Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Boldog pillanatok

I. Előjáték

Dr. Joó Ágnes, a pszichológiai tudományok kandidátusának budai villáját körülölelte a kora reggeli májusi fény. A kertben zsongító virágok illata terjengett, a szél kéjesen cirógatta a katonásan megnyírt buxusok leveleit.
A házban hárman reggeliztek: a tulajdonos egy kedves tekintetű, teltkarcsú nő, akinek arcán alig fogott az eltelt 60 év, és két bérlője, Soproni Márk és menyasszonya, Vári Hajna.
A komor külsejű fiatalember miközben odanyújtotta a vajat, megsimogatta a Luna arcú lány finom vonalú kezét. Az idősebb nő szelíden mosolyogva figyelte őket, mint elnéző édesanya a gyermekeit. Miközben kitöltötte a csészékbe a brazil bab fekete aranyát, néha elnézett fölöttük a távolba.
A külső szemlélőnek nyilvánvaló volt ezeknek az embereknek egymás iránti szeretete. Kevés szó hangzott el, mégis mindent értettek.
Amikor felálltak a székről, felberregett a csengő. És ez a berregés mintha jeladás lett volna, hogy az idillnek vége.
A csengetés oka nem a postás volt, hanem egy sokkal kellemesebb jelenség: Szemkő László, a doktornő unokaöccse, akit nem látott már több évtizede. Mivel Ágikának nem volt gyermeke, igazi tyúkanyóként, gondoskodó szeretettel vette eddig körül a két fiatalt, akik mindig számíthattak rá mindenben, és mivel mindketten nehéz gyermekkort tudtak magukénak, hálás rokonként viselkedtek ők is.
Lacus megjelenésével azonban Ágika védőszárnyait kiterjesztette rá is. Ebbe beletartozott, hogy hetente kétszer-háromszor náluk időzött és aludt, de a párnak egy idő után ez is sok volt.
A férfi nem dicsekedett eredményeivel, kevés, de sokatmondó megnyilvánulásai voltak önmagával kapcsolatban. Nyilvánvaló volt, hogy ő a siker embere. Magas volt, jóképű, fesztelen humorral és határozott modorral. Vidéki házát sem adta fel, de kiterjedt üzletei megkövetelték a budapesti tartózkodást. Olyan ember volt, akit mindenki tisztel és csodál, aki egészséges lelkületű. Ágika szomorúan észlelte, hogy hiába sok pszichológiai könyve, a Joó doktornő jó tanácsai című éjszakai rádióműsora és sok évtized tapasztalata, fogadott gyermekei irigységgel reagáltak. Hajnát zavarta Lacus évődő, játékos, néha kissé vérbő szellemessége, mert mindig támadásnak érezte. Márk pedig elhalványult, akár a Merkúr a Nap fénye mellett. Márk valószínűleg kisebbrendűségi érzéssel küszködött a másik férfivel szemben, és a zöldszemű kandikált ki néha a szeme bogarából.
Ágika közreműködésének hála a feszültség soha nem tört ki, mindvégig elfojtott volt a három ember között.
Az Lacus mellett szólt, hogy bár adott magára, és sok pénzt keresett, takarékos ember volt, bár Ágika konszolidált polgári villájában kissé furán vette ki magát például egy vadonatúj Tesco gazdaságos márkájú csavarhúzó.
Hajna egész nyáron készült a nyelvvizsgára, Márk pedig a kis bérelt régiségkereskedését vezette. Lacussal szemben mindketten megenyhültek, mert Márk számára is kiderült, hogy szíve akár a vaj, nagyszerű cimbora. Akkor is, ha szereti az erős alkoholokat, hangosan nézni a pornófilmeket, és a legnagyobb melegben is hosszú ujjú ingben jár, valami kisebb bőrproblémája miatt. Csak egyszer, de akkor is ittasan beszélt felbomlott házasságáról és gyerekeiről, akiket alig látott. Hajnát az is meglepte, hogy a férfi már jóval elmúlt negyven.
Ágika eközben nem adta fel, hogy jobb belátásra bírja a két fiatalt. Úgy vélte, az a fogadalmuk, hogy a teljes beteljesüléssel megvárják a nászéjszakát, őrültség és felesleges frusztrációt okoz, sőt, házasságuk jövőjét is veszélyezteti, hogy nem élték ki magukat.
Márk sokszor végighallgatta már ezt, de az ő érvei sem változtak.
– Aki nem tud uralkodni magán, az később sem tud. Értsd meg, mi lázadók vagyunk, nem érdekel, más mit csinál! Mi így szeretnénk. Végigélni a valódi tiszta szerelmet és kapcsolatot. Azt a kevés időt már kibírjuk, míg saját otthont teremtünk magunknak és végre összeházasodunk.
– És ha elmúlnak a boldog pillanatok egymással? Vagy azon veszed észre magad, hogy mással érzed ezt.
– Nem fogom – mondta ilyenkor Márk magabiztosan.
Ágika, aki sosem ment férjhez és tapintatos lélek, nem erőltette a vitát. Mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy tudja – gondolta, de nem hagyta annyiban. Szeretett beavatkozni az események menetébe.
Nyáron Ágikának pár napra vidékre kellett utaznia legújabb könyve, „A gonoszság filozófiája” ügyében.
Élete fő művének tekintette, évek óta dolgozott rajta és jellemző hatalmas empátiájára, hogy még egy, a jellemétől ily távol eső témát és embereket is objektíven tudott megközelíteni.
Ágika bár nem kérte, hogy Márk kísérje el az útra, ő természetesen felajánlotta. Hajnának maradnia kellett a bolt miatt. Ezért kettesben indultak útnak. Előző este Márk sokáig nem tudott elaludni, csak tartotta átölelve karjaiban a kedvesét, arcát a lány hajába temette, és hullámokban öntötte el egész lelkét a megnyugvás.

