Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Lilia

Ki is Lilia?
„A halhatatlan nő. Akiről mindenki tudja, kicsoda, de senki nem ismeri igazán. Már évtizedek óta tartja izgalomban a világot titkával. Hogy lehetséges, hogy 1736 óta életben van, s hogy 32 éves kora óta egy napot sem öregedett?

A vörös hajú démon álneveket használva, újabb és újabb országokban, városokban élt elvonultan, míg 1909-ben Frank Joung, egykori élettársa fel nem fedte élettörténetét a nyilvánosság előtt. Ekkor hallottunk róla első ízben. Ahogy az várható volt, senki nem hitte el Joung egy szavát se. A hölgy igyekezett továbbra is titokban élni. Teltek az évek, s félszáz év múlva ismét feltűnt az újságok címlapjain. A nagyközönség legnagyobb megdöbbenésére teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az 1909-es fényképéken, illetve egy 1811-ben készült festményen. Ugyanaz a szikrázóan kék szem, porcelánfehér bőr, göndör, vörös haj és megkapóan karcsú alak. Akkor lángolt fel a máig töretlen Lilia-imádat, melyet a hatóságok sem tudtak kordában tartani. Liliát szerencsére 1962-ben felkarolta a vállalkozó Joseph Ladek, aki megszervezte a hölgy életét. Néhány év múlva megnyílt saját múzeuma, amely feltárta hihetetlen élettörténetét, s ahol a látogatók hetente egyszer kötetlen beszélgetésen vehetnek részt a megtestesült csodával. 2010-et írunk. A múzeum ma is áll, szépsége pedig ugyanolyan káprázatos és halhatatlan, mint ő maga.”

Izgatottan teszem le az újságot. A kocsi hamarosan megérkezik új otthonom, új életem helyszínére. Ég veled árvaház! A mai naptól én is Lilia-növendék vagyok, az új kiválasztott, ahogy azt az engem elhozó elegáns úr mondta.

A képzés húsz éves. Mindent meg kell tanulnunk, amit egy 1736 óta élő nő csak tudhat. Első az élettörténete. Szülők, családtagok, szerelmek, dátumok, helyek, szomszédok, iskolatársak, régi emlékek, vicces történetek. A hétköznapi élet apró-cseprő ügyei és persze a komolyabb témák. Az emberek, életmódjuk, a politika, divat, etikett, egész egyszerűen a világ változása az évszázadok alatt. Mindezt úgy kell előadnunk, mintha személyesen éltük volna át. A következő nehézséget az idegen nyelvek jelentik. Lilia hosszú élete során számos országban megfordult, így sok nyelvet beszél. Angol, német, spanyol, latin, olasz. Anyanyelve a francia. Légiesen könnyű a teste, és remekül táncol. Természetesen vagy egy tucat táncot ismer, ezeket is el kell sajátítanunk, ahogy zongorázni, gitározni és hárfázni is tudnunk kell.

A lélek és szellem kiművelése után következik a test átalakítása. 25 éves koromban kezdődnek meg a plasztikai műtétek. Hajszálpontosan úgy nézek ki majd, mint sok Lilia-nővérem. A kisujjam, szeplőim, még az anyajegyeink is tökéletesen megegyeznek. A műtétek fél évenként követik egymást, s öt év múlva érnek véget. További két év, míg eltűnnek a hegek, elmélyítjük tudásunk, megszokjuk új testünk. És akkor betöltjük a 32. életévünket.

Mindezt leírni sokkal könnyebb, mint megcsinálni. Kevés tanárunk van, nem egy közülük sikeres Lilia-karriert futott be. Tízévente képeznek két növendéket, mivel egy Lilia „szavatossági ideje” körülbelül 10-20 év. Arról, hogy a volt Liliák többségével mi történik, sejtelmem sincs. Soha többé nem látjuk őket, Liliaként legalábbis…
Vannak szabályok. Ezek közül a titoktartás a legfontosabb. És nincs visszalépés. Ha egyszer elvállaltad a Lilia-létet, végig kell csinálnod. A titkot pedig soha nem árulhatod el senkinek. Arról, hogy mi értelme van Lilia életben tartásának, és a hazugságnak, órákat beszélgettünk tanárainkkal.

