Category Archives: Így lettem DEIK- tag

Így lettem DEIK- tag

Így történt

Mint nevem is mutatja, Somogy megyéből származom. Ami keresztnevemet illeti sokáig vitatkoztak szüleim, hogy minek is hívjanak. Apám szerette a vicceket és a lovakat, ezért a Tasziló név mellett kardoskodott, édesanyám azonban ezt túl úriasnak találta, emiatt a javított, falusiasabb Tasiló formába is beleegyezett volna. Anyám azonban, mint Andersen meséjének hű rajongója mindenáron Arielnek akart nevezni, mivelhogy ez hazánkban férfinév. Apám hajthatatlan volt: : – Nem lesz a fiunk egy habfiú… még csak az hiányzik, hogy habselyemfiú legyen. Anyám sírt, könyörgött, de apám kimondta a végső döntést: – Nem hallgatom a hisztid, legyen akkor Arisztid. Anyám rögvest replikázott – Ez egy rossz vicc, még jó, hogy nem Móric. Így folytatódtak tovább a névadási viták, nálunk a Tanya 265-ben. Amíg nem jutottak dűlőre, addig én voltam a Somogyi Névtelen. Már majdnem elküldték a kérvényt a belügyminisztériumba hogy legyek Névtelen, de még volt egy utolsó esély: a rokonok. Összegyűltek hát, hogy véleményt mondjanak. Apám előtte megkínálta őket, ahogy illik. A legtöbben pálinkát kértek, kivéve a két módosabb rokon. Apám odaszólt nekik: – Ti bor? Erre anyám: – Tényleg, legyen Tibor!
Ezután már nem sok izgalmas történt velem. Kivéve hogy egyszer elkaptam a bárányhimlőt Karitól a baritól, akivel sokat játszottam barikochbát. Nem szerette, bégetéséből ítélve, mert mindig én nyertem.
A Tanya volt az életem, az olvasást nem kedveltem, inkább legeltettem a birkákat a mezőn, a szememet meg a szomszéd Marcsán, vakartam a mangalicák hátát, törtem a kukoricák szárát vagy a tehenek körül tőgyelegtem.
Elégedett voltam az életemmel. Egészen egy borús áprilisi keddig. Az első tünetek ekkor jelentkeztek. A szívem gyorsabban vert, furcsa idegesség lett úrrá rajtam, és mintha egy marok szorította volna a torkomat, az ujjaim szinte görcsöt kaptak.
Ez a nyugtalanság állandósult a lelkemben. Hiába dörgölőzött hozzám szeretettel Kosvald a barikák álma, hiába nőtt zöldebben a kelbimbó és vigyorogtak rám a gyönyörű, telt barackok a fáról– semmi sem segített.
Kora őszre tudatosult bennem a rajtam eluralkodott beteges vágy oka, ami ezeket a tüneteket okozta. Írni akartam. Igen, írni!
Próbáltam elűzni a perverz, állatias ösztönök sugallta érzést. Végül megtörve vallottam meg alantas fantáziámat szüleimnek.
Apám leplezni sem tudta csalódottságát: – Láttam rajtad, fiam hogy valamit titkolsz. Azt hittem,hogy talán pajzánkodsz Ariellával azzal a csinos kis jerkével. Azt megértettem volna… De ezt?!
Persze, sírtak. Tudtam, idő kell nekik, míg feldolgozzák ezt a traumát és az emberek szemébe tudnak nézni a szégyen súlya alatt.
Egy ködös hajnalon elindultam, és hátra se néztem, nehogy visszaforduljak.
A városban hamar munkába álltam egy nagyáruházban és kivettem egy lakást. A harmadik este nem bírtam tovább. Elővettem addig rejtegetett golyóstollam és írni kezdtem, megszállottként, jobb híján egy Tescós kenyérpapírra.
Éreztem, ahogy csökken bennem a feszültség. Azon az éjjelen teleírtam a lepedőt, a takarómat, a falakat, a WC-ülőkét és az arcomat. Másnap elmentem egy orvoshoz. Beutalt a kórházba, ott kaptam mindenféle ihletcsökkentő kapszulát és múzsaűző tablettát. Ez segített. Egy darabig. De a sok fehér felület óriási kísértést jelentett. Egy este nem vettem be a gyógyszereket (elrejtettem őket) és éjjel teleírtam az összes lepedőt, takarót, és a hálóingeket alvó betegtársaim testén.
Reggel Grafoxicillin injekciót kaptam, hogy lenyugodjak, mert már a vizitelő orvos köpenyére is írni kezdtem. Félálomban láttam, ahogy az egyik szemüveges doki üdvözült arccal olvassa a lepedőmet. Másnap a főorvos közölte, hogy átszállítanak, öltözzek föl. Riadtan figyeltem a fehér sisakos, mintás egyenruhás alakokat a kint várakozó kocsi mellett. Csak nem visznek zárt osztályra?
A kocsiban beültem az egyik egyenruhás mellé. Sisak nélkül egész barátságos volt az arca. A ruháját versidézetek és mindenféle írásjelek díszítették.
– Apolló ügynök vagyok az Irodalmi Rohamosztag vezetője. Ez persze, nem az igazi nevem. Informátorunktól úgy értesültünk, hogy ön jól és érdekesen ír. Mi pedig tehetséges íróembereket kutatunk fel, akik nem pénzért, sikerért, hanem élvezetből írnak. Ön egyike a keveseknek. Ezért gyógykezelés helyett felajánlunk egy másik lehetőséget… Ha belép a Körbe nem probléma, hanem öröm lesz a grafomániája. Mi a válasza?
Egy halk, de határozott igent rebegtem. Az ügynök vidáman dúdolni kezdett ennek hallatára. – Az indulónk– magyarázta– az iro-dalom.
Azóta sokat olvastam, művelődtem, tanultam. A DEIK–tagság pedig gyökeresen megváltoztatta az életem… minden téren.
Hát, így történt.