Boldog volt.

II. Behatolás

A háromnapos felolvasó körút után Márk és Ágika is energiával feltöltődve tért vissza. A két otthonmaradott azonban furcsamódon megváltozott. Lacus csendesebb lett, Hajna pedig szokatlan módon ideges. Lacus pár nap múlva bejelentette Ágikának, hogy elköltözik, mert egy belvárosi lakást felajánlott neki az ismerőse. Ágika felírta a noteszébe az új címet, és megígérte, hogy keresni fogja. Lacus távozása azonban nem oldott meg semmit. Hajnának egyre többet fájt a feje, és emiatt magányra vágyott. Ágika egy éjjel fojtott zokogásra ébredt, és úgy döntött, ideje a végére járni a rejtélynek. Hajnát nem kellett sokat biztatnia:
– Nem tudom, hogy történt… nem is emlékszem rá, mert tudod, megkínált itallal. Te is mondtad, hogy amíg nem vagyok a felesége addig… és tényleg csak arra gondoltam, hogy iszunk egyet, beszélgetünk. Én még más férfival beszélgetni is alig… csak nem szoktam inni alkoholt. Aztán reggel ott feküdtem az ágyában meztelenül, és a mellem ragadt attól az izétől, tudod, és véres volt alattam a lepedő, és bejött Lacus, és mikor sírtam, azt mondta, hogy szeret, hogy neki hiába volt már több száz nővel dolga, senkivel sem volt neki ilyen, meg hogy eddig nem tudta, mi a szerelem… És én szinte semmire nem emlékszem. Most nem tudom, mit tegyek, mert én Márkot szeretem, de valamit iránta is érzek, és szégyellem is magam, és nem értek semmit, és zavarodott vagyok és, és, és… – ismét zokogni kezdett.
Ágika átölelte, hogy csituljon a lány lelkében a vihar.
Hajna erős lélekkel próbálta a történteket titkolni. Visszatért éjszakánként Márk ágyába, de feszes volt és merev, nem bújt oda kiscicásan a férfihoz.
Márk egy nap korábban jött haza és Lacus hangját hallotta, ahogy az nagy hangon magyaráz Ágikának: – Értsd meg, nem tudok nélküle élni! Kell nekem, megőrülök, ha nem kaphatom meg újra! Az életem semmit sem ér nélküle!
Márk csak állt az előszobában és agyában a helyére kerültek a kirakós darabjai. Lacus ezután elrohant, a fiú pedig elővette Ágikát. Mint a becsületes, jószívű embereknek általában, neki is nehezére esett a hazugság, ezért vázolta a történteket.
Hamarosan Hajna is könnyített lelkén, és kérte Márkot, bocsásson meg neki, mert csak őt szereti. Márk nem szólt, mint aki egész testében szárazjéggé vált. Végül lassan azt préselte ki az ajkai között:
– Persze, megbocsátok.
De az arca, mint a halotti maszk.
Hosszú beszélgetéseket folytattak Ágikával, akinek bölcsessége és tapasztalata segítségével próbálták túltenni magukat a dolgon. Ez nem ment könnyen. Rejtett fájdalommal telve, és néha nyugtatók segítségével éltek, mint akik árnyai eddigi önmaguknak.
Aztán a hatodik napon, Hajna kiáradt szemmel ült a lépcsőn, és Márknak meglódult a lelke. Átölelte, vigasztalta. Hajna soha nem tapasztalt erős hullámot érzett és pár percre…

Boldog volt.

