Category Archives: 2011 Nyár

Céhkaptár

Isten a bevásárlóközpontban

Feltámadt – mondta az angyal a pult mögött, miközben szórakozottan bambultam a bizsufülbevalókat. Értetlenül pillantottam rá. Gyönyörű kék szemei voltak. Amúgy is bezsongok, ha egy nőnek kék szemei vannak, neki pedig olyan tüzesen izzó volt. Kisfiús szégyenlősséggel kaptam el tekintetem, de láttam, hogy elmosolyodik. Biztosan tetszett neki, hogy tetszik nekem. Jó lenne beszélgetni vele, elhívni egy kávéra, vagy valami, de nincs pénzem. Lopva pillantok újra felé, próbálok úgy nézni mellére, hogy le tudjam olvasni a névcímkét és közben ellenálljak annak a hipnotikus hatásnak, mely erőt vesz rajtam, amikor két ilyen csöppformát meglátok. Végül mint félénk kutya, behúzott farokkal araszolok el az erőtérből, mely körülötte izzott, de az a bizsergés nem szűnt meg bennem, hiába próbáltam átadni magam a körülöttem kavargó hangulatnak.

Ünnepnap a mai, szokásosnál nagyobb tömeg hömpölyög a szinteken, mindegyiken más szórakoztató program zajlik, a gyerekek a játékrészlegen futkároznak, rimánkodnak, vagy nevetnek, a felnőttek moderáltabban fejezik ki hasonló érzéseiket egymásnak, az őket érdeklő részlegeken. Akár vasárnap is lehetne, mindenki szépen öltözött, mintha templomba készült volna, ünnepi ebédre, vagy esti fogadásra, esetleg fergeteges partira. Pedig csak egy új szárnyat nyitottak meg a Hajó Plázában. Hatalmas hacacárét csaptak, hogy beindítsák a vásárlóerőt és lám működni fog a dolog. Itt-ott egy-egy biztonsági ember, vagy egy uniformisba öltözött, válogatott lány ministrál, hogy a szertartás rendben és a lehető legolajozottabban folyjon.

– Szevasz, papa. – szólal meg egy bizonytalanul ismerősnek tűnő hang valahol mögöttem. Gondolkodom, vajon nekem szól-e a köszöntés, vagy két ismerős találkozott és így köszön egyik a másiknak. Semmi nem múlik azon, hogy megforduljak, hát megfordulok. Két régóta látott ismerős néz vissza rám.

– Szasztok, ember. Mizu? – kérdem tőlük amolyan urbánus lazasággal. Az egyik valami lelkészféle, a másik meg jogász.

– Itt ni, jöttünk, hogy itt legyünk, viszont ne legyünk máshol. – mondta a lelkészféle. Hangján érződik, hogy kezd belejönni szerepébe. Enyhén dallamosabban beszél, mint mások és egy picit lassabban, mint régen. Sokkal jobban artikulál, nem túlzottan, érthetően, és mosolyog mellé. Látszik, mikor húzza túl a mosolyt, kicsit ráerősítve a természetes örömre, mint most. Úgy teszek, mintha nem venném észre. Kezet fogunk.

– Hogy vagy? – kérdi tőlem. – Jól. Nálatok mi az ábra? – Szokásos.

– Nálad? – kérdem a jogászt. – A Megyei tanácsnál dolgozom.

A pap maradt a felületes udvariasságnál, a jogász pedig munkahelyére hivatkozik. Hümmögök és azon gondolkodom, lesz-e értelme velük tölteni az időt. Próbálok találni valami közös kapaszkodót, valami témát, mely mindhármunkat érdekelhet. Mégsem fordulhatok csak úgy sarkon, de kellemetlen is lenne ilyenkor, egy ilyen helyen kibúvót keresni, hiába szabadkoznék, mindketten tudják, hogy én is időt tölteni és nézelődni jöttem ide, ugyanúgy, mint ők, és egyből rájönnének, hogy nem kívánt társaságnak számítom őket. Olyan ez, mint egy katolikus szertartáson a padba szorulva, térdepelés közben azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne kiszabadulni onnan, mert egyre erősebb a sejtés, hogy az ember egzisztenciája nem függ semmiféle teológiától, de sokan vannak már, akikkel kialakult valamiféle szociálisnak mondható viszony, és ha most hagynék csapot-papot, akkor ki tudja mit gondolnának. Azért mégsem lehet így. Valahogy fel kell építeni a távozást, ki kell alakítani az egérutat, fel kell lazítani a kapcsolatokat, hogy ne tűnjön fel, ha már nem vagyok ott, vagy ne tűnjön drasztikusnak, ne adj’ Isten, megbotránkoztatónak, hogy a testvér hajótörést szenvedett a hitben és itt hagyta a közösséget és az egyházat.

Feszülten próbálom tartani az érzelmi távolságot és azon igyekszem, hogy ne legyen észrevehető. Nem akarok bonding-olni velük, így minden ilyen kezdeményezést mosolyogva térítek el egy érzelmileg semleges zónába. Még érzem a bizsergést, mely a kék szemű angyal erőterében ragadt rám és frusztrál, hogy arra sincs pénzem, hogy meghívjam egy kávéra. Bámulatos, hogy az anyagi státusz mennyire meghatározó lett, mintha átvette volna az uralmat azok fölött a transzparens érzések és érzelmi viszonyulások fölött is, amelyek képesek létezni pénz nélkül. Beférkőzik a tudat zugaiba és ott rág, mint a bűntudat, vagy mint a kisebbségi komplexus az Isten-képhez képest, hogy az ember sose érezze magát autonóm entitásnak, hanem mindig valami máshoz viszonyítva határozza meg önmagát, a templomban az Istenhez, a bevásárlóközpontban a milliomoshoz.

– Ne haragudjatok – szabadkoztam – de valami eszembe jutott, amit el kell intézzek. – mondtam nekik.
– Semmi gond, biztosan találkozunk még – válaszol a jogász, és kezet fogunk. A lelkész is kezet nyújt.
– Isten áldjon. – Még ütközünk. – mondtam nekik és elindultam a bizsupulthoz, ahol a kék szemű angyal strázsált.

– Szia, újra. – Helló. – köszön vissza mosolyogva.

– Meddig dolgozol? – 6-ig… – Szóval Hajni… – merthogy leolvastam nevét a címkéről. – … Tamás vagyok. – Mutatkoztam be kissé esetlenül, saját szavamba vágva. – szóval Hajni, 6-ra idejövök. Eljössz velem sétálni?…

– Aha. – válaszol rövid szünet után, enyhe kislányos huncutsággal a hangjában. – mégis van Isten – sóhajtottam fel magamban megkönnyebbülve.

– Akkor, viszlát 6-kor. – mondtam neki vidáman.

– Viszlát.

Nyelvi Fordulat

Jámbor József – Hadaka no ousama

 

 

 

CikkCakk

Szűz Mária és Elbereth

Szűz Mária és Elbereth avagy Katolikus szimbólumok J.R.R. Tolkien világában

John Ronald Reuel Tolkien a huszadik századi irodalom egyik kiemelkedő alakja, akit az olvasóközönség legfőképpen A Gyűrűk Ura című regényéről ismer. Ám a több mint ezer oldalas mű csupán része annak a mitikus világnak, amelyet a szerző már az 1910-es években elkezdett kialakítani, s amely végleges formát sosem kapott, hanem egészen az író 1973-ban bekövetkezett haláláig folyamatosan változott (Szilmarilok 9). Ez a fantáziavilág, vagy ahogyan ő gondolt rá: ez a hatalmas tündérmese irodalmi hagyatékának talán legfontosabb része. A történet kitüntetett szerepét nagyon jól mutatja a ráfordított idő (több mint 50 év), és az a tény, hogy ebben a művében keveredtek saját életének részletei, mint például tudományos érdeklődése és a szakterülete iránt érzett szeretete fantáziájának hatalmas gazdagságával. Fantázia! Talán éppen ez utóbbi miatt hangoztatta Tolkien, hogy egy szerző életének ismerete nem magyarázza meg azt, hogy hogyan működött a képzelete (Carpenter 115). Ennek megfelelően nagy óvatossággal kell kezelni minden kis részletet, ami a művet a valósághoz, az alkotó életéhez köti. Ez alól nem képeznek kivételt a vallásos motívumok sem, amelyek Tolkien fantáziáján keresztül szűrődtek át és épültek bele mitológiájába. Ezeknek elemzéséhez a szerző biográfiájának, de legalábbis vallásos életének ismerete szükséges. Jelen írás ezt a hátteret röviden foglalja össze, majd néhány konkrét példa elemzésével mutatja be a keresztény motívumok megjelenését A Szilmarilokban és A Gyűrűk Urában.

J. R. R. Tolkien 1892. január 3-án született Bloemfonteinben, Dél-Afrikában1, amely akkor még a brit gyarmatbirodalom része volt (Carpenter 16). Édesapja, Arthur Reuel Tolkien ebben a kisvárosban kapott állást, mint a Bank of Africa helyi kirendeltségének igazgatója (Carpenter 14). Felesége, Mabel Suffield (akkor már hivatalosan is Mabel Tolkien) a kontinens és a hely iránt érzett minden ellenszenve és kétsége ellenére is követte férjét és elhagyta angliai otthonát. Azonban második fiuk, Hilary születése után röviddel kiderült, hogy az afrikai klíma nem tesz jót az idősebbik gyermek, Ronald egészségének, ezért az anya úgy döntött, hogy fiaival együtt visszatér Birminghambe, ahol ő is nevelkedett (Carpenter 18). Mabel és a gyerekek 1895 áprilisában hagyták el Afrikát. A tervek szerint az apa is rövidesen követte volna őket, ám 1896 februárjában súlyos agyvérzést kapott és másnapra meg is halt. Felesége táviratban értesült arról, hogy még halála napján eltemették férjét (Carpenter 20).

A megözvegyült anya először a család segítségével próbálta meg eltartani két fiát, mindemellett a lehető legnagyobb önállóságra törekedett (igyekezett munkát találni és saját bérelt lakást fenntartani). 1900-ban, a rokonok tiltakozásának ellenére Mabel mindkét fiával áttért a Római Katolikus vallásra, amelyre a nagyrészt protestáns család a pénzügyi és egyéb támogatások megvonásával válaszolt (Drout 85). Ronald és Hilary katolikus iskolába kerültek, minden vasárnap templomba jártak, és édesanyjuk féltő szeretetében nevelkedtek. Mabel egészségét azonban erősen lerontotta a folyamatos terhelés, amit az anyaság és a család egyedüli szülőként való eltartása jelentett. A katolikus közösségben akadtak barátai, akik minden lehetséges segítséget megadtak neki és fiainak, de ennek ellenére is állapota súlyosra fordult. 1904 novemberében diabetikus kómába esett, majd hat nappal később meghalt (Carpenter 33).

„Az én édesanyám valódi mártír volt, és nem mindenkinek adja meg az Úr oly könnyen azt az ajándékot, amelyet Hilary és én megkaptunk tőle: egy anyát, aki halálra dolgozza magát, hogy gondoskodjék a fiairól és az ő hitükről”. Így emlékezett később édesanyjára Ronald, aki testvérével együtt az elhunyt asszony közeli barátjának, Francis atyának a gyámsága alá került. Visszaemlékezéséből kiderül, hogy saját hite és vallása milyen szorosan kötődött össze édesanyja emlékével, és egyben arra is magyarázatot ad, hogy később miért kapott hitében oly fontos szerepet Szűz Mária, vagyis a Katolikus hagyományban az anyaság megtestesítője és védőszentje (Carpenter 34).

Személyes kötődésén túl a katolikus hit a későbbiekben is teljes értékű spirituális élményt nyújtott Tolkiennak. Ennek bizonyítéka az is, hogy állítása szerint egy alkalommal megjelent előtte az őrangyala, mintegy az Isteni gondoskodást megszemélyesítve (Levelek 99). A Szentírás nem csak tartalmilag, de formailag is lenyűgözte: rajongása saját szakterülete, a filológia iránti szenvedélyében gyökerezett, amely számára a Biblia gazdag forrást nyújtott (Drout 87). A katolikus hagyományok és liturgia szintén különleges szerepet játszottak hitében. Hangsúlyozta a rendszeres gyónás és áldozás fontosságát, illetve Christopher fiával megtanultatta a teljes katolikus mise rendjét latinul (Drout 87). Mint azt látjuk, vallásában (ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy hitében is) Tolkien nagyon konzervatív volt. Éppen emiatt, az 1962-65 között tartott második vatikáni zsinat változtatásai és engedményei, amelyeket a hívek visszatérítése végett vezettek be, őt csalódottsággal, s olykor haraggal töltötték el (Drout 86). Michael fiához írt egyik levelében így nyilatkozott erről az időszakról:

„Úgy gondolom, nem tehetünk mást, minthogy imádkozunk az Egyházért, Jézus földi helytartójáért, és önmagunkért; mindeközben pedig gyakoroljuk a hűség erényét, amely valójában csak akkor válik erénnyé, hogyha kísértést érzünk arra, hogy megváljunk tőle” (Levelek 393).

Mindezek együttvéve jól mutatják Tolkien a Katolikus Egyházhoz való ragaszkodását, és a vallásában való elmélyülését, s megjegyzendő, hogy nem lehet e tényezők fontosságát eléggé hangsúlyozni (Drout 101). Egyáltalán nem meglepő, hogy hitélete munkáiba is beszűrődött, ám a képzelőerő fontosságára gondolva, a kérdés igen óvatos megközelítést igényel.

Maga J. R. R. Tolkien így írt a műveiben megjelenő keresztény motívumokról: „ A Gyűrűk Ura alapvetően valóban vallásos, méghozzá katolikus mű; megírásakor csupán tudat alatt, majd az átnézésekor már tudatosan is” (Levelek 172). Ugyanezen levélben Tolkien úgy magyarázza utóbbi állítását, hogy bár nem törekedett semmilyen vallási, vagy kultikus motívum adaptálására, ám utóbb az ilyen részleteket szándékosan hagyta benne a kész műben.

Az első ilyen elem a lembas vagyis a tündék által készített úti kenyér, amely A Gyűrűk Ura második könyvének nyolcadik fejezetében (a 2002-es kiadásban: első kötet, 432. oldal. Lásd: felhasznált irodalmak). Tolkien már egy 1958-ban írott levelében említi, hogy egyes kritikusok párhuzamot vontak a lembas és az eukarisztia, vagyis úrvacsora között (Levelek 288). Az összehasonlítás alapja talán az elnevezés, mivel a lembas Tolkien kitalált nyelvében, a sindarinban úti kenyeret jelent, ami így igen hasonlatos a „viaticum”-hoz [latin. „táplálék az útra”], amely a katolikus hagyomány szerint az utolsó áldozás, amelyet súlyos veszélyben lévő, vagy haldokló betegek szoktak megkapni (Drout 87). A Gyűrűk Urában Tolkien így írja le a tünde étket: „Az élelem javarészt nagyon vékony, kívül világosbarna, belül krémszínű ostyából állt” (Gyűrűk Ura I 492). Talán véletlen egybeesés, talán a fordító tudatos döntése az „ostya” szó, meg kell azonban jegyezzük, hogy az eredeti angol szövegben Tolkien a cake kifejezést használta, amely nem kötődik az oltári szentséghez [Sacramental Bread, Host, The Lamb] (Lord of the Rings 360). Aviaticummal való összefüggés érvét erősítik azok az utasítások is, amelyeket a tündék a lembassal kapcsolatban adtak a szövetség tagjainak: „Keveset egyetek egyszerre, s azt is csak ha muszáj. Mert ez akkorra szolgál, amikor már minden másból kifogytok” (Gyűrűk Ura I 493). Az utóbbi mondat esetében is érdemes az eredeti szöveghez fordulni. „ For all these things are given to serve you when all else fails.” (Lord of the Rings 361). Tolkien szóhasználata, a nyelvi sajátságok miatt is sokkal sejtelmesebb. A fail ige elsődleges jelentése ’kudarcot vall’, de ebben a kontextusban a ’cserben hagy’ is helyénvalónak tűnik, míg az angol „to serve you” sokkal erősebben közvetíti azt a misztikus, vallásos jelleget, amit a magyar fordítás nem tudott visszaadni. Ebből és még további részletekből is kiderül, hogy a tündekenyér nem csak fizikai, de lelki erőt is ad (az akaratot erősíti) annak, aki fogyasztja, így a lelki táplálék ötlete még közelebb hozza az eukarisztiához (Drout 87). Azonban a lényeges hasonlóságok sora ezzel véget is ér.

A kritikusok egy része elsősorban az eukarisztia és a lembas közötti különbségeket hangsúlyozza. Érveléseik javarészt az előbbit övező szertartásosságon alapulnak, vagyis az Úrvacsora Jézustól való eredetén, a gyónás és a szentmise szükségességén, illetve azon, hogy nem csak utazók, vagy veszélyben lévő személyek kaphatják meg azt (és nem is kizárólag tündék vagy emberek egy kiváltságos csoportja), hanem gyakorlatilag bárki (Drout 177). Így a kettő közötti hasonlóság igencsak tökéletlennek bizonyul. Azonban ez nem véletlen. Az indokot a szerző egy 1953-ban írott levelében találjuk meg.

„Így nem tettem bele ebbe a képzelt világba, de ki sem vágtam belőle egyetlen olyan utalást sem, amely a valláshoz, kultuszhoz, vagy vallásgyakorlathoz fűződne. A vallásos elemek egyszerűen beleilleszkednek a történetbe és annak szimbolikájába. […] Az igazat megvallva, igen keveset terveztem csak el előre…” (Levelek 172).

Saját bevallásából derül ki, hogy Tolkien nem szándékosan helyezett bele vallásos elemeket mesevilágába, ám ha valamit később akár maga is szimbolikusnak érzett, akkor sem szentelt különösebb figyelmet annak likvidálására, mivel úgy gondolta, hogy az beleillik a történet folyamába. Ezzel megmagyarázza a lembas és azeukarisztia közötti hasonlóságokat, és egyben a különbségeket is.

A másik, kritikusok által gyakran felemlegetett szimbólum Szűz Mária, aki főképp a női karakterekkel hozható kapcsolatba, ugyanakkor az összehasonlítás nem alaptalan Aragorn halála esetén sem. Természetesen tökéletes egyezésről itt sem beszélhetünk, csupán közös tulajdonságokról (Drout 88). Ajánlatos is hagyni azt az ötletet, hogy Tolkien szándékosan és tudatosan építette bele ezeket a vonásokat karaktereibe. Elég annyit megjegyezni, hogy egyáltalán nem meglepő, hogy a szerzőnek, mint mélyen hívő és érző katolikusnak a Szűz Anya jelentette a nőiség eszményképét és szentségét, így később öntudatlanul is az ő mintájára formázta meg karaktereit.

