor, amikor én mesélek róla), most is a szája szélén fityegett egy répa.

És a borz? 
Az fülönfüggő volt. De csak szigorúan a szabadidejében, mert horrorfilmekben vállalt munkát, mint borzasztó.

Ha nem oroszlán, akkor mi van még a kertben? 
Csibedrótfonat, tyúkhúr, szélkakas, pulykatojás, egy szőlő kacsa, meg egy szőke liba.

De ezek mind baromfiak, madarak. Őket a levesben szeretem meg rántva, nem a mesében.
Legalább szikvíz legyen benne. 

Jó, de többet ne szólj bele. Szóval ott settenkedik még a kertben Vágó István a szikvízmester, aki szénsavazza a nyuszi kávézaccát, amiből feketén szokott jósolni.

Befesti magát korommal? 
Nem, mert Negró, a torok kéményseprője, aki az utca korom- és sötétségneppere, a héten a torkokban csak gennyet, uvulán fennakadt fonémákat és ételmaradékot talált. Viszont új terméke volt a mandulás süti.

Nem értem. Mi az az ételmaradék? 
Minden, amit nem eszel meg.

Akkor Kutyus is ételmaradék? Hiszen én őt nem eszem meg. Csalódottan emeli felém a félszemű, összenyálazott plüsskutyát.
Azért látom, próbálkozol. Nevet. Betakarom és folytatom.
A kertben élt hát a karotinista Nyuszi és az elfoglalt borz. Vágó István bácsi – aki egy nagyon okos ember volt, ezért tudta, hogy a csirkehús finom, de még finomabb főve -, levágta az összes baromfit és nyamm megette. Borz el volt foglalva, mint Magyarország a török alatt, Nyuszi meg ugye karotinista volt és túlrágta magát, szóval észre se vették, mi történik. De Cirmi Rex észrevette. Kérdőre vonta: – Te megetted a tyúkól lakóit! – Van benne valami – mondta –, kárpótlásul legyen ön is milliomos! És odaadta a maradék szikvizét. Ami nem ért ugyan milliókat, de legalább volt benne bubi. De most már a szikvízmester távozik a meséből, úgyse idevágó.

Cirmi Rex milyen állat volt? Dinó? – kérdezi álmosan.
A kutya-macska barátság túlhajszolásának terméke volt Cirmi Rex. Félig kutya, félig macska. Ráadásul nem keresztben, hanem hosszában: a jobb oldala volt a kutya, a másik meg a macska. Tudott nyávogni és ugatni is, de csak egyszerre, és azokat a hangokat, amiket kibocsátott, még egy csillámkukiláma (csillámfaszláma, csak a gyerek előtt mégse) is megirigyelhette volna. Cirmi Rex csak zöldhagymás tejet ivott kutyakeksszel, és ő volt az egyetlen a három barát közül, aki…

Hatászünetet tartok. Egy „á” nem hallatszik alatta, nem hogy hat. A mese hatott. A dallam elhozta álommanót. Most már lommanó. Óvatosan folytatom.
…Aki megmenthette a Kertet. „Többet ésszel, mint kertésszel” volt Cirmi Rex jelszava. De most ő is aludni tér. Ennyit ér. Egy aludnit.
Ledőltem én is.
Ennél azért többet. Az én mesehősöm. Én találtam ki! Neki még neve is van.
Elképzeltem a hibrid jószágot, amint kimegy az utcára és nézi az utcatáblákat, míg felvillan Aludni tér. Aludni. Hol lehet Ludn, és milyen, aki onnan származik? Aludttej. És felébred? Vörös. Röstellem. Stanislaw Lem felveszi felsőruházatát. Lemming. Kína. Ming-dinasztia. Ming aztán tudjuk ,mi a jó neked. Minga óra. Mingát kenyeret! Retekkell. Kenyeretekkel. Retek kell hozzá?
Felriadok. Adok. Jobb adni, mint kapni. Főleg, ha ütnek. Mellette maradok. Elmenteném, a pillanatot. Mara doc. Mar a dokk. Marabú. Savas vagy lúgos? Mennyi a bú pH-értéke? Ha meghal a szomorúság, rendezzünk bú tort. Ne búsulj, nem vagy juhász, sem juhdáma vagy juhbubi. Juhlcsi se. Ő maradjon csak a Szomszédban. A Szomszéd dokkban, meg Jancsival a kemencében.
Ki vagy te? Ki leszel te?
Álmában nem csenget picit. Inkább mosolyog. Jé. Még a füle is mosolyra áll. Álmodik. Nem igazi moderátorok. A moderátorok kéményseprője. Negró. Elég a rasszizmusból.
Álmodok.
Uff, én meséltem.
Éltem.
Héé! Hahóó.
Meséljen már valaki!
(Fekszem és várok. Milyen sötét van a szemhéjamon belül.)