III. Orgazmus

A következőképp történt: Ágika az e-mailjeit nézte, amikor egy ismeretlen feladót olvasott. Látta, írója Márknak és Hajnalnak is továbbküldte az e-mailt. Egészen rövid volt: „Gratulálok!” És egy számmal, betűkkel teli csík.
– Ez egy hivatkozás – magyarázta a doktornő kérdésére kedvesen Márk. – Rá kell kattintani.
Egy villogó, nagyon színes oldalon találták magukat. Nagy, rózsaszín betűk hirdették: legújabb feltöltött amatőr videó, 4345 megtekintés: „Alaposan bejáratják az ittas szűzlányt”.
Márk leült a géphez, Ágika hátrált és a videó elindult, Márk szeme a monitorra meredt…
A szívének oly kedves arc eltéveszthetetlen, mint ahogy Lacus hangja is, bár belőle nem sokk látszik, de az épp elég. Kéken villan a konnektor, ahogy kitépi gépet, aztán irtózatos csattanás, ahogy üvöltve földhöz vágja. NEEEEM! Ágika tárcsázott. Orvos, nyugtató injekció. Hajna ott ült az ágya mellett, fogta a kezét. Talán ezért, talán másért, Márk hamar összeszedte magát. Hol van Lacus? Ágika szerint már vidékre költözött, ő sem tudta pontosan hová.
A doktornő próbált őszinte szavakkal segíteni, de már lassan ő sem tud vigasztalót mondani, minden egyes jó szándékú szava inkább mintha az ellenkező hatást érné el.
Különös, fagyos bénultságban teltek a következő napok. Mintha mindenki bezárkózott volna a saját világába, és elvesztette volna a kulcsot.
Aztán egy vasárnap reggel Márk felment Hajnához, hogy reggelizni hívja. A lány még ágyban volt, arca rezzenéstelen, és valami édeni szépség honolt rajta. Ahogy megigazította a takarót, leesett egy levélpapír. „Bocsáss meg, szerelmem, azután felejts el!”. Márk, mielőtt érezte volna a merev, hideg tagokat, már tudta, mi történt. Hajna lelkének tükre vakon meredt a semmibe.
Márk ekkor vette észre az üres altatós fiolákat. A fiú átölelte a halottat, és szájon csókolta, mintha az visszaadná melegségét.
Ágika már elment otthonról. Márk nem gondolt telefonálásra, különösen hogy megpillantotta az asztalon a doktornő ott felejtett noteszét, amelyekbe a címeket írta…
Félóra múlva Márk megnyomta egy albérleti szoba ajtaján a csengőt. Lacus meglepve nyitott ajtót, épp indulni készült. Már minden össze van csomagolva, útra készen, pár csavart még meglazít, aztán irány a pályaudvar.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte. – Szerencséd van, hogy még itt találtál. Azt mondod, beszélnünk kell? De komoly vagy, jól van, akkor gyere be! Hajnáról van szó? Állítsd már le magad, nem kell ez a hangnem, öcskös! Mi? Dehogy akartam elvenni tőled, még hogy szerettem, ugyan már. Én a legtöbb nőnek ezt mondom. Szeretik az ilyesmit dugás előtt, szóval hidd el nekem, ugyanolyan kurva volt számomra Hajna is, mint a többi. Az összes nő az. Tudod, én mindent megkaptam az életben, amit akartam. Nincs ennél rosszabb, hidd el öcskös. Nincs ennél rosszabb… Hogy nem érdekel? Most mit kiabálsz? Hogyhogy mit tettem vele? Hidd el, neki se volt rossz. Féreg, én? Tehetek én arról, hogy te ilyen lúzer vagy? Láttad a filmecskét, nem? Jót recskáztál rá, mi?!
Lacus jóképű arca vörös volt, bal karja csupa seb. Szájából fröcsögtek a nyálcseppek. Egyre inkább nekivadult: – Szóval azért jöttél, hogy köszönetet mondj nekem, amiért kitanítottam a szukádat?
Márk egy gyors mozdulatot tett, és ezzel Lacusnak élete egyik legnagyobb megdöbbenését okozta. A férfi hörögve esett össze, kevés a levegő, kevés az idő, kevés az élet… értetlenül és ostobán érezte magát. Utolsó gondolata az volt, milyen abszurd, hogy egy Tesco gazdaságos csavarhúzóval a gégéjében kell meghalnia.
Márk ott állt felette, és nézte, ahogy nyomorultul kiszenved.

Boldog volt.