Tolkien világában, a Szűz Anya emelkedettségéhez leginkább Valar, vagy ahogyan a tündék nevezik, Elbereth áll közel. Nevezik még a Csillagok Királynőjének is, amely igen hasonlatos a Mennyország Királynőjéhez, amely nevet a katolikus hagyomány Szűz Máriának tulajdonít. Bár a Szilmarilokból kiderül, hogy Tolkien mitológiájábanElbereth már a világ megteremtésében is aktív szerepet kapott (Szilmarilok 39), míg Szűz Mária kizárólag az Újszövetségben, jóval a világ teremtése után jelent meg a Szentírásban, mindketten hasonló szerepet töltöttek be a maguk „történetében”.Varda a fényesség anyja, avagy alkotója, míg Szűz Mária a messiás édesanyja. Ez a hasonlóság még egyértelműbbé válik, hogyha felidézzük Jézus szavait, amikor azt mondta „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Tehát mint szimbólum, mindkét alak a fényességgel áll kapcsolatban. Szintén közös vonásuk a szépség, amely Elbereth esetében, mint alapvető tulajdonság jelenik meg (Szilmarilok 29), míg Szűz Máriának legfőképp a szeplőtlen fogantatás miatt tulajdonítjuk ezt a sajátosságot.

A tündék kultúrájában és főleg misztikus tudatukban folytonosan visszatérő névElberethé, akinek szinte külön kultusza alakult ki közöttük. Dalokat és ódákat énekelnek róla és hozzá, illetve könyörgéseikkel is a Csillagok Királynőjéhez fordulnak.

„Kezed nyomán csillagsereg
virágzik: tarka hímű rét;
ezüstös szirmok fénylenek
a Nagy Sötétben szerteszét!
Ó, Elbereth! Gilthoniel!
E fák közt sem felejtjük el,
hogy milyen az a tiszta fény
a messzi Nyugat tengerén.” (Gyűrűk Ura I 120)

Bár Tolkien szerint Elbereth nem tagadja meg segítségét azoktól, akik hozzá fordulnak, a fenti dalból is érezni lehet a személyéhez kötődő távolság érzését. MivelVarda mindenkor Valinorban, a valák2 halhatatlan szigetén lakozott (Szilmarilok 28), így személye sokkal távolibbnak tetszik, mint a katolikus hagyományban megjelenő Mária-kultuszban a Szűz Anyáé. A megtestesülés kérdése is érdekes, mert míg Mária emberi alakot ölt a Bibliában és csak később válik isteni jelentőségűvé,Varda inkább csak mint a világ egyik nagy szelleme van jelen Középföldén.

Elberethez fűződik a következő legenda is, amely szerint ő alkotta a csillagképeket, amelyek közül a legnagyobb a Menelmakar, „amely Túrin Turambar jele, aki vissza fog térni a világba, s amely az Utolsó Csata eljövetelére, és az utolsó napok közeledtére emlékeztet.” (The Annals of Aman 61). Hasonló kapcsolatban áll Szűz Mária is az apokalipszissel. Ahogyan János a Jelenések Könyvében írja: „És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, a ki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona;” (Jel 12,1). Összességében tehát Mária ésElbereth mindketten az istenséggel nem egylényegű, de a vallási hierarchiában igen magas rangú személyiségek, akiknek a halandókkal, vagy rászorulókkal való gondoskodást tulajdoníthatjuk. A tisztelet és hódolat azok a részletek, amelyek a leginkább összekötik őket, mert bár Mária vonásai más tolkieni karakterekben is megjelennek, azok közül egyet sem övez olyan kultikus légkör, mint Elberethet.

Jelen írásban, a teljesség igénye nélkül csak kevés katolikus szimbólum került bemutatásra, azonban az olvasó e példákon keresztül is fogalmat alkothat arról, hogy a vallási jelképek miként, és miért kerültek bele Tolkien munkáiba. Számtalan további példát találhatunk Tolkien teljes „mesevilágában”, amely sok-sok kötetet tölt meg. Annak, aki esetleg szeretné az ilyen jellegű olvasat lehetőségeit behatóbban tanulmányozni Jared Lobdell tanácsát ajánlom figyelmébe: érdemes a katolikus vallást és a katolikus teológiát egymástól elválasztva keresni azoknak tolkieni szimbólumait (Drout 100). Előbbit a teljes életműben érdemes vizsgálni, míg utóbbinak elsődleges forrása a Szilmarilok című kötet. Mindezek mellett a szakirodalom bővelkedik olyan írásokban is, amelyek A Gyűrűk Ura keresztény olvasatával foglalkoznak, ezek közül két szerző nevét érdemes megemlíteni: Sandra Mieselét és Joseph Pearce-ét. Zárógondolatként J.R.R. Tolkien a keresztény olvasatokkal kapcsolatos véleményét szeretném felidézni, miszerint „az elmét jóval magasabb gondolatok színezik, amikor egy tündérmese apró dolgaival foglalkoznak” (Levelek 288).

Seifert Péter

Megjegyzések:
1. 1961 óta hivatalosan Dél-Afrikai Köztársaság
2. Lásd: Szilmarilok 27-32. oldal

Felhasznált irodalmak:
Carpenter, Humphrey. J.R.R. Tolkien Élete – Ember a mű mögött. Budapest: Ciceró Könyvkiadó, 2001. Fordította: Koncz Éva, Tótfalusi István
Carpenter, Humphrey. The Letters of J.R.R. Tolkien. London: Harper CollinsPublishers, 2006. Részleteket fordította: Seifert Péter
Drout, Michael D. C. Szerk. J.R.R. Encyclopedia – Scholarship and Critical Assessment. New York: Francis & Taylor Group LLC, 2007. Részleteket fordította: Seifert Péter
Tolkien, Christopher. Morgoth’s Ring. London: HarperCollinsPublishers, 1994. Részleteket fordította: Seifert Péter
Tolkien, John Ronald Reuel. A Gyűrűk Ura I-III. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2002. Fordította: Göncz Árpád, Tandori Dezső, Réz Ádám
Tolkien, John Ronald Reuel. A Szilmarilok. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2008. Fordította: Gálvölgyi Judit

Céhkaptár

Egy estém otthon

Az automata hangosan csattant és kidobott két fém dobozkát. Ittunk: apám és én. Otthon, a fehérfényű konyha hideg élei között. Pár éve már, legyőzve időt és távot, utazgatom az űrben. Kezében megremeg a doboz, de nem mondok semmit, csak sóhajtok. Régen jártam itthon. És az idő mégsem állt meg közben. Kérdezget. Az ionpisztolyom a tokban pihen. Itthon nincs veszély. Hiszel-e már Évában? megkérdezhetném apámat, de nem teszem. Minek? Az idő megállt. Miért nem látom magamat meleg tekintetében? Érdeklődés ragyog a barna szembogarakban, de a kitines páncél engem visszatart. Végül ő kérdez:
– Unokát miért nem hozol haza? Férjet? Mindent láttál és adtál, de mondd, mit kaptál Te? –gondolom, azt hiszi, nekem is ez hiányzik. Nem látja, hogy a lánya boldog? Nem, mert nem mosolyogtam. A szénsavas kotyvalék megragadta a torkom. Mondjam el? Magyarázzam újra? Minket más vezet, és ha most ott lennék, azon az idegen bolygón… talán a távolság jót tenne: még több? Minek?

Egy éve minden szempár felragyogott: az örök ifjúság szérumát tartotta kezében a tudós, aki csak meg-megtörő alakjában tartott róla előadást szerte a világon. Aztán jött a mellékhatás. Tudtuk, hogy néhány dolgot lehetetlen elérnünk és ő apró, digitális szemcsékké hullott szét. Karácsonyra szántam neki, de végül, három bolygóval arrébb, darabokra zúztam szét az apró üvegcsét. A reményem elveszett. Neki már rég nem volt akkor.

– Volt valaki… –szemöldökét felhúzza. Épp csak egy izom rándul meg a szája szegletében. Az arca mindent elárul: halványulva, keserűen motyog.

– Jó itt neked? – válaszol rá: nevetésében mély hangjának csak árnyéka. Sóhajtok: az a tudós azt hazudta, mehet jól. Pedig csak rosszul mehetett. Anyám is megjött, hologramszerű alakja maga az elrettentő valóság. Tekintetével simít végig rajtam. Főzni tanított, élni, ahogyan ő és ahogyan a többiek. Sosem sikerült nekem, pedig én sem vagyok különb.

Vártak rám és az asztalhoz leülve már érzem, ahogyan lassan besöprik a fehéren ragyogó plasztik lap alá minden elvárásuk és szerethetnek. Ünnepre terítettek: az anyáról lányára szálló ezüst étkészlet barátságosan csengett össze, mintha azt suttogta volna, én semmit sem várok majd tőled. Az első falat alig ment le összeszorult torkomon: vajon meg nem született lányom is félszegen áll majd sosem volt apja előtt?

 

Céhkaptár

Textuális izgalomban

avagy mese a mesélés meseszép meseségéről

Mesélj valamit! 

Pupillája kitágul és úgy néz. Apuuu! Pilláját rezegteti. Re. Pu. Nem kér bocsánatot. Nem is medvefia.
Meséljek? Élőszóban jobban szereti a mesét.
Mesélőszóban. És tudja, hogyan bírjon mesélőszóra. Ő a bíró és itt él, ítél. Mesélőtávolban vagyok, így hát megadom magam. Tartozom neki, megadom. Nem lesz adomháború. Ezt megfogadom. Megadományozok neki egy mesét. Nem egy adomát. Mesét. De a tejet jobban szereti, mint az étet. Éteri hangon, mindig nyafogva ezzel étet. Néz. Magasra tette a tétet. Mi lesz, ha nincs mese? Nem lesz semmi se? Sem mise, sem mese. Néz rám, Attila vére. Huncut. Vág az agya. Sebesen. Mert megvágta. Nem áll ilyenkor jól a szeme se. Ellágyulok. Mit tehetnék? Mesélek. Csak meg ne vágjanak a mesélek.

Volt egyszer, hol nem volt, szerintem még most is van, mert láttam feltüntetve egy autóstérképen, volt egyszer egy erdő.

Ne máár! Mindig csak erdő! Nem erdő, nem erdő, ne merd ő! Legyen egy kert. Nem kertel, bekerített.
Volt egyszer egy kert, ott éldegélt egy kis nyuszi, egy borz és egy…

Oroszlán! Egy nagy zöld oroszlán, aki folyton véres csontot szopogat! Egy igazi oroszlánt, egy Múfaszát. (Nekem ez az oroszlán elég műfasza, hiába szimbatikus a gyereknek. Nem mesélek róla. Egy csillámláma sokkal faszább.)
Nem, oroszlán nincs a kertben. Csak boroszlán, de az növény. Az oroszlán elment a henteshez csontért, mert csontfüggő.

Függő? 
Az, amikor nagyon szeretsz valamit és más nem is érdekel annyira. Mint ahogy te is a kisautóidat félredobod, ha hozok neked télifagyit.

Akkor én télifagyifüggő vagyok? 
Dehogy. Legfeljebb fagyifil. Viszont a nyuszi répafüggő volt, egyszer karotinmérgezés viszi a sírba (remélem nem akkor, amikor én mesélek róla), most is a szája szélén fityegett egy répa.

És a borz? 
Az fülönfüggő volt. De csak szigorúan a szabadidejében, mert horrorfilmekben vállalt munkát, mint borzasztó.

Ha nem oroszlán, akkor mi van még a kertben? 
Csibedrótfonat, tyúkhúr, szélkakas, pulykatojás, egy szőlő kacsa, meg egy szőke liba.

De ezek mind baromfiak, madarak. Őket a levesben szeretem meg rántva, nem a mesében.
Legalább szikvíz legyen benne. 

Jó, de többet ne szólj bele. Szóval ott settenkedik még a kertben Vágó István a szikvízmester, aki szénsavazza a nyuszi kávézaccát, amiből feketén szokott jósolni.

Befesti magát korommal? 
Nem, mert Negró, a torok kéményseprője, aki az utca korom- és sötétségneppere, a héten a torkokban csak gennyet, uvulán fennakadt fonémákat és ételmaradékot talált. Viszont új terméke volt a mandulás süti.

Nem értem. Mi az az ételmaradék? 
Minden, amit nem eszel meg.

Akkor Kutyus is ételmaradék? Hiszen én őt nem eszem meg. Csalódottan emeli felém a félszemű, összenyálazott plüsskutyát.
Azért látom, próbálkozol. Nevet. Betakarom és folytatom.
A kertben élt hát a karotinista Nyuszi és az elfoglalt borz. Vágó István bácsi – aki egy nagyon okos ember volt, ezért tudta, hogy a csirkehús finom, de még finomabb főve -, levágta az összes baromfit és nyamm megette. Borz el volt foglalva, mint Magyarország a török alatt, Nyuszi meg ugye karotinista volt és túlrágta magát, szóval észre se vették, mi történik. De Cirmi Rex észrevette. Kérdőre vonta: – Te megetted a tyúkól lakóit! – Van benne valami – mondta –, kárpótlásul legyen ön is milliomos! És odaadta a maradék szikvizét. Ami nem ért ugyan milliókat, de legalább volt benne bubi. De most már a szikvízmester távozik a meséből, úgyse idevágó.

Cirmi Rex milyen állat volt? Dinó? – kérdezi álmosan.
A kutya-macska barátság túlhajszolásának terméke volt Cirmi Rex. Félig kutya, félig macska. Ráadásul nem keresztben, hanem hosszában: a jobb oldala volt a kutya, a másik meg a macska. Tudott nyávogni és ugatni is, de csak egyszerre, és azokat a hangokat, amiket kibocsátott, még egy csillámkukiláma (csillámfaszláma, csak a gyerek előtt mégse) is megirigyelhette volna. Cirmi Rex csak zöldhagymás tejet ivott kutyakeksszel, és ő volt az egyetlen a három barát közül, aki…

Hatászünetet tartok. Egy „á” nem hallatszik alatta, nem hogy hat. A mese hatott. A dallam elhozta álommanót. Most már lommanó. Óvatosan folytatom.
…Aki megmenthette a Kertet. „Többet ésszel, mint kertésszel” volt Cirmi Rex jelszava. De most ő is aludni tér. Ennyit ér. Egy aludnit.
Ledőltem én is.
Ennél azért többet. Az én mesehősöm. Én találtam ki! Neki még neve is van.
Elképzeltem a hibrid jószágot, amint kimegy az utcára és nézi az utcatáblákat, míg felvillan Aludni tér. Aludni. Hol lehet Ludn, és milyen, aki onnan származik? Aludttej. És felébred? Vörös. Röstellem. Stanislaw Lem felveszi felsőruházatát. Lemming. Kína. Ming-dinasztia. Ming aztán tudjuk ,mi a jó neked. Minga óra. Mingát kenyeret! Retekkell. Kenyeretekkel. Retek kell hozzá?
Felriadok. Adok. Jobb adni, mint kapni. Főleg, ha ütnek. Mellette maradok. Elmenteném, a pillanatot. Mara doc. Mar a dokk. Marabú. Savas vagy lúgos? Mennyi a bú pH-értéke? Ha meghal a szomorúság, rendezzünk bú tort. Ne búsulj, nem vagy juhász, sem juhdáma vagy juhbubi. Juhlcsi se. Ő maradjon csak a Szomszédban. A Szomszéd dokkban, meg Jancsival a kemencében.
Ki vagy te? Ki leszel te?
Álmában nem csenget picit. Inkább mosolyog. Jé. Még a füle is mosolyra áll. Álmodik. Nem igazi moderátorok. A moderátorok kéményseprője. Negró. Elég a rasszizmusból.
Álmodok.
Uff, én meséltem.
Éltem.
Héé! Hahóó.
Meséljen már valaki!
(Fekszem és várok. Milyen sötét van a szemhéjamon belül.)

Céhkaptár

Teleki néz is

„Egyre szűkebb ez a folyosó, szorít a két fal,
a mérleg nyelvet ölt rám, dönteni kín dolog!”
Pál tétován görgetve gondjait görnyedve
László festménye elé imbolyog.

„Azt kérded, ha vetek egy balkáni pillantást,
a Dráva-híd pillérei között mit látok?
Derék szlávok lakta térség, ha délre lépnék
megcsalnám az örök barátságot.”

„Miért nem ülök én veszteg, hát hajoljunk-e meg
a számos tenyeres-lánctalpas legény előtt?
Gyűlnek, mint ivók tivornyákra, s tiporják a
margaréta borította mezőt.”

„Megérted. Köszönöm. Merre fordítsam fejem?
Fájón fojtogat a nyakamra szabott garott.
Felemelsz magadhoz? Elfutni nem magyar sors!
Hogy is hagyhatnék itt csapot-papot?!”

„László, ne szegezz rám pisztolyt, elment az eszed?!”
Másnap egy tetemet találnak a képtárnál,
golyó sebe lelkében, fekete kelmében
az ország Pál ravatalánál áll.

Céhkaptár

Isteni pillanatok


VLADIMIR: Nem mondta biztosra, hogy jön.
ESTRAGON: És ha nem jön?
VLADIMIR: Akkor holnap megint eljövünk.
ESTRAGON: És holnapután is.
VLADIMIR: Esetleg.
ESTRAGON: És így tovább.
VLADIMIR: Azaz, hogy…
ESTRAGON: Amíg el nem jön. 

Ez a reggel se volt más, mint a többi. Kávézott, elolvasta a lapokat és megigazította a nyakkendőjét. Futólag belepillantott a tükörbe, elégedetten megszemlélte magát és kilépetett a bejárati ajtón. Az autója – az Égi Szekér, ahogy tréfásan becézték, rajta cége, a Szent Bálvány emblémájával – ott állt a ház előtt, mellette pedig a sofőrje S. György és a titkárja S. Gabriel, mindketten a cég által előírt kötelező sárga, giccsesen fénylő tányérsapkában.
– Laudetur! – köszöntek egymásnak a megszokott módon, majd beszálltak a kocsiba. Szavak nélküli megegyezés volt köztük, hogy addig nem beszélnek munkáról, amíg ki nem érnek a birtok területéről és istenhozzádot nem intenek az öreg kapusnak, Péter bácsinak.
Ahogy suhant előre az autó a fehér márványkövezeten, egyre jobban látszott az apó kedves kis házikója. És már látták is, ahogy Péter bácsi szalad kinyitni a kaput, kezében nagy, sárga kulcscsomóját lóbálva.
– Isten önnel Péter bácsi! – kiabált ki a kocsiból S. György. – Aztán nehogy beengedjen mindenféle semmirekellőt, mint a múltkor! Akkor se, ha azt állítaná magáról, hogy pap! Hallja e, a papok mind gazemberek!