Céhkaptár

Teleki néz is

„Egyre szűkebb ez a folyosó, szorít a két fal,
a mérleg nyelvet ölt rám, dönteni kín dolog!”
Pál tétován görgetve gondjait görnyedve
László festménye elé imbolyog.

„Azt kérded, ha vetek egy balkáni pillantást,
a Dráva-híd pillérei között mit látok?
Derék szlávok lakta térség, ha délre lépnék
megcsalnám az örök barátságot.”

„Miért nem ülök én veszteg, hát hajoljunk-e meg
a számos tenyeres-lánctalpas legény előtt?
Gyűlnek, mint ivók tivornyákra, s tiporják a
margaréta borította mezőt.”

„Megérted. Köszönöm. Merre fordítsam fejem?
Fájón fojtogat a nyakamra szabott garott.
Felemelsz magadhoz? Elfutni nem magyar sors!
Hogy is hagyhatnék itt csapot-papot?!”

„László, ne szegezz rám pisztolyt, elment az eszed?!”
Másnap egy tetemet találnak a képtárnál,
golyó sebe lelkében, fekete kelmében
az ország Pál ravatalánál áll.

Céhkaptár

Isteni pillanatok


VLADIMIR: Nem mondta biztosra, hogy jön.
ESTRAGON: És ha nem jön?
VLADIMIR: Akkor holnap megint eljövünk.
ESTRAGON: És holnapután is.
VLADIMIR: Esetleg.
ESTRAGON: És így tovább.
VLADIMIR: Azaz, hogy…
ESTRAGON: Amíg el nem jön. 

Ez a reggel se volt más, mint a többi. Kávézott, elolvasta a lapokat és megigazította a nyakkendőjét. Futólag belepillantott a tükörbe, elégedetten megszemlélte magát és kilépetett a bejárati ajtón. Az autója – az Égi Szekér, ahogy tréfásan becézték, rajta cége, a Szent Bálvány emblémájával – ott állt a ház előtt, mellette pedig a sofőrje S. György és a titkárja S. Gabriel, mindketten a cég által előírt kötelező sárga, giccsesen fénylő tányérsapkában.
– Laudetur! – köszöntek egymásnak a megszokott módon, majd beszálltak a kocsiba. Szavak nélküli megegyezés volt köztük, hogy addig nem beszélnek munkáról, amíg ki nem érnek a birtok területéről és istenhozzádot nem intenek az öreg kapusnak, Péter bácsinak.
Ahogy suhant előre az autó a fehér márványkövezeten, egyre jobban látszott az apó kedves kis házikója. És már látták is, ahogy Péter bácsi szalad kinyitni a kaput, kezében nagy, sárga kulcscsomóját lóbálva.
– Isten önnel Péter bácsi! – kiabált ki a kocsiból S. György. – Aztán nehogy beengedjen mindenféle semmirekellőt, mint a múltkor! Akkor se, ha azt állítaná magáról, hogy pap! Hallja e, a papok mind gazemberek!

