Category Archives: 2010 Tavasz

CéhKaptár

Boldog pillanatok

I. Előjáték

Dr. Joó Ágnes, a pszichológiai tudományok kandidátusának budai villáját körülölelte a kora reggeli májusi fény. A kertben zsongító virágok illata terjengett, a szél kéjesen cirógatta a katonásan megnyírt buxusok leveleit.
A házban hárman reggeliztek: a tulajdonos egy kedves tekintetű, teltkarcsú nő, akinek arcán alig fogott az eltelt 60 év, és két bérlője, Soproni Márk és menyasszonya, Vári Hajna.
A komor külsejű fiatalember miközben odanyújtotta a vajat, megsimogatta a Luna arcú lány finom vonalú kezét. Az idősebb nő szelíden mosolyogva figyelte őket, mint elnéző édesanya a gyermekeit. Miközben kitöltötte a csészékbe a brazil bab fekete aranyát, néha elnézett fölöttük a távolba.
A külső szemlélőnek nyilvánvaló volt ezeknek az embereknek egymás iránti szeretete. Kevés szó hangzott el, mégis mindent értettek.
Amikor felálltak a székről, felberregett a csengő. És ez a berregés mintha jeladás lett volna, hogy az idillnek vége.
A csengetés oka nem a postás volt, hanem egy sokkal kellemesebb jelenség: Szemkő László, a doktornő unokaöccse, akit nem látott már több évtizede. Mivel Ágikának nem volt gyermeke, igazi tyúkanyóként, gondoskodó szeretettel vette eddig körül a két fiatalt, akik mindig számíthattak rá mindenben, és mivel mindketten nehéz gyermekkort tudtak magukénak, hálás rokonként viselkedtek ők is.
Lacus megjelenésével azonban Ágika védőszárnyait kiterjesztette rá is. Ebbe beletartozott, hogy hetente kétszer-háromszor náluk időzött és aludt, de a párnak egy idő után ez is sok volt.
A férfi nem dicsekedett eredményeivel, kevés, de sokatmondó megnyilvánulásai voltak önmagával kapcsolatban. Nyilvánvaló volt, hogy ő a siker embere. Magas volt, jóképű, fesztelen humorral és határozott modorral. Vidéki házát sem adta fel, de kiterjedt üzletei megkövetelték a budapesti tartózkodást. Olyan ember volt, akit mindenki tisztel és csodál, aki egészséges lelkületű. Ágika szomorúan észlelte, hogy hiába sok pszichológiai könyve, a Joó doktornő jó tanácsai című éjszakai rádióműsora és sok évtized tapasztalata, fogadott gyermekei irigységgel reagáltak. Hajnát zavarta Lacus évődő, játékos, néha kissé vérbő szellemessége, mert mindig támadásnak érezte. Márk pedig elhalványult, akár a Merkúr a Nap fénye mellett. Márk valószínűleg kisebbrendűségi érzéssel küszködött a másik férfivel szemben, és a zöldszemű kandikált ki néha a szeme bogarából.
Ágika közreműködésének hála a feszültség soha nem tört ki, mindvégig elfojtott volt a három ember között.
Az Lacus mellett szólt, hogy bár adott magára, és sok pénzt keresett, takarékos ember volt, bár Ágika konszolidált polgári villájában kissé furán vette ki magát például egy vadonatúj Tesco gazdaságos márkájú csavarhúzó.
Hajna egész nyáron készült a nyelvvizsgára, Márk pedig a kis bérelt régiségkereskedését vezette. Lacussal szemben mindketten megenyhültek, mert Márk számára is kiderült, hogy szíve akár a vaj, nagyszerű cimbora. Akkor is, ha szereti az erős alkoholokat, hangosan nézni a pornófilmeket, és a legnagyobb melegben is hosszú ujjú ingben jár, valami kisebb bőrproblémája miatt. Csak egyszer, de akkor is ittasan beszélt felbomlott házasságáról és gyerekeiről, akiket alig látott. Hajnát az is meglepte, hogy a férfi már jóval elmúlt negyven.
Ágika eközben nem adta fel, hogy jobb belátásra bírja a két fiatalt. Úgy vélte, az a fogadalmuk, hogy a teljes beteljesüléssel megvárják a nászéjszakát, őrültség és felesleges frusztrációt okoz, sőt, házasságuk jövőjét is veszélyezteti, hogy nem élték ki magukat.
Márk sokszor végighallgatta már ezt, de az ő érvei sem változtak.
– Aki nem tud uralkodni magán, az később sem tud. Értsd meg, mi lázadók vagyunk, nem érdekel, más mit csinál! Mi így szeretnénk. Végigélni a valódi tiszta szerelmet és kapcsolatot. Azt a kevés időt már kibírjuk, míg saját otthont teremtünk magunknak és végre összeházasodunk.
– És ha elmúlnak a boldog pillanatok egymással? Vagy azon veszed észre magad, hogy mással érzed ezt.
– Nem fogom – mondta ilyenkor Márk magabiztosan.
Ágika, aki sosem ment férjhez és tapintatos lélek, nem erőltette a vitát. Mindenki úgy teszi tönkre az életét, ahogy tudja – gondolta, de nem hagyta annyiban. Szeretett beavatkozni az események menetébe.
Nyáron Ágikának pár napra vidékre kellett utaznia legújabb könyve, „A gonoszság filozófiája” ügyében.
Élete fő művének tekintette, évek óta dolgozott rajta és jellemző hatalmas empátiájára, hogy még egy, a jellemétől ily távol eső témát és embereket is objektíven tudott megközelíteni.
Ágika bár nem kérte, hogy Márk kísérje el az útra, ő természetesen felajánlotta. Hajnának maradnia kellett a bolt miatt. Ezért kettesben indultak útnak. Előző este Márk sokáig nem tudott elaludni, csak tartotta átölelve karjaiban a kedvesét, arcát a lány hajába temette, és hullámokban öntötte el egész lelkét a megnyugvás.

Boldog volt.

II. Behatolás

A háromnapos felolvasó körút után Márk és Ágika is energiával feltöltődve tért vissza. A két otthonmaradott azonban furcsamódon megváltozott. Lacus csendesebb lett, Hajna pedig szokatlan módon ideges. Lacus pár nap múlva bejelentette Ágikának, hogy elköltözik, mert egy belvárosi lakást felajánlott neki az ismerőse. Ágika felírta a noteszébe az új címet, és megígérte, hogy keresni fogja. Lacus távozása azonban nem oldott meg semmit. Hajnának egyre többet fájt a feje, és emiatt magányra vágyott. Ágika egy éjjel fojtott zokogásra ébredt, és úgy döntött, ideje a végére járni a rejtélynek. Hajnát nem kellett sokat biztatnia:
– Nem tudom, hogy történt… nem is emlékszem rá, mert tudod, megkínált itallal. Te is mondtad, hogy amíg nem vagyok a felesége addig… és tényleg csak arra gondoltam, hogy iszunk egyet, beszélgetünk. Én még más férfival beszélgetni is alig… csak nem szoktam inni alkoholt. Aztán reggel ott feküdtem az ágyában meztelenül, és a mellem ragadt attól az izétől, tudod, és véres volt alattam a lepedő, és bejött Lacus, és mikor sírtam, azt mondta, hogy szeret, hogy neki hiába volt már több száz nővel dolga, senkivel sem volt neki ilyen, meg hogy eddig nem tudta, mi a szerelem… És én szinte semmire nem emlékszem. Most nem tudom, mit tegyek, mert én Márkot szeretem, de valamit iránta is érzek, és szégyellem is magam, és nem értek semmit, és zavarodott vagyok és, és, és… – ismét zokogni kezdett.
Ágika átölelte, hogy csituljon a lány lelkében a vihar.
Hajna erős lélekkel próbálta a történteket titkolni. Visszatért éjszakánként Márk ágyába, de feszes volt és merev, nem bújt oda kiscicásan a férfihoz.
Márk egy nap korábban jött haza és Lacus hangját hallotta, ahogy az nagy hangon magyaráz Ágikának: – Értsd meg, nem tudok nélküle élni! Kell nekem, megőrülök, ha nem kaphatom meg újra! Az életem semmit sem ér nélküle!
Márk csak állt az előszobában és agyában a helyére kerültek a kirakós darabjai. Lacus ezután elrohant, a fiú pedig elővette Ágikát. Mint a becsületes, jószívű embereknek általában, neki is nehezére esett a hazugság, ezért vázolta a történteket.
Hamarosan Hajna is könnyített lelkén, és kérte Márkot, bocsásson meg neki, mert csak őt szereti. Márk nem szólt, mint aki egész testében szárazjéggé vált. Végül lassan azt préselte ki az ajkai között:
– Persze, megbocsátok.
De az arca, mint a halotti maszk.
Hosszú beszélgetéseket folytattak Ágikával, akinek bölcsessége és tapasztalata segítségével próbálták túltenni magukat a dolgon. Ez nem ment könnyen. Rejtett fájdalommal telve, és néha nyugtatók segítségével éltek, mint akik árnyai eddigi önmaguknak.
Aztán a hatodik napon, Hajna kiáradt szemmel ült a lépcsőn, és Márknak meglódult a lelke. Átölelte, vigasztalta. Hajna soha nem tapasztalt erős hullámot érzett és pár percre…