A kocsi kigördült a kapun és végre rátérhettek a mai menetrendre.
– Na, hova megyünk ma Gabriel? Kik várnak ma segítséget tőlünk? A rászorulók, a nyomorultak, a szerencsétlenek, az éhezők, netán a lelki válságban szenvedők, az erkölcsi nyomorban fetrengők vagy a börtöntöltelékek? Kinek van ma szüksége ránk, ki akar ma a lelki táplálék örömében részesülni?
– Nos, Mr. Godot – felelte S. Gabriel a jegyzeteiben lapozgatva- szerény véleményem szerint nem csak a felsorolt nagy szükségben szenvedőknek, hanem mindenkinek egyformán hallania kellene az Ön szavait. De ha javasolhatnék valamit, akkor menjünk ma a bolondokházába, van ott egy nagyon súlyos eset, akit mihamarabb látnia kellene.
– Ha emlékezetem nem csal, tegnap említett nekem két csavargót… mi is volt a nevük… talán Vladimir és Estragon, akik már az öngyilkosság szélén állnak és napok óta rám várnak az út szélén, árokban alszanak. Nincs mit enniük, csak fehérrépa és már teljesen kétségbe vannak esve… Ezt igazán nem hagyhatjuk annyiban S. Gabriel, nem gondolja?
– Uram, valóban azt ajánlanám, hogy hozzájuk menjünk ma, ha nem találnám súlyosabbnak ezt az őrültet, minden bármelyik másik estnél. Tudja Mr. Godot –fogta Gabriel suttogóra a hangját – ez az elmebajos azt állítja magáról, hogy ő Dionysos, de még ez nem is lenne olyan nagy baj, hanem azt mondja cégünkről, hogy bálványimádást gyakorlunk titokban… de még ezt is tudnánk valahogy kezelni, hiszen a negatív reklám is reklám… de amit magáról állít Uram, hát az már tűrhetetlen.
– Miért, mit mondott rólam?
– Azt, hogy Ön halott! Azt, hogy Ön megszűnt létezni a világ számára! – mondta megborzongva S. Gabriel.
– Hahaha! Ne vegye a szívére kedves Gabriel! – nevetett fel jókedvűen Mr. Godot –Még hogy meghaltam! Hahaha, hát ez jó. Akkor meglátogatjuk ma ezt a Dionysost. György, a bolondokházába! Gabriel, mit kell tudnunk erről a jóemberről?
– Friedrich Wilhelm a tragikusan elméleti ember, aki éltét veszedelmesnek gondolta, holott egy könyvelő is többet és veszélyesebben élt, mint ő. Mondják, egyszer lement a postára és meglátta, hogy egy konfliskocsis veri a lovát és habár egész életében a részvét ellen beszélt most mégis zokogva borult a megvert ló nyakába. Folyton leveleket írt a pápának és Európa uralkodóinak közös Római találkozóra invitálván őket. A kezdetektől szörnyű dolgokat mondott cégünkről és pocskondiázta azt, végül aztán állapota odáig fejlődött, hogy azt állítja: Ön meghalt.

Megérkeztek a kórház elé. Csillogó-villogó, modern üvegépület volt. Látszott rajta, hogy itt bizony nem bolondokként kezelik a pácienseket, hanem betegekként, akiknek kiemelt figyelem és nyugalom jár, csendes környezetben. Azonban az épületben a kívülről látszó nyugalomnak nyoma sem volt, őrültekháza uralkodott: halomba dobálva hevert mindenféle kórházi limlom: matrac, öreg, rongyos köntös, nadrág, kék csíkos ing, hasznavehetetlen lábbeli. Mr. Godot-ot persze mindenki ismerte, nem is kellett elővennie kártyáját, mellyel igazolta volna, hogy tagja az orvosok szövetségének és hogy okleveles pszichiáter. Minden ajtó megnyílt előtte, a nővérkék pedig álmodozva mosolyogtak rá és Gucci márkájú öltönyére. S. Gabriel gyorsan elszaladt a főorvosért, aki el volt ragadtatva a hírtől, hogy a híres pszichiáter meg akarja vizsgálni egyik betegét.
– Természetesen Doktor Úr, hogyne-hogyne! –válaszolta S. Gabriel engedélyt kérő kérdésére válaszolva és szinte dagadt a büszkeségtől. – Nagy megtiszteltetés a mi kis kórhátunk számára, hogy egy olyan valaki, mint Ön! Nem találok szavakat a meghatottságtól!
– Ugyan-ugyan szóra sem érdemes! –mondta joviálisan mosolyogva Mr. Godot. – Ha megtenné, hogy a páciens kórterméhez vezet.
– Doktor Úr, ez a bizonyos Friedrich Wilhelm nem ebben az épületben van elszállásolva, nem tudta?- kérdezte a főorvos. – Ő egy egyedülálló melléképületben lakik, a hatos számú kórteremben, ahol a különösen őrülteket tartjuk. Kövessenek, kérem!
A kórház udvarán bojtorján-, csalán- és vadkendererdő közepette kicsiny melléképület húzódott meg. Bádogteteje megrozsdásodott, kéménye félig bedőlt, a tornácra felvezető lépcső elkorhadt és benőtte a fű, a vakolatnak pedig csak nyomai látszódtak itt-ott.
– Ugye milyen bájos helyen ápoljuk legsúlyosabb betegeinket? – kérdezte a főorvos lelkesen. Kérem, hogy kísérője maradjon kint, amíg maga megvizsgálja őt!- tette hozzá, majd bevezette Mr. Godot-ot a korhadt, kilincsnélküli ajtón.

A beteg, Friedrich Wilhelm és őrzője – az alacsony, vörös orrú és roskatagnak látszó Nyikita – egyedül éltek a hatos számú kórteremben. A fal mocskos-világoskék színű volt, a mennyezet pedig olyan füstös, mint a szénégető viskóé; az ablakokra rács volt szerelve, a padlót pedig három hónapos szemétréteg borította.
A beteg kemény tekintetű férfi volt, félrefésült frizurája és hatalmas bajsza erős vonásait csak még jobban kihangsúlyozták. Nem látszott őrültnek, sőt normálisabbnak látszott majdnem mindenkinél, akivel eddig Mr. Godot hosszú pályafutása alatt találkozott.

Im- ígyen szóla Mr. Godot:
– Szeretem az embert. Téged pedig, ki oly könnyen eldobott magától, téged még jobban szeretlek. Miért tagadtál meg engem?
– S én – felelé a beteg – ugyan miért vonultam kórházba, elzártságba? Nemdenem azért, mivelhogy nagyon, de nagyon szeretem az embert. De téged meg kellett tagadnom, mert már nem élsz.
– Nem élek? Hát nem lélegzem, járok, beszélek ugyanúgy, mint Te?
– Lélegezhetsz, járhatsz, beszélhetsz úgy, mint én, akkor sem élsz már!
– Ne beszélj badarságokat, nem látod, hogy életben vagyok? Az emberek tisztelnek, imádkoznak hozzám, segítek rajtuk, hát teljesen vak vagy?
– Tisztelhetnek, imádkozhatnak, segíthetsz rajtuk, akkor sem élsz már! Meghaltál, mert csak egy bálvány vagy, valódi énednek halvány mása csupán. Meghaltál, mert eredeti értelmedet elvesztetted. Az emberrel való együtt szenvedésed ölt meg téged!
Im- ígyen szóla Friedrich Wilhelm és elővéve egy pisztolyt lelőtte Mr. Godot-ot.

VLADIMIR: Holnap felkötjük magunkat. Szünet Ha csak Godot meg nem jön.
ESTRAGON: És ha megjön?
VLADIMIR: Akkor megmenekültünk. (Leveszi a kalapját – hajdan Luckyé volt -, belenéz, belenyúl, megrázza, visszateszi a fejére)
ESTRAGON: Akkor hát megyünk?
VLADIMIR: Húzd föl a nadrágod!
ESTRAGON: Mit mondasz?
VLADIMIR: Húzd föl a nadrágod!
ESTRAGON: Hogy húzzam le a nadrágom?
VLADIMIR: Húzd föl a nadrágod!
ESTRAGON: Persze, persze. (Felhúzza a nadrágját) Csend
VLADIMIR: Megyünk?
ESTRAGON: Menjünk. 

Nem mozdulnak
Függöny

Céhkaptár

Ágy a szörny alatt

Tóth Laura

Céhkaptár

A hetedik napon

Éjszaka volt. A herceg alig látott valamit, de a bestia hatalmas testének mozgása és izzadt fújtatása elárulta, honnan fog lecsapni.

Már ötödik napja harcoltak a fennsíkon – a sárkány barlangja előtt –, melyet buja erdő ölelt körbe. A hajnal első fényei megvilágították a hegy oldalán csorgó patakot és alant a türkizkéken csillogó kikötőt.

A hercegnőért klasszikus lovagi szabályok szerint vívtak, bíraként a hegy főpocka szolgált.

– Hetedik nap! – kiáltotta el magát vékony hangján. A sárkány fellélegzett:

– Na, végre!

A herceg meglepve engedte le kardját. A hetedik napon megpihent szabálya erre is érvényes lenne?

– Egy nap pihenő, barátom – szólt a fenevad, majd a levegőbe emelkedett, és a tenger felé szállt, hogy megmártózzon.

– És most? – fordult a herceg tanácstalanul a főpocokhoz.

– Őfelségének egy teljes nap áll rendelkezésére. Pihenhet, elláthatja sebeit. A sárkányra ugyanez vonatkozik. Holnap hajnalban folytatódik a küzdelem. – a pocok meghajtotta magát, s eltűnt két bokor között. Hirtelen nagy csend támadt. Erre már a hercegnő is előmerészkedett a barlangból.

– A hetedik nap?

– Így igaz. Olybá tűnik, hogy ezt a mi országunk szabályzatából kihagyták… Lehetek bármiben szolgálatára, kisasszony?

– Hátrább az agarakkal! Az igenig maga semmilyen szolgálatokat ne forgasson a fejében!

– Akkor mit kíván most tenni?

– Ma nekem is szabadnapom van. Az udvaroncok nélkül. Látja azt a hajót, ami most fog beérkezni? Tele van kiéhezett matrózokkal. Úgy döntöttem, az ő társaságukat élvezem ma.

– De kérem!

– Ó, ne sápadjon már le! Megnyugtathatom, asszonyaként engedelmes és aszexuális leszek. Mutatgathat majd a diplomatáinak mélyen dekoltált ruháimban. A magam uraként azonban a szabadnapomon erre vágyom. Javaslom, használja ki Ön is! Isten Önnel! Holnap találkozunk.

A herceg magára maradt. Lemosta magát és ruháit a patakban. Fogott egy nyulat, amit megnyúzott és tűzön megsütött. Jóllakva heveredett le egy sziklás párkányra, melyet kellemesen sütött a nap. Mit is csinálhatna még ebben az egy napban?

Otthonában, az udvarban mindig mindenki megmondta, mit tegyen. Az edzője a kardforgatás gyakorlását tanácsolná. Az udvari lírikus elmélkedésre vagy költészetre intené. Elénekelhetné az ódát, amit nemrég tanult. Csinálhatott volna fekvőtámaszokat és felüléseket. Lecsutakolhatta volna lovát. Esetleg szedhetett volna virágot a hercegnőnek. Befoghatta volna azt a ritka békafajt, ami csak itt ezen a kicsiny szigeten honos. Vagy megkereshette volna a rég elhunyt kalózkirály elrejtett sírját, a legenda szerint egy víz alatti barlangban van. De a kis kikötőbe is lemehetett volna, az egyik udvarhölgy bátyja itt nyitott fogadót.

A herceg végül egyiket sem tette ezek közül. Ott maradt a sziklapárkányon. Napozott és maszturbált.

 

Pennázó

Türelemjáték

A könyvesbolt előtt lévő padon
Fektetem el a véges türelmem,
Amit a várakozás időtartama
Olykor megerőszakol
És csak várom, várom, várom
Az ebédszünet végét,
Hogy az eladónő visszaérve
Undorodva beengedjen,
De addig csak ülök itt
És táplálom oxigénnel az
Agyam, ha nem lenne
A fulladásszerű légszomj
Annyira domináns tényező
Ezért rágyújtok, nyálam
Töménysége emelkedő
Szinten halad afelé,
Hogy kiköpjek egy adagot
Az esővel borított
Járdára, csattanva szétkeni
A gravitáció, amorf alakot
Ölt, de senki se lép bele, csak
Tovább haladva suttyónak
Könyvelnek el
Lassan már szarnom is kell
Türelem!
A plakát szerint szemben a falon:
„Hagyomány és kultúra,
Mint a borsó meg a héja”
Mellette valaki felírta:
„Nem átjáró”
A lepöckölt hamu szabadesését
A szél és eső megzavarja,
A kopott ruhám foszlá-
nyain köt ki a fehér
Perje,
Nem tudom, hány óra,
De haladjon már a könyvesbolti
Picsa, mert a végén még
A tehetetlen várakozást a padon
Becserkészi a kanos unalom.

Pennázó

Születő

Egy tizenkét éves forma fiú guggol a folyó partján, tekintete most a hullámokon pihen. Valahányszor egy halcsontvázat sodor lábához a víz, kezével mélyen az iszapba túr, és rátapasztja a barna anyagot a csontokra. Mikor ismét a vízbe engedi így őket, azok rögtön hallá változnak, uszonyaikkal csapdosva kilőtt nyílvesszőként suhannak vissza a mélybe. A fiú mosolyogva néz eltűnő sziluettjük után, de ez a mosoly azonnal elhervad, ahogy egy újabb csontvázat köp ki magából a kérlelhetetlen folyó.

Mindeközben a túloldalon fiatal pár élvezi a délutáni napsütést. Az asszony a hasát simogatva fekszik kinn a parton, és hunyorog egyenest a napba. Férje ezalatt térdig a vízben áll, hűs hullámok nyaldossák körül a combját, tekintete pedig a szürke sodrást pásztázza. Kezei készenlétben állnak. Csönd – csupán a habok sóhajszerű ütközése a part menti kavicsokkal, majd egy éles loccsanás, amikor a férfi váratlanul lecsap. Ahogy kiegyenesedik, ujjai fogatban egy ezüstként csillanó hal csapkod és tátog némán.

A férfi felnevet, és kisétál a partra a zsákmánnyal, amit aztán rögvest át is nyújt a nőnek. Az asszony pedig a szájához emeli a halat, és nagy falatot harap ki a még elevenen mozgó állatból. A csontokat ölelő hús szinte néhány pillanat alatt elfogy; a nő elégedetten nyalogatja maszatos ujjait, majd amikor ezzel is kész, a csontvázat nyeglén a folyóba hajítja.

A férj átöleli, a férj megcsókolja, majd lefekszik a nő mellé, fejét lágyan az ölébe hajtja, s miközben mozdulatlan, sötét szemei feloldódnak a folyó felszínén reszkető tajtékokon, fülét kedvese hasához szorítva hallani véli, ahogy megmozdul valami a nő méhében. Néhány buborék pukkanása a magzatvízben talán, s mintha egy hal fésűs uszonya súrolná belülről az asszonyt.

Pennázó

Lakmusz

tudom egy-egy szeretlek mint
a körúti pultok lesepert
vándorlása az éjszakában
úgy érkezett meg hozzád
néhanapján és barna deszkáin
könyökölt kemény sóhajom

most tiszta vagyok
szavaim felkészültek régen
elmondott titkaimra

friss leheletemből itatnálak
téged magam elé
vissza erre a kisimult papírvilágra
de a lakmusz halott és közömbös
túlságosan tiszta vagyok

Pennázó

Kurva élet

Szerteszét hevert a kis garzonlakásom padlóján az élet. Régóta ismerem már, mióta az eszemet tudom. Meglehetősen ambivalens a kapcsolatunk. Amikor magam alatt vagyok, ő akkor tol ki velem, rúg belém, pofoz fel, vágja a képembe, hogy ő sosem másnapos. Ám, ha jó kedvem van, nagyot bulizunk együtt, táncunktól izzik levegő, szenvedélyünk csillapíthatatlan. Sosincs ott, amikor szükségem lenne rá, de mindig előkerül, ha szemembe kell nevetni, ha meg kell adni a kegyelemdöfést. Ennek ellenére, igazán nehéz pillanataimban előrukkol valamivel, amitől újra bízni tudok benne. Rám mosolyog, elhiteti velem, hogy semmi baj, minden jóra fordul, ez csak egy hullámvölgy, túl leszek rajta, és Ő mindig ott lesz nekem. Ja, igen, majd következő nap élvezettel meséli el mindenkinek, hogy miért voltam a béka segge alatt, haverjaival kiparodizálnak, gúnyolódnak rajtam, megvetnek és földbe döngölnek. Nagyon szépen köszönöm! De tudjátok, én nem ezt érdemlem. Nem! Olyan életet érdemlek, amely nem szúr hátba, nem röhög a pofámba, és amely nem rúg belém egy utolsót.

Így tehát, döntésre szántam el magam. Kedveskedő, naiv hangon hívtam el bulizni. A varázsszavak elhangzása után – „Én fizetek!” – készségesen adta be derekát. Felkerekedtünk hát, hogy sorba vegyünk minden kocsmát. Itattam is keményen, vilmos, jack, fütyi, kommersz, zwack, hubi, sör, bor, pálesz, minden lecsúszott a torkán, és észre sem vette, hogy milyen keveset ittam. A sok pia megtette hatását. A hajnal hasadt, mikor már felértünk hozzám.