IV. Utójáték

Joó doktornő budai villáját bilincsbe fogta a sötétség. Vak, csillagtalan éj volt, sűrű, nyirkos köddel. A kertben rothadó levelek bűze terjengett, a buxusbokor ágait kíméletlenül cincálta szét a jeges novemberi szél. Joó Ágnes a dolgozószobájában ült, és legújabb munkáján dolgozott, bár gondolatait gyakran megakasztották az elmúlt hetek drámai történései.
Hajna és Lacus immár a föld alá került, Márk pedig lelki állapotának és Joó doktornő kapcsolatainak köszönhetően megúszta a börtönt, és komfortos pszichiátrián pihent. Igazából néhai szerelmén és saját lelkifurdalásán kívül más nem érdekelte. Ezzel hozakodott elő az őt meglátogató Ágikának újra és újra.
– Én jó akartam lenni, és gyilkos lettem, nem, ne mondd, hogy nem vagyok gonosz! Élveztem a halálát, ahogy szenvedett és fuldokolt. Én jó akartam lenni! Nem akartam világbékét, gazdasági fellendülést, az ózonlyukat foldozgatni, csak szeretni a kedvesemet, ahogy én akarom, és teljesen kispolgári életet élni, és gonosz lettem…
Hiába hozza az elméletének fő alapvetéseit Ágika:
– Nem vagy gonosz, hidd el! Az igazi gonosz nem bűnhődik, néha nem is büntethető, nem érez lelkifurdalást, nincs konkrét célja, az öncélú rosszindulat öröméért él és létezik, és az áldozatai lehetőleg minél ártatlanabbak. Nem volt szép, amit tettél, de a valódi gonoszságtól messze van.
Márkot mindez hidegen hagyja, rajta ez már nem segít, egyre mélyebbre zuhan lelki poklában.
Ágika szorgalmasan látogatja, fürkészi az arcát és meghallgatja. Mintha a páciense lenne. Neki mindent elmondanak, és bízhatnak is benne, nem adja tovább… Persze, neki is megvannak a maga boldog pillanatai.
Ó, igen – Ágika arcán amorf mosoly jelent meg, ahogy visszagondolt az elmúlt hónapokra.
Olyan ez, mint a drog, például a heroin, amit Lacus használt. Milyen fantasztikus játék volt! Játék, amelynek a végkimenetelét ő sem tudhatta előre. A hatalom és a lelki szadizmus fantasztikus elegye. Élvezni az igazi gonoszság ízét. Először a bizalmába kellett férkőzni ennek a két naiv embernek, akiknek nem voltak normális szülei, de voltak ostoba és érzelgős elvei, azután folyamatosan manipulálni őket. Összeereszteni őket egy olyan tőlük teljesen eltérő emberrel, mint Lacus, aztán katalizálni az eseményeket, végül megadni a lökést a lavinának: a heroin függő férfit pénzzel, hízelgéssel, zsarolással rávenni, hogy csábítsa el, ha másképp nem megy, akár gyógyszer vagy alkohol segítségével Hajnát, vegye videóra az aktust, és adja át neki. Elküldeni már ő küldte el nekik… hogy ott lehessen, és gyönyörködjön a szenvedésükben. Gyógyítás helyett inkább elfertőzte a sebeiket… Mennyi hasznos anyag a könyvéhez! Nem volt semmi baja velük. Még szerette is volna őket, ha ismerte volna azt az érzést. És még Lacustól is megszabadult. Keresnie kell új lakókat, mégis úgy gondolta az eredmények ismeretében, büszke lehet magára.

Boldog volt.

CéhKaptár

Nemnyávogó Macskakő

Mindig is szerettem volna beszélgetni egy macskakővel, bár erre kevés volt az esélyem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a nullával volt egyenlő.

Ha az ember azonban nagyon akar valamit, akkor meg is tudja valósítani. Sok macskakövet kellett leszólítanom, de egyik sem reagált. Próbálkoztam többféle stílussal, de morcosan és hidegen csak hallgattak, sőt még nonverbális jelzéseket sem adtak.

Persze, hogy egy idő után elkeseredtem. Mint amikor az ember szemezni próbál lányokkal, de csak rideg baziliszkusz tekintetek válaszolnak.

Mikor a kudarc okozta mélységes feszültség a tetőpontra hágott bennem, néminemű szeszes ital fogyasztásával próbáltam lazább viselkedést erőltetni magamra.

Egy macskakő is van olyan szenzitív, hogy megérezze a bizonytalanság jeleit, tennem kellett hát ez ellen.

Annyira ellazultam, hogy új oldalait fedeztem fel a gravitációnak, és átéltem Galilei híres szavait: „És mégis mozog a Föld!”

A belvárosi utca macskaköves járdáin ott lapultak vágyott beszélgetőpartnereim. Nagyon figyeltem, és ekkor az egyik végre megszólított. Nagyon halkan, szinte csak az agyamban éreztem a hangját.

Fülemet kékesfekete testére helyeztem és lágyan súgtam. – Mesélj, mi újság veled? Hogy telt a napod?