Boldog volt.

III. Orgazmus

A következőképp történt: Ágika az e-mailjeit nézte, amikor egy ismeretlen feladót olvasott. Látta, írója Márknak és Hajnalnak is továbbküldte az e-mailt. Egészen rövid volt: „Gratulálok!” És egy számmal, betűkkel teli csík.
– Ez egy hivatkozás – magyarázta a doktornő kérdésére kedvesen Márk. – Rá kell kattintani.
Egy villogó, nagyon színes oldalon találták magukat. Nagy, rózsaszín betűk hirdették: legújabb feltöltött amatőr videó, 4345 megtekintés: „Alaposan bejáratják az ittas szűzlányt”.
Márk leült a géphez, Ágika hátrált és a videó elindult, Márk szeme a monitorra meredt…
A szívének oly kedves arc eltéveszthetetlen, mint ahogy Lacus hangja is, bár belőle nem sokk látszik, de az épp elég. Kéken villan a konnektor, ahogy kitépi gépet, aztán irtózatos csattanás, ahogy üvöltve földhöz vágja. NEEEEM! Ágika tárcsázott. Orvos, nyugtató injekció. Hajna ott ült az ágya mellett, fogta a kezét. Talán ezért, talán másért, Márk hamar összeszedte magát. Hol van Lacus? Ágika szerint már vidékre költözött, ő sem tudta pontosan hová.
A doktornő próbált őszinte szavakkal segíteni, de már lassan ő sem tud vigasztalót mondani, minden egyes jó szándékú szava inkább mintha az ellenkező hatást érné el.
Különös, fagyos bénultságban teltek a következő napok. Mintha mindenki bezárkózott volna a saját világába, és elvesztette volna a kulcsot.
Aztán egy vasárnap reggel Márk felment Hajnához, hogy reggelizni hívja. A lány még ágyban volt, arca rezzenéstelen, és valami édeni szépség honolt rajta. Ahogy megigazította a takarót, leesett egy levélpapír. „Bocsáss meg, szerelmem, azután felejts el!”. Márk, mielőtt érezte volna a merev, hideg tagokat, már tudta, mi történt. Hajna lelkének tükre vakon meredt a semmibe.
Márk ekkor vette észre az üres altatós fiolákat. A fiú átölelte a halottat, és szájon csókolta, mintha az visszaadná melegségét.
Ágika már elment otthonról. Márk nem gondolt telefonálásra, különösen hogy megpillantotta az asztalon a doktornő ott felejtett noteszét, amelyekbe a címeket írta…
Félóra múlva Márk megnyomta egy albérleti szoba ajtaján a csengőt. Lacus meglepve nyitott ajtót, épp indulni készült. Már minden össze van csomagolva, útra készen, pár csavart még meglazít, aztán irány a pályaudvar.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte. – Szerencséd van, hogy még itt találtál. Azt mondod, beszélnünk kell? De komoly vagy, jól van, akkor gyere be! Hajnáról van szó? Állítsd már le magad, nem kell ez a hangnem, öcskös! Mi? Dehogy akartam elvenni tőled, még hogy szerettem, ugyan már. Én a legtöbb nőnek ezt mondom. Szeretik az ilyesmit dugás előtt, szóval hidd el nekem, ugyanolyan kurva volt számomra Hajna is, mint a többi. Az összes nő az. Tudod, én mindent megkaptam az életben, amit akartam. Nincs ennél rosszabb, hidd el öcskös. Nincs ennél rosszabb… Hogy nem érdekel? Most mit kiabálsz? Hogyhogy mit tettem vele? Hidd el, neki se volt rossz. Féreg, én? Tehetek én arról, hogy te ilyen lúzer vagy? Láttad a filmecskét, nem? Jót recskáztál rá, mi?!
Lacus jóképű arca vörös volt, bal karja csupa seb. Szájából fröcsögtek a nyálcseppek. Egyre inkább nekivadult: – Szóval azért jöttél, hogy köszönetet mondj nekem, amiért kitanítottam a szukádat?
Márk egy gyors mozdulatot tett, és ezzel Lacusnak élete egyik legnagyobb megdöbbenését okozta. A férfi hörögve esett össze, kevés a levegő, kevés az idő, kevés az élet… értetlenül és ostobán érezte magát. Utolsó gondolata az volt, milyen abszurd, hogy egy Tesco gazdaságos csavarhúzóval a gégéjében kell meghalnia.
Márk ott állt felette, és nézte, ahogy nyomorultul kiszenved.

Boldog volt.

IV. Utójáték

Joó doktornő budai villáját bilincsbe fogta a sötétség. Vak, csillagtalan éj volt, sűrű, nyirkos köddel. A kertben rothadó levelek bűze terjengett, a buxusbokor ágait kíméletlenül cincálta szét a jeges novemberi szél. Joó Ágnes a dolgozószobájában ült, és legújabb munkáján dolgozott, bár gondolatait gyakran megakasztották az elmúlt hetek drámai történései.
Hajna és Lacus immár a föld alá került, Márk pedig lelki állapotának és Joó doktornő kapcsolatainak köszönhetően megúszta a börtönt, és komfortos pszichiátrián pihent. Igazából néhai szerelmén és saját lelkifurdalásán kívül más nem érdekelte. Ezzel hozakodott elő az őt meglátogató Ágikának újra és újra.
– Én jó akartam lenni, és gyilkos lettem, nem, ne mondd, hogy nem vagyok gonosz! Élveztem a halálát, ahogy szenvedett és fuldokolt. Én jó akartam lenni! Nem akartam világbékét, gazdasági fellendülést, az ózonlyukat foldozgatni, csak szeretni a kedvesemet, ahogy én akarom, és teljesen kispolgári életet élni, és gonosz lettem…
Hiába hozza az elméletének fő alapvetéseit Ágika:
– Nem vagy gonosz, hidd el! Az igazi gonosz nem bűnhődik, néha nem is büntethető, nem érez lelkifurdalást, nincs konkrét célja, az öncélú rosszindulat öröméért él és létezik, és az áldozatai lehetőleg minél ártatlanabbak. Nem volt szép, amit tettél, de a valódi gonoszságtól messze van.
Márkot mindez hidegen hagyja, rajta ez már nem segít, egyre mélyebbre zuhan lelki poklában.
Ágika szorgalmasan látogatja, fürkészi az arcát és meghallgatja. Mintha a páciense lenne. Neki mindent elmondanak, és bízhatnak is benne, nem adja tovább… Persze, neki is megvannak a maga boldog pillanatai.
Ó, igen – Ágika arcán amorf mosoly jelent meg, ahogy visszagondolt az elmúlt hónapokra.
Olyan ez, mint a drog, például a heroin, amit Lacus használt. Milyen fantasztikus játék volt! Játék, amelynek a végkimenetelét ő sem tudhatta előre. A hatalom és a lelki szadizmus fantasztikus elegye. Élvezni az igazi gonoszság ízét. Először a bizalmába kellett férkőzni ennek a két naiv embernek, akiknek nem voltak normális szülei, de voltak ostoba és érzelgős elvei, azután folyamatosan manipulálni őket. Összeereszteni őket egy olyan tőlük teljesen eltérő emberrel, mint Lacus, aztán katalizálni az eseményeket, végül megadni a lökést a lavinának: a heroin függő férfit pénzzel, hízelgéssel, zsarolással rávenni, hogy csábítsa el, ha másképp nem megy, akár gyógyszer vagy alkohol segítségével Hajnát, vegye videóra az aktust, és adja át neki. Elküldeni már ő küldte el nekik… hogy ott lehessen, és gyönyörködjön a szenvedésükben. Gyógyítás helyett inkább elfertőzte a sebeiket… Mennyi hasznos anyag a könyvéhez! Nem volt semmi baja velük. Még szerette is volna őket, ha ismerte volna azt az érzést. És még Lacustól is megszabadult. Keresnie kell új lakókat, mégis úgy gondolta az eredmények ismeretében, büszke lehet magára.