– Tudjátok, mennyi mindent adtok az embereknek a puszta létezésetekkel? Ti vagytok a megtestesült csoda. Valami, amiben hihetnek az emberek. Visszaadjátok a reményt, és több ezer nő számára példaértékűek vagytok intelligenciátokkal és igényességetekkel. – mondta nekünk sokszor az idős Ladek úr, a tanoda feje. „A vén szentimentális” ahogy helyettese, a fiatal és jóképű Tom Joung szokta emlegetni őt. Kapcsolatuk korántsem nevezhető kellemesnek. Az utóbbi időben egyre többet vitáznak.
Ladek úr irodája a mi hálószobánk felett van, így mint mindig, ezúttal is jól halhattuk hangos szóváltásukat.
– Nem érti! Maga tényleg nem érti! Ha így folytatjuk, csődbe jutunk. Mintha nem tudná, mennyibe kerülnek a műtétek, az orvosok, tanárok és az a nyavalyás múzeum! – Joung most sem fogja vissza magát.
– Nem érdekel! Istenem, csak egyszer látná meg ennek a lényegét a pénz mögött. Lilia felülemelkedik a pénzen. Nem fogunk róla mintázott babát, ruhát vagy bögrét árusítani, megértette? Kicsinyes és nevetséges ötlet! Szó sem lehet róla!
Ez a végszó. Joung kiviharzik a szobából.
– Most biztos előveszi a képét, és bánatosan simogatja. – jegyzi meg Lilia-Moyra, a szobatársnőm. Ladek úr a szíve felett hord egy apró arcképet „az ő Liliájáról”. Mikor azt hiszi, senki nem látja, előveszi és ábrándosan sóhajtozik fölötte.
– Szerinted milyen lehetett az első Lilia? – kérdezem magamtól, de Moyra gyorsan lehűt:
– Nincs olyan, hogy első. Mi mind egyek vagyunk. Hogy is mondta tegnap a tanárnő?
– Kollektív a tudatunk.
– Ez az. Látod, ugyanolyanok vagyunk, és ez különböztet meg minket mindenki mástól a világon.
– Tudom.
Lefekvéshez készülődünk. Mielőtt álomra hajtanánk fejünket, elmondjuk szokásos esti párbeszédünk. Afféle szertartás. Én kérdezek elsőként.
– Emlékszel, honnan jöttél?
– Nem.
– Emlékszel, ki vagy?
– Igen.
– Ki vagy?
– Lilia.
– Remek, – mosolygok a sötétbe – te jössz.
– Emlékszel, honnan jöttél?
– Igen.
– Emlékszel, ki vagy?
– Igen.
– Ki vagy?
– Lilia-Anna.

A szokásos válaszok, már hosszú ideje. Moyra az egyetlen és legjobb barátnőm. Egyidősek vagyunk, együtt csináltuk végig a képzést, és sokat segítettünk a másiknak. Gyermekként sok közös tervünk volt, hogy Liliaként mi mindent teszünk majd. Ha a Liliák lépéseit nem felülről irányítanák, meg is valósulhatott volna. A műtétek óta valami azonban megváltozott, valami… meghalt. Furcsa volt látni, ahogy eltűnnek arcvonásaink, és végül külsőre teljesen azonosak leszünk. Moyra azóta más… Sőt, mindenki másként viselkedik velünk. Jó lenne valakivel őszintén beszélgetni, de itt a rendszeres pszichológiai vizsgálatokon is ugyanazt szajkózzák, mint az órákon. Érdekes, hogy ez az agymosás rám nem úgy hat, mint a többiekre. Bár gyerekként én is nagyon lelkes voltam. A kérdés viszont folyton ott motoszkál a fejemben: mi lett volna, ha…? Ha az árvaházban maradok. Milyen élet várt volna rám? Akkor nem lennék híres. Nem kéne sajtótájékoztatókat tartanom, nem vacsorázhatnék együtt miniszterelnökökkel és sztárokkal. Nem avatnám be az embereket a 19. századi parfümkészítés vagy frizuradivat rejtelmeibe, és nem kéne elismert történészeknek interjút adnom. Bizony, nem ilyen életem lenne. De az enyém volna.

Rohamosan közeledik az avatás pillanata, miután átvesszük az előző két Lilia-nővérünk helyét. A munkában lévő két Lilia félévente váltja egymást, a pihenőidőben igyekszenek szinten tartani a tudásuk, és élvezik „az Isten háta mögötti életet”. Szükség is van erre, mivel munkaidőben a vezetők komoly tempót diktálnak.
Az utóbbi időben mindenki be van sózva körülöttem. Moyra különösen, már alig várja, hogy a közönség előtt csilloghasson. Ladekről és Joungról nem is beszélve. Még nem döntötték el, melyikünk fog előbb debütálni, de az biztos, hogy nagy terveik vannak velünk. Joung állítólag egy új, zseniális ötlettel állt elő, mert a tanoda egyre súlyosabb anyagi gondokkal küszködik. Hamarosan eldőlt: Moyra debütál elsőként, én pedig nemsokára elutazom az Indiai-óceán egyik eldugott szigetére.