Először nagyon zavarban volt. Nem szokta meg, hogy magáról beszéljen. Ő még sípolni sem szokott, nem úgy, mint egyetlen, filmcímben híressé vált rokona. Azután megeredt a szava.

Nem emberi hangon beszélt hozzám, mivel a macskakövek hangképzése nem tökéletes. Fonémák kibocsátására teljesen alkalmatlan a szervrendszerük. Remélhetőleg az evolúció során egyszer ők is elérnek egy kőfejlődési szintet, amikor már nemcsak gondolkozni, érezni tudnak, hanem beszélni is.

Azért mentális úton is jó velük kommunikálni, ahogy én tettem, csak legtöbbjük elég zárkózott.

„Nemnyávogó a nevem – mesélte –, akkor vettem fel ezt a nevet, amikor egyesek ócska poénokat faragtak a fajtám nevéből. Miért nem nyávog a macskakő, kérdezik, ami tökéletes ostobaság. Egyébként köszönöm kérdésedet, a napom a szokásos módon telt. Csak fekszem és hagyom, hogy az arcomba tapossanak; sáros, kutyaszaros lábbelijüket rajtam húzogassák, de végül is már megszoktam. Álmodozom, elmélkedem egész nap. Filozófiai dolgokról meg politikáról.

Tudod, gyakran van ezen a téren tömeggyűlés, tüntetés. Az ilyen alkalmakkor hallott dolgok segítségével kialakítottam saját eszmerendszeremet, amelyet egyszer szeretnék publikálni. Ez az egyik álmom. A másik: nagyon szeretnék egyszer én is gördeszkázni. E célból több, testemen gurulgató sráctól próbáltam kölcsönvenni a gördeszkáját úgy, hogy felbuktattam őket egyik kiálló perememmel, de mire felpattantam volna a gördeszkára, már el is mentek. Ilyenkor hajnalban pihentetem a tagjaimat, szunyókálok. Reggel jönnek az első lábak. A piacra csoszogó nénik, az átok kerekes kocsijukkal, amivel annyi fájdalmat tudnak nekem okozni, aztán az apró lábú ovisok hegyes sarkú cipőjű anyukájukkal. Bevallom, a tűsarkakat szeretem. Jó kis akupunktúra összetiport testemnek!

Azután jönnek a többiek. A közepes lábúakat nem kedvelem. Ők kímélnek a legkevésbé. Rugdosnak, néhány testvéremet ki is vették a helyéről, volt, akit rágógumival beszennyeztek, ez az egyik legszörnyűbb macskakőellenes tett!

Azokat sem szeretem, akik megtisztelnek folyékony szájtartalmukkal. Brr. Az időjárással viszont nincs problémám. Az eső mindig tisztára mos, mindig várom ezeket a felüdítő alkalmakat, vagy azt, amikor a hó puha dunyhájával takarózhatom.

Legkevésbé a forróságot, a kíméletlenül tűző napsugarat szeretem. Kiszívja az életerőmet, elszínteleníti arcomat, egész valóm forr. Igazi pokol ez nekem. Veled ellentétben még csak izzadni sem tudok, hogy enyhítsem ezt a pokoli kínt.”

– És mi a legszebb emléked? – kérdeztem

– Amikor repültem! Szép őszi nap volt, voltak itt megint tiltakozók, akik erőteljes hangon, de engedély nélkül nyilvánítottak véleményt. Aztán jöttek a rendőrök és elkezdődött a sün! sün! dörgés. A sündörgés vége az lett, hogy többedmagammal én is repültem, mint a madár. Fantasztikus érzés volt. Szerencsére puhára estem. Utána én is részesültem egy hatalmas vízsugárból, ami szintén igen jól esett. Pár napig hajléktalan voltam, ide-oda dobáltak, rugdostak az arra járók. Majd egy idős bácsi gyengéden visszarakott a járdába. Ez környezetváltozást is okozott, mert két sorral feljebb rakott engem, mint ahol eredetileg voltam. De hamar megszoktam az új helyen.

Kis ideig hallgatott, aztán így szólt.

– Te nagyon jó hallgatóság vagy, de te is mesélj magadról valamit.

Így tettem. Meséltem a kövek iránti rajongásomról is.

– A kövek nagyon sok mindennek néma tanúi, és látszik rajtuk, mennyi mindenen mentek keresztül. Gondolj bele, amikor egy kő, mondjuk a tengerben vagy egy bányában, kettéválik és a két kőtestvér sorsa is különböző lesz…. Az egyik megmarad durvának és eredeti méretűnek, a másik, aki kijut otthonról, egyre kisebb, fényesebb és simább lesz. Nyomot hagy rajta az idő.