Másnap a saját hányásában feküdve találtam rá. Undorító volt, de nem zavartattam magam, átlépve rajta kimentem a konyhába. Friss voltam és üde. Ő nyöszörögve ébredezett. Hamuszín arcát felemelte a hányásból, csík szemével hollétem után kutatott. Nem volt ereje, feje visszatoccsant a gyomortartalmába. Nem bírt mozdulni. Mindeközben én bögrébe öntöttem gőzölgő kávémat, megcukroztam, tejszíneztem, majd az ajtófélfának dőlve néztem az oly jól ismert kínszenvedést. Egy kar felemelkedett, majd vissza. Majd a fej, majd vissza. A finom kávé illat hatására a kéz és a fő megegyezett abban, hogy erre nekik is szükségük lenne. Ám a próbálkozást kudarc követte. Az élet feje hangos placcsanással újfent a hányásban landolt.

– A kurva életbe! – szaladt ki száján.

Ó, ezt már én is sokszor mondtam – mosolyogtam bele a bögrémbe, tovább élvezve a kávém finom aromáját.

Pennázó

Alak#2

Tagadod le
egyesével akik értek,
egyre könnyebben légzel
a fekélyek, a
moshatón feketék, és
a vöröstől fehérig szineződők nélkül.
Végül a bordák pukedlizni
állnak sorba kezeid közé,
nincs az elmúlásból olyan
részlet amit te ne…
Helyekkel lejjebb
a bőr kezd kimaradni
domesztikáltan alakul a szőrzet:
tűnik el
leleplezni, kiemelni
nincs mit
amire visszanézhess.

Hajnóczy 2011

Igazság

Az egyedüli asztalnál a lélek csonka maradványai,
bújtatva ered a sok könnytől nyálkás papíron,
de egyikre sem tud sírni és kifejezni a benne rejlő
halál kapuját, mely a torkát kaparássza nevetve.

Felnéz és megköszörüli tekintetével, mindig
és folyton állandó önmagát, miközben
újra másokra néz és köp egyet büszkén
simítva hátra maradt vágyakat.

De hol van az út? Igazság vagy élet?
Válassz és mérlegre pakold át magad,
ROHadva várva a másként zúgó véráramra,
miközben a sárga földig zuhansz.

Hajnóczy 2011

Hápé

Színpadi alkoholmány két részben

Szereplők:

Hápé: harmincas író
Etília: fiatal nő (?)
Etanol: fiatal férfi (?)

(1975. Lepusztult külvárosi kocsma. Az egyik magányos sarokban fiatal, kopaszodó, félhosszú hajú intelligens arcú férfi bort iszik és sorra szívja a cigarettákat. Előtte jegyzetfüzet, amelybe írogat valamit)

I.
 

Hápé: Állatmesék… azok mindig jók. Fabulák. Mai szocialista társadalmunkba helyezve. Illesztve. Egy szocialista szellemiségtől áthatott erdő. Igen, ez az. Nem, semmi konkrét politika, de mégis a tölgylevelektől a föld alatt nyüzsgő pajorokig, mindent áthat a szocializmus levegője. Ez nem egy állatfarm, hanem egy magyar erdő. A legvidámabb barakk. Igen, valami ilyesmi… (leteszi a fejét egy pillanatra, egy idő után egy kedves női hangot hall)

Etília: Bocsánat, ideülhetek egy pillanatra? (fölé áll egy pohár kólával) Nem akarom zavarni, de már sehol nem volt szabad hely, és az asztalnál ülők közül maga volt a legszimpatikusabb.

Hápé: Üljön csak le nyugodtan.

Etília: Köszönöm. Csak egy meggyes Rónára ugrottam be.

Hápé: Egy Rónára? Nos, bátor hölgy. Meglátta a Kopasz Görény szép rajzolatú emblémáját és úgy gondolta, ide be kell térnie? Ez igen. (iszik)

Etília: Nem értem, mi baja… El is mehetek…

Hápé: Csak maradjon, még hozzá se nyúlt a kólájához. Ne haragudjon, hogy ilyen morcos vagyok, csak nem szoktam hozzá ilyen kellemes, rónázó hölgyek társaságához. És szerintem ez a hely sem.

Etília: Értem, de szerintem nincs semmi baj ezzel a hellyel. Olyan hely, mint a többi.

Hápé: És nem érzi magát rosszul ezen a fostos, lepukkant helyen? A sok dagadtmájú, dugóarcú alkoholista között?

Etília: Amíg nem zavarnak, nem törődöm velük. De ha ez ilyen rossz hely, maga mit keres itt?

Hápé: Az más történet. Én idevaló vagyok, mint ez a sokszorosan lehányt, leborított asztal vagy az öreg szúette kocsmapult. Mert nekem ez nem egy hely a sok közül, hanem az a hely, ahol jól érezhetem magam. Ami olyan, mint amilyen én vagyok. (iszik)

Etília: Ez nem igaz.

Hápé: Örülök, hogy így látja, de nem hiszek magának. (keserűen felnevet) Egyébként Péter vagyok. Hajnóczy Péter. A jakobinus forradalmár, Hajnóczy József az ősöm volt, egyenes ági leszármazottja vagyok. És ez kötelez. Hogy mire? Hogy megőrizzem a szabadságomat és egy nap nyugodt szívvel hajtsam a tőkére a fejem… (iszik) Na és magát hogy hívják?

Etília: Etília. Szólítson csak így.

Hápé: Maradjon itt!

(Hápé kisiet a pulthoz, majd két felessel és egy újabb üveg borral tér vissza.)

Hápé: A megismerkedésünkre egy kis vodkát!

Etília Nem, köszönöm. Én maradok a Rónánál, hisz még azt sem ittam meg.

Hápé: De azért koccint velem? Igyuk meg a pertut. (koccintanak. Hápé lehajtja a vodkát, előbb a sajátját, majd a lányét) Szia!

Etília Azért köszönöm a meghívást! Péter, amíg nem voltál itt, egy pillantást vetettem a jegyzetfüzetedre és tudom, nagyon szemtelennek látszom, hogy megkérdezem, de miket jegyzetelsz?

Hápé: Ezek igazából nem jegyzetek, hanem agyi vadhajtások, amelyeket én gondos kertészként megnyesegetek. Író vagyok.

Etília És mesélj, mit írsz jelenleg?

Hápé: Mindenfélét. Szatirikus állatmeséket. Igazából most inspirációt gyűjtök. Az ital is segít. Olyan az alkohol, akár egy halálos szerelem. Az alkohol a múzsám. Nem, nem vagyok alkoholista, de az igazi művésznek segítségére van. Cholnoky… Ady… Verlaine… Ha nem lumpoltak, éjszakáztak, ittak volna annyit, akkor szegényebbek lennénk olyan klasszikus remekművekkel, hogy csak na! (iszik) Nem akarom én sem, hogy belém szoruljon az ötlet, az ihlet, az eszme. Ha a magamfajta íróember nem tudja kiírni magából a dolgokat, az nagyon kellemetlen. Olyankor egy belső feszültség rág a tudatomban, amelynek oka eltűnik, ha agyhajtóként nem alkalmazok egy kis borocskát, és akkor csak a zavar marad. Így viszont kibányászom, feltárom és felhozom akár az agyam legmélyéről i, a borocska által a tudati érceimet és leírom. Az ember némi szalonspiccel igazi értékkel bíró jegyzeteket készíthet.

Etília Nagyon érdekes. És jól megélsz az írásaidból?

Hápé: Sajnos, nem. Ezért is vállalok alkalmi munkát. (iszik) Voltam én már ládázó, kabinos, szentképügynök, modell, kazánfűtő, kőműves segéd, betűszedőinas, szénlehordó… de a személyi igazolványomban az szerepel, hogy szellemi szabadfoglalkozású. Most állítok össze egy kötetet, amit ki fognak adni. Az lesz a címe: A Fűtő (iszik), a címadó novelláról. Na, már megint elfogyott. Mindjárt jövök.

(Egy üveg borral és két felessel tér vissza.)

Hápé: Nos, iszol már velem egy kis vodkát?

Etília Ó nem, hiszen még mindig itt a Rónám.

Hápé: Tényleg. Akkor egészségünkre! (egymás után felhajtja a feleseket, azután mintha transzba esne) Van Perzsiában egy város, egy sárga, jaj de nagyon sárga város… minden csupa homok és szomorúság, és tudod, hogy miért? Tudod, miért? Mert halott az a város, és nekem közöm van vagy lesz hozzá, és nekem megdermed a lelkem, mert a halál járt ott.

Etília A halál?

Hápé: (iszik) Ez, persze, csak egy rossz rémálom. Éber rémálom, de akkor is bennem nyomot hagyott. De én meg csak itt beszélek, beszélek, és nem tudok rólad szinte semmit. Hol laksz? Mit csinálsz? Hány éves vagy?

Etília Ezeket mind tudod.

Hápé: Azt látom, hogy nagyon vonzó kis teremtés vagy, hú nagyon is. Odaülhetek melléd? Csak hogy jobban halljalak. Elég rossz itt az akusztika.

Etília Ahogy csak szeretnéd.

(Hápé szorosan a lány mellé ül.)

Hápé: Mindig is tudtam, hogy a nők csupán a jelenlétükkel megnyugtatják a férfilelket és biztonságot adnak. Bizonyosfajta nők. (iszik) Az anyám nem ilyen volt.

Etília Az anyád? Miért, mit tett?

Hápé: Hagyjuk, ne beszéljünk ismeretlenekről. Van barátod?

Etília Sok barátom van.

Hápé: Igen? Pedig nem látszol könnyűvérűnek.

Etília Nem, nem is vagyok az.

Hápé: Sajnos, egyre több az ilyen… akit nem lehet tisztelni. Múltkor együtt ittam egy balett növendékkel. Nem itt, egy művészkocsmában. Nagyon jó nő volt. Kár, hogy az est végére nem emlékszem, és arra sem, hogy jutottam haza. A csapos másnap azt mondta, látta, hogy megdugtam a lányt a kocsma mögött, a szeméttároló mellett. Lehet. Nem emlékszem rá. Az is lehet, hogy csak szívat.

Etília: Most kicsit elszomorítottál. Nem gondolnám, hogy az a fajta férfi vagy, akinek csak alkohollal megy a hódítás.

Hápé: Tévednél is. Most miért is mondtam ezt el? (iszik) Hmm. És te miért mondtad, hogy tudom, hol laksz, mit csinálsz, hány éves vagy?

Etília Mert így van.

Hápé: De mi nem ismerjük egymást.

Etília Dehogynem, csak nem találkoztunk így, ahogy most. De hát ez egy rendkívüli alkalom.

Hápé: Szerintem is rendkívüli… feljössz hozzám? Ágnes, a feleségem most úgy sincs otthon. A magamévá akarlak tenni (átölelné a lányt, de rémülten veszi észre, hogy a semmit öleli. Etília az asztal mellett áll.)

Etília: (teljesen más hangon) Már megtörtént: ott keringek a véredben, izzítom az ereidet, lüktetek az agyadban, teljesen szétáradtam benned. Olyannak látsz, amilyennek képzelsz, és nem lát senki rajtad kívül, csak a tiéd vagyok. De nem tudsz megfogni és nem tudsz irányítani. Megpecsételtem a sorsod. Örökké szomjazol utánam, rám gondolsz, mindig, mindig, mindig… Ez az igazi szenvedély. Most pihenj, nem megyek el, együtt leszek veled – benned. Most pihenj.

Hápé: Imádlak Istennőm (hangja elcsuklik, feje az asztalra bukik)

 

II.
 

(1981 nyara. Hápé egy szobában, reszketve néz egy borral teli poharat. Egy zord tekintetű bőrkabátos férfi áll mögötte, beszervezési nevén Etanol ügynök.)

Hápé: Már megint itt vagy?

Etanol: Te kerestél engem.

Hápé: Mintha tőled meglehetne szabadulni.

Etanol: Szabadulni? Tényleg, olyan ostoba vagy, hogy még hiszel a szabadságban? A szabadság olyan, mint a télapó, nem létezik. Ez csak egy idea, egy festett vágykép, egy színes ködfoszlány, amilyeneket a magadfajta szívesen hajszol.

Hápé: Magamfajta? Az írókra gondolsz?

Etanol: Nem. A ködlovagokra.

Hápé: Ködlovag…

Etanol: A barátaid is így neveznek. Mintha nem tudnád. Ébresztő Hápé!

Hápé: És milyen szerinted az én ködöm?

Etanol: Nem rózsaszín, hanem annál sötétebb fajta. Sűrű, langymeleg massza. Olyan, amelyben simán elbújhatsz, gyáván meglapulhatsz.

Hápé: Ugyan ki elől? A rendszer elől?

Etanol: Önmagad elől. Ott settenkedsz a ködben, ráharapsz, megrágod, és miután nyáladdal összevegyíted, visszaöklendezed ezt a sajátos szellemi guánót. A rendszer pedig… olyan amilyen. Nincsenek tökéletes rendszerek és soha nem is lesznek. Olyan vagy, mint a léhűtő sün a mesédben. Mindenki dolgozott, látástól mikulásig az erdőben, de ő csak henyélt és ivott, zsebre dugott kézzel lődörgött. Közveszélyes munkakerülő! Igazán szerencséje volt, hogy munkaterápiára kötelezték az intézetben.

Hápé: Igen, olyan munkára, amely megnyomorította a személyiségét és semmi hasznot nem hozott sem neki, sem a társadalomnak. Csak azért, hogy olyan legyen, mint ők!

Etanol: Vannak még hibák, de ennél a rendszernél nem találtak még ki jobbat.

Hápé: Te is csak egy fenntartója vagy. Csak rád kell néznem. Ávósok, pufajkások, háromperhármasok… micsoda mocsok. Egy korhadó rendszer szuvas gerendái. Színes jelszavak: munka, kenyér, közös tulajdon. Lózungok. Hazugság. Te is hazudtál. A barátommá váltál, aki segít ismerkedni, haverkodni, alkotni. Erőt adtál, önbizalmat. Megismertettél egy más világgal. Nem mondom, már az elején is voltak apróbb jelek, hogy nem vagy őszinte, de mégsem tudtam meglenni nélküled. Elhitetetted velem, hogy veled lenni csak móka, csínytevés, vidámság, kedélyes férfiszórakozás. De ez nem igaz! Ez kín, gyötrelem, rettegés! Gyönyörű nő voltál, aztán kezdett rezesedni a bőröd, őszülni a hajad, lottyadni a melled, táskásodni a szemed. Az orrod alatt erősen sarjadt a bajusz, és egy nap ráébredtem: téged is beszerveztek, nem igaz? Etanol ügynök, nem vagy nő és nem vagy barát. Te nekik dolgozol. (felkapja a bort és szinte fuldokolva felhajtja) Nekik dolgozol! (falhoz vágja a poharat és ordít) Nekik dolgozol, Te szemét! (hirtelen összerogy, megtörli verejtékes homlokát) Te börtönőr, te kápó!

Etanol: Nézz a tükörbe Hápé! Amit te csinálsz lázadásképp, az egy egocentrikus, individuális cselekvésforma. Tipikus önsorsrontó vagy, sajnálod és sajnáltatod magad, mert nem érzed magad szabadnak. És állításod szerint a szabadság illúziójáért átsétáltál egy másik rabságba, hiszen azt mondod, börtönőröd vagyok. Lehetséges, de az ajtó nyitva áll, akkor mész ki, amikor csak akarsz.

Hápé: Ez nem igaz… megittam ezt a pohár bort és érzem, ahogy rohamos gyorsasággal ürül ki a sejtjeimből az életet adó szesz… találnom kell. (Hápé fel-alá rohangászik, a leglehetetlenebb helyekre néz be)

Etanol: Már megittál mindent, nem? A rejtett tartalékot, a bort, amit a szomszéd Józsi hozott, a söröket, amiket a feleséged adott, a kölnivizet, a borotvaszeszt. Az Anticolt meg három hete nem vetted be. Ez vagy te.

(Hápé kisiet. Kintről puffanások, törések zaja, majd lelkes arccal visszatér egy borosüveggel, már kibontotta. Hosszan iszik.)

Hápé: (ide-oda dülöngél, miközben a borosüveggel gesztikulál) Nos, Etanol elvtárs. Megosztok veled egy titkot. Nincs szükségem gyógyszerre. Rád sincs. Akkor hagyom valójában abba az ivást, amikor én akarom (lassan tagoltan), amikor én akarom. (iszik) Azt hiszed, csak azért, mert mindenfélét látok jó ideje, többek között téged is, meg fogok őrülni? Nem fogok. Soha nem volt tisztább az elmém. Tiszta és erős. (iszik) Az elme erejével, az én elmém erejével harcolok. (iszik) Én egy magyar jakobinus hős, egy vértanú leszármazottja vagyok. Nem őrülök meg, nem leszek öngyilkos és nem halok meg alkoholmérgezésben. (iszik) Nem, nem, hiába reméled! Én a Sors kiszemeltje vagyok, kiválasztott.

Etanol: Kiválasztott?

Hápé: Igen! Most meglepődtél, kispofa? Háháhá! (eszelősen nevet) Küldetésem van. Az a küldetésem, hogy éljek és írjak. (leül) Nincs miért tartanom tőled. (Hirtelen besétál Etília.) Etília! Rég láttalak. Illetve hallucináltalak… jó hogy jössz, rájöttem, rólad kell írnom, meg erről a gazemberről. Hiszen ti annyi ember életében vagytok fontosak (iszik) azt tudjátok, mikor volt harmincmillió lakosa Magyarországnak? 1945 előtt. 10 millió partizán, 10 millió bújtatta, 10 millió üldözte. (nevet és iszik) Ágnes jöhetne már. Remélem, nem ment a sárga városba. Sárga kövek… félig összeomlott mustárszínű házak. (reszketni kezd, majd óvatosan lefekszik.) Nem jó hely…(motyorászik, majd elnyomja az álom. Etília és Etanol mozdulatlanul nézik.)

Etanol: (a szekrényből takarót vesz elő) 0,5 ezrelék alatt az alkoholfogyasztásnak semmilyen látható következményét nem tapasztalhatjuk, a tudatállapot ilyen mennyiség esetén még teljesen normális.

Etília: (az egyik fotelből nagypárnát emel föl) Körülbelül 0,3-1,2 ezrelékpont között fellép az eufórikus állapot, amely során az illető kissé felszabadulttá, derűssé és barátságossá válik, a megszokottnál többet beszél. A precíziós mozgások ügyetlenné válnak, de komolyabb egyensúlyzavarok nem lépnek fel.