Így lettem DEIK- tag

Így lettem DEIK-es

Ha F. mester nem lett volna, talán még mindig életfogytiglani büntetésemet tölteném. Ami nem túl szerencsés dolog a P+3/Z67ZB//O99991R bolygón, tekintve, hogy ott az agyat rendszeresen alávetik különféle nevelő célzatú elnáspángolásoknak, elektromos ütlegeléseknek, tüntetőleges tekervénylegesítéseknek. Mikor a Gondolatrendőrség letartóztatott, sosem hittem volna, hogy annyi szenvedés vár rám. És hogy annyi szenvedés után most mégis boldogan írhatom meg ezt a történetet.
Átlagos, béta kategóriás fizikai munkásnak tenyésztettek ki. Ez azt jelentette, hogy önálló gondolataim száma egészen minimális lehetett, és érzelmi skálám kilengése nem haladhatta meg az öt egységet. Nem mondom, hogy nehéz volt így élni, hiszen sokáig nem is történt semmi olyan, ami felszínre hozhatta volna furcsaságomat. Aztán egy nap föld alá specifikálódott járvány tört ki a bányában, ahol dolgoztam. Sokan eltűntek. És akkor éreztem. A sírást egy jó ügyvéddel talán még megúszhattam volna pénzbüntetéssel. De ahogy teltek a napok, egyre több minden fogalmazódott meg bennem. Eleinte próbáltam ellenállni, a betanult figyelemelterelő szöveget mormoltam, egyzsákzsennyzuttypitypangpukkanzombimbammbummkelepel, de elemi erővel buzogtak bennem a szavak, formálódtak sorokká, telítődtek fájdalmammal:

Meghaltatok sokan.
Jaj, az élet rohan.

Onnantól kezdve nem volt megállás. Csak írtam és írtam, hosszú oldalakon keresztül, lázasan, vérrel, könnyel, emésztettek az érzelmek, fájdalom, bosszú, keserűség, vágy, egészen addig, míg el nem kaptak. Nem volt nehéz dolguk, hiszen ilyen intenzitású kilengést a műszerek hamar bemérnek. A tárgyalások is gyorsan lementek, sajnos nem sok mindent tudtam felhozni védelmemre. Akkor még én se tudtam, mit jelent ez az egész. Hogy mi vagyok én. A börtönben sokat gondolkodtam. Akkor már úgyis mindegy volt. Majd tényleg minden mindegy lett. Megkezdődött hét évig tartó vegetációm.
F. mester először ügyvédnek adta ki magát. Első látogatása alkalmából leordítottam. Második látogatása alkalmából hozzávágtam ebédem maradékát. Harmadszorra a vécékagylóval próbálkoztam, de még idejében megállított. Ugyanis idézett. Tőlem. Kérdeztem, ki ő, de nagyon titokzatos volt. Így utólag visszagondolva evidens, hiszen mindig pengeélen táncolt.
– Mecénás vagyok – mondta. – Összesen hárman vagyunk ezen a bolygón. A dolgunk, hogy megmentsük a gondolatokat, illetve azokat, akik ezeket a gondolatokat termelik. Van egy ajánlatom számodra.
És ide csempészett, a Föld nevű bolygóra. Külsőm kissé megváltozott, farkam eltűnt, már csak két lábon járok, sörényem is megrövidült, patáim ötujjas végtagokká formálódtak. F. mester a feltűnés elkerülése végett egy csendes városkában szerzett nekem lakhelyet, de a lényeg a Kör volt. Egy csoport, akik azzal foglalkoznak, ami miatt engem otthon börtönbe vetettek és megkínoztak. Mert itt szabad gondolkodni, szabad írni. Sőt, sírhatnék is, de már nem kell, hiszen kiderült, hogy a nevetés sokkal jobb dolog. Ha F. mester nem lett volna, soha nem ismerem meg a Debreceni Egyetemi Irodalmi Kört, ezeket a lelkes, segítőkész embereket. Amit nagyon sajnáltam volna, pláne, hogy az egyikükkel hosszú távra tervezem a nevetést.