A kocsi kigördült a kapun és végre rátérhettek a mai menetrendre.
– Na, hova megyünk ma Gabriel? Kik várnak ma segítséget tőlünk? A rászorulók, a nyomorultak, a szerencsétlenek, az éhezők, netán a lelki válságban szenvedők, az erkölcsi nyomorban fetrengők vagy a börtöntöltelékek? Kinek van ma szüksége ránk, ki akar ma a lelki táplálék örömében részesülni?
– Nos, Mr. Godot – felelte S. Gabriel a jegyzeteiben lapozgatva- szerény véleményem szerint nem csak a felsorolt nagy szükségben szenvedőknek, hanem mindenkinek egyformán hallania kellene az Ön szavait. De ha javasolhatnék valamit, akkor menjünk ma a bolondokházába, van ott egy nagyon súlyos eset, akit mihamarabb látnia kellene.
– Ha emlékezetem nem csal, tegnap említett nekem két csavargót… mi is volt a nevük… talán Vladimir és Estragon, akik már az öngyilkosság szélén állnak és napok óta rám várnak az út szélén, árokban alszanak. Nincs mit enniük, csak fehérrépa és már teljesen kétségbe vannak esve… Ezt igazán nem hagyhatjuk annyiban S. Gabriel, nem gondolja?
– Uram, valóban azt ajánlanám, hogy hozzájuk menjünk ma, ha nem találnám súlyosabbnak ezt az őrültet, minden bármelyik másik estnél. Tudja Mr. Godot –fogta Gabriel suttogóra a hangját – ez az elmebajos azt állítja magáról, hogy ő Dionysos, de még ez nem is lenne olyan nagy baj, hanem azt mondja cégünkről, hogy bálványimádást gyakorlunk titokban… de még ezt is tudnánk valahogy kezelni, hiszen a negatív reklám is reklám… de amit magáról állít Uram, hát az már tűrhetetlen.
– Miért, mit mondott rólam?
– Azt, hogy Ön halott! Azt, hogy Ön megszűnt létezni a világ számára! – mondta megborzongva S. Gabriel.
– Hahaha! Ne vegye a szívére kedves Gabriel! – nevetett fel jókedvűen Mr. Godot –Még hogy meghaltam! Hahaha, hát ez jó. Akkor meglátogatjuk ma ezt a Dionysost. György, a bolondokházába! Gabriel, mit kell tudnunk erről a jóemberről?
– Friedrich Wilhelm a tragikusan elméleti ember, aki éltét veszedelmesnek gondolta, holott egy könyvelő is többet és veszélyesebben élt, mint ő. Mondják, egyszer lement a postára és meglátta, hogy egy konfliskocsis veri a lovát és habár egész életében a részvét ellen beszélt most mégis zokogva borult a megvert ló nyakába. Folyton leveleket írt a pápának és Európa uralkodóinak közös Római találkozóra invitálván őket. A kezdetektől szörnyű dolgokat mondott cégünkről és pocskondiázta azt, végül aztán állapota odáig fejlődött, hogy azt állítja: Ön meghalt.