Boldog volt.

CéhKaptár

Nemnyávogó Macskakő

Mindig is szerettem volna beszélgetni egy macskakővel, bár erre kevés volt az esélyem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a nullával volt egyenlő.

Ha az ember azonban nagyon akar valamit, akkor meg is tudja valósítani. Sok macskakövet kellett leszólítanom, de egyik sem reagált. Próbálkoztam többféle stílussal, de morcosan és hidegen csak hallgattak, sőt még nonverbális jelzéseket sem adtak.

Persze, hogy egy idő után elkeseredtem. Mint amikor az ember szemezni próbál lányokkal, de csak rideg baziliszkusz tekintetek válaszolnak.

Mikor a kudarc okozta mélységes feszültség a tetőpontra hágott bennem, néminemű szeszes ital fogyasztásával próbáltam lazább viselkedést erőltetni magamra.

Egy macskakő is van olyan szenzitív, hogy megérezze a bizonytalanság jeleit, tennem kellett hát ez ellen.

Annyira ellazultam, hogy új oldalait fedeztem fel a gravitációnak, és átéltem Galilei híres szavait: „És mégis mozog a Föld!”

A belvárosi utca macskaköves járdáin ott lapultak vágyott beszélgetőpartnereim. Nagyon figyeltem, és ekkor az egyik végre megszólított. Nagyon halkan, szinte csak az agyamban éreztem a hangját.

Fülemet kékesfekete testére helyeztem és lágyan súgtam. – Mesélj, mi újság veled? Hogy telt a napod?

Először nagyon zavarban volt. Nem szokta meg, hogy magáról beszéljen. Ő még sípolni sem szokott, nem úgy, mint egyetlen, filmcímben híressé vált rokona. Azután megeredt a szava.

Nem emberi hangon beszélt hozzám, mivel a macskakövek hangképzése nem tökéletes. Fonémák kibocsátására teljesen alkalmatlan a szervrendszerük. Remélhetőleg az evolúció során egyszer ők is elérnek egy kőfejlődési szintet, amikor már nemcsak gondolkozni, érezni tudnak, hanem beszélni is.

Azért mentális úton is jó velük kommunikálni, ahogy én tettem, csak legtöbbjük elég zárkózott.

„Nemnyávogó a nevem – mesélte –, akkor vettem fel ezt a nevet, amikor egyesek ócska poénokat faragtak a fajtám nevéből. Miért nem nyávog a macskakő, kérdezik, ami tökéletes ostobaság. Egyébként köszönöm kérdésedet, a napom a szokásos módon telt. Csak fekszem és hagyom, hogy az arcomba tapossanak; sáros, kutyaszaros lábbelijüket rajtam húzogassák, de végül is már megszoktam. Álmodozom, elmélkedem egész nap. Filozófiai dolgokról meg politikáról.

Tudod, gyakran van ezen a téren tömeggyűlés, tüntetés. Az ilyen alkalmakkor hallott dolgok segítségével kialakítottam saját eszmerendszeremet, amelyet egyszer szeretnék publikálni. Ez az egyik álmom. A másik: nagyon szeretnék egyszer én is gördeszkázni. E célból több, testemen gurulgató sráctól próbáltam kölcsönvenni a gördeszkáját úgy, hogy felbuktattam őket egyik kiálló perememmel, de mire felpattantam volna a gördeszkára, már el is mentek. Ilyenkor hajnalban pihentetem a tagjaimat, szunyókálok. Reggel jönnek az első lábak. A piacra csoszogó nénik, az átok kerekes kocsijukkal, amivel annyi fájdalmat tudnak nekem okozni, aztán az apró lábú ovisok hegyes sarkú cipőjű anyukájukkal. Bevallom, a tűsarkakat szeretem. Jó kis akupunktúra összetiport testemnek!

Azután jönnek a többiek. A közepes lábúakat nem kedvelem. Ők kímélnek a legkevésbé. Rugdosnak, néhány testvéremet ki is vették a helyéről, volt, akit rágógumival beszennyeztek, ez az egyik legszörnyűbb macskakőellenes tett!

Azokat sem szeretem, akik megtisztelnek folyékony szájtartalmukkal. Brr. Az időjárással viszont nincs problémám. Az eső mindig tisztára mos, mindig várom ezeket a felüdítő alkalmakat, vagy azt, amikor a hó puha dunyhájával takarózhatom.

Legkevésbé a forróságot, a kíméletlenül tűző napsugarat szeretem. Kiszívja az életerőmet, elszínteleníti arcomat, egész valóm forr. Igazi pokol ez nekem. Veled ellentétben még csak izzadni sem tudok, hogy enyhítsem ezt a pokoli kínt.”

– És mi a legszebb emléked? – kérdeztem

– Amikor repültem! Szép őszi nap volt, voltak itt megint tiltakozók, akik erőteljes hangon, de engedély nélkül nyilvánítottak véleményt. Aztán jöttek a rendőrök és elkezdődött a sün! sün! dörgés. A sündörgés vége az lett, hogy többedmagammal én is repültem, mint a madár. Fantasztikus érzés volt. Szerencsére puhára estem. Utána én is részesültem egy hatalmas vízsugárból, ami szintén igen jól esett. Pár napig hajléktalan voltam, ide-oda dobáltak, rugdostak az arra járók. Majd egy idős bácsi gyengéden visszarakott a járdába. Ez környezetváltozást is okozott, mert két sorral feljebb rakott engem, mint ahol eredetileg voltam. De hamar megszoktam az új helyen.

Kis ideig hallgatott, aztán így szólt.

– Te nagyon jó hallgatóság vagy, de te is mesélj magadról valamit.

Így tettem. Meséltem a kövek iránti rajongásomról is.

– A kövek nagyon sok mindennek néma tanúi, és látszik rajtuk, mennyi mindenen mentek keresztül. Gondolj bele, amikor egy kő, mondjuk a tengerben vagy egy bányában, kettéválik és a két kőtestvér sorsa is különböző lesz…. Az egyik megmarad durvának és eredeti méretűnek, a másik, aki kijut otthonról, egyre kisebb, fényesebb és simább lesz. Nyomot hagy rajta az idő.

