Category Archives: CikkCakk

CikkCakk

Cormac McCarthy: Az út

„Miközben valahol két űzött vadállat reszket vackára lapuló rókaként”

– Cormac McCarthy: Az út 1 –

Az 1933-ban született Cormac McCarthy tizedik regénye Az út címet viseli. A mű 2009-ben film formájában is megjelent, de nem sikerült felülmúlnia McCarthy előző regényének, a Nem vénnek való vidék sikerét. Ám irodalmi műként 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat, mellyel 10000 dollárt hozott írójának 2 , aki nem csak, hogy elismert, de népszerű művész is egyben. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy első tévés interjúja nem mással, mint az amerikaiak által szinte istenített Oprah Winfrey-vel készült.

A folklór hagyományaiból már jól ismerhetjük az út toposzát, mely általában az életút metaforájaként jelenik meg. Ám ebben a műben nem csupán erről van szó: Apát és fiút, a történet főszereplőit, mint az emberi jóság utolsó hordozóit követhetjük végig. Hogy hol és mikor? Erre igen nehéz válaszolni. Annyi biztosan, hogy a Föld haldoklik, posztapokaliptikus állapotok uralkodnak, de hogy pontosan miért vagy hogyan, arra nem kapunk választ. Annyit tudunk meg biztosan, hogy mindent hamu borít és olykor földrengések, vagy hatalmas fák kidőlése szakítja meg a csendet. Főhőseinket sem ismerjük meg igazán, létük bizonytalan, napról napra élnek csupán és még nevüket sem tudjuk. Sőt, magának a műnek a születése is ingatag:

Mit fogsz mondani majd? Egy élő ember száját hagyták el ezek a szavak? Kis tollkésével pennát hegyezett hogy aztán kökénnyel vagy lámpakorommal lekörmölje mindezt? Egy előre megjósolható és kiszámítható pillanatban? Hamarosan eljön és kivájja a szemem. Hogy sárral tömje be a számat 3 .

Ezt a bizonytalanságot erősíti bennünk az, hogy a párbeszédeket nem jelöli gondolatjel, így nem lehetünk sem abban biztosak, hogy a párbeszédek lezajlottak-e, sem abban, hogy melyik gondolat kihez is tartozik tulajdonképpen. A szövegrészek tördelése is ezt az érzést erősíti bennünk: mintha főszereplőinkkel együtt látnánk a borzalmakat, a szürkeséget és a hamut, majd lehunyjuk a szemünk egy-egy pillanatra, hogy egy álomkép vagy a múlt elénk vetüljön, de ha újra kinyitjuk, csak a semmitmondó táj marad meg nekünk. És a szép álmok sem jót hoznak, hiszen az apa szerint ezek jelzik, hogy az ember haldoklik. Bár a halál egyébként is folyton ott kísért fejük felett: a férfit köhögési rohamok kerülgetik, az őket körülvevők pedig már annyira elállatiasodtak, hogy egymást és gyermekeiket eszik meg. De vajon mi különbözteti meg őket ezektől az emberektől? Isteni küldetésük van?

Főhőseink útját legbiztosabban az isteni jelenlét határozza meg: egy boldogabb hely felé haladnak, melyet nem tudnak elérni és a férfi végül igazat kell adjon feleségének: nem képes magával vinni a fiút a halálba, holott megígéri neki, hogy sohasem engedi el őt. Az apa istenségként tekint fiára, aki körül még a fényt is látja felragyogni. A fiú pedig olyan jelenség a világban, akit teljes mértékben az apa alakít, hiszen a környezete alig közvetít emberi értékeket felé. Az emberekkel való találkozás pedig inkább csak rombolhatná a fiúban kialakult világképet. A férfi még arra sem képes rávenni az öregembert, akit kisegítenek, hogy megköszönje a neki adott ételt: nem erősíti a fiúban azt, hogy jó érzés jónak lenni. De vitatkozhatunk vele? Megéri jónak lenni és nem eltiporni a többi embert az életben maradásért? Bibliai utalásokat is felfedezhetünk a műben, melyek szintén az isteni jelenlétre segítenek rá. Bartók Imre tanulmánya rávilágít 4 a Mózes-apa és a megváltó párhuzamra is, mely szerint nem véletlen sem az, hogy az apa halála utáni harmadik napon tűnik fel egy idegen, aki magával viszi a gyermeket, sem az, hogy az apa már nem érheti el az új közösségbe való kerülést, hiszen ő már az óvilág képviselője.