Megérkeztek a kórház elé. Csillogó-villogó, modern üvegépület volt. Látszott rajta, hogy itt bizony nem bolondokként kezelik a pácienseket, hanem betegekként, akiknek kiemelt figyelem és nyugalom jár, csendes környezetben. Azonban az épületben a kívülről látszó nyugalomnak nyoma sem volt, őrültekháza uralkodott: halomba dobálva hevert mindenféle kórházi limlom: matrac, öreg, rongyos köntös, nadrág, kék csíkos ing, hasznavehetetlen lábbeli. Mr. Godot-ot persze mindenki ismerte, nem is kellett elővennie kártyáját, mellyel igazolta volna, hogy tagja az orvosok szövetségének és hogy okleveles pszichiáter. Minden ajtó megnyílt előtte, a nővérkék pedig álmodozva mosolyogtak rá és Gucci márkájú öltönyére. S. Gabriel gyorsan elszaladt a főorvosért, aki el volt ragadtatva a hírtől, hogy a híres pszichiáter meg akarja vizsgálni egyik betegét.
– Természetesen Doktor Úr, hogyne-hogyne! –válaszolta S. Gabriel engedélyt kérő kérdésére válaszolva és szinte dagadt a büszkeségtől. – Nagy megtiszteltetés a mi kis kórhátunk számára, hogy egy olyan valaki, mint Ön! Nem találok szavakat a meghatottságtól!
– Ugyan-ugyan szóra sem érdemes! –mondta joviálisan mosolyogva Mr. Godot. – Ha megtenné, hogy a páciens kórterméhez vezet.
– Doktor Úr, ez a bizonyos Friedrich Wilhelm nem ebben az épületben van elszállásolva, nem tudta?- kérdezte a főorvos. – Ő egy egyedülálló melléképületben lakik, a hatos számú kórteremben, ahol a különösen őrülteket tartjuk. Kövessenek, kérem!
A kórház udvarán bojtorján-, csalán- és vadkendererdő közepette kicsiny melléképület húzódott meg. Bádogteteje megrozsdásodott, kéménye félig bedőlt, a tornácra felvezető lépcső elkorhadt és benőtte a fű, a vakolatnak pedig csak nyomai látszódtak itt-ott.
– Ugye milyen bájos helyen ápoljuk legsúlyosabb betegeinket? – kérdezte a főorvos lelkesen. Kérem, hogy kísérője maradjon kint, amíg maga megvizsgálja őt!- tette hozzá, majd bevezette Mr. Godot-ot a korhadt, kilincsnélküli ajtón.

A beteg, Friedrich Wilhelm és őrzője – az alacsony, vörös orrú és roskatagnak látszó Nyikita – egyedül éltek a hatos számú kórteremben. A fal mocskos-világoskék színű volt, a mennyezet pedig olyan füstös, mint a szénégető viskóé; az ablakokra rács volt szerelve, a padlót pedig három hónapos szemétréteg borította.
A beteg kemény tekintetű férfi volt, félrefésült frizurája és hatalmas bajsza erős vonásait csak még jobban kihangsúlyozták. Nem látszott őrültnek, sőt normálisabbnak látszott majdnem mindenkinél, akivel eddig Mr. Godot hosszú pályafutása alatt találkozott.

Im- ígyen szóla Mr. Godot:
– Szeretem az embert. Téged pedig, ki oly könnyen eldobott magától, téged még jobban szeretlek. Miért tagadtál meg engem?
– S én – felelé a beteg – ugyan miért vonultam kórházba, elzártságba? Nemdenem azért, mivelhogy nagyon, de nagyon szeretem az embert. De téged meg kellett tagadnom, mert már nem élsz.
– Nem élek? Hát nem lélegzem, járok, beszélek ugyanúgy, mint Te?
– Lélegezhetsz, járhatsz, beszélhetsz úgy, mint én, akkor sem élsz már!
– Ne beszélj badarságokat, nem látod, hogy életben vagyok? Az emberek tisztelnek, imádkoznak hozzám, segítek rajtuk, hát teljesen vak vagy?
– Tisztelhetnek, imádkozhatnak, segíthetsz rajtuk, akkor sem élsz már! Meghaltál, mert csak egy bálvány vagy, valódi énednek halvány mása csupán. Meghaltál, mert eredeti értelmedet elvesztetted. Az emberrel való együtt szenvedésed ölt meg téged!
Im- ígyen szóla Friedrich Wilhelm és elővéve egy pisztolyt lelőtte Mr. Godot-ot.

VLADIMIR: Holnap felkötjük magunkat. Szünet Ha csak Godot meg nem jön.
ESTRAGON: És ha megjön?
VLADIMIR: Akkor megmenekültünk. (Leveszi a kalapját – hajdan Luckyé volt -, belenéz, belenyúl, megrázza, visszateszi a fejére)
ESTRAGON: Akkor hát megyünk?
VLADIMIR: Húzd föl a nadrágod!
ESTRAGON: Mit mondasz?
VLADIMIR: Húzd föl a nadrágod!
ESTRAGON: Hogy húzzam le a nadrágom?
VLADIMIR: Húzd föl a nadrágod!
ESTRAGON: Persze, persze. (Felhúzza a nadrágját) Csend
VLADIMIR: Megyünk?
ESTRAGON: Menjünk. 