Egy ideig csak hallgattunk. Ő törte meg a csendet:

– Tudod, mi a legnagyobb titkom? Neked elmondom. Látod azt a stukkót, a szemközti házon? Milyen kecses, mégis milyen dús és kedves? Szerelmes vagyok belé.

Ha tudott volna, elpirul.

Megint csak hallgatunk.

– A szerelem olyan, mint a macskaköves utca – mondtam.

– Miért?

– Fogalmam sincs.

Lassan megindult az utca.

– Mennem kell – mondtam felegyenesedve.

– Vigyél haza! Nem lenne velem sok gond, nem kell vinni, sétáltatni, almoztatni, nem igénylek kaparófát vagy kőtápot. Eléggé meg vagyok lazulva, szóval nem lenne nagy munka…

Igaza volt.

Ennek már jó ideje.

Itt van nálam itthon, de azóta szava sincs. Pedig külön ágyban alszik, vettem neki gördeszkát és könyveket. Most pedig megyek lelopni egy stukkót.

Egyszer csak megszólal. Én türelmes vagyok.

CéhKaptár

Katzenkopfstein

macskaköveken
kopogó kitörő
cipősarok
tipró bőr
bakancs nyomok
kockaköveken
robogó püfögő
motoros-fogatok
dübögő lődöző
vasszörny halad
szétfolyó gyöngy
vér-iszonyat
térköveket felszedő
gyurcsánytakarodj
kámzsás alakot
verő kékruhás sünök
repül a nehéz kő;
ki tudja megáll-e?

CéhKaptár

Március 15.

CéhKaptár

Karácsonyi hexameterek

I. 
Két kereken megy az asztali áldás ünnepek éjén,
intve köszönti ki látja a szárnyát még éppen. Ma
nincs hatalom mely emberi szívben megleli mását.

II. 
Surran a templomi csendben a nesz, mint tolvaj a házban
nem menekülhet a szentek elől, hisz kísérik léptét,
megszökik óvatlan mégis, míg hangzik az ‘Ámen’.

III. 
Múlik az este de nem jön a hálás, békecsináló
úri megváltás. Pedig készen a lelkünk erre a
napra, csak süketek vagyunk az angyali szóra.

CéhKaptár

Cukor és Hexameter

A sugárúton a lépcsőházunkban, ahol a legkülönfélébb szagok esszenciája terjeng, gyakran összefutnak az ott lakók. Természetesen nem az „illatoknak” köszönhetően. Köszönnek, váltanak pár szót, azután sietnek a dolguk után. Van, hogy azok, akik látásból ismerik egymást, itt tesznek szert közelebbi ismeretségre. Mint ez esetben is.

– Helló! Bocs, ha zavarlak a lépcsőn, a lépcsőn való üldögélésben…

– Nem zavarsz. Csak elmélkedem. Jobb szeretem mindezt otthonom kényelmes rejtekében, félálomban elnyúlva tenni, de most nagytakarítás zajlik nálunk. És te?

– Én azon töprengek, hogy merre induljak. Tudod, én nem vagyok otthonülő típus. Imádok csavarogni, figyelni az eseményeket és új helyeket felfedezni.

A másik megborzongott.

– Ilyen időjárási viszonyok mellett is?

– Jó, esőben azért nem, de nem zavar a szél vagy a hideg.

– Gyakran szoktalak figyelni az erkélyről, ahogy alant sétálgatsz. Milyen különös, hogy annyi év óta még soha nem folytattunk egymással beszélgetést. Mióta is laksz itt?

– Kilenc éve. Te?

– Öt éve költöztünk ide.

– Ugye, azzal az írófélével laksz?

– Igen. Költő elsősorban és filozófus. Nagy szeretettel veszi körül az ókori görög klasszikusokat. A barátai mind hasonló érdeklődésű emberek és ők Homérosznak becézik, pedig a keresztségben a Lóránt nevet kapta.

– Kicsit furán beszélsz.

– Tudod, aki Lóránt mellett él, óhatatlanul szellemileg magasabb szintre kerül. Másrészt szeretek választékosan fogalmazni.

– Csak kettesben éltek?

– Igen. Lóránt több esztendeje elvált, a felnőtt gyermekei pedig nem keresik fel sem az otthonában, sem máshol, pedig nemcsak kiemelkedő szellemi kvalitásokkal megáldott ember, de a szíve is a helyén van. Mindent megad nekem.

– A szabadságot is?

– Nekem ez a szabadság.

– Viszont engem be akarnak korlátozni. Nagyon gyakran kell ravaszkodnom, hogy szabad lehessek.

– Te azzal a telt hölggyel élsz, ugye?

– Telt? Dagadt! A sok édességtől meg tésztafélétől. Engem tart a legédesebbnek. Ráadásul elvárná, hogy én is azt egyem, amit ő. Brrr. Tudod, én meg a húst szeretem. Így aztán, muszáj magamnak beszereznem. Madár mindig van a környéken.

– Te madarat fogyasztasz? Nekem nem lenne gyomrom hozzá. Én főleg konzervvel táplálkozom.

– Ízlések és pofonok. Az az igazság, Juci, akivel élek, szintén nem érti ezt.

– De azért szeretettel viseltetsz iránta?

– Hogy szeretem-e? Persze. Csak ne akarja elvenni a szabadságom. Én a magam útját járom. Na, már elállt az eső. Indulok, mert találkám van egy kis feketével.

– Nekem egy vörös dobogtatja meg a szívemet. Ritkán látom, épp ezért gyakran gondolok rá. Azok a hatalmas zöld lélektükrök…

– Nekem csak egy kis szexre kellenek. Szerelmesnek lenni veszélyes. Elveszi a szabadságot.

A szabadság vándora feltartott farokkal kisurrant hát a kapun, a lusta filozófus pedig visszatért összegömbölyödni kényelmes vackára. A fölszint 2-ben pedig Dezső bácsi fellélegzett, hogy végre abbamaradt a számára fülsértő nyivákolás.

CéhKaptár

A cukriai tollász

Fordul a két lollipop czukerék,
A fritz bicikli ici-picit száguld,
Rajta ül a derék cukortárs költő,
Elmarad alatta a sugarút.

Cukornél, a tekerő úr, vérmes-krémes
Remények híján egy cukrászdába béül,
De nem habroló habzsoló kedve van,
Csak egy kávét kér, cukor nélkül.

CéhKaptár

Méz vagy Cukor?

avagy édes kísértések…

A mézeskalács házak előtt nincsenek kerítések. Oda csak úgy be lehet sétálni gyanútlanul, amíg meg nem érkezik a boszorkány.

A mesében miért nem figyelmeztetnek rá, hogy a mézeskalács házikók alattomosak? Egy éjszaka alatt felépülnek az életünkben, és még csak azt sem tudjuk, miféle pogány áldozat hatására állnak a falaik oly szilárdan, hogy mire átrágjuk magunkat a tömény cukormázon, egy életre elegünk lesz az édesből. Legalábbis így hisszük egy darabig…

Aztán persze, miután megfogadtuk, hogy többet „nem, nem, soha”, egy gyenge pillanatunkban mégiscsak megkívánjuk a sütiket, a bon-bonokat, a pralinékat és a cukrokat. Ilyenkor, ha lenne rá szemünk, észrevennénk, hogy a mézeskalács kuckók két lábon járnak. Kivárják a megfelelő pillanatot, majd elénk sétálnak, hogy mindig épp akkor botoljunk meg a küszöbükben, amikor a legkevésbé számítunk rájuk, és így fegyvertelenül állunk előttük. Ekkor elvesztünk. Hiszen ember legyen a talpán, aki nem csábul el az üvegablakokon bepillantva. És már hallom is az „égből pottyant” macskát énekelni a marcipánháztetőn: „Kettőt fizet, egyet kap, tejszín helyett szappanhab!”Rászedtek. Újra.