Az apa és a fiú életét folyton a szerencsés véletlen határozza meg, melyet akár isteni beavatkozásként is értelmezhetünk: az éhhalál küszöbén feltűnik egy ház, ahol élelmet találnak, vagy egy bunker, melyet az apa mintegy isteni sugallatra talál meg. A kötet vége –bár lezáratlan és többféle értelmezésre ad lehetőséget- számomra mégis ellentétezi azt, hogy Istennek köze lenne az életben maradásukhoz. Hiszen a gyermek továbbra sem Istenben hisz, hanem csak apjában, aki végigvezette az úton, aki próbált normális életet teremteni a számára egy olyan világban, ahol ez elképzelhetetlen.

Szokatlan apa-fiú kapcsolat ez kettejük között. A férfi nehéz terhet visel: még szemtanúja volt a letűnő kornak, az átlagos életnek. Látta, ahogyan minden elpusztul. A fiú azonban már ebbe az új világba született, ahol már semmi sem ugyanaz, azaz a kettejük között húzódó generációs szakadék sokkal mélyebbé válik: a férfi által ismert világ a gyermek szemében már csak egy misztikus múlt marad, mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy a férfi megszületett: csak meséket hall erről a világról. A gyermek ezenfelül magába foglalja a két szülő elveit is: az anya csak néha-néha sejlik fel előttünk a történetben, ő az, aki feladta az életért vívott harcot, míg a férfi az életet tekinti a legnagyobb értéknek, bármilyen minőségű legyen is az. A gyermek pedig a kettő között őrlődik és nehéz helyzetben csak az apja tartja vissza attól, hogy eldobja ezt az életet.

De vajon elítélhetjük-e az anyát, hogy elhagyja családját, mert tudja, milyen nyomorúság vár majd rájuk? Életnek lehet-e egyáltalán nevezni a mindennapos küzdést, mely tulajdonképpen értelmét vesztette? Az apa válasza azonban megvan az élet értelmére: maga a fiú, aki a jövőt jelképezi, aki képes lehet egy másfajta világot felépíteni.

Érdekes ellentétre lehetünk figyelmesek a történet végén: az apa arra kéri fiát, hogy soha ne kockáztasson. A halála után azonban a megjelenő férfi a fiú azon kérdésére, hogy honnan tudja meg, hogy az idegen jó-e, megbízhat-e benne, azt a választ adja, hogy kockáztatnia kell. (lsd. 278-282. old) Talán ez az ellentét mutatja meg nekünk, hogy a fiú valóban egy más jövő gyermeke, nem azt képviseli, amit az apja, akinek az értékközvetítésben nem állnak rendelkezésre olyan tapasztalt viselkedésminták, melyeket felhasználhatna, hiszen egy teljesen új valósággal áll szemben.

Furcsa érzés tölti el az olvasót az olyan részeknél, ahol a fiú játszani próbál: nem tudjuk meg, mennyi idős, milyen lehetne, ha nem ebbe a világba születik. Számára nincsenek társadalmi korlátok, csak ösztönök. Ha bajt érez, azt hevesen érzékelteti apjával, ugyanakkor más emberekhez vak bizalommal fordul, nem fél tőlük, mintha nem is árthatnának neki. Hogy merre mutat a jövője és milyen emberekkel hozza össze a sors az apja halála után? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában mi is csak ösztöneinkre hagyatkozhatunk.

Az érzés és a kérdések, melyeket a regény belénk ültet, még napokig ott maradnak bennünk. Talán éppen azért lett ez a regény sikeres, mert olyan témához nyúlt, mely szinte minden átlagemberben megfogalmazódik a XIX. században: Mi lesz velünk azután? A regény nagyon negatív képet fest, ám éreznünk kell a realitást is Az útban: hiszen valóban a gátak nélküli élet és a szükség a legkegyetlenebb dolgokat hozhatja ki az emberből, ugyanakkor mindig van egy halvány remény, ami életre készteti az embereket. Ez a remény még akkor is szükséges, ha csak egy hiú ábrándról van szó.

_________________________________________

1 CORMAC MCCARTHY: Az út, fordította: Totth Benedek, Magvető, Bp. 2010
2 http://news.bbc.co.uk/2/hi/entertainment/6563291.stm
3 u.a 261. old
4 BARTÓK Imre: Nem gyereknek való vidék: Cormac McCarthy: Az út, Holmi, 2010/22. 5. 668-671.