Nem mozdulnak
Függöny

Céhkaptár

Ágy a szörny alatt

Tóth Laura

Céhkaptár

A hetedik napon

Éjszaka volt. A herceg alig látott valamit, de a bestia hatalmas testének mozgása és izzadt fújtatása elárulta, honnan fog lecsapni.

Már ötödik napja harcoltak a fennsíkon – a sárkány barlangja előtt –, melyet buja erdő ölelt körbe. A hajnal első fényei megvilágították a hegy oldalán csorgó patakot és alant a türkizkéken csillogó kikötőt.

A hercegnőért klasszikus lovagi szabályok szerint vívtak, bíraként a hegy főpocka szolgált.

– Hetedik nap! – kiáltotta el magát vékony hangján. A sárkány fellélegzett:

– Na, végre!

A herceg meglepve engedte le kardját. A hetedik napon megpihent szabálya erre is érvényes lenne?

– Egy nap pihenő, barátom – szólt a fenevad, majd a levegőbe emelkedett, és a tenger felé szállt, hogy megmártózzon.

– És most? – fordult a herceg tanácstalanul a főpocokhoz.

– Őfelségének egy teljes nap áll rendelkezésére. Pihenhet, elláthatja sebeit. A sárkányra ugyanez vonatkozik. Holnap hajnalban folytatódik a küzdelem. – a pocok meghajtotta magát, s eltűnt két bokor között. Hirtelen nagy csend támadt. Erre már a hercegnő is előmerészkedett a barlangból.

– A hetedik nap?

– Így igaz. Olybá tűnik, hogy ezt a mi országunk szabályzatából kihagyták… Lehetek bármiben szolgálatára, kisasszony?

– Hátrább az agarakkal! Az igenig maga semmilyen szolgálatokat ne forgasson a fejében!

– Akkor mit kíván most tenni?

– Ma nekem is szabadnapom van. Az udvaroncok nélkül. Látja azt a hajót, ami most fog beérkezni? Tele van kiéhezett matrózokkal. Úgy döntöttem, az ő társaságukat élvezem ma.

– De kérem!

– Ó, ne sápadjon már le! Megnyugtathatom, asszonyaként engedelmes és aszexuális leszek. Mutatgathat majd a diplomatáinak mélyen dekoltált ruháimban. A magam uraként azonban a szabadnapomon erre vágyom. Javaslom, használja ki Ön is! Isten Önnel! Holnap találkozunk.

A herceg magára maradt. Lemosta magát és ruháit a patakban. Fogott egy nyulat, amit megnyúzott és tűzön megsütött. Jóllakva heveredett le egy sziklás párkányra, melyet kellemesen sütött a nap. Mit is csinálhatna még ebben az egy napban?

Otthonában, az udvarban mindig mindenki megmondta, mit tegyen. Az edzője a kardforgatás gyakorlását tanácsolná. Az udvari lírikus elmélkedésre vagy költészetre intené. Elénekelhetné az ódát, amit nemrég tanult. Csinálhatott volna fekvőtámaszokat és felüléseket. Lecsutakolhatta volna lovát. Esetleg szedhetett volna virágot a hercegnőnek. Befoghatta volna azt a ritka békafajt, ami csak itt ezen a kicsiny szigeten honos. Vagy megkereshette volna a rég elhunyt kalózkirály elrejtett sírját, a legenda szerint egy víz alatti barlangban van. De a kis kikötőbe is lemehetett volna, az egyik udvarhölgy bátyja itt nyitott fogadót.

A herceg végül egyiket sem tette ezek közül. Ott maradt a sziklapárkányon. Napozott és maszturbált.