Category Archives: Így lettem DEIK- tag

Így lettem DEIK- tag

Gondoltam

Az ébresztőóra hangos csörömpölésére ébredtem fel. Nem volt kellemes. A füzet, ami felett elaludtam átázott. Hát nagyon remek. Megtöröltem a számat, majd botorkálva kimásztam a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam. Az esti műszak mindjárt kezdődik. Megint el fogok késni.

A buszon furcsa gondolatok jártak a fejemben.

„A múltat hegyes műkörmeivel a harag és a düh tépi föl” A suhanc, aki mellém huppant le, rám mosolygott. Ránéztem, de ő csak tovább mosolygott. Aztán beugrottam egy kávéért, és gyalog indultam a kapitányságra. A suhanc már ott ült az asztalomnál. Megtorpantam az ajtóban és figyeltem, ahogy a tekintete összevissza cikázik az emberek között. Volt benne valami furcsa. Nem pszichopatásan furcsa, de valami nem stimmelt vele. A titkárnőnk is valami hasonlót súgott a fülembe, amikor közölte, hogy a fiatalember kizárólag velem hajlandó beszélni.

– Jó napot! A nevem Victoria Traummer. Miben segíthetek? – rám vigyorgott.
– Milyen szép neve van. Engem Rhyme-nak hívnak. Alexander Rhyme-nak. Önnek kiváló gondolatai vannak. Szeretnénk, ha csatlakozna hozzánk.
– Magukhoz, mint?
– DEIK a nevünk. Egy feltörekvő írókból és költőkből álló társaság vagyunk – mosoly szaladt a szám szegletébe.
– Attól, hogy néhány nyomozás során az én gondolataimat követve jutottak el a gyilkoshoz, még nem lesz közöm az irodalomhoz.
– Óóóó, én a belső gondolataira utaltam. Amit a buszon is hallottam magától. Egyébként meg, jobb, ha előbb megérti: a gondolatok különleges lények – abban a percben, ahogy ezt kimondta, a kapitányságot elöntötték a villódzó fények. Oldalra vetődtem, magammal rántva a fiatalt, aki meglepetésemre csak nevetett. Majd hirtelen megszűntek a hangok, fények és minden más is mozdulatlanná vált. Felültem és körbenéztem. Jól sejtettem, a fények fegyverektől származtak.
– Ne ijedjen meg! Megállítottuk az időt néhány pillanatra.
– Hogy mit…? Azt… azt nem lehet… biztosan csak álmodom…
– Bizony, hogy csak álmodik. És ebben az állapotában igen könnyen befolyásolható, hogy mi is történjen magával. De menjünk egy másik helyre! – a szín gyorsan változott és én egészen máshol találtam magam. Egy gyönyörű réten, aranyló pipacsok között, ahol a fákról felfelé estek a levelek és semmi sem volt… normális.
– Nézz körül! Ez itt a fantáziavilágod. Erős, sugárzó és egyedi. Ezért kellene irodalommal foglalkoznod.

Csak bámultam rá.

– Na jó… ideje felébredned – csettintett és én a lakásomon találtam magam. A lapok felett, a széken felijedve. Alexander pedig már ott ült az ágyamon, laza törökülésben, ő is épp most nyitotta ki a szemét.
– Szóval? Szeretnél belépni?

Azóta két hónap telt el. DEIK tag vagyok. Ezt a történetet igazából csak álmodtam, gondolom az Eredet hatására is. És hogyan lettem igazából DEIK-es? Azt soha senkinek sem fogom elárulni.

 

 

Így lettem DEIK- tag

Egy este az erdőben

Hajnali három óra. Ibolya söröző. A zenegépből a Csík zenekar Most múlik pontosan című száma szólt. Két sör, egy Jutka vodka és egy nagyon vicces cigi után elég picassós szemmel néztem az ott szobrozó emberekre. Próbáltam ébren maradni és nem lehányni az asztalt. Mindenki röhögött. Már egy ideje figyeltem a budit, hogy ne legyen bent senki, mikor mennem kell. Hirtelen váltással felcsendült Celine Dion selymes hangja. Éreztem: hánynom kell.

– Vigyázz már a cuccomra légyszi! – mondtam valakinek és elindultam.

Kinyitottam az ajtót. Egy rózsaszín erdőben találtam magam. Minden pink volt. A fák, a fű, a virágok, még a levegő is. Egy tréfás-lila, hányásmintás ruhában görnyedő bohócot pillantottam meg, aki két kézzel támasztotta a wc kagylót, amiben legszebb a sárga. Ribanczöld műorra a hányásában úszkált, vörös és fekete parókája hanyagul belefittyent a budiba.