Persze, ahogy a nevük is mutatja, a mézeskalács házak arra hivatottak, hogy megédesítsék a napjainkat. Vesztünkre a nagy Meseíró fegyverül adta nekik az ellenállhatatlanságot…

Ha jobban megnéznénk ezeket a házikókat, észrevennénk, hogy előttünk gondos kezek hatalmas táblákat állítottak föl, melyeken óriási betűkkel ez áll: „Ne vigyél engem a kísértésbe!” . Csak az apró betűs részt felejtették el annak idején odabiggyeszteni:„Odatalálok magam is.”

CéhKaptár

P mint Éva

CéhKaptár

Rasztaraga

Ratatata – kattan a géppuska ravasza,
csak öltök, a háború-hóbortról
piszmogtok, inkább písznóvor,
a szájba egy nem tingli-tangli spangli,
fűzöld tűzből ködképet kapni:
asztapaszta, ez nagyon adja,
én is adok egy rasztapasztalatot:
a dredlák ragacsosan szabad,
sose mosd meg a hajad!

CéhKaptár

Örök lesz a tél

Ha kinézek az irodám ablakán, sokszor úgy érzem, hogy nincs miért élnem. Az ember alapvetően egy alkotó lény, és csodákat tud teremteni szinte bármiből, ami elé kerül… s néha a semmiből is. De mi értelme a teremtésnek, ha az egyszer elpusztul, elenyészik, s nem marad belőle más, csak a halványan derengő emlékkép. S aztán az emlékkép is elhal, ahogy az emléket hordozó is a sírba tér.

S mi értelme van a természet körforgásának, ha egy idő után mindent, ami egyszer létrejött, végül áthat az enyészet? A tavasz megteremti a dolgokat, a nyár fölneveli, az ősz pedig megérleli, lelket ad nekik. És aztán mi jön? Megérkezik a tél, s vele együtt a halál is. Könyörtelenül, kérlelhetetlenül elpusztít mindent, ami volt, s ami még lehetett volna. Igen, a tél maga az elmúlás.

December van, sok helyen most köszönt be a halál évszaka. Az emberek könnyes szemmel néznek ki az ablakon, siratják a már csupán vegetáló természetet, és rettegnek az elkövetkezendő hónapoktól. A tavasz oly távolinak tűnik… néhányan sosem látják meg az első virágokat. A többieknek talán még van remény.

De számomra, úgy érzem, örök lesz a tél.

Sok helyen leesett az első hó. Látszólag szép, ám a szelíd, tündöklő fehérség mögött ádáz ellenség lapul, mely reátelepszik és megfojt mindent, ami szép volt. Az eredmény az egyhangú, sivár táj, melyben eltűntek a színek, a formák, elveszett az egyén, s beolvadt egy nagy, szomorú masszába, melyen csak a halálsikoly visszhangzik a fagyosan ragyogó csillagok alatt. Egy idő múlva talán elolvad a hó, és újra életre kelhet mindaz, ami átélte a borzalmak borzalmát.

De számomra, úgy érzem, örök lesz a tél.

Az állatok most biztos nem értik, mi történik velük. Hogy is érthetnék, szegény kis teremtmények? Csak látják, ahogy elhervad a világuk, kiszárad és idegen lesz. S ők csak dideregnek odakint, a hűvös szél belekarmol bundájukba, és ha nem vigyáznak, a fagy fog táncot járni megdermedt kis testük utolsó rúgásainál, s pici drágakővé fagyott szemük élettelenül bámul a messzeségbe. Testük várja, egyre csak várja az olvadással elérkező, megváltó rothadást. Egy részük azonban megmenekül, szűk kuckójukban átvészelik a zord hónapokat.

De számomra, úgy érzem, örök lesz a tél.

Talán csak az ember lelke nem fagy meg, ha fűti valami belülről. Mondjuk a szerelem, ami engem már régen elkerül. Egyre csak vágyakozom egy őszinte ölelés, egy finom érintés, egy lágy csók után… igazából nem is emlékszem, milyen érzés szeretni… a tél már az emlékeimet is jeges börtönbe zárta. A fagy ölel körül, hűvös szél fut végig a bőrömön, s a saját leheletem dermed meg az ajkamon. A vágy azonban néha még feléled, ha az álmaim rejtett birodalmában megtalál egy istennő, akinek a tavasz virágai vannak a hajában. Csak ő lehet az, aki jégcsappá dermedt férfiasságomat újra felhevítheti… vagy ha nem, hát törje le örökre, ne kínozzon! Egyesek talán megtalálják mindazt, amire én vágyom.

De számomra, úgy érzem, örök lesz a tél.

Nyílik az ajtó… egy kollegám lép be rajta.

– Reggelt, haver! Úgy tűnik, fehér karácsonyunk lesz – mondja idióta vigyorral az arcán. December elseje óta minden reggel ezzel köszönt. Fehér karácsony… talán csak én érzem keserűen rasszistának ezt a kifejezést?

Épp próbálnék visszatérni gondolataimhoz, amikor megcsörren a telefon. Gyűlölöm a hangját, legszívesebben kidobnám a vastag ablakon, bele a hóba, hogy az örök enyészeté legyen az egész műanyag, zajos teste.

Felveszem, unott hangon elmormolom a hivatalos bejelentkezést:

– Antarktiszi Légkörkutató Állomás, négyes mellék.

CéhKaptár

Óda a Tavasztündérhez

Ó, te, hósintér, rétfestő
Tavasztündér,
kéretlen dicsérem
bölcs kurválkodásod,
a töltőtollas költő előtt
előrelátón levetkőzött gátlásod!
Neked, ki megtestesíted a tavaszt,
a költő dagadó pénisztapaszt
ragaszt a lábközbe,
s közben nyelveddel
fülében körözve súgod nyögve,
hogy te vagy a líradíva,
a tél csak egy szatír,
aki ha a hideg süvít, mutogatja
jégcsapos szeméremajkait.
A költő belédihlet,
s így lesz a kikelet-zigóta,
de mióta vers a vers, nem kell
a szónak kilenc hónap, hogy
megszülessen, s néked, Tündérem,
tünékeny, madárdalos-madárszaros
tájat fessen!

Pennázó

XXI. századi ballada

Tégla Tégla Tégla
Malter
Tégla Tégla Tégla
Malter

Sikoly!

Pennázó

Természetes egészségdiktatúra

Ferenc megpróbálta kinyitni szemeit, de azok makacsul ellenálltak az őket összeragasztó csipáknak köszönhetően. Lassú mozdulattal kihúzta két kezét a kifejezetten allergiásoknak készült pamacsmentes juhszőr takarója alól, és nagy ökleivel elkezdte dörzsölni a központnak ellenálló, lázadó látószerveket. A szemek, akár a legtöbb felkelő, engedtek a túlerő nyomásának, s mint a féltve őrzött igazság, feltárultak.

Ferenc még nem akart felkelni. Megigazította a személyre szabott, nyak és fejformához állított párnáját, és két kezét oldalra kitárva krisztusi pózt vett fel. Emlékezett, hogy nem is olyan régen a párna elkészítéséhez egyesével behívták az embereket az Egészségügyi Hivatal helyi kirendeltségéhez. Mindenkinek kiválasztották az ideálist, vagy ha nem találtak olyat, rendeltek egy megfelelő paraméterekkel rendelkezőt a gyárból. András egészen amorf formájút kapott, sokat nevettek rajta.

András Ferenc legjobb barátja volt. Azért csak volt, mert elvitte a titkos rendőrség, és aki az ő kezükbe kerül, aligha szabadul egyhamar. Nem követett el nagy bűnt, csak nehezen szokta meg az új rendszert. Eleinte még el lehetett követni kisebb hibákat, de később már ezekért büntetés járt.