CikkCakk

Az első születésnap

Minden ember életében fontos esemény ez, az első születésnap. Bár nem emlékszik rá, hiszen még túl kicsi, legfeljebb a szülők emlékezetében villan át egy-két kép, szó, érzés, de az is csak néhanapján. S így a gyermek tudatában bizonyára, de ahogy telik-múlik az idő, már a szülőknek is, mitikus múlt homályába vesző eseményként tűnik fel, valahová a teremtés kezdetéhez nyúlik vissza, hogy kezdetben vala az ige ugye, meg hét nap és hét éjjel, stb.. Igen, az első születésnap minden emberi lény számára jelentőségteljes esemény, de nem csupán számukra, hanem az őket létrehozók számára is, mert a hosszú, fáradtságos művelet után, amellyel a teremtés aktusa jár, legyen az kinél hosszabb, kinél rövidebb időszak, végre másoknak is megmutathatjuk, eldicsekedhetünk vele, hogy „egy kicsit kicsi, kicsit csúnya, meg éppen egyikőnkre se hasonlít, de a milyenk”.
Első születésnapját ünnepli az Amúgy, a Debreceni Egyetem Irodalmi Kör online folyóirata, amelyre ha néha pironkodva is, de azért büszkén gondolunk mindnyájan, mert bár egyikünkről sem mondható, hogy erre vagy arra ütött volna, pedig mindünktől kapott valamit, egy orrot, egy szemet, egy szájat, egy webdizájnt, néhány rászánt órát, egy kis törődést, gondoskodást, bár rendszerint egy-egy szám elkészítésére nekünk sem volt több időnk, mint ama nagy konstruktőrnek, aki ugye, ott, akkor, a kezdet kezdetén hét napot szánt arra, hogy valahogy az igéből lett anyagot komplett egésszé fércelje össze, s akit a kritika azóta is gyakran vádol azzal (talán joggal), hogy érdemes lett volna még egy-két túlórát rászánni a nagy mű tökéletesítésre. Így viszont maradt olyan amilyen, tökéletlenül emberi. A magam részéről mégis meghajtom fejem e munka előtt, amely nagyságából és felelősségéből adódóan sem lehetett egyszerű feladat.
De hogy ne feledkezzem meg azokról sem, akikről e szösszenet szólni kívánt, köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik az elmúlt egy évben az Amúgy eddig megjelent négy számának létrejöttében segédkeztek. Köszönetet szeretnék mondani először is Asbóth Balázsnak, hogy fáradtságot nem kímélve, felül emelkedve gyakran mindnyájunk kedvetlenségén, végigrobotolta a hétnapos periódusokat, hogy létre jöjjön, ama fent említetthez koránt sem mérhető, számunkra mégis sokat jelentő alkotás. Köszönettel tartozom emellett mindenkinek, aki segített életet lehelni, tartalmat tölteni a virtuális testbe, s azoknak is, akik lapszámbemutatóink vendégeiként hozzájárultak ahhoz, hogy mindnyájan közösen tölthessünk el egy kellemes estét az irodalom jegyében.
Úgy gondolom, sikerekben és csalódásokban egyaránt gazdag, de összességében legalább is tanulságos egy évet tudhatunk magunk mögött. Megtapasztalhattunk minden nehézséget, minden buktatót, amivel egy újonnan indult folyóirat csak találkozhat, de megtapasztaltuk azt is, hogy miért érdemes csinálni, hogy ha másért nem, hát azért, mert közösséget teremtünk, hogy egyre több az ismerős arc, s hogy mindig vannak új arcok, akiket megismerhetünk, akikkel beszélgethetünk, akikkel valahol mélyen van egy közös kapocs, ami összeköt minket.
Az első évben vendégünk volt Az alföld két szerkesztője, Fodor Péter és Sebestyén Attila, a Spanyolnátha művészeti szerkesztője, Berka Attila, A vörös postakocsitól Bódi Katalin, Takács Miklós tanár úr előadását hallgathattuk Radnótiról, Szirák Péter tanár úr személyes élményeit a rendszerváltásról, vendégünk volt a Színláz s a listát még folytathatnám, de nem teszem. Egy fiatal irodalmi kör számára több volt ez az év, mint bármelyikünk is remélhette volna. S ami a legjobb, hogy egyre többektől kapunk visszajelzést, hogy jó az, amit csinálunk, hogy így tovább. Köszönöm mindazoknak, akik támogatnak minket munkával, tapasztalattal jó szóval, bátorítással, emberséggel! Nincs több, mit a jövőre nézve kívánhatnék.
Az Amúgy, új főszerkesztőnkkel, Polgár Tóth Tamással az atyai hivatalban, második évében is a rá jellemző néha tapogatózó, de töretlen lelkesedésű útkeresésével jár a felnőtté válás útján, s ezalatt most ne azt értsétek, hogy munkába áll, megpocakosodik, és inni kezd, hanem hogy reményeink szerint végül rátalál önmagára, kiteljesedik, s mi is rálelünk benne arra, amiben ránk hasonlít. Saját arcvonásainkra.