– Te is a DEIK-be jöttél? – kérdezte szinte formaldehidben úszó szemekkel.
– Ja. Persze.
– Balra van, a csókok és – böff – könnyek alkonyatán.

Elnéztem balra. Az erdő közepén egy tisztás volt. A tisztáson egy színpad, a színpad tetején pedig a kis bice-bóca táncolt Azzal, Akit Nem Nevezünk Nevén. A tribün körül Péterke keringett az éterben. Lassan kezdett belémállni a kontroll. Miután rájöttem, mi is zajlik körülöttem, megkérdeztem a mellettem álló csajt:

-Szóval ez a DEIK egy szekta, ahol őrült bohócok próbálják meg kihozni a legjobbat magukból, és az a beavatási szertartás, hogy végig kell nézni azt, ahogy a kis bice-bóca halálra táncolja magát Tudjukkivel és azt, ahogy Péterke egyre közelebb kerül Istenhez? Király! Beléphetek én is?

A csaj, akiben felismertem a legjobb barátnőmet, könnyes szemmel rám mosolygott és egy határozott mozdulattal kirúgta a mosdó ajtaját, majd kikiabált:

– Fiúk! Tévedtem! Jó a cucc!

Na, így lettem DEIK tag.

 

 

Így lettem DEIK- tag

Braille-barlang

Nemrég még egy folytonosan a helyét kereső, pimasz kis szellemként éltem a Múzsák és Elődök világában. Nem sokat láttam akkoriban. Csak néztem. Pontosan ez a probléma vezetett el ahhoz, hogy magamra haragítsam az egyik legnagyobb hatalommal bíró Elődöt, a költőt.

Történt egy nap ugyanis, hogy Költő Előd egy általa írt, szép, érzelmes verset olvasott fel nekünk, amit én durván leszóltam, sőt… Na, ezt nem kellett volna! Előd, a költő olyan haragra gerjedt, hogy azon minutumban elátkozott: ha nem vagyok képes semmi jót észrevenni, akkor vesszem el szemem világát! A rontás gyorsan hatott: körülöttem kihunytak a fények, eltűntek a színek, csak sötétség maradt.

Hetekig éltem így, s mondhatom, igen nyomorultul éreztem magam. Igaz, cserébe elkezdtem végre használni többi érzékszervem, a fülem s a kezem. Hallás és tapintás, ez a kettő segített abban, hogy majd végül kinyíljon a szemem. Miután levetkőztem az önsajnálatot, és rájöttem hibámra, úgy döntöttem, meglátogatom Költő Elődöt. Hátha tud segíteni rajtam, visszaadja látásom.

Előd éles szemének hamar feltűnt a bennem végbement változás, s megenyhült irántam:

– Bár én is szívesen tenném, az átkot magadnak kell megtörnöd. Van egy barlang a közelben. Annak a legmélyén, a falán találod a feloldó varázsigét. Ha hangosan felolvasod, visszakapod a látás képességét.
– Hogy találjam meg a barlangot?
– Tessék, egy vaktérkép. Ez fog elvezetni hozzá.

Kezembe vettem a térképet, amelynek működésére szerencsére hamar rájöttem. Egy kiemelkedő vonal jelölte utam. Nyomban el is indultam.

Meglehetősen kacskaringós ösvény vezetett a barlanghoz, amit kétnapi járóút után értem el. Olyan reményt és elszántságot, mint akkor, még soha nem éreztem.

Lassan, botorkálva haladtam egyre mélyebbre, közben az alagút falát tapogattam. Legnagyobb meglepetésemre és nem kis ijedelmemre az ódon sziklafalak tele voltak feliratokkal. Lehet, hogy így nem fogom tudni, melyik a helyes varázsige? A következő sorokat olvastam le:

„P. egy pillanatra megállt, csodálattal nézte vágyott ereklyéjét, majd határozott léptekkel megindult felé.”
„Azon az éjjelen teleírtam a lepedőt, a takarómat, a falakat, a WC-ülőkét és az arcomat.”
„Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.”

Fent említett ijedelmem azonban hamar szertefoszlott, amikor hirtelen eltűntek a vésetek, és teljesen sima és írásmentessé lett. Többórányi gyaloglás után értem el a barlang legvégét, amelynek kövében egy élesen kirajzolódó sor állt. Alaposan letapogattam, nehogy rosszul mondjam a feloldó igét. Miután már biztos voltam magamban, hangosan kimondtam a következőt:

– DEIK! – azóta látok én.