Egy ideig csak hallgattunk. Ő törte meg a csendet:

– Tudod, mi a legnagyobb titkom? Neked elmondom. Látod azt a stukkót, a szemközti házon? Milyen kecses, mégis milyen dús és kedves? Szerelmes vagyok belé.

Ha tudott volna, elpirul.

Megint csak hallgatunk.

– A szerelem olyan, mint a macskaköves utca – mondtam.

– Miért?

– Fogalmam sincs.

Lassan megindult az utca.

– Mennem kell – mondtam felegyenesedve.

– Vigyél haza! Nem lenne velem sok gond, nem kell vinni, sétáltatni, almoztatni, nem igénylek kaparófát vagy kőtápot. Eléggé meg vagyok lazulva, szóval nem lenne nagy munka…

Igaza volt.

Ennek már jó ideje.

Itt van nálam itthon, de azóta szava sincs. Pedig külön ágyban alszik, vettem neki gördeszkát és könyveket. Most pedig megyek lelopni egy stukkót.

Egyszer csak megszólal. Én türelmes vagyok.

CéhKaptár

Katzenkopfstein

macskaköveken
kopogó kitörő
cipősarok
tipró bőr
bakancs nyomok
kockaköveken
robogó püfögő
motoros-fogatok
dübögő lődöző
vasszörny halad
szétfolyó gyöngy
vér-iszonyat
térköveket felszedő
gyurcsánytakarodj
kámzsás alakot
verő kékruhás sünök
repül a nehéz kő;
ki tudja megáll-e?

CéhKaptár

Március 15.

CéhKaptár

Karácsonyi hexameterek

I. 
Két kereken megy az asztali áldás ünnepek éjén,
intve köszönti ki látja a szárnyát még éppen. Ma
nincs hatalom mely emberi szívben megleli mását.

II. 
Surran a templomi csendben a nesz, mint tolvaj a házban
nem menekülhet a szentek elől, hisz kísérik léptét,
megszökik óvatlan mégis, míg hangzik az ‘Ámen’.

III. 
Múlik az este de nem jön a hálás, békecsináló
úri megváltás. Pedig készen a lelkünk erre a
napra, csak süketek vagyunk az angyali szóra.

CéhKaptár

Cukor és Hexameter

A sugárúton a lépcsőházunkban, ahol a legkülönfélébb szagok esszenciája terjeng, gyakran összefutnak az ott lakók. Természetesen nem az „illatoknak” köszönhetően. Köszönnek, váltanak pár szót, azután sietnek a dolguk után. Van, hogy azok, akik látásból ismerik egymást, itt tesznek szert közelebbi ismeretségre. Mint ez esetben is.

– Helló! Bocs, ha zavarlak a lépcsőn, a lépcsőn való üldögélésben…

– Nem zavarsz. Csak elmélkedem. Jobb szeretem mindezt otthonom kényelmes rejtekében, félálomban elnyúlva tenni, de most nagytakarítás zajlik nálunk. És te?

– Én azon töprengek, hogy merre induljak. Tudod, én nem vagyok otthonülő típus. Imádok csavarogni, figyelni az eseményeket és új helyeket felfedezni.

A másik megborzongott.

– Ilyen időjárási viszonyok mellett is?

– Jó, esőben azért nem, de nem zavar a szél vagy a hideg.

– Gyakran szoktalak figyelni az erkélyről, ahogy alant sétálgatsz. Milyen különös, hogy annyi év óta még soha nem folytattunk egymással beszélgetést. Mióta is laksz itt?

– Kilenc éve. Te?

– Öt éve költöztünk ide.

– Ugye, azzal az írófélével laksz?

– Igen. Költő elsősorban és filozófus. Nagy szeretettel veszi körül az ókori görög klasszikusokat. A barátai mind hasonló érdeklődésű emberek és ők Homérosznak becézik, pedig a keresztségben a Lóránt nevet kapta.

– Kicsit furán beszélsz.

– Tudod, aki Lóránt mellett él, óhatatlanul szellemileg magasabb szintre kerül. Másrészt szeretek választékosan fogalmazni.

– Csak kettesben éltek?

– Igen. Lóránt több esztendeje elvált, a felnőtt gyermekei pedig nem keresik fel sem az otthonában, sem máshol, pedig nemcsak kiemelkedő szellemi kvalitásokkal megáldott ember, de a szíve is a helyén van. Mindent megad nekem.

– A szabadságot is?

– Nekem ez a szabadság.

– Viszont engem be akarnak korlátozni. Nagyon gyakran kell ravaszkodnom, hogy szabad lehessek.

– Te azzal a telt hölggyel élsz, ugye?