András egy vasárnap családi körben pacalpörköltet fogyasztott, ami a forradalom óta a tiltott dolgok közé tartozott. Egyedül evett az étekből, a felesége külön az ő kedvéért készítette. Talán valamelyik vakbuzgó nagybácsi vagy sógor jelentette fel, nem lehet tudni. Csak az eredmény ismert: eltűnt. Egy hétre rá a feleségét is elvitte a Grínpísz, ami a belbiztonságért felelős szerv szerepét töltötte be. Ez a csoport a régi világban harcosan tüntetett a környezet megóvásáért, de később átesett a ló túlsó oldalára. A kibontakozó egészségmozgalom mellé állt és annak lett az erőszakszervezete. Anno még magukat kötözték ki a vonatsínre az esőerdők kiirtása ellen demonstrálva, ma már a rendszerhez nem hű elemekkel, gyanúsakkal teszik ugyanezt, bár inkább a lefejezést preferálják – annak természetesebb volta miatt.

A szomszéd nénit is elvitték – gondolt vissza a tegnapi eseményekre Ferenc -, mert szidta a nép szervezetének barátját, a test őrét, Robint, illetve inkább az ő „nagyanyjának tírgye kálácsát”. Robin a főnök, a vezér, a mindenes, ő látja el a legfontosabb minisztériumnak, az egészségügyinek az elnöki teendőit. Mint a forradalom vezetője került a bársonyszékbe több társával együtt. Szélsőséges csoportjuk elhatározta, hogy átveszik az országban az irányítást, ami a Grínpísz és más félkatonai alakulatok segítségével sikerrel járt. Eltörölték a parlamentarizmust, a demokratikus szabadságjogokat és természetes egészségdiktatúrát vezettek be. Hatalmuk megszilárdult, mindenből természeteset és egészségeset kell fogyasztani, használni, különben a kiterjedt, kártékony növényként burjánzó kémhálózatnak köszönhetően lehetőséget kap az eltévelyedett halandó a vonat kerekeinek alulról való megszámlálására.

Ferenc nem emlékezett, mióta tartott ez az állapot. Tudta, hogy nem egy csapásra változott meg a világ, hanem szép fokozatosan, lépésről lépésre. Először a környezetszennyező iparágakat és vállalkozásokat szüntették be, majd a bioételeknek és az egészségesnek nyilvánított termékeknek a gyártóit emelték gazdaságilag magasabbra, végül kiadtak egy listát a túlságosan zsíros étkekről, melyek fogyasztása tiltottá vált.

Ferencnek a lelke mélyén már egy kicsit elege volt Robinból. A hős forradalmár a vakítóan fényes fogkrémreklám-mosolyával ott pózolt mindenhol, többször találkozott vele, mint a saját arcképével, pedig a tükrök, a kirakatok még a régiek voltak. Robin hatalmas, házoldalnyi nagyságú plakátokról tekintett le az utca emberére, amint éppen Tapsi Hapsiként egy egészséges sárgarépát rágcsál, vagy amint egy edzőteremben könnyedén húzódzkodik, megnyerően mosolyogva, alig verejtékezve. De az Egészségügyi Minisztérium első embere a boltokba, a háztartásokba is beférkőzött. A tejes zacskón szakszerű tehénfejőként látható, ami az állat barátságos mosolyából leszűrhető, a fogkrémeken pedig a makulátlan fogsora deríti jókedvre az ország lakosságát. A WC-papír apró szeletkéire is az ő arcát nyomtatták, amit felfoghatunk a rendszer ügyes húzásaként, mert így minden ember levezetheti a politikai feszültséget a mellékhelységben.

Ferenc felült, lerúgta magáról a takaróját és egy könnyed ugrással a padlóra szökkent. Egy darabig lehajolva kereste az ágya alatt a mamuszát, de nem találta, így felhagyott ezzel a tevékenységgel. Szervezete jelezte, hogy érdemes lenne a klozet felé venni az irányt, a reggeli előtti kellemes üldögélés, elmélkedés helyszíne felé.

Ferencnek bűnös gondolatok jutottak eszébe a lakás legapróbb helységében. De jó lenne egyet sakkozni Andrással. Mondjuk András már nincs, és ki tudja visszatér-e valaha, de sakkozni talán lehetne. A rendszer betiltotta a szellemi sportokat, így ez meglehetősen nagy rizikóval járna. Egy őszi napon hajtóvadászatot indítottak a sakk ellen: aki nem szolgáltatta be készleteit, az a Grínpísszel való összeütközést kockáztatta. Ferenc is kénytelen-kelletlen átadta mindkét sakkfelszerelését, de egy futárt megtartott. Azt hazudta a begyűjtőknek, hogy elveszett, akik ezt elhitték, és amúgy sem fordult meg a fejükben, hogy ellenőrizzék, mert aki két készletet bead, az csak nem titkol el egyetlen figurát.

Ferenc kiment a WC-ről és az asztalhoz lépett. Lopva körültekintett, nem látja-e valaki, és kinyitotta a középső fiókot. Óvatosan, levegőt sem véve, kigöngyölt egy papírhengert. A világos futó ott volt a kezében. A kedvenc bábuja, mert olyan remekül tudja, vagy inkább tudta ellenőrizni az átlókat. Gyönyörködött benne egy keveset, majd visszacsomagolta, bezárta a fiókot és még a kulcsot is ráfordította.

Viszolyogva gondolt a kötelezően előírt sportokra. Már a labdajátékokat sem szerette az iskolában. Ha fociztak testnevelés órán, ő mindig szögletzászlót játszott. A mostani kényszerű mozgásokat egyenesen gyűlölte, csak nem merte mondani. A zenés alakformáló és egészségmegőrző ugrabugrálások bosszantották, mégis mosolyogva csinálta végig, néha még vidáman fújtatott is közben, de csak akkor, ha a tornát tartó vezető ránézett, őt figyelte.

Lusta volt egy kicsit, ezt ő is tudta, de már régen megbékélt ezzel a ténnyel. A forradalom előtt az utca túlsó oldalára is kocsival ment, de amikor Robinék hatalomra kerültek, harcot hirdettek a személygépkocsival való közlekedés ellen. Elkobozták az összes autót, azzal indokolva lépésüket, hogy szennyezik a környezetet, a rendszer működését veszélyeztetik, de kilátásba helyezték az új, természetbarát járgányok forgalomba hozását. Igaz, eddig senki nem látott ilyeneket, de ez nem csoda, hisz a fejlesztések még folynak.

A közlekedés azonban nem bénulhatott meg, így átmeneti megoldásként kedvezményesen piacra dobtak hatalmas mennyiségű szekeret. Ez indukáló hatással volt a gazdaság más ágazataira is: fellendült a lókereskedelem. Persze csak biolovakat lehetett eladni és venni, ami azt jelentette, hogy szükség volt egészséges biotakarmány előállítására. Nem csak a széna, hanem a szalma is a biotermékek közé tartozott, mert mégsem hálhatnak az állatok tisztátalan környezetben! A biolovak biotrágyát adnak ki magukból, ami azt eredményezi, hogy az ezt fogyasztó egyébként kártékony legyek szintén biová válnak, elvesztve ezzel ártó hatásukat.

Ferenc ismerte mindezt a nagy hírverésből. A propaganda az Egészségügyi Minisztérium minden lépését világgá kürtölte, még az is megtudott minden apró részletet, akinek az érzékszervei közül már csak a tapintó működött. Ferenc számára komikus volt a négysávos autópályán haladó, egymással versengő, sok-sok szekér. Néha ezen halkan kuncogott, de csak ha senki nem tartózkodott a közelében.