Így lettem DEIK- tag

Egy bizarr nap

Egy nagyon bölcs, szélesfejű, tarka macska egyszer azt mondta: vannak napok, amikor felkelni sem érdemes. Mától hallgatok a jó tanácsokra, ugyanis éppen egy ilyen napom volt.

Felemelem a fejem. A kinyitott jegyzet spirálrugója cipzár alakú lenyomatot hagy az arcomon. A hölgyek, akik épp elmennek mellettem, rám mosolyognak. Bár az lehetnék, aki akkor voltam, amikor mindenki más azt mondta, hogy legyek olyan, amilyen most vagyok. Kell egy kávé.

Odaállok a játékgép elé, és elkezdem beledobálni az ösztöndíjamat. Kell a fenének kávé, később csak még álmosabb lennék tőle. A kar nélküli rabló barátságosan villog a szemembe: “Termek nr 7 – kávé tejjel és cukor, ön nyert!”, majd előkerül egy pohár valahonnan, és csordultig tölti az életet adó koffein illata. Érte nyúlok, mert ezt akarom. Vagy nem is? Meg se lepődök azon, hogy a gyanús fekete folyadék szintje éppen csak a gyűrűsujjam tetejéig ér. Félig üres vagy félig teli? Nézőpont kérdése, nem fontos.

Állok a népes folyosó reggeli neon ragyogásában, és hirtelen ketten lettem. Nem lehet máshogyan kifejezni azt, ami történt. Aki a Gemini csillagzat alatt születik, annak lehet halvány fogalma valami hasonlóról. Olyan ez, mint amikor a színész tetszhalottként, egyedül, akarat nélküli zombiként sétál végig egy hosszú folyosón, és a végén belép azon az ajtón, ami a színpadra nyílik. Egyszer csak nincs egyedül, egyszer csak lesz élete, lesz akarata, figyelik őt, és figyelhet másokat.

Ketten vagyok. Mi vagyok? Én vagyunk. Gyors ez még nekem ma reggel, gondolkodjunk egy kicsit: hogy jutottam én idáig?

Tegnap a laborban voltam. Régóta kísérleteztem az egész alagsort kitöltő részecskegyorsítóval, azt az elméletet akartam mérésekkel igazolni, miszerint egy részecske lehet egyszerre több helyen, és több állapotban. Szuperpozícióban. A kábelek gordiuszi csomójában hasalva, kúszva, néha mérlegállásban, vagy lábujjhegyen, óvatosan nyúlkálva állítgattam a detektorokra szerelt mintavételi frekvenciák állítógombjait. Hosszú hónapok kemény munkája után megszülettek az első bíztató eredmények. Hát persze, hogy is felejthettem el, hogy végre célba ért a kutatómunka! Pedig csak tegnap volt… Mintha valami nagy fényesség, robbanás is rémlene…

De hisz ez az egész lehetetlen, hiszen kora reggeltől mást sem csináltam, csak a jegyzeteimet lapozgattam ma hajnalig. Kvantummechanika, a legfélelmetesebb vizsgám. Annyira összetett, furcsa, és ijesztően felfoghatatlan, hogy még így végzősként is a hideg futkos a hátamon tőle. A részecskék például lehetnek többféle állapotban, vagy akár egyszerre az összesben is. Meg lehet tanulni a képleteket, azokból kijön, sőt naivan el is lehet hinni, hogy úgy van, de hogyan fogom én ezt átélni és átérezni? Csak legyen meg a kettes belőle…

Iszom a kávémat magammal. A félig üres pohárból félig kiiszom a másik felét, meg-megállva. Iszok is, meg nem is. Nem érdekel már, hogy van ez, bármit meg lehet szokni, ha elegendő ideig tart. Jön egy lány, akit azelőtt soha nem láttam. Csak két hete egy párszor. Látom rajta, hogy szemlesütve el akar menni mellettem, de aztán visszafordul, és reménytől sugárzó szemekkel elkezd ordibálni velem. A végén ad egy pofont, amit nem kaptam meg. Amikor kinyitom a szemem, már sehol nem volt Annamari, akinek még a nevét sem tudom. Csak tenyerének helyéből érzem, hogy több volt, mint egy gondolat.

Kidobom a kávéspoharat egy szemetesbe. De melyikbe? Elfelejtettem. Az összes kuka tele van műanyag ivócsészékkel, bármelyik lehetett volna az enyém. Attól kezdve, hogy leveszem róla a szemem, ott is van egyszerre mindegyikben.