– Telt? Dagadt! A sok édességtől meg tésztafélétől. Engem tart a legédesebbnek. Ráadásul elvárná, hogy én is azt egyem, amit ő. Brrr. Tudod, én meg a húst szeretem. Így aztán, muszáj magamnak beszereznem. Madár mindig van a környéken.

– Te madarat fogyasztasz? Nekem nem lenne gyomrom hozzá. Én főleg konzervvel táplálkozom.

– Ízlések és pofonok. Az az igazság, Juci, akivel élek, szintén nem érti ezt.

– De azért szeretettel viseltetsz iránta?

– Hogy szeretem-e? Persze. Csak ne akarja elvenni a szabadságom. Én a magam útját járom. Na, már elállt az eső. Indulok, mert találkám van egy kis feketével.

– Nekem egy vörös dobogtatja meg a szívemet. Ritkán látom, épp ezért gyakran gondolok rá. Azok a hatalmas zöld lélektükrök…

– Nekem csak egy kis szexre kellenek. Szerelmesnek lenni veszélyes. Elveszi a szabadságot.

A szabadság vándora feltartott farokkal kisurrant hát a kapun, a lusta filozófus pedig visszatért összegömbölyödni kényelmes vackára. A fölszint 2-ben pedig Dezső bácsi fellélegzett, hogy végre abbamaradt a számára fülsértő nyivákolás.

CéhKaptár

A cukriai tollász

Fordul a két lollipop czukerék,
A fritz bicikli ici-picit száguld,
Rajta ül a derék cukortárs költő,
Elmarad alatta a sugarút.

Cukornél, a tekerő úr, vérmes-krémes
Remények híján egy cukrászdába béül,
De nem habroló habzsoló kedve van,
Csak egy kávét kér, cukor nélkül.

CéhKaptár

Méz vagy Cukor?

avagy édes kísértések…

A mézeskalács házak előtt nincsenek kerítések. Oda csak úgy be lehet sétálni gyanútlanul, amíg meg nem érkezik a boszorkány.

A mesében miért nem figyelmeztetnek rá, hogy a mézeskalács házikók alattomosak? Egy éjszaka alatt felépülnek az életünkben, és még csak azt sem tudjuk, miféle pogány áldozat hatására állnak a falaik oly szilárdan, hogy mire átrágjuk magunkat a tömény cukormázon, egy életre elegünk lesz az édesből. Legalábbis így hisszük egy darabig…

Aztán persze, miután megfogadtuk, hogy többet „nem, nem, soha”, egy gyenge pillanatunkban mégiscsak megkívánjuk a sütiket, a bon-bonokat, a pralinékat és a cukrokat. Ilyenkor, ha lenne rá szemünk, észrevennénk, hogy a mézeskalács kuckók két lábon járnak. Kivárják a megfelelő pillanatot, majd elénk sétálnak, hogy mindig épp akkor botoljunk meg a küszöbükben, amikor a legkevésbé számítunk rájuk, és így fegyvertelenül állunk előttük. Ekkor elvesztünk. Hiszen ember legyen a talpán, aki nem csábul el az üvegablakokon bepillantva. És már hallom is az „égből pottyant” macskát énekelni a marcipánháztetőn: „Kettőt fizet, egyet kap, tejszín helyett szappanhab!”Rászedtek. Újra.

Persze, ahogy a nevük is mutatja, a mézeskalács házak arra hivatottak, hogy megédesítsék a napjainkat. Vesztünkre a nagy Meseíró fegyverül adta nekik az ellenállhatatlanságot…

Ha jobban megnéznénk ezeket a házikókat, észrevennénk, hogy előttünk gondos kezek hatalmas táblákat állítottak föl, melyeken óriási betűkkel ez áll: „Ne vigyél engem a kísértésbe!” . Csak az apró betűs részt felejtették el annak idején odabiggyeszteni:„Odatalálok magam is.”

CéhKaptár

P mint Éva

CéhKaptár

Rasztaraga

Ratatata – kattan a géppuska ravasza,
csak öltök, a háború-hóbortról
piszmogtok, inkább písznóvor,
a szájba egy nem tingli-tangli spangli,
fűzöld tűzből ködképet kapni:
asztapaszta, ez nagyon adja,
én is adok egy rasztapasztalatot:
a dredlák ragacsosan szabad,
sose mosd meg a hajad!

CéhKaptár

Örök lesz a tél

Ha kinézek az irodám ablakán, sokszor úgy érzem, hogy nincs miért élnem. Az ember alapvetően egy alkotó lény, és csodákat tud teremteni szinte bármiből, ami elé kerül… s néha a semmiből is. De mi értelme a teremtésnek, ha az egyszer elpusztul, elenyészik, s nem marad belőle más, csak a halványan derengő emlékkép. S aztán az emlékkép is elhal, ahogy az emléket hordozó is a sírba tér.