Más humoros ágai is kinőttek az élet minden területét átfogó, természetes egészségmozgalomnak. A vezetők egy része elindította a „Vissza a természeteshez, ha kell, tökön, paszulyon keresztül!” mozgalmat. Ennek egyik részszervezete, a tudósok azon kutatatási eredményére reagálva, miszerint a borotválkozás káros hatással van az emberi bőrre, meghirdette az „Előre a szőrös nőkért!” programot. A kizárólag nőket tömörítő szervezet elnöke maga is dús pofaszakállal rendelkezik.

Ferenc vidáman gondolt Jolánra. A hölgynek biztos nem kéne feladni az elveit, ha be akarna lépni. A szervezete ismét jelzett: egy hatalmas korgás a gyomra ürességére hívta fel a figyelmét. Komótosan kisétált a konyhába, majd megterített. Leült étkezni. Egy jóízűt harapott a biolisztből készült kifliből, és szórakozottan elkezdte nézegetni Robint a narancslés dobozon, amint éppen az érett déli gyümölcsök facsarásával foglalatoskodik.

Pennázó

Szintézis

Hol a Tejút kapujában
Őrzők állnak fent a strázsán,
Minden versünk rögzítették
Az ég lila gramofonján.

Mint fenséges katedrális,
Hol halandó lépni sem mer,
Arany és kék ragyogással
Imát rögzít fel az Ember.

Körben ülnek a mesterek,
Keblük büszkeségtől dagad,
Van a földön új nemzedék
A szavak boltíve alatt.

A világ szelíd harcosai
Toll a tollba menetelnek,
Hirdetik a népek között
Hogy e tájék mit jelenthet.

És a törvény szövedékét
Átlépi egy még vakabb akarat,
Hogy legyen hát végre itt is
Minden népünk szabadabb.

Fent a tűznél szer kezdődik,
A költő most rigmust dobol
És az ének ritmusára
Magyarhonban béke lohol.

Pennázó

Szín, kő, aszfalt

tarkábbak a sárba tapsolt színek,
s a haj, ha lustán kőre omlik
szőkén. fekszik – most is nézlek,
lábam elhagy, porc se mozdul,
tépett szavak, vérző képek
rémült arcom megragadják,
s én látlak téged, ahogy
aszfaltra magad rajzolod:
ez voltál, s amott
a színek összefolynak,
jövőt, emlékül a múltnak,
aztán lángra gyúlnak
szőkén.

Pennázó

Két világ határán

…Én voltam Úr, s a vers csak cifra szolga?
Vagy ő volt Úr, s én írtam, mert ez a szolga dolga?

Ki a mester?

Én tanítom-e szóra, vagy ő tanít tán engem?
Ő bennem, vagy én ő benne látom nagyobb kedvem?

Kié a dicsőség (ha van), s a pálma?

Nekem ő a hős, neki én vagyok a névtelen Senki.
De könyörög, mert retteg, ne hagyjam elveszni!

Egymás nélkül mit érünk?

Egy ember ki csak tollát markolja,
S egy vers, kit nincs, ki szóra bírna…

Ő bennem él, s én érte,
Egy testben két lélek, két tűz,
S ő az, ki új utakra űz.
Menni kell hát előre, szüntelen!…

Pennázó

Ibolya

ibolya
kocsma
kucsma
fejemen
leveszem
odabenn
melegen
jutka
vodka
húzóra
nyolc óra
inni kell
felemel
kortyolom
mély álom
valóság
belevág
májamba
zöld mamba
méreg
kérek
még egy
réteg
édes
mézes
borsodit, ha van!

Pennázó

Gyász

CikkCakk

A dalreáliskola

A dalok szerepe OTTLIK Géza Iskola a határon című művében

1. Összművészeti koncepció

Ottlik műve természetesen könyv, írott szöveg formájában anyagiasul előttünk, s kétségtelen, hogy az irodalomhoz fűzik a legerősebb szálak, de mégis elmondhatjuk, hogy a szerző más művészeti ágakat is segítségül hívott mondanivalója kiszélesítésére, alátámasztására, árnyalására.

A kanonizált festészet alkotásai és az egyszerű, más környezetben nem művészi értékű képek a szereplők élményeit, benyomásait gyűjtik össze, de azzal a céllal, hogy egy önmagukon túlmutató transzcendencia irányába mozdítsák el a mondanivalót. 1 A képek közül talán a legfontosabbak azok, melyek a szereplők életéről egy-egy kicsinyítő tükröt tárnak elénk, összesűrítik valamelyik karakter élményanyagát egyetlen művészi vagy nem művészi alkotásba. 2 Erre a legjellemzőbb példa Rembrandt Tulp tanár úr anatómiája című képe, melyen egy testet boncolnak, azonosítva ezt a metódust a szereplők életével, akik folyamatos ellenőrzésnek, vizsgálatnak vannak kitéve, s hol közösségként, hol egyénként, a többiek által megfigyelve fekszenek a kés alatt. A mi szempontunkból fontos lesz a Medve által vizionált trieszti öböl képe, melynek gondolata mindig jóleső érzéssel töltötte el M.-et, hogy aztán a következő pillanatban ez a rövid melegség tovatűnjön; valamint a Dunán közlekedő hajó képe, melyen felszabadultan cigarettáznak és mókáznak a szereplők.

Ottlik művében az imaginárius vagy ténylegesen létező képekhez hasonló szerepet játszhatnak a dalok is, melyek vizsgálata ezen dolgozat témája.

2. A dalok és csoportosításuk

A műben sok dal felcsendül, s a repertoár változatosnak mondható, hiszen az iskolai, szervezett menetelések során énekelt daloktól kezdve, a dzsessz muzsika ütemein keresztül, lágy zongoraszóig mindennek „fültanúja” lehet az olvasó. A dalok a hozzájuk kapcsolódó érzések, az őket körülölelő élmények alapján csoportosíthatók. Két nagy kategóriára osztottam őket, a kiábrándulás és az önfeledtség dalaira.

A) A kiábrándulás dalai (avagy a trieszti öböl melódiái)

A kiábrándulás dalai közé azok a nóták tartoznak, melyeket az éneklők magának az éneklési aktus szabadságának örülve kezdenek el, de ez a látszatöröm, ez a látszat-felszabadultság a dalt követő vagy megelőző események, élménysorok, asszociációk miatt szétfoszlik. Ez a sajátosság hasonlatos a Medve gondolataiban megjelenő trieszti öböl képéhez, mely mindig kellemes érzésként indul, de valami láthatatlan erő keserűvé változtatja.

A kiábrándulás dalai közé többnyire a népdalok tartoznak, melyeket a növendékek az iskolában vagy annak környékén történő menetelések során énekelnek. Az alreáli életük összesűrítéseként is értelmezhetők ezek a melódiák, ugyanis a legtöbb esetben megjelenik mindennapjaik monotonitása és az ebből való kiszakadás lehetetlensége.