Etanol: (lassan széthajtogatja a lepedőt és betakarja vele Hápét.) Körülbelül 0,9-2,5 ezrelékig alakul ki az izgatottság, a hangulat itt már nem egyértelműen derűs, sokkal inkább ingadozó. A delikvens adott esetben olyan dolgokat cselekszik, amit józan állapotban soha nem követne el. Megfigyelhetően lassulnak a reflexek, és romlik az érzékelés, valamint a felfogás. Észrevehetően bizonytalanná válik az egyensúlyérzet, súlyosabb esetben akár emlékezete is kihagyhat.

Etília. (a párnát Hápé feje mellé helyezi és figyeli az arcát) A zavarodottság körülbelül 1,8-3,0 ezrelék közötti állapot, melynek során a mozgáskoordináció már elég bizonytalan és a térbeli tájékozódás képessége is romlik. A tudatos összemosódik a tudatalattival, cselekvésének szándékai nem egyértelműek. Rosszullét jelentkezhet: fejfájás, hányinger, vagy akár hányás is. Levertség, rossz artikuláció szintén jellemző, valamint a különböző külső ingerekre (főként fájdalomra) történő intenzívebb reakció.

Etanol: (Felkapja a párnát és Hápé arcára helyezi. Etília is odasiet, és együttes erővel szorítják rá. Hápé rúgkapálni kezd, tompa fuldoklás és elfojtott hangok hallatszanak, miközben Etanol beszél) Körülbelül 2,5-4,0 közötti ezrelékpontok esetén fellépő állapot. Lomha mozdulatok, koordinálatlan mozgás jellemző, reakcióidő nagyon elhúzódhat bármiféle külső ingert illetően. Fokozott rosszullét, hányás, vizelettartási nehézségek jelentkezhetnek. Súlyosabb esetben a személy képes akár a leglehetetlenebb testhelyzetekben is elaludni.

Etília (kíméletlenül szorítják a párnát. Hörgés) Aztán bekövetkezik a kóma. Körülbelül 3,5-5,0-ig. Teljes eszméletvesztés, kórósan alacsony testhőmérséklet. Légzés és keringés koordinálatlanná válik, rosszabb esetben a légzés leállhat, ami fulladásos halált okoz.

Etanol: (leveszi a párnát és Hápé fölé hajolnak) A durván 5 ezrelékpont feletti véralkoholszint súlyos alkoholmérgezést okoz, túlélni gyakorlatilag lehetetlen.

(Etília letakarja a halott arcát is a takaróval. Etanol bebújik a halott mellé, majd Etília is. A színpad elsötétül.)

Nyelvi Fordulat

Miyazawa Kenji – Éhesek fogadója

Miyazawa Kenji meséjéből fordította: Németh Margarita
Külön köszönet: Mándi Attilának, ötleteiért és türelméért

Az erdő mélyén, a susogó fák között két angol katonára hajazó fiatalember sétált. Vadonatúj puskájuk csak úgy csillogott-villogott a fényben. Volt velük két jegesmedvére emlékeztető nagy, fehér kutya is. Így beszélgettek:

– Akárki akármit is mond, ez az erdő borzalmas. A madár sem jár erre, nemhogy állat, pedig szeretném már hallani a fegyver dörgését! Nem bánnám, akármilyen állatot is kapok puskavégre.

– Milyen izgalmas is lenne egy őz lágy horpaszába lőni egyet-kettőt! Látni, ahogy megszédül, és hangos csattanással elterül a földön!

Mélyen bent jártak az erdőben. Olyan mélyen, hogy még a vezetőjükül szegődött vadász is elvétette az utat, és elszakadt tőlük. Annyira mélyen, hogy mindkét jegesmedvére emlékeztető kutya elkezdett szédülni és kis idő múlva habzó szájjal, fájdalmasan nyüszítve, holtan esett össze.

– Itt fekszik 2400 yenem! – mondta az egyik fiatalember és felhúzva a kutyák szemhéját ellenőrizte, hogy tényleg meghaltak-e.

– Nekem meg 2800 yenem! – mondta a másik bánatosan lehajtva a fejét.

Az első kicsit elsápadt, és mozdulatlanul figyelve a másik arckifejezését, így szólt:

– Én most már elindulok haza.

– Hát, ami azt illeti, én is szeretnék már hazamenni, kezdek fázni és éhes is vagyok.

– Akkor a vadászatról ennyit. Útközben betérhetnénk a tegnapi fogadóba és vehetnénk a 10 yenes fácánból.

– Volt nyúl is, ha jól emlékszem. Végül is, olyan mintha mi lőttük volna. Menjünk!

Azonban nagy bajban voltak, mert nem tudták, hogy milyen irányba induljanak el. A fák ropogva hajladoztak a feltámadó, zúgó szélben, a száraz fű zörgött a lábuk alatt, a falevelek susogtak.

– Szörnyen éhes vagyok, még az oldalam is belefájdult.

– Én is így vagyok vele, már járni is alig bírok.

– Nem akarok tovább menni. Hű, de ennék már valamit.

– Én is.

Így beszélgetett a két fiatalember, ahogy gázolt előre a zizegő méteres fűben. 1 Az egyikük véletlenül hátrapillantván a válla fölött egy impozáns nyugati stílusú épület vett észre. A bejáraton pedig ez a felirat állt:

 

A Vadmacskához címzett fogadó
(nyugati ételek)
 

– Te, meg vagyunk mentve! Úgy tűnik, nyitva van. Bemegyünk, ugye?
– Hát, kicsit fura, itt a semmi közepén… De valami ennivalót biztos tudnak adni.
– Persze hogy tudnak. A bejáratra is ki van írva: nyugati ételek!
– Menjünk be gyorsan! Ha nem ehetek azonnal, itt fogok összeesni!
Ott álltak a bejáratnál. A kapu fehér porcelán téglákkal volt kirakva, igazán előkelőnek tűnt. Állt ott még egy üveg tolóajtó is, amire arany betűkkel ezt volt felírva:

 

Kérjük, fáradjanak be! Csak semmi szégyenlősködés!
 

A két fiatalember ezt meglátva, nagyon megörült.
– Na, ehhez mit szólsz? A világ mégiscsak egy nagyszerű hely! Ma keresztülmentünk ugyan egy-két dolgon, de most nézd, micsoda szerencsénk van. Találtunk egy fogadót, de nem is akármilyet! Olyat, ahol annyit ehetünk, amennyi belénk fér.
– Nagyon úgy néz ki. A „Csak semmi szégyenlősködés” egész biztos ezt jelenti.
Benyitottak az ajtón, beléptek és egy folyosón találták magukat. Az üvegajtó másik oldalán ezt olvashatták:

 

Különösen szívesen látjuk kövér és fiatal látogatóinkat!
 

A fiatalemberek ezt látva, még jobban megörültek.
– Te, mi kétszeresen szívesen látott vendégek vagyunk itt!
– Igen, fiatalok és kövérek is vagyunk! Mindkettő illik ránk!
Végigsiettek a folyosón és most egy tengerkékre festett ajtó állta az útjukat.
– Nagyon furcsa egy ház ez. Miért van itt ennyi ajtó?
– Ez az orosz módi, hideg helyeken és a hegyekben ilyenek szoktak lenni a házak.
Már éppen azon voltak, hogy kinyitják a tengerkék ajtót, amikor észrevették, hogy felette egy felirat díszeleg sárga betűkkel:

 

Fogadónkban sok éhes szájat kell etetnünk, ezért kérjük, legyenek türelemmel!
 

– Még egy ilyen világvégi kis fogadóban is megy az üzlet.
– Ez így van, de hát Tokióban sem a legforgalmasabb utcákon vannak a legnagyobb éttermek.
Így beszélgetvén kinyitották az ajtót, aminek a másik oldalán ez állt:

 

Mivel sok a megrendelésünk, kérjük csak egyesével!
 

– Ez most egyáltalán mit jelent? – húzta el a száját az egyik fiatalember.
– Hát, biztos elnézést szeretnének kérni, amiért a sok megrendelés miatt megváratnak.
– Az lehet. Én viszont már szeretnék bejutni az étkezőbe.
– Bizony jó lenne, ha már asztalhoz ülhetnénk.
De bármilyen idegesítő is volt, még egy ajtó várt rájuk. Oldalára egy tükör volt felakasztva. A tükör alatt pedig egy hosszúnyelű kefét találtak. Az ajtóra piros betűkkel ez volt kiírva:

 

Kedves vendégeink itt megigazíthatják a frizurájukat és letakaríthatják a csizmájukra ragadt sarat.
 

– Ez elég ésszerűnek hangzik. Mielőtt bejöttünk, nem gondoltam volna, hogy van ilyen hely a hegyekben.
– Odafigyelnek a formalitásokra! Biztos nagyon előkelő és finom vendégek is járnak ide.
S így megigazították a hajukat és megtörölték a cipőjüket. Hogyhogy nem, ahogy a kefét visszatették a helyére, az eltűnt egy szempillantás alatt és egy szélroham tört be a szobába. Ezek ketten meglepődve egymásra néztek, sietve kinyitották az ajtót és beléptek a következő szobába. Mindketten azt gondolták, hogy muszáj gyorsan valami meleget enniük és visszanyerni az erejüket. Az ajtó másik oldalára megint valami furcsaság volt felírva:

 

A puskákat és a töltényeket kéretik itt elhelyezni.
 

A felirat mellett volt egy fekete asztal.
– Hát persze, nem is illik fegyverrel asztalhoz ülni.
– Most már egészen biztos, hogy gyakran járnak ide finom és előkelő vendégek.
Mindketten letették a puskájukat és a vadászövüket a fekete asztalra. A szoba másik végében egy fekete ajtó fogadta őket.

 

Legyenek szívesek levenni kabátjukat, kalapjukat és a cipőjüket is.
 

– Na. Mi legyen? Levegyük?
– Nincs más választásunk Taro. Most már tényleg biztos, hogy nagyon finom és előkelő vendégek járnak ebbe a fogadóba.
Kalapjukat és kabátjukat egy szögre akasztva és a cipőjüket levéve becsattogtak az ajtón. Az ajtó másik oldalán pedig ezt olvashatták:

 

Nyakkendőtűket, mandzsettagombokat, szemüvegeket, pénztárcákat és minden egyéb fémtárgyukat kérjük, hagyják itt.
 

Az ajtó mellett egy díszes, fekete széfet találtak, aminek az ajtaja tárva-nyitva állt, még a kulcs is ott volt hagyva.
– Úgy tűnik, a főzéshez elektromosságot használnak és a fémtárgyak veszélyt jelenthetnek. Azért írták, hogy hagyjuk itt ezeket a dolgokat.
– Biztos úgy van. És ha megyünk haza, akkor majd itt kell kifizetnünk a számlát.
– Nagyon úgy tűnik.
– Igen.
Levették hát a szemüvegüket, legombolták a mandzsettagombjukat, mindent betettek a széfbe, és ráfordították a kulcsot. Továbbindultak, de alig mentek valamennyit, egy ajtó nézett szembe velük. Előtte egy üvegbödön állt, az ajtón pedig felirat hirdette:

 

A bödönben található krémmel jól kenjék be arcukat és kezüket-lábukat.
 

Első pillantásra úgy tűnt, hogy a bödönben tejes krém van.
– Hát ennek meg mi értelme van?
– Először is, kint nagyon hideg van. A szobában pedig nagyon meleg, így kicserepesedne az ember bőre, ha nem kenné be valamivel. Ebbe a fogadóba tényleg finom és előkelő vendégek járnak. Egy ilyen helyen, akár még nemes emberekkel is találkozhatunk.
Mindketten jól bekenték az arcukat, kezüket és a zoknijuk levétele után a lábukat is. Azonban egy kicsi krém megmaradt. Úgy tettek, mintha az arcukra kennék azt is, de titokban megették. Ezután gyorsan kinyitották az ajtót, aminek a másik oldalán a következő felirat várta őket:

 

Jól bekenték magukat a krémmel? A fülüket is?
 

Egy kicsike krémes bödönt találtak itt is.
– Bizony, bizony, nem kentem be a fülemet. Pedig a fülünk is kicserepesedhet könnyen. Az itteni tulaj tényleg mindenre gondol.
– Valóban minden apróságra kiterjed a figyelme, de én már tényleg enni szeretnék. De itt csak folyosó folyosót követ.
És ezzel oda is értek a következő ajtóhoz.

 

Az étel hamarosan elkészül.
Már kevesebb, mint tizenöt perc.
Rögtön tálalunk!
Kérjük, fújják be magukat az üvegben található parfümmel.
 

Az ajtó elé egy aranyosan fénylő parfümös üveg volt helyezve. A két fiatalember jól befújta magát. Azonban, a parfümnek erős ecet szaga volt.
– Ez a parfüm bűzlik az ecettől. Mitől lehet ez?
– Biztos összekeverték. A szolgálólány valószínűleg meg volt fázva, és nem érezte a szagát mikor beletöltötte.
Kinyitották az ajtót és beléptek rajta. A másik oldalán nagy betűkkel:

 

Elnézést, hogy ennyi kéréssel fordultunk önökhöz. Mélyen sajnáljuk. Ez lesz az utolsó. Lennének olyan kedvesek és bekennék magukat a bödönben található sóval!
 

A díszes, kék porcelán sótartó természetesen már elő is volt készítve, ez alkalommal azonban a két férfi megdöbbent, krémes arccal fordult egymás felé.
– Ez már több mint furcsa.
– Szerintem is.
– A sok megrendelést valójában a vendégeknek kell teljesíteni. Így a „nyugati ételek” nem azt jelenti, amit mi gondoltunk. Itt nem nyugati ételek felszolgálása történik a vendégeknek, hanem a vendégekből készítenek nyugati ételeket a ház számára. A, a, a, a, a, akkor mi, mi, mi, minket……– a két fiatalember foga csak úgy vacogott a félelemtől.
A, a, a, a, a akkor mi, mi, mi, mi, minket… jaj! – remegtek, mint a nyárfalevél.
– Futááááááás! – kiáltották a félelemtől eltorzult arccal. Az egyik remegve megpróbálta kinyitni a visszafelé vezető ajtót, de az egy hajszálnyit sem mozdult.
A másik irányban volt még egy ajtó két hatalmas kulcslyukkal és afféle díszítésként egy ezüstszínű késsel és villával, na meg a megszokott felirattal:

 

Köszönjük a hozzánk járulást!
Most már fogyasztható állapotban vannak.
Akkor, kérjük, fáradjanak beljebb!
 

Ráadásul a kulcslyukakon keresztül egy kék vérben forgó szempár meredt rájuk.
– Ááááááá!
– Neeeeee! – Mindketten nagy sírás-rívásba fogtak.
Eközben, az ajtón túlról suttogó beszélgetés foszlányai hallatszódtak ki.
– Baj van, rájöttek! Be vannak sózva így már nem fogják besózni magukat!
– Egyértelmű! A főnök elrontotta a feliratot! Mi az, hogy mélyen sajnáljuk? Mi az, hogy elnézést a sok kérésért? Ekkora hülyeséget!
– Nem mindegy? Nekünk még a csontokból sem hagynak.
– Az igaz, de ha nem jönnek be, akkor az a mi hibánk lesz. Hívjuk őket? Hé, Vendég urak! Gyorsan tessék bejönni! Tessék csak befáradni! Már a tányérokat is elmostuk! Már a salátát is elkészítettük. Már csak Önökre várunk! Már csak az ízléses elrendezés és az Önök feltálalása hiányzik! Gyorsan!
– Hahó, miért nem fáradnak be? Nem szeretik, ha salátával tálalják magukat? Jobban esne egy kis pirítás? Ahogy a kedves vendég kívánja! Jöjjenek csak bátran!
Úgy meg voltak ijedve, hogy az arcuk falfehérré vált és torkukon akadt a szó. Csak egymásra néztek és sírtak. Bentről prüszkölő nevetés hallatszott és újra felcsendültek a kedvesen hívogató szavak:
– Csak tessék, tessék! Ne sírjanak már annyira, mert a gondosan felkent krém odalesz! Halló úrfik, itt az idő! Gyorsan tessék jönni!
– Siessenek, kérem. A főnök úr már a szalvétát is a nyakába akasztotta, már a kés is a kezében van, feni a fogát, mer’ már nagyon kívánja az Önök társaságát!
Ezek ketten meg csak sírtak, sírtak és csak sírtak. Ekkor, hirtelen hátulról kutyaugatás hallatszott.
– Vau, vau! – és a két jegesmedvére emlékeztető kutya az ajtón áttörve berontott a szobába.
A kulcslyukon át leselkedő szemek egy pillantás alatt eltűntek. A kutyák egy ideig körbe-körbe rohangáltak a szobában morogva, majd egy vonyítással nekirohantak a szemben lévő ajtónak. Az ajtó egy hangos csattanással kinyílt, a kutyák pedig gyorsan berohantak a szobába. A bent uralkodó koromsötétségből hangos nyávogás, ordítás, puffogás és csörömpölés hallatszott. A szoba végül eltűnt, mint a kámfor, ezek ketten pedig ott találták magukat a fogvacogtató hidegben, a fűben. Ahogy körülnéztek: a kabátjuk, a cipőjük, a pénztárcájuk és a nyakkendőtűjük a szemközti ágon lógott, a többi holmijuk pedig a közeli fák tövében hevert. A fák ropogva hajladoztak a feltámadó, zúgó szélben, a száraz fű zörgött a lábuk alatt, a falevelek susogtak. A kutyák vonítva visszatértek. A hátuk mögül pedig egy kiáltást hallottak:
– Uraim, uraim!
A fiatalemberekbe hirtelen visszatért az élet és visszakiabáltak:
– Hé, itt vagyunk! Jöjjön gyorsan!
Szalmakalapot viselő vezetőjük átgázolt a lába alatt zörgő füvön. Így végül sikerült a két fiatalembernek megnyugodni. Megették a vadász által hozott lepényt és elindultak haza, útközben vettek még egy 10 yenes fácánt is. Azonban tehettek bármit: hazamehettek Tokióba, forró fürdőt vehettek, a félelem továbbra is ott ült megöregedett, ráncos arcukon.

 

_________________________________________
 

1 A szövegben szereplő susuki szó, a japánban őshonos un. pampa fűre vonatkozik, ami igen magasra is képes megnőni. (ford. megj.)