S mi értelme van a természet körforgásának, ha egy idő után mindent, ami egyszer létrejött, végül áthat az enyészet? A tavasz megteremti a dolgokat, a nyár fölneveli, az ősz pedig megérleli, lelket ad nekik. És aztán mi jön? Megérkezik a tél, s vele együtt a halál is. Könyörtelenül, kérlelhetetlenül elpusztít mindent, ami volt, s ami még lehetett volna. Igen, a tél maga az elmúlás.

December van, sok helyen most köszönt be a halál évszaka. Az emberek könnyes szemmel néznek ki az ablakon, siratják a már csupán vegetáló természetet, és rettegnek az elkövetkezendő hónapoktól. A tavasz oly távolinak tűnik… néhányan sosem látják meg az első virágokat. A többieknek talán még van remény.

De számomra, úgy érzem, örök lesz a tél.

Sok helyen leesett az első hó. Látszólag szép, ám a szelíd, tündöklő fehérség mögött ádáz ellenség lapul, mely reátelepszik és megfojt mindent, ami szép volt. Az eredmény az egyhangú, sivár táj, melyben eltűntek a színek, a formák, elveszett az egyén, s beolvadt egy nagy, szomorú masszába, melyen csak a halálsikoly visszhangzik a fagyosan ragyogó csillagok alatt. Egy idő múlva talán elolvad a hó, és újra életre kelhet mindaz, ami átélte a borzalmak borzalmát.

De számomra, úgy érzem, örök lesz a tél.

Az állatok most biztos nem értik, mi történik velük. Hogy is érthetnék, szegény kis teremtmények? Csak látják, ahogy elhervad a világuk, kiszárad és idegen lesz. S ők csak dideregnek odakint, a hűvös szél belekarmol bundájukba, és ha nem vigyáznak, a fagy fog táncot járni megdermedt kis testük utolsó rúgásainál, s pici drágakővé fagyott szemük élettelenül bámul a messzeségbe. Testük várja, egyre csak várja az olvadással elérkező, megváltó rothadást. Egy részük azonban megmenekül, szűk kuckójukban átvészelik a zord hónapokat.

De számomra, úgy érzem, örök lesz a tél.

Talán csak az ember lelke nem fagy meg, ha fűti valami belülről. Mondjuk a szerelem, ami engem már régen elkerül. Egyre csak vágyakozom egy őszinte ölelés, egy finom érintés, egy lágy csók után… igazából nem is emlékszem, milyen érzés szeretni… a tél már az emlékeimet is jeges börtönbe zárta. A fagy ölel körül, hűvös szél fut végig a bőrömön, s a saját leheletem dermed meg az ajkamon. A vágy azonban néha még feléled, ha az álmaim rejtett birodalmában megtalál egy istennő, akinek a tavasz virágai vannak a hajában. Csak ő lehet az, aki jégcsappá dermedt férfiasságomat újra felhevítheti… vagy ha nem, hát törje le örökre, ne kínozzon! Egyesek talán megtalálják mindazt, amire én vágyom.

De számomra, úgy érzem, örök lesz a tél.

Nyílik az ajtó… egy kollegám lép be rajta.

– Reggelt, haver! Úgy tűnik, fehér karácsonyunk lesz – mondja idióta vigyorral az arcán. December elseje óta minden reggel ezzel köszönt. Fehér karácsony… talán csak én érzem keserűen rasszistának ezt a kifejezést?

Épp próbálnék visszatérni gondolataimhoz, amikor megcsörren a telefon. Gyűlölöm a hangját, legszívesebben kidobnám a vastag ablakon, bele a hóba, hogy az örök enyészeté legyen az egész műanyag, zajos teste.

Felveszem, unott hangon elmormolom a hivatalos bejelentkezést:

– Antarktiszi Légkörkutató Állomás, négyes mellék.

CéhKaptár

Óda a Tavasztündérhez

Ó, te, hósintér, rétfestő
Tavasztündér,
kéretlen dicsérem
bölcs kurválkodásod,
a töltőtollas költő előtt
előrelátón levetkőzött gátlásod!
Neked, ki megtestesíted a tavaszt,
a költő dagadó pénisztapaszt
ragaszt a lábközbe,
s közben nyelveddel
fülében körözve súgod nyögve,
hogy te vagy a líradíva,
a tél csak egy szatír,
aki ha a hideg süvít, mutogatja
jégcsapos szeméremajkait.
A költő belédihlet,
s így lesz a kikelet-zigóta,
de mióta vers a vers, nem kell
a szónak kilenc hónap, hogy
megszülessen, s néked, Tündérem,
tünékeny, madárdalos-madárszaros
tájat fessen!