Az egyhangúságra példa „A gőz homorú köszörülde” kezdetű ének, mely egy felsorolásba torkollik („A manikűr, a pedikűr, a borbély, a fodrász…”). 3 Maga a felsorolás ténye is sejteti az egyhangúságot, de az elbeszélő kommentárja („dobpergést utánzó, pattogzó prózai felsorolás”) szimbolikusan is alátámasztja ezt. Az egyhangúság másik jellemző megjelenése az Öttevényi vezette éneklés, aki hidegen, mereven betartja az ütemezést, s a többiek hiába próbálják kisfiúsan, vidáman nyújtani a sorvégeket, az ő magas hangja felülemelkedik mindenen. 4

A jó kedvvel induló, de keserűségbe, kiábrándultságba torkolló daltípust példázza a „Hejde márványkőből van a Tisza feneke” kezdetű dalhoz fűzött kommentár: „Szinte jókedvűen énekeltük a bakanótákat, pedig gyötrelmesen utáltuk a gyakorlatozást, és kutya fáradtak is voltunk.[…] fáradtságunkat és utálatunkat is beleharsogtuk velük a világba”. A regényben egy másik alkalommal Bébé faron billenti Medvét, s ezután kezdenek el énekelni néhány dalt. Both Benedek hiába gondol a számára kedves, otthon heverő szerszámos ládájára, ez az illúzió hamar szertefoszlik, s a jelenbe visszakanyarodva közli, hogy Medve szolid bántalmazása volt maradék életereje utolsó rúgása. 5

A kiábrándulás egy sajátos formája az anya-gyermek párbeszéd lehetetlensége. Medve épp egy operettet dúdol („Bob úrfi, hej…”), amikor édesanyja megjelenik, s pont mikor eszébe jut a szöveg folytatása, akkor kell szülőjével találkára mennie. E dialógus során nem értik meg egymást, az olvasó elé egy furcsa, torz, de korábban bizonyára harmonikus, jól működő anya-gyermek kapcsolat tárul. 6

A hatalom (s így a többieknek a félelem, a keserűség) szinonimájaként csendül fel Merényi szájából az „A töröknek tar a koponyája” kezdetű dal, mely csaknem keretbe foglalja a többi éneket. 7 A dal szimbolizálja a hatalom és az alávetettek szerepét: a kopasz fejen semmi ellenállás, semmi lázadás csírája, hajkezdeménye nem nőhet meg, hiszen a rendszer váltig borotválja az opponens hajtöveket. Ilyen hajtőnek bizonyul Öttevényi, aki hiába lázad fel a Merényi vezette klikk ellen, elbukik. Bukását már a merev, hajlíthatatlan éneke (már utaltam rá, amikor ő vezeti a századot, s közben közösen dalolnak) is predesztinálja, mely előrevetíti, hogy ő nem tud/fog tudni alkalmazkodni a rendszerhez. Öttevényi barátjának, Jaksnak a terrorizálása előtt énekli Merényi e dalt, amikor ez a melódia abszolút baljóslatúként csendül fel. Később, a hatalmi klikk eltávolítása után is felhangzik a hálóteremben Merényi dala, s egy pillanatra megfagy a levegő a helyiségben, de aztán elmúlik ez a minutumnyi dermedtség, s minden folyik tovább. Látható, hogy a Merényi-féle csoport gyengülése, trónfosztása a dalhoz társított élményfolyamot is gyengítette, de teljesen eltüntetni nem tudta.

B) Az önfeledtség dalai (A Dunán úszó hajó melódiái)

Az önfeledtség dalai közé azok a nóták tartoznak, melyek során az éneklők valóban át tudják adni magukat az éneklési aktus felszabadító erejének, önfeledten dalolnak, zenélnek, vagy csak hallgatják a muzsikát, s az iskolai súlyos levegő nem telepszik rájuk, sikerül egy rövid ideig kiszakadniuk belőle.

E kategóriába főleg a dzsesszslágerek tartoznak, melyek már önmagukban, a szövegtől függetlenül szabadságot, laza kötetlenséget sugároznak, s természetesen a regénybe ültetve is hasonló szerepet töltenek be. Az önfeledtség dalai hasonlóak az úszó, dunai hajó képéhez, aminek a fedélzetén Bébé, Medve és Szeredy vidáman strázsálnak, cigarettázgatnak, s egyszerűen derűsen léteznek.

Ottlik művében az önfeledt melódiák csak a regény második felében csendülnek fel, addig a kiábrándulás dalai töltenek be hegemón szerepet, fokozatosan átadva helyüket e második énektípusnak, párhuzamosan a rendszer lazulásával.

Az első szöveghely, ahol a vizsgált típus megjelenik, egyből összekapcsol két felszabadító nótát. Először az „Everybody’s doing it” hangzik fel, s ennek szövegéhez hűen mindenki csatlakozik az eme dzsesszslágert követő „Medvetánchoz”. Valóságos táncmulatság alakul ki az osztályteremben, még az is ropja, akinek nem lenne oka rá. Medve tanulni próbál, de az önfeledt mulatozás őt is magával ragadja, s nem képes a tananyagra koncentrálni, helyette alig tudja megállni, hogy ne mocorogjon ütemesen a széken. 8 A rögtönzött zenekar később is összeáll, a kabaréra való készülés során Zsoldos szájharmonikázik, Laczkovics Sándor hegedül, s ami a hatalmi viszonyok lazulását mutatja, az a cikkelés, amely figyelmeztető aktus most a kabaré készítőinek zavartalan munkáját hivatott elősegíteni. 9

Az önfeledtség-dalok értelmének summázása konkrétan elhangzik a műben, megmutatva, hogy e melódiák biztos támaszt jelentenek a regényben szereplő karakterek számára. Bébé éppen Medvének rajzolja le az épületet, s közben elmélkedik, gondolkodik. Megjelenik előtte egy idilli jövő, melyben ő egy tóparti kastélyban él, festeget, cigarettázik, detektívtörténeteket olvas, s ezen eszményi képhez teszi hozzá: „nagyszabású életemhez bizonyos tekintetben állandóan szól a dzsessz”. Azt is leírja, hogy a „pusztuló, szétmálló vagy romlottan megmaradt dolgaink közt végül sohasem csalódtam […] a régi táncdalokban sem. […] Mert ezek nem légvárak voltak, hanem bevehetetlen, szilárd erődítmények”. 10 Ezen idézetek alátámasztják az önfeledtség dalainak fontosságát, a szereplők életében való meghatározó szerepét.

A biztos vár, a bevehetetlen erődítmény motívumába illeszkedik Medve fogdai tartózkodása. M. ilyenkor kiszabadul az iskola merev, monoton világából, s a nyugalom szigetére evez, ahol némi asztrális önkínzást gyakorolva sírhat, gondolkozhat, s mindezen tevékenységek közepette meg-megüti a fülét a közeli teremből áthallatszó, megnyugtató zongoraszó, avagy csak emlékeiben idéződik fel ugyanezen hangszer muzsikája.

3. Summázás

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a regényben szereplő dalokat két csoportra oszthatjuk: a kiábrándulás dalaira, melyek egyes képekhez hasonlóan a rendszer elleni elkeseredettséget s kényszerű beletörődést sűrítik össze néhány hanggá, és az önfeledtség dalaira, melyek a rendszer lazulásának köszönhetik születésüket, s fokozatosan átvéve az irányítást tömörítik dallammá az enyhülést.

A kategóriák között a határ nem minden esetben éles, de legtöbbször világosan elkülöníthető, hogy melyik dal hova tartozik. Találunk azonban ellenpéldát a népdal-dzsesszdal egy-egy csoportba való sorolására. Mialatt Mufitól Merényi és a Varjú átveszi az üzletet, vészjóslóan kiütve ezzel őt a nyeregből, a dzsessz zenekar mintegy asszisztálva játszik a háttérben.

Ezen cáfoló példa ellenére úgy gondolom, hogy a két kategória alapvetően megállja a helyét, s a dalok a képekhez hasonló sűrítő szerepet töltenek be.

__________________________________________

1 SÜMEGI István, Képírás: Képek és festők Ottlik prózájában, Tiszatáj, 2008/9, 49.
2 SÜMEGI István, i.m., 60.
3 OTTLIK Géza, Iskola a határon, Budapest, Magvető, é.n., 145-146.
4 OTTLIK Géza, i.m., 227.
5 OTTLIK Géza, i.m., 210.
6 OTTLIK Géza, i.m., 189-193.
7 OTTLIK Géza, i.m., 285, 476.
8 OTTLIK Géza, i.m., 271-273.
9 OTTLIK Géza, i.m., 378.
10 OTTLIK Géza, i.m., 391-393.