 

_________________________________________
 

Miyazawa Kenji (宮沢 賢治;) japán költő és meseíró, Hanamaki faluban született 1896-ban, hithű buddhista családban. Egész életében tanárként dolgozott, első mesegyűjteménye és verseskötete saját költségén jelent meg 1924-ben. Művei nem hoztak neki anyagai jólétet, életművét az utókor fedezte fel. Meséi részben oktató jelleggel születtek, versei a japán vidék mély szeretetéről tanúskodnak. Diákjai iránt érzett szimpátiáját mi sem bizonyítja jobban, mint az iskolai színjátszókörnek írt színpadi darabok. Tuberkulózisban hunyt el 1933-ban.

Nyelvi Fordulat

Maggie Estep – Rossz nap a szépségszalonban

Fordította: Horváth Imre Olivér

Húszéves munkanélküli recepciós voltam koponyámból kihajtó narancsszín rasztatincsekkel. Kellett egy meló, de először le kellett vágatnom a hajamat.

Szóval megyek a szépségszalonba, ami az Avenue B-n van. Megcsináltatom a hajamat. Kopp úgy fogok kinézni, mint azok a dögös spanyol hajmodellek, barna leszek és bejövős, növesztek ilyen húszcentis ribancvörös körmöket és végighúzom a munkaerőpiac lelkének tábláján.

Szóval megyek a szépségszalonba.

Ez a gyönyörű puerto ricói csaj szűk fehér cicanaciban meg push-up melltartóban leültet és elkezdi nyiszálni a hajamat:
– Csajszi – mondja – mi az anyád kínját növesztel ki ebből a fejből, mi ez itt, fel van varrva? Fúj, azt akarod, hogy hozzányúljak ehhez a szarhoz, tán ebben hordod a kajádat?

Én meg csak: – Bocsi.

Elkezdi nyiszatolni a gondosan megnövesztett Johnny Lyndon Police után frizkómat. Az ocsmány kis tincseim körberöpködnek a helyiségben, de nem nézek tükörbe mer egyszerűen nem akarok tudomást szerezni róla.

– Szal amúgy mi is a neved? – követeli a sztájlisztom.

– Öh, Maggie.

– Maggie? Hát ez egy tök okés név, de az én nevem Suzy.

– Igen?

– Ja, de nem csak úgy simán ipszilonnal Suzy, hanem es u zé e e. Extra csajnak extra e kell.

Együttérzően bólintok.

Suzee azt mondja, hogy amikor nem hajat vág, akkor egzotikus táncosként dolgozik éjjelenként, hogy támogassa a fickóját, Roccót. Suzee szereti Roccót, annyira, hogy becsukja a szemét, amíg mesél róla:
– 180 centi, 96 kiló és olyan vastag és hosszú a karja, csajszi, hogy kétszer is körbeér és amikor ölel, olyan vagyok, mint egy pici kis Suzee szendvics.

Pici Kis Suzee szendvics el van bűvölve, vakon kopasztja szegény kis punk búrámat. Vág és nyisszant, vág és nyisszant, megáll, belenézek a tükörbe: – Bazmeg, kopasz lettem.

– Bazmeg szivi, kopasz lettél – zihálja Suzee, amikor már nyitva van a szeme.

Csak letarolt, bolyhos, narancsszínű cafatkáim maradtak. Most már sosem kapok recepciós állást.

Erre ő az arcomba libbenti manikűrözött kezét: – Ne aggódj, szivi, szerzek neked melót a klubban.

– Mi?

– Szivi, meg kell mondjam, a fiúk döglenének egy kopasz gogótáncosért.

Aztán elővett egy hajnyírót, simára dúrta a fejemet és meg volt győződve, hogy imádni fogok pénzért vetkőzni.

– Nem úgy hangzik, mintha én ezt hú de fognám majd élvezni, de le vagyok égve és bevállalós vagyok, szal hazacaflatok a legjobb nacimért. Suzee kölcsönadja a 15 centis tűsarkúját, vörösre rúzsozza a számat és kiönt három deci Jack Daniels-t,
hogy ellazítson.

Este nyolc órakor színre lépek.

Kopasz vagyok,
részeg vagyok
és az istenit,
pucér vagyok.

KURVA ÉLET PUCÉR VAGYOK EGY IDEGENEKKEL TELI TEREMBEN EZ NEM OLYAN PUCÉROS RÉMÁLOM, AMIT MINDENKI ÁLMODIK, ÉN KAJAK PUCÉR VAGYOK ÉS NEM ISMEREM EZEKET AZ EMBEREKET, MEKKORA SZOPÁS.

Néhány fickó láthatóan megsajnált és nem akarják kockáztatni a kezük épségét, így nem dugdosnak pénzt a harisnyakötőmbe. Kusza punciszőröm mindenki látja, kész arra, hogy kiszúrja a fickók szemeit, ha túl közel jönnének.

És akkor észreveszek egy kopasz csávót a közönségben, újabban együtt érzek a kopaszokkal, azon filóztam, talán ő is együtt érez velem, hátha beledug egy tízdollárost a harisnyakötőmbe.

Odadzsalok hozzá.

Semmi ritmus nélkül botorkálok oda, én vagyok a leggázabb, legigénytelenebb táncos aki átgogózott ezen a földtekén. A kopasz a sörét nézi, biztos sokkal szívesebben bámulja azt, mint a szőrös dombocskámat, ami most egyetlen ijesztő tüskévé alakult, szal kábé úgy néz ki, mintha lenne egy egyszarvú az ágyékomban.

Ott imbolygok a levegőben.

A stroboszkóp kivilágítja a punciegyszarvúmat. Madonna Borderline című száma már ötödjére dübög a klub hangfalaiból:

“BORDERLINE BORDERLINE BORDERLINE / LOVE ME TIL I JUST CAN’T SEE.”

És hirtelen azon kezdek filózni, hogy mit is jelent ez.

“LOVE ME TIL I JUST CAN’T SEE”

Mi van?

Baszódjak meg, hogy kiguvadjon a szemem, megvakulok és a 2nd Avenue-n kötök ki őrülten, pucéran, vakon, mint egy tüzelő szuka? Mi van?

Vacakol a szalag, ugrik egyet előre.

“Borderl…ooop…..Borderl….ooop…Borderlin…..ooop”

Eltaknyolok és kificamítom a bokámat. A tangám belevág a fenekembe, összerándulok a fájdalomtól. A fejem szédül, a térdem reszket, négykézláb állok és a kopasz csávó ölébe rókázom.

Szóval itt vagyok. Egy szál semmiben, négykézláb. De mielőtt még összeszedhetném magam, jön a menedzser, rám mutat azzal a zsíros menedzserujjával és azt mondja:

– Kopasz vagy, részeg vagy, nem tudsz táncolni és ki vagy rúgva.

– Igen, te meg büdös vagy, mint a görény, haver – lehámozom az egyik cipőt, a dagadt fejéhez vágom, aztán elhúzok onnan a búsba.

Pár nappal később ütközök Suzee-val az Avenue A-n. Kiderül, hogy azonnal kirúgták, mikor kiderült, hogy ő vitt oda. De egyáltalán nem bánta, elhurcolt ebbe a parókaboltba a 14. utcán, vett nekem egy barna shag parókát és telemarketingos állást kaptunk a Wall Streeten.

És soha nem mentem többé szépségszalonba.

_________________________________________
 

Maggie Estep Franciaország és az USA között ingázva nőtt fel egy nomád lótenyésztő családban. A Jack Kerouac School of Disembodied Poetics in Boulder, Co.-ban tanult, később The State University of New York-on szerzett BA diplomát.

Mielőtt kiadatta volna első regényét, Maggie lovászként, go-go táncosként, mosogatóként, ápolónőként és dobozoló gyári munkásként dolgozott. A következő hét könyvet publikálta: DIARY OF AN EMOTIONAL IDIOT (Harmony Books 1997, Soft Skull 2003), SOFT MANIACS (Simon and Schuster 1999), LOVE DANCE OF THE MECHANICAL ANIMALS (Three Rivers Press 2003), HEX (Three Rivers Press 2003), GARGANTUAN (Three Rivers Press 2004) FLAMETHROWER (Three Rivers Press 2006) és ALICE FANTASTIC (Akashic Books 2009). A HEX-et, egy bűnügyi trilógia első könyvét a New York Times 2003-ban „figyelemre méltó könyv”-vé választotta.

Maggie két verses-zenés CD-t adott ki, a NO MORE MR. NICE GIRL-t (Nuyo Records 1994) és a LOVE IS A DOG FROM HELL-t (Mercury Records 1997).

Felolvasásokat tartott kávézókban, klubokban és egyetemeken az Egyesült Államokban és Európában, műveit előadta a Charlie Rose Show-ban, az MTV-n, a PBS-en és az HBO Def Poetry Jam című műsorában. Megjelent a New York Post-ban, a Self Magazine-ban, a Village Voice-ban, a New York Press-nél, a Harpers Bazaar-ban, a Spin-ben és a Nerve.com oldalon és antológiák tucatjaiban, mint például a BROOKLYN NOIR, THE BEST AMERICAN EROTICA és a HARD BOILED BROOKLYN.

Mostanában az Angelmakers című regényén dolgozik, ami a 19. század végi női gengszterekről szól.

Maggie Woodstock-ban él, New York-ban.

Nyelvi Fordulat

Gerhild Steinbuch – Álom-kaloda (részlet)

Nele az Elm ablaka előtti fán ül. Az ablak nyitva, Elm kifele bámul.

NELE: Ahonnan jövök.

ELM: Ezt már mondtad tegnap. Gyere vissza holnap, akkorra talán már elfelejtem.

NELE: De ezt még sosem mondtam neked.

ELM: Pedig már hallottam. Ha te ott üldögélsz kinn és egyfolytában ugyanazt ismételgeted, én meg itt vagyok. Nem túl nehéz. Hagyj békén.

NELE: Nem is ijedtél meg.

ELM: Kellett volna? Nem is vagy ijesztő.

NELE: Ha én idegenként…

ELM: …Nem.

Nele örül. 

ELM: Kinevetsz. Akkor akár rögtön le is kophatsz. Különben megmondom a barátomnak, hogy itt ólálkodsz. Nem szereti, kintről, az embereket. Ha aljaskodsz, idehívom; ott áll lenn, látod.

Nele kinéz az ablakon.

NELE: Ketten vannak.

ELM: Mi.

NELE: Beszélgetnek.

Szünet.

ELM: Semmi közöd hozzá.
Az a barátom amelyik a fénybe bámul.

NELE: A másik.

ELM: Mit érdekel engem, hogy ki az az alak. Egyáltalán nem fontos.

Szünet.

NELE: Ah.

ELM: MI VAN.

NELE: Ismerem.
A pályaudvarról, még régről.
Mielőtt még kikötöztem a szülőkhöz az erdőbe. Merthogy a vonatok csak a nagy pályaudvarról indulnak, ezért voltam ott.

ELM: Aha.

Szünet.
Nele kinéz az ablakon.

NELE: Keresett valakit, azt hitte fiú vagyok. Hogy őrült – azt gondolták a többiek, mind. Én nem gondoltam.

ELM: Nem is beszélnek egymással.
Nekem aztán mindegy hogy ismered-e vagy sem.

_________________________________________

Anna egy ronda tortával.
Hans erősen gondolkodik.
Anna megzavarja.

ANNA: Nem szép hely ez, ha engem kérdezel. Ez nem egy olyan szép hely ahol csak úgy üldögélni szoktak. Még akkor sem, ha piknikeznek mint mi, nem szép hely. Ha engem kérdezel.

HANS: De nem kérdezlek. Nem beszélek veled.

ANNA: Igen. Akkor várjunk. Nekem nem gond. Várni, itt veled.

HANS: Nem kell.

ANNA: Mit.

HANS: Várnod.

ANNA: Neked sem kell, várnod, nincs senki, akire várni kellene.

HANS: Nem megyek haza. Gondolkodnom kell.

ANNA: Kedvellek.

HANS: Ezt sem kell.

Szünet.

ANNA: Itt lakik, ugye.

Hallgatás.

ANNA: Sütök neki egy meglepetés-tortát, ha elhozod bemutatni.

HANS: Neki.

ANNA: Van róla képed?

HANS: Nem megyek haza többé.

ANNA: Azért, hogy meg tudjam tervezni a tortát.

HANS: Most menj el.

ANNA: A mi kapcsolatunk professzionális.

HANS: Igen. Na menj.

ANNA: Nem profihoz méltóan viselkedsz.

HANS: Gondolkodnom kell. Hagyj. Kérlek.

ANNA: De szükségem van valami elfoglaltságra.

HANS: Itt van pénz, vegyél magadnak egy cicát.

ANNA: Az más, az nem ember.

Hallgatás.

ANNA: Akkor lehet, teszek róla, hogy megint teherbe essek.

HANS: Jó.

ANNA: Undorító vagy.

Anna marad.

_________________________________________

Milan lakása. Elm főzött. Büdös van. Elm kikönyököl az ablakba és maga elé bámul.
Milan jön, kezében a napi postával.

ELM: Hol voltál. Megint gyerekeket bámultál?

MILAN: Hoztam neked valamit. Gyere el onnan, veszélyes, amit csinálsz.

Elm figyelemre sem méltatja. Az ételre mutat. 

ELM: Túl sokáig voltál távol. Most már akár ki is boríthatjuk a kaját az ablakon úgy, ahogy van.

MILAN: Ajándék-vásárláshoz idő kell.

ELM: Ajándék. Aha.

MILAN: Pontosan.

ELM: Biztosan jól szórakoztál közben.

MILAN: Igen. Gyere csak.

ELM: Jót tesz neked, ha mással is találkozol, nem mindig csak velem.

Milan gondolkozik, hogy mit kellene erre válaszolnia.
Nem válaszol. Helyette leül az asztalhoz. Enni kezd. A leveleket leteszi maga mellé.
Valamikor mellé ül Elm. Ő nem eszik. A levelekre tapad a tekintete.

ELM: Szeretnék tőled valamit kérdezni.

Hallgatás.
Milan észreveszi, hogy Elm bámul. Gyorsan zsebre vágja a leveleket.
Majd tovább eszik.

MILAN: Semmi különös nem jött, csak a szokásos reklám. Megmondtam, figyelek.

Milan eszik.

ELM: Most nem erre gondoltam. Hanem az emberekre odakinn.

Milan nagy igyekezettel tovább eszik. 

ELM: Vendégem volt. Amíg te a gyerekeknél voltál.

Milan dünnyög.
Félrenyel.
Leejti az evőeszközt.

ELM: Egy lány. Egy percre be nem fogja a száját. Egészen fura leszek, ha van ott valaki.
Vagy valami.

MILAN: Majdnem megfeledkeztem róla.

Kutat a táskájában.

ELM: Az ablak előtt. Nem tudom, miért. Mit csinálsz.

Milan végre megtalálja, amit keres. Csomagocska masnival.

MILAN: Minden jót!

ELM: Mi.

MILAN: Tessék.

ELM: Még sosem láttam őt ezelőtt. (Szünet) Na tessék, most meg beleejted a kajába.

Elm kiemeli az ételből a csomagot és megszemléli. Egy kis kártya lóg rajta. 

ELM: Évfordulóra. Neked.

Nagyot néz.

ELM: De hát nem is ma van.

MILAN: Csak gondoltam.

Szünet.

ELM: Igen.

MILAN: Nem olyan fontos. Csak úgy. Csak gondoltam. Gondoltam, örülnél neki. Örülsz neki?

Szünet.

MILAN: Én már meg tudom találni az örömöt, egy másik arcban.
Semmit sem mondasz. Sohasem mondasz semmit.
Nem olyan nehéz hazudni, ha nem nézünk rá a másikra.

Hallgatás.
Elm Milanra néz.

ELM: Örülök, persze. (Szünet) Örülök.

_________________________________________
 

A szerző, Gerhild Steinbuch (1983) Ausztriában és Németországban az egyik legismertebb kortárs drámaíró. Többek között elnyerte az oszták kancellári hivatal drámaírói ösztöndíját illetve Reinhard-Priessnitz-díját, Graz város irodalmi ösztöndíját, a Retzhofer irodalmi díjat, továbbá a Hermann-Lenz Alapítvány illetve a rangos Manuskript folyóirat díjában részesült. A Festival Internationale Neue Dramatik elnevezésű nemzetközi kortárs drámafesztivál keretében Berlinben és Koppenhágában olvasták fel Kopftot című drámáját, a 2008/09-es évadban pedig a bécsi Schauspielhaus házi szerzője volt. Darabjaiban olyan társadalmi jellegű problémákra mutat rá és olyan témákat feszeget, amelyekről nem szeretünk beszélni: a halál, az abortusz, a családon belüli kapcsolatok és azok fontossága; kell-e egyáltalán család vagy az csak egy kötelék, amibe beleszülettünk?
A 2006-ban, Essen-ben bemutatott Schlafengehn egy bérház kis lakásában játszódik. Két férfi él együtt, Milan és a nála jóval fiatalabb Elm. Papásmamásat játszanak: Milan apaként gondoskodik mindenről, Elm pedig babát vár és emiatt teljesen természetes, hogy hangulata percről percre ingadozik. Mindemelett Elm maga is szinte még gyerek, aki elmenekült szülei foggal-körömmel fenntartott idilli világából. Milan a pályaudvaron szedte fel őt, azóta lakik nála és elviseli, hogy az öreg férfi rendszeresen centivel méregeti nagyobbodó pocakját. Elm szívesen játsza a rászabott szerepet Milan kitalált világában, akinek azonban túlságosan is valóságossá vált ez a fikció; legalábbis mindaddig, amíg a lakás biztonságot jelentő falai körülveszik őket. Ebbe a zárt álomvilágba ugyanis senki sem törhet be, senki sem veszélyeztetheti törékeny boldogságukat. De a külvilág már nem sokáig rekeszthető ki teljesen…

Nyelvi Fordulat

Die Gänsehirtin ( magyar népmese )

A Libapásztorból lett királyné c. magyar népmeséből fordította: Szűcs Orsolya

Es war einmal ein armer Mann und seine Frau, sie hatten drei Töchter.

Ihr Vater bereitete sich einmal für den Markt vor. Er wollte etwas Mitbringsel seinen Töchtern holen, so ließ er die drei Mädchen hervorrufen, dann fragte sie nacheinander, wie sie ihren Vater lieben. Die erste sagte:

– Ich liebe dich, Vater, wie das allerschönste Kleid, das nur im Markt zu kaufen ist!

Die zweite antwortete Folgendes:

– Ich liebe dich, Vater, wie das Diamantkleid. Kaufst du mir eins, nicht wahr?

Er wandte sich auch an die dritte:

– Und wie liebst du mich, meine kleinste Tochter?