Amikor a Nap sugarai a legnagyobb beesési szöggel érkeznek a szökőkút csalódott szobraira, elindulok az étterem felé, amely építkezés miatt zárva van. A konyhás néni rendkívül nagy adag rakott krumplit rak a tányérunkra. Meg is esszük úgy, hogy mindannyian jóllakok.

Újra a jövőmön jár az eszemben. Miért is kell vizsgára tanulnom, amikor a Nobel-díj küszöbén állok? Nem ésszerű ez sehogy sem. Még jó, hogy tudok egyszerre több dolgot is művelni. Napilapolvasás közben bóbiskolok egy kicsit. Eközben a másik énem a házi feladatunkat írja, ami egyszerre mindenkié és senkié. A harmadik énem édesanyámmal telefonál, a negyedik inkább velem beszélget.

– Te is Ikrek vagy?

– Aha.

– Akkor már négyen vagyunk.

Való és igaz, egyre több lehetőség tárja fel magát. Amikor úgy döntök, hogy nem döntök, azonnal kettéválnak a dolgok, és mindkét eset egyszerre történik meg. A szökőkútban lubickolás közben megigazítom a nyakkendőmet. Komoly ember vagyok.

Hirtelen másokká változom át. Ők is én vagyok. Máshogy telt a tegnapjuk, más lesz a holnapjuk is, de a lelkük egy az enyémmel. Kirohanok az ajtókon, fellököm magam, megsértődök, bocsánatot kérek magamtól. Vagy szembe köpöm magam, ha rossz kedvem van. A tánctéren egymást taposom le. Meghívom magam egy forró csokira. Magamra mosolygok, szeretek beszélgetni magammal.

A fene vigye el, akármilyen sokan vagyok, mégis magányos maradtam! Hogy van ez? Részeg vagyok egy kicsit. Vagyis sok énem nem ittas de van egy, amelyik nagyon. Ha átlagot számolok, akkor nem gáz, csak hát nem szabad általánosítani.

Ének a napsütésben, Ének az esőben. Mindenütt vagyok. Tele van velem az épület, színt viszek mindenhová. Színt veszek mindenhonnan, egy egész szivárványom van. Jó párszor megöregedtem már, de meg is születtem legalább annyiszor. A lényeg, hogy Én… Vagyok és Én… Maradok.

Mások szemén keresztül nézem, mennyire csodálatos is vagyok. Egyszerre mindenkiből ámulok mindenki felé.

Egyedül vagyok. Jobb volt mégiscsak, amikor nem láttam bele mások fejébe. Bár ne tudnám, mit gondol az a lány, amikor mosolyog! Bár ne tudnám, mit akarok mondani neki… Bár tudnék még hinni, várni és remélni! Bárcsak lehunynám a szemem, és nem volnék hirtelen sehol sem, de a többi tizennégy milliárd szemgolyón keresztül ömlik belém a tavasz varázsa. Magammal nem ellenkezhetek.

Mi legyen hát, legyek, aki voltam? Vagy legyek valaki teljesen más? De ki vagyok én, ha már én sem tudom, hogy mi történt velem?

Egy döntésen múlik minden. Egyetlen döntés, és minden más lehetőségem megszűnik, csupán egy maradhat. Újra egy leszek a sokból, akit mindenki egyformának lát, és perceken belül elfelejt. Még mielőtt döntenék, merengek magamon.

Kutató vagyok. Tanuló vagyok. Férfi vagyok. Gyerek vagyok. Nobel-díjas vagyok. Tavaly megbuktam egy pár vizsgán. Unalmas vagyok. Művész vagyok.

Igen, művész vagyok. Egy párhuzamos világegyetemben évek óta elismert hobbi-író vagyok. Ő akarok lenni, ő fogok lenni. A többi nem érdekes. Mit számít a könyv a hallgatónak, aki rajta alszik? Mit számít egy őrült tudós, akibe belecsapott a villám kísérletezés közben, és emiatt egyesült a párhuzamos univerzumokban élő saját magával? A művészi én akarok lenni. Döntöttem.

Felemelem a fejem. A kinyitott jegyzet spirálrugója cipzár alakú lenyomatot hagy az arcomon. Megint elaludtam tanulás közben. A holnapi vizsgára már nem megyek be, ennyi tudással csak a hírnevemet rontanám, később kijavítom. Összecsukom a fizika jegyzetet, és a táskába dobom. Sokkal jobban foglalkoztat a novella, amit este be fogok mutatni. El kéne kezdeni írni. Csak egy hirtelen ötlet kell hozzá, egy döntés… Még jó, hogy a lényegét már értem a kvantummechanikának.