– Lieber Vater – antwortete die kleinste Tochter – ich liebe dich, wie den Salz in der Suppe.

– Kreuzdonnerwetter! Wie wagst du dich, mir so was zu sagen? Worauf hälst du mich? So wenig wert bin ich vor dir? Geh schon, wohin du willst, ich will dich nicht mehr sehen! – Der Vater war fürchterlich wütend darum, weil ihr Tochter ihn unterschätzt hat.

Nun, wohin kann schon das kleine Mädchen? Sie wurde wegen des einen Wortes verstoßen. Das arme Mädchen hatte nichts anderes übrig, nur ihre wenige Zeuge einzupacken, dann los in die große Welt.

Sie geht durch den langen Weg, sie selbst wusste auch nicht, wohin, viel später trifft sie eine Wirtschaft, wessen sie nicht einmal den Besitzer kannte.

Sie fragte hie und da herum, sie hörte, dass die Wirtschaft einem sehr reichen König gehört. Dann erzählte sie, was sie herführte, wer und was sie ist. Sie sucht Dienst, wenn sie einen fände. Sie würde nicht bereuen, welche Arbeit, würde man doch ihr dabei helfen. Man bedauerte das in Haar bekleidete Mädchen, aber was für Beschäftigung man ihr geben könnte? Man nahm sie als Gänsehirtin an. Sie lebte lange arm und in Elend. Um etwas zu essen, ging sie immer in die Küche auf. Nun einmal streichelte sie umher, drehte sich in ihrem zerfetzten Haarkleid herum.

Der Koch schrie plötzlich auf sie:

– Hau aus meiner Küche ab! Du bist immer in Wege! Einmal fällt was von deinem Kleid in die Speise. Dann wird man uns bestrafen, du kannst sogar aufgehängt werden! Pack dich sofort fort!

Das arme Mädchen ging hinaus. Sie kam gerade aus der Diele heraus, als das Fenster des Königssohns geöffnet war.

– Wofür bereitet sich der Prinz vor? – fragte das arme Mädchen durchs Fenster, als sie sah, dass der Prinz sich da drin anzieht.

– Was fragst du das?? Wohin ich will, dorthin geh’ ich. Ich gehe am Abend auf den Ball. Hau ab von meinem Fenster! – Und er wirft sein Handtuch ans Mädchen.

Die Gänsehirtin ging aber in die Gänsestall, auf ihre eigene Lagerstätte. Da nahm sie aus ihrer Tasche aus, was sie in der Küche bekommen hatte, dann fing sie unter bitterliches Weinen an, ihr Abendessen zu essen. Während sie zu Abend isst, hört sie, dass eine Maus neben ihr piepst. Sie schaut da, nun, wirklich eine Maus. Sie bedauerte sie und gab ihr ein Stückchen Brot. Als die Maus das gegessen hatte, brachte mit ihr eine Nußschale, stellte sie neben die Gänsehirtin, dann lief in ihr Loch zurück.

Das Mädchen guckt drin, was in der Nußschale sein kann. Nun, als sie reinschaut, sah ein wunderbares Goldkleid. Sie freute sich sehr darüber. Sie klappte auch vor Freude. „Warte nur Prinz, warte! Ich werde früher da im Ball sein.“ Sie entschloss sich, den Ball zu besuchen, und sich unterzuhalten, wenn sie schon ein so schönes Kleid hat. Dann bereitete sie sich schnell vor, wusch sich, dann nahm das Goldkleid an. Dann bei Nach und Nebel, los auf den Ball.

Als sie ankam, fing gleich an, zu tanzen, sie war gar kein Mauerblümchen. Der Prinz war immer mit ihr, er ließ niemanden mit ihr tanzen. Er starrte auf sie, er verliebte sich in sie schon.

Er fragte bei ihr herum, wer sie ist. Dann woher sie kommt. Das schöne Mädchen sagte nur:

– Aus Handtuchwerferburg.

Dann fing das Orchester ein neues Lied an, und sie gingen wieder tanzen. Dann spielte das Orchester bis morgen immer nur das gleiche.

Der Prinz hängt sich bei dem schönen, in Gold gekleideten Mädchen ein und bat ihre Erlaubnis, sie nach Hause begleiten zu dürfen. Das Mädchen machte Ausflüchte, dass so und so, dann plötzlich lief sie davon. Der Prinz fand davon keine Spur.

Das Mädchen ging in die Gänsestall zurück, lag das Goldkleid in die Nußschale, nahm das Haarkleid hervor, zog sich an, dann wurde sie wieder die arme Gänsehirtin. An diesem Tag mühte sie sich mit den Gänsen an dem Grabenwand ab, und es fiel ihr gar nicht ein, dass jemand um sie trauert.

Es war wieder Mittag, auch die Gänse waren in der Stall, das Mädchen steht in der Küche herum. Der Koch streitet sich mit ihr, er ist außer Rand und Band:

– Hau ab, du, von Wind gewehte, du, von Wasser gedrehte. Einmal wirst du echt was in die Speise einrühren, und dann weh mir! – Er gab ihr was zu essen, dann jagte er sie hinaus.

Das Mädchen geht unter das Fenster des Prinzes. Dort guckt sie rein und sieht, dass der Prinz wieder sich kämmt, er bereitet sich vor!

– Wohin geht der Herr Prinz, warum kämmen Sie sich? – fragte das Mädchen.

– Es geht sich nicht an, wohin ich geh, ich gehe nur so. Ich geh’ auf den Ball. Hau ab von meinem Fenster! – Damit wirft er seinen Kamm ans Mädchen.

Das Mädchen ging in die Stall raus, dort wartete sie in einer Ecke das Abend ab. Als sie dachte, dass sie losgehen könnte, nahm sie ein Silberkleid aus der Nußschale raus, wusch sich, dann bei Nach und Nebel, ging sie auf den Ball.

Der Ball war in bestem Gange. Der Prinz unterhielt sich aber nicht, er grämte sich nur auf einer Stelle am Tisch. Als er das Mädchen im Silberkleid bemerkte, änderte er sich doch, wie abgeschnitten. Er ließ sie tanzen, unterhalten, er hatte sehr gute Laune. Er fragte sie aus, wer sie ist, woher sie kommt. Das Mädchen antwortete so:

– Aus Kammwerferburg.

Der Prinz dachte nach, wo dieses Land sein soll, aber er konnte es keineswegs ausfinden. Dann bat er das Mädchen darum, sie nach Hause zu begleiten. Das Mädchen weigerte sich, aber solange, bis sie wieder verschwand, wie am Abend vorher.

Das Mädchen ging wieder nach Hause, sie lag das Silberkleid zusammengefaltet in die Nußschale, und nahm ihr Haarkleid an. Bei Sonnendämmerung war sie wieder auf der Weide.

Gegen Mittag ging sie wieder in die Küche. Sie war in der Wege, aber nicht so lange, sie wartete ab, bis man ihr was gibt, dann ging sie weg. Aber beim Fenster des Prinzess blieb sie stehen.

– Bereiten Sie sich wieder für den Ball vor, Prinz?

– Dorthin schon! Aber bist du wieder frech und lugst du durchs Fenster hinein?

Damit warf er den Spiegel ans Mädchen.

„Na gut so – dachte das Mädchen – ich werde da früher als du, du hast nichts zu fürchten“.

Sie wartete bis Abend wieder, zog ein Diamantkleid an, und bei Nach und Nebel ging sie auf den Ball, aber sie war früher da, als der Prinz. Sie tanzte schon in vollem Gang, als der Prinz ankam.

Der Prinz konnte nicht ertragen, dass das Mädchen, die er so liebt, mit einem anderen tänzt. Er ging ihr zu, fing sie ärgerlich aus der Hand des Burschen auf, mit dem sie tanzte, dann ließ er sie tanzen.

Jetzt unterhielten sie sich besser, als an den zwei Abenden vorher. Der Prinz war sehr verliebt, sein einziger Gedanke war das Mädchen. Er fragte sie wieder, bat sie darum, mit ganzer Seele zu erzählen, woher sie kommt, denn was sie bisher sagte, war ihm vollständig unbekannt. Das Mädchen antwortete:

– Aus Spiegelwerferburg.

– Wo soll das sein? Ich weiß nicht. In unserer Nachbarschaft lebt ein alter Mann, der schon viele Länder bewandert hat, ich fragte ihn, aber diese Länder kennt nicht einmal er.

Das Mädchen klärte ihn aber nicht auf. Der Prinz konnte sich nicht befehlen, er zog den Ring vom Finger, gab ihn dem Mädchen, damit sie ihn bewährt, und an ihn denkt, denn er will sie heiraten. Das Mädchen versprach das, aber wartete nicht ab, bis der Prinz sie wieder begleiten möchte, sie verflüchtigte sich als ein Falter, sie lief schnell nach Hause, geradeaus in den Stall. Da zog sie ihr Kleid aus und zog ihr alltägliches, zerfetztes Kleid an.

Der Prinz war ganz außer Fassung. Seine feste Absicht war nur das Mädchen. Und weil sie entlaufen ist, zerschlug er nur auf dem Ball, er wollte durch alle gehen. Als er nach Hause ging, grämte er sich nur, er war so traurig, dass er kaum ein Wort sagte. Seine Mutter und sein Vater gingen ihn trösten, aber der Königssohn grämte sich nur und achtete auf niemanden. Ihm tat das Herz so weh, dass er davor beinahe verging.

Das Mittag ist gekommen, das Mädchen trieb die Gänse ein. In der Küche prasselten schon die viele Speisen. Die Gänsehirtin geht in die Küche, dort stand sie um den Koch herum, wohin sie trat, war sie immer im Wege.

– Was hast du hier vor? Hau ab sofort! – tummelte sich der Koch, das Mädchen stand solange herum, bis sie endlich den Ring in eine Schüssel fallen ließ, den sie vom Königssohn bekommen hat.

Damit lief sie davon.

Als man die Speise einträgt, schöpft aus dem Schüssel, erklirrt der Löffel plötzlich in was. Man nimmt das raus und guckt, was das sein soll. Na was war das? Der Ring.

Man ließ den Koch hervorrufen: wer war in der Küche? Der Koch erschrak, keinen Kreuzer blieb in seiner Tasche. Er ist schon in der Patsche! Er wagte nicht zu sagen, dass das Mädchen im Haarkleid in der Küche war, weil er in diesem Fall sicherlich aufgehängt wird. Er leugnete nun alles ab.

– Koch! Sag mal mir, wer da war, weil ich dich wirklich aufhängen lasse. Es wird aber dir nichts passieren, wenn du das bekennst.

Es war nichts zu machen. Der Koch bekannte, dass niemand anderer da war, nur die Gänsehirtin im Haarkleid.

– Ruf sie sofort herein! Sie soll sich waschen, dann kann sie hereinkommen.

Die Gänsehirtin wusch sich schön, kämmte sich und zog das Diamantkleid an. Sie trat ein.

Das Herz des Prinzes brachte ihm beinahe vor Freude, als er sie erblickte. Sie ist ja das Mädchen, mit wem er getanzt hat, ihr hat er ja den Ring gegeben. Er umarmte, und küsste sie, er hielt sie sofort um die Hand an. Sie bereiteten sich für die Hochzeit vor. Sie überlagen, wer eingeladen werden soll. Unter anderen luden sie nun den Vater des Mädchens ein.

In der Küche ordnete das Mädchen an, dass man ihrem Vater alles separiert zubereiten soll, aber ohne Salz.

Es kommt der Tag der Hochzeit. Auch der Vater des Mädchens ist da, alle haben gute Laune, nur der Vater des Mädchens isst nicht, er scheint traurig zu sein.

Man fragt ihn, was mit ihm geschehen ist. Warum isst er nicht? Ist die Speise vielleicht nicht gut?

Der Mann machte nur Ausflüchte, er wollte nichts sagen.

Auch das Mädchen geht zu ihm und fragt:

– Warum essen Sie Vater nicht? Seien Sie nicht traurig, wenn Sie schon meine Hochzeit feiern!

Der Vater antwortete dann, dass alles in Ordnung, sehr lecker zubereitet sei, nur ungesalzen.

Dann dreht sich das Mädchen zu:

– Sehen Sie schon, Vater, Sie haben mich wegen des einen Wortes verstoßen, denn ich habe gesagt, dass ich Sie so liebe, wie den Salz in der Speise. Sehen Sie schon, dass darohne die Speise keine Wert hat?

Als das Mädchen das erzählte, Tränen traten ihm in die Augen. Dann umarmten sie einander, und begann eine Fest, die ihres Gleichen auf dem ganzen Erdenrund gewiss nicht hatte. Das Mädchen wurde die Frau des Königssohns. Und wenn sie nicht gestorben sind, dann leben sie noch heute.

CikkCakk

Ha a macska a házban van, az ágyban kell keresni

Egy Jim Davis nevű fiatalember a hetvenes években feljött a tanyáról és képregényeket rajzolt egy Gnorm nevű mufurc, de mély érzésű bogárról. Sajnos a társadalom akkor még nem érett meg arra, hogy félretegye állatokkal kapcsolatos előítéleteit. Egy undort és fejhangú visítást kiváltó csápos lényt fókuszába állító képregény nem számíthatott nagy sikerre. Gnorm karrierje rövid életű volt, így Davis új főhős után nézett. Aranyos és kevésbé aranyos kutyákkal teli képsorokkal már tele voltak a magazinok, egy újabbat kutyába se vettek volna, míg macskákkal még nem telítődött a kínálat, így született meg 1978. június 19-én Mama Leone pizzériájában Davis ceruzája által Garfield.

Ekkor még küllemre is elég ellenszenves volt, aránytalan testű, csoffadt, mogorva képű jószág, tipikusan az a fajta, akit kihajítanánk a kertbe sz…őrözni. Az évek során azonban feje és arcvonásai kedvesebbé, alakja kerekebbé vált, az egész macska az idők múlásával sokkal fiatalosabb lett.

Garfield hamar óriási népszerűségre tett szert, mert olyan alapvető dolgok állnak életének középpontjában, amelyek nekünk is: az evés, az alvás és az örök emberi dolgok. Fiatalnak és öregnek is sokat képesek mondani ezek a nagyon egyszerű, vicces és mégis filozofikus tartalmat rejtő képsorok. Ami szintén fontos: nagyon könnyű Garfielddal azonosulni, hiszen sokan egyetérthetnek a garfieldi alapvetésekkel, például azzal, hogy „jobban szeretném a reggeleket, ha később kezdődnének”.

Garfield nem akar példát mutatni, lusta és vallja, hogy „ahová dobom, ott a helye”, kövér és néha ez ellen próbál is tenni, de mindig győz az evés iránti vágya, hiszen az alvás mellett az evés a legnagyobb öröme: „az alvástól megéhezem, az evéstől elálmosodom. Az élet szép.”

Jelleme és tettei alapján nem lehetne Boldoggá avatási kérelmet benyújtani a Vatikánba, hiszen lopja az ételt, fikázza a gazdája öltözködését és harmonikamuzsikáját, valamint a családon belüli erőszak testi-lelki fajtáinak teszi ki állattársát, a több nyálmiriggyel mint agysejttel rendelkező Ubult. Nem véletlen, hogy a történetbe később becsatlakozó foltos, citromsárga kutya feje fölött soha nincsenek gondolatbuborékok, hisz ő csak liheg, nyal és Ubul.

Garfield viszont eltöpreng az élet nagy kérdésein, televíziót néz, sőt a becsapódó cipők és zöldségek formájában érkező kritikai visszhangok ellenére éjjeli műsort is ad a kerítés tetején. Megnyilatkozásai alapján a dagadt, narancssárga macsek néha cinikusnak és önzőnek tűnik, de gyakran kiderül, hogy neki is van szíve, csak sokszor nem szereti az érzéseit senki iránt kimutatni (talán csak a plüssmackója, Mici a kivétel).

Mit kell még tudni Róla? Szereti a kávét, a lasagnát, a pizzát, az édességeket. Kedveli az egereket és nem bántja őket, sőt gyakran cinkosukká válik. Nem kedveli viszont a postásokat, a pókokat és szívesen megfogja a halakat és madarakat.

Fontos karakter még Garfield és Ubul kissé lúzer, kedves gazdája, Jon Arbuckle, aki egy érdekes ízlésvilágú képregényrajzoló, és egy tanyán töltötte gyerekkorát. Ja, és ugyanaznap van a szülinapja, mint rajzolójának. A nőkkel nagyon nincs szerencséje, egészen addig, amíg 30 év után Liz, Garfield állatorvosnője enged a kitartó udvarlásnak.

Nermal, a világ legédesebb, legaranyosabb kiscicája csak ritkán érkezik látogatóba Garfieldhoz, és legtöbbször elég gyorsan távozik, egy kiszakadt ajtódarab vagy fal társaságában. Heléna, a teljesen rózsaszín cica is fontos karakter, és miatta reménykedhetünk, hogy egyszer, ha a kövér narancsszín kandúr túlteszi magát azon, hogy Heléna két elülső foga közt egy csúnya rés van, családot alapít, és sok kis éhes Garfield lepi majd el a képsorokat.

Garfield a világ legöregebb macskája, de nem látszik rajta a kor. „Halhatatlan vagyok. Legalábbis egyelőre.” – mondja a talán legemberibb képregényhős.

Garfield népszerűsége rég túlterjedt a hasonló címen megjelenő, havi képregényfüzeteken és a napilapokban megjelenő képsorokon vagy a rajzfilmsorozaton, hiszen bögrék, párnák, képeslapok, játékok, fogkefék stb. teszik halhatatlanná, ezért joggal remélhetjük, hogy még sok örömet fog okozni a jövőben, még azoknak is, akik allergiásak a macskaszőrre.

CikkCakk

A yaoi

A yaoi olyan japán mangákat takar, amelyek homoszexuális témával foglalkoznak. Főképp nők készítik őket nőknek, rajongó táboruk pedig behálózta az egész világot.

Japánban intézményesült a manga, ami azt jelenti, hogy rengeteg műfaj található ebben a médiumban, valamint az élet minden területén jelen van, a napi hírek illusztrálásában ugyanúgy, mint az oktatásban.

A manga szintjén a romantika merőben máshogy jelenik meg, mint nálunk, a nyugati szférában. A shojo (azaz lányoknak szóló) művek lapjain a férfi-nő szerelem ábrázolása gyakran a naiv romantika vizualitásában teljesedik ki. Ám a nők már nem érik be „hétköznapi románcokkal”, épp ezért olvasnak többek között yaoit. Ez a műfaj a homoszexuális szerelemmel foglalkozik, idealizált, stilizált köntösbe bújtatva az újat, az ismeretlen izgalmakat. Mivel a szerzők és az olvasók tábora is nagyrészt nőkből áll, a realitás faktor igen alacsony, ennek ellenére a világ minden területén ismeretes a műfaj az animéket kedvelők körében. Míg a klasszikus, ellentétes nemre épülő romantika már „elcsépelt” frázis csupán a szexuális forradalom (poszt)modern generációja számára, addig a yaoi a régi tabuk köztudatba sulykolásának egy újabb szintje. Mindamellett, hogy teljes mértékben a női fantázia kiteljesedésének és határtalanságának szimbóluma. Ezek a mangák olyannal szolgálnak, amikkel egy romantikus regény nem – ezekben a művekben nincsenek, vagy csak mellékszerepet kaphatnak a nők. Így az olvasó teljes mértékben koncentrálhat perverz fantáziájának legvadabb vizuális megtestesülésire: az egymásba gabalyodó férfiakra. A domináns és a passzív fél kapcsolatának kiteljesedését követhetik nyomon, anélkül, hogy megszabnák a befogadónak, hogy melyik szerepbe képzelje bele magát. A heteroszexuális kapcsolatokról szóló alkotásoknál egy nő számára adott, sőt kényszerítik – a nézőpontok egyoldalúságával –, hogy a női szerepbe illeszkedjék, ezeknél a mangáknál azonban megválaszthatják, melyik fél nézőpontját teszik magukéivá. Persze, nem mesél mindkét fél, azonban sokszor külső szemlélőként látjuk az eseményeket, nem egy szereplő szemén keresztül. Valamint a domináns hím titokzatossága a férfiasság hozadéka, határozott jellem, aki igenis a passzív fél fölé emelkedik. Azonban a típusok és szerepkörök változatosak és semmiképp sem egyezményesek.

A manga másik nagy vonzereje, hogy társadalmilag nem elfogadott témájú, így az olvasó is gyakran átélheti a szereplők helyzetét: „Mit szólna a környezetem, ha tudomást szereznének bűnös kis hobbimról?”. A titok és a tilosban járás azonban segít kiszakadni a szürke hétköznapokból, egy olyan világba kalauzolva el a nőket, amelyet sohasem tapasztalhatnak meg. Ezek a történetek nagyrészt a szexualitáson alapulnak, valamint a női olvasók épp az explicit ábrázolásuk miatt részesítik előnyben a szemérmesebb és érzelmesebb shojonál. Sok rajongó érdeklődését ezzel magyarázza: „Egy pasi is jó, de kettő egymáson még jobb”.

Magát a rajongók által alkotott szubkultúrát sokan támadják azzal, hogy mellőzik a realitást. Egy nők által kreált világban, ahol homoszexuális férfiak a főszereplők, valóban alacsony a valóságfaktor, azonban sok esetben nem is törekszik valós képet festeni erről a jelenségről.

A mangákban fellelhető karakterek gyakran unisexek, amely miatt a nők könnyebben beleélhetik magukat az általuk kiválasztott szereplő életébe. Ám ezek a művek is hordoznak a homoszexuális kapcsolatokra jellemző vonásokat, de ezek felismerése, rendszerezése és összegzése túl átfogó lenne.

Egy biztos: a yaoit a fantázia termékeként, a romantika átalakulásának igényére adott válaszként definiálhatjuk. Hatása az előítéletekkel szemben nem negatív, sokkal inkább arra buzdítja az olvasóit, hogy elfogadjanak olyan dolgokat, amelyek eltérnek a megszokottól.

A yaoi műfaj népszerűsége kapcsán már igenis megmutatta, hogy van létjogosultsága. Hiába érik támadások, töretlen marad és befogadóitól csupán megértést kér. De vajon akkor is népszerű maradna a műfaj, ha megkapná a társadalom elismerését, és a rajongóinak többé nem kellene a merevlemezük mapparendszerének mélyére száműzni őket?

CikkCakk

A képregény felfedezése

Bizonyára mindenki tudja, mi is az a képregény. Hogyne tudná, nem igaz? Hiszen egyértelmű: a képregény egy olyan dolog, amikor kép, meg a szavak együtt, és olvasom, meg bumm, szuperhős, manga, képkockák, no meg Asterix, és egy kicsit Garfield. Aki szeretne ennél többet tudni, annak ajánlom Scott McCloud könyvét, aminek címe: A képregény felfedezése.

Nyilván sokaknak ismerős a helyzet, miszerint olvasnak egy tanulmányt, esetleg egy cikket, aminek a témája megkívánná az illusztrációt, mert – teszem azt – a festészet rejtelmeibe próbálja beavatni a befogadót, de vizualitása kimerül a szöveg tördelésében. A megértés így nehezebb, valamint lassabb is, mert minden említett kép külön guglizást igényel. Scott McCloud könyvénél ez a szituáció ”előfordulhatatlan”. Ugyanis A képregény felfedezése egy képregényekről szóló képregény. Az író-rajzoló figurája kétszáz oldalon keresztül, képkockáról képkockára feltűnve ismerteti velünk azt a varázst, amitől a képregény több mint szöveg és kép, festészet és irodalom mostohagyermeke.

Megtudhatjuk például, miért is szeretjük a rajzfilmfigurákat, találkozhatunk több ezer éves képsorokkal, miközben elénk tárul a képregény mint művészet és mint médium teljes eszköztára, vagy szavak és képek bonyolult kapcsolatáról, absztrakcióról és jelentéstanról is olvashatunk érthető nyelven. A képkockák, a tér és az idő kapcsolata, a szavak és a képek együtthatása, a mozgás ábrázolása, a hangok és szagok megjelenítése, a keretezés – mindez olyan egyszerűnek tűnik. McCloud varázsa, hogy először megmutatja ezen dolgok összetettségét, majd az olvasással haladva kibogozza a szálakat. A példaként felhozott képregényeket, figurákat az eredeti alapján újrarajzolja, így nem törik meg a folytonosság.

Egy globálisan értelmezhető képet kapunk, azaz a képregény fajtáit, legyen szó tartalmi, stílusbeli vagy kulturális változatokról, figyelmen kívül hagyja – csak olyankor emeli ki például a japán mangák sajátosságait, amikor az épp releváns, vagy meglepő. Scott McCloud egyszerre tanít és szórakoztat, hitelességét erősíti, hogy egyben virtuóza annak, amiről ír. A könyv elolvasása után garantált a képregény átértékelődése az emberi elmében, sőt mivel az alkotással kapcsolatban is találhatunk benne néhány hasznos kiindulási pontot, megeshet, a gyanútlan olvasó a képregény-készítéshez is erős vágyat érezhet. Mellékhatásként jelentkezhet továbbá, hogy A képregény felfedezéséről az értekező képtelen lesz negatívan nyilatkozni.

(A képek forrása: geekz.blog.hu)

Így lettem DEIK- tag

Hogyan lehettem volna DEIK-es

Nagyot húzott az általa már igen régóta mélyen tisztelt barna sörösüvegből. Mocsok egy világ, nehéz kortyok, de még csinálja, rádől, iszik, lehunyja szemét, iszik, vedel, egyre még, ahogy már jó ideje teszi. A mindennapok világa már egy ideje kizárta magából, és ezt az ömlengő szemetet, ami körülveszi, már nem is tudja, nem is szeretné megérteni. Van még ugyan valami a levegőben, ami elmúlt évtizedekre emlékeztet, de mindez már puszta keserédes nosztalgia, ahogy az a néhány deci ital is, amit percek óta súlyos gondolatokkal övezve szorongat.

A dizőz konyaktól megittasulva még belebúgja a resti szovjet mikrofonjába az „Ott fogsz majd sírni…” utolsó sorait, hogy aztán beszédes arccal a színpadként szolgáló ócska tákolmányról, gondolataiban dívaként levonulva, néhány suta lépéssel a férfi asztalánál teremjen. Számára ez az egész ügyetlen mozdulatsor nem más, mint megfakult emlékkép, egy megismételhetetlen pillanat, melyet számtalanszor újraél magában. Igen… mikor ott lépdelt a Stefánián azzal a peckes kabarérendezővel.„Hogy is hívták? Ludasi… á, igen. Ludasi… már emlékszem.”

– Akar valamit? – hasított agyába a rekedtes férfihang.

– Hogy… ööö… mi az?

– Mondom, akar valamit? – ismételte meg az illető.

– Én? Csak egy cigarettát – válaszolt a madám.

– Úgy. Értem. Azt hittem, beszélgetni szeretne.

– Magával? Ne nevettessen.

A férfi előhúzott egy meggyötört szálat az ezüst Kossuth viseltes csomagjából, majd átnyújtotta neki.

– Ennyi? – kérdezte az asszonyt.

A nő szíve – talán a konyak hatására – megesett rajta, s válaszolt:

– Tudja mit? Itt maradok magával. Csak árulja már el a nevét…

– János vagyok.

– Magda.

– Örülök a szerencsének.

– Milyen szerencsének, maga istenadta? Hát nem látja? Nem veszi észre mivé lettünk? – fakadt ki a nő.

János könnyes szemmel nézett a madámra.

– Hát mivé? Ha már olyan okos…

– Áh… nehéz ez. Valaha Pesten… a kabaré… vacsorák az étteremben… bálok…

– Akkor csak ne panaszkodjon, kérem.

A nő furcsállóan pillantott a férfira, mire János folytatta:

– Ezelőtt harmincöt évet húztam le melósként. Nem mondom, hogy irgalmatlan jó világ volt, meg hát a szabadság, ugye, meg a szovjetek… No de mindegy is. Az asszony otthon két gyerekkel, étel volt, ami meg lecsúszik, az lecsúszott akkor is. Aztán két év külföld, mire hazaértem, már volt egy féléves kisfiam is.

– Hogy mondja? – vágott közbe kérdőn Magda.

– Igen. A villanyóra-leolvasó az apja.

– Ühüm.

– Aztán meg ugye az ivás. Valahogy felejteni is kellett… Elvégre volt miből. De jött a váltás, asszony, gyerekek sehol, azóta állítólag már Lajosmizsén vannak szolgálati lakásban. Közben összeállt egy mérnökkel. No de oda se neki… legalább jól tartja, hogy az íz egye meg ott, ahol van. Azóta se pénz, se posztó. A telephely bezárt, a munkaügyiben nem tudtak mást intézni, a telepen nem kellek… A reszelőgyári melósok ideje lejárt… Csak az ital. A nemzedékek itt fenekednek egymás ellen az orrom előtt, közben pedig tízezrek sodródnak hozzám hasonló helyzetbe. Hát érti ezt?

Magda egykedvűen bámult maga elé, s tagoltan, mélabúval ajkain kinyögte:

– Itt felejtettek minket…

A színpadról néztem végig ezt a rövid, ám annál súlyosabb párbeszédet. Gitáromat a tokjába téve az utolsó kortyokat is magamhoz vettem, majd lesétáltam onnan. Elköszönve a Szamosi Pistától, aki tavaly decemberben vette át a csehót, s aki egy húszast dobott fizetségként, kiléptem az utcára. Tudtam, hogy a rezsire nem futja. Úgy döntöttem hát, hogy gazembernek állva, ahogy annak idején III. Richárd is tette, eljövök közétek, hogy meséljek azokról a Jánosokról és Magdákról, akik kishazánkban vak homályban tengődnek ezekben a nyomorult időkben. Így lettem hát DEIK tag…

Így lettem DEIK- tag

Éjjel az utcán

Magányos hősnek bélyegezve jártam az utcákat. Kardom oldalamon bármikor készen állt, hogy hívó szavamra vérben fürödjön. Segítettem az elesetteken, üldöztem a gonoszt. A világ mocskába merülve éltem, a fény csupán egy pislákoló gyertya lángjaként ért el hozzám. Egy idő után a jó gonosszá fajzott el, s jóba fordult a gonosz.

Összezavarodtam.

Sem cigim füstjében, sem italom borostyán nedűjében nem találtam választ a kérdéseimre.

Miért változott a világ? S én miért nem?

Kardomat lassan rozsda lepte el. Hosszú, sötét bőrkabátomon rágcsálók ütöttek lyukat. Napszemüvegem eltört. Arcom ráncos lett, hitem megkopott, becsületem italba fulladt, büszkeségem pedig cigim füstjében szállt tova.

Már nem a jót kutattam éjszakánként az utcák sűrűjében, hanem magamat. Összetört identitásom, megfakult képregények oldalairól, gúnyosan mosolygott vissza rám.

,,Divatja múlt.” ,,Nyugodj békében.” ,,Le a cigivel!”

Üldözőbe vettek a szavak, és már én voltam a préda. Régi idők bálványa, idejétmúlt eszmék, ideálok megtestesülése.

Személyiségem bizonytalanul ingadozott üres elmémben. Mihez kezdjek? Vár rám még valami az életben?

Éjjel kettőkor egy kocsma mellett lépdeltem, mikor onnan kiszűrődő jókedvű társalgásra, nevetgélésre lettem figyelmes.

,,Jééé, korombeliek!” – futott át az agyamon.

,,Illetve lennének, ha nem volnék így leamortizálva.”

Félénken toporogtam a barátságos fényekbe öltözött, hatalmas ablak előtt.
Menjek be? Ne menjek? Mit szólnának, ha odalépnék hozzájuk? Elzavarnának? Befogadnának? Koldusnak néznének, és egy kis alamizsna kíséretében kitessékelnének? Gondolataimba merülve nem is vettem észre, hogy egyikük kilépett az ajtón. Egy doboz cigit kotort elő ruhájából, majd gyújtó után matatott.

– Bocsi, van tüzed? – fordult felém barátságos mosollyal az arcán. Ez az önkéntelen gesztus szívembe markolt. Rég volt, hogy valaki így szólt volna hozzám.
– Persze – nyújtottam felé sajátom. Nagyot szívott a cigiből, miközben pillantását mélyen az enyémbe fúrta.

– Kérsz egyet? – kedvességgel átitatott hangjától szívem izgatottan ugrott egyet.
– Ha nem bánod – mondtam, majd a felém néző dobozból, óvatosan kivettem egy szálat.
– Dehogy! – közben már rá is gyújtottam, majd mindketten csendben élveztük tovább a szervezetünkbe jutó nikotin hatását.

– Vársz valakire? – kérdezte ő.

– Nem.

– És nem akarsz bejönni? Esetleg csatlakozhatnál hozzánk. Érdekesnek tűnsz, és mi szeretünk új embereket megismerni.

Meglepetten meredtem a felém mosolygó arcra. Komolyan? Tátva maradt számat hamar becsuktam, majd félénken bólintottam.

Ő kedélyesen beszélt tovább. Valami műhelyt és egyetemet emlegetett.
Nem figyeltem, teljesen elmerültem szenvedélyes testbeszédében, hangjának lágy tónusában.
Mikor végeztünk ciginkkel, beléptünk a kocsmába.

Nevetés, füst, meleg, élet, színek tódulnak agyamba. Felfogni nem lehet őket, csupán élvezni.
– Hé! Mindenki! – állt az asztal elé kísérőm. – Hoztam egy érdekes embert – mondta, majd leült a társaihoz, míg én állva maradva néztem farkasszemet a többiekkel.

Mit kellene mondanom? Mit kellene csinálnom?

– Gyere, ülj le! – szorít nekem helyet egy érces hang.

– Itt egy sör – tol elém egy üveget egy kedves női kéz.

Így lettem DEIK- tag

Az intézkedés

– Kálvin téren szabálysértés.

– Hármas indul.

Elmúlt éjfél. Éppen a Déri Múzeum körül járőröztünk, amikor bejelentés érkezett. Hat egyetemista tivornyázott a Kálvin téren. Amikor kiszálltunk az autóból, ők nyugodtan megvárták, hogy fölsétáljunk a lépcsőn, aminek a tetején álltak. Ahogy közeledtünk hozzájuk, elcsendesedtek. Ekkor vettem észre, hogy ez az a csapat, akiket kevesebb mint egy órával korábban a Múzeum elől kergettünk el. Látva megszeppent arcukat, felnevettem. A kollégám közben csak nézett ki a fejéből. Ő az a fajta, akinek semmi tekintélye nincs. Azért osztottak be mellé, mert túlságosan erélytelen volt. Egy határozott társra volt szüksége. Szerettem, mert keveset beszélt.

– Miért kell elfutni a rendőr elől? – kérdeztem tőlük, de nem válaszoltak. – Na? Miért nem szólaltok meg?

– Hallottuk, hogy büntettek már meg rendőrök olyanokat, akik ott ittak, ahol mi.

Az egyik elmosolyodott, majd rágyújtott. Látszólag nem zavarta, hogy megbüntetjük.

– Adjátok ide a személyiteket! – fel kellett emelnem a hangom, mert nem siették el a dolgot. – Lakcímkártyát is!

– Hatvan utcán szabálysértés.

– Kettes intézkedik.

– Hármas intézkedik.

– Megkérdezhetnénk, mi történik éppen?

Nem bírt megmaradni a seggén. Nem értette meg, hogy éppen intézkedés zajlott, mi rendőrök vagyunk, ők pedig szabálysértők.

– Feljelentünk titeket szemetelésért és közterületen történő alkoholfogyasztásért. Fejenként húszezer.

Láthatóan ez az információ lehűtötte őket. Némelyik az eget leste vagy a lábát bámulta, az egyik pedig a lábánál lévő borosüvegeket figyelte.

– Megérdemlitek a büntetést.

Amíg a kollégám a papírmunkát végezte, én még egyszer végigmértem a hat fiatalt. Érdekes változást láttam az arcukon. Egyre kevésbé voltak megszeppenve, négyük éppen cigarettára gyújtott. Tekintetük mind gyakrabban találkozott. A közös bűnhődés volt az, amit éreztek, ebben biztos vagyok. Már nem voltak csendben, beszélgetni kezdtek. Arról diskuráltak, hogy híre lesz ennek az estének, és hogy megírják. Valamiféle újságírók lehettek, azt hiszem. De nem baj, írják csak meg. Féljenek a debreceni fiatalok. Aki szabálysértést követ el, azt megbüntetjük. Debrecenben intézkedni kell.

A hatékonyság érdekében pár nappal az eset után kérvényeztem egy rendőrségi csoport megalakulását. Debrecenben intézkedni kell.