Másnap Lilia-Moyra el is indul, sajnos nincs is igazán alkalmunk elbúcsúzni. Úgy döntök, holnap megnézem az első bemutatkozását, de előtte kipihenem magam. Hajnali négy körül azonban dörömbölés ébreszt. Legnagyobb meglepetésemre Ladek úr áll az ajtóban zaklatottan és sápadtan.
– Gyere velem! Valamit mutatnom kell. – az irodájába vezet, ahol bekapcsolja a tévét. A CNN riportere szinte könnyek közt tudósít:
– A támadót jelenleg is keresik. A lövés Lilia tüdejét érte, azonnal egy magánklinikára szállították, már zajlik az operáció. Az egész világ egy emberként izgul érte…
– Ugye túlélte? – fordulok Ladek úrhoz. Ő csendesen nemet int, majd rekedten így szól:
– Néhány perce hívtak a klinikáról. Meghalt a műtét közben.
Szó nélkül leülök az egyik fotelbe, és sírni próbálok. De valahogy nem megy.
– Őszinte részvétem, kedvesem. Tudom, hogy ti ketten nagyon jó barátnők voltatok. Szomorú kötelességem megkérni téged, hogy lépj Moyra helyére.
– MOST RÖGTÖN?! – pattanok fel ültőmből – Én erre… nem leszek képes.
– Segítünk neked, ebben biztos lehetsz. Én is mögötted állok, mint magánember. Holnap ugyanis teljes egészében átadom az igazgatóságot Tomnak.
– Micsoda? Most lenne Önre a legnagyobb szükség! Miért megy el?
– Tom új módszerei számomra elfogadhatatlanok. Nincs már se elegendő erőm, se tekintélyem, hogy szembeszálljak vele.
– Milyen új módszerekről van szó? Ezek már engem is érintenek, ugye?
– Így van… Tom modern arculatot álmodott Liliának, igazi 21. századi sztárt akar faragni belőle. Én ennyit tudok róla. Van egy átfogó terve a konkrét teendőkkel, de ezt én sem ismerem teljesen.
– Értem.
– Lilia, itt az idő. Hamarosan indulnod kell! Észrevétlenül kell bejutnod a klinikára, hogy ott bemutatkozz, és megmutasd; a műtét sikeres volt. – közelebb lép és átölel – Sok sikert, kedvesem!

A repülőút alaposan kifárasztott. Volt időm gondolkodni, s Moyra halála egyre jobban elborzaszt. A biztonságunkra mindig nagy hangsúlyt fektettek. Akkor meg hogy történhetett?
– Jó reggelt! – lépek be Tom Joung szobájába. Viszonozza a köszöntést, majd így szól:
– Nemsokára kezdődik a „muri”. Az egész világ ránk figyel most. Végre! Sikerült felkeltenünk az érdeklődést. – az arckifejezésemet megpillantva azonban stílust vált – Ne érts félre! Nagyon sajnálom Moyrát. – efelől nem sikerül meggyőznie.
– Tessék, itt egy szöveg. Ha gondolod, mondhatod ezt is, de nem muszáj ragaszkodnod hozzá. Foglalj helyet!

Ezt követően magamra hagy, hogy elintézhessen pár telefont. Átolvasom a lapot. Nem egy nehéz beszéd. Ekkor az asztalon megpillantok egy dossziét, amit Joung felejtett itt. Ahogy belelapozok, hamar világossá válik: ez az a bizonyos átfogó terv. Minél többet olvasok belőle, annál nagyobb a megdöbbenésem és a haragom. Ilyesmiről szó sem lehet! Lilia úrinő, nem luxusprosti.
– Hé, tedd csak azt le! – kiált rám Joung ingerülten.
– Mindezt velem akarod végigcsináltatni, így szerintem igenis jogom van tudni erről!
– Ez van. Pénz kell. És ehhez áldozatokat kell hoznunk.
– Ó, persze! Micsoda áldozat is ez a te részedről! A pénz érdekében bármit és bárkit fel lehet áldozni, még… Moyrát is… – Joung lesütött szemmel és hallgatással válaszol, engem pedig félelem és fájdalom jár át.
– Én hozom a döntéseket. Senki sem gátolhat meg – halkan de fenyegetően beszél. Nem válaszolok, mert jól tudom, egyvalaki akadályozhatja csak meg: Lilia.
– Készülj! Öt perc múlva kezdesz. – veti oda ridegen. Idegességem elszáll. Tudom, mit fogok mondani. Moyra jut eszembe és az esti kérdéseink.
– Emlékszel, honnan jöttél?
– Igen.
Megigazítják a hajam és a sminkem. Az orvosok és ápolónők a helyükre sietnek. Az egyik biztonsági őr a teremig kísér, ahol már várnak rám.
– Emlékszel, ki vagy?
– Igen.
Az ajtó mögül hallom a benti tömeg lármáját. Ahogy belépek, fényképezők sokasága kattog, éljeneznek és örülnek nekem.
– Ki vagy?
– Anna. Lilia nincs többé.

CéhKaptár

Vers a vidám balladákért

CéhKaptár

Fázás

aláta, a mókus, izgatottan ugrált fáról fára.
– Nagy nap ez a mai! Boldog névnapot minden nagynak! – kiáltotta.
– Köszönöm! – zengett vissza a hegy. Maláta még annál is izgatottabban, mint amilyen izgatott az előbb volt, egy fa törzsén kúszott fel sebesen, míg le nem csapott rá egy kígyó. Kis teste így szépen, lassan, néhány percig még mindig izgatott szívdobogással csúszott a kiakasztott állkapcsa felett elégedetten pislogó hüllő emésztőnedvei felé.
– Már megint rajtam öltél – a kígyó, aki egyébként Kevély, megszabadult a mókus farkának szájába tapadt szőrszálaitól, mielőtt büfögését elfojtva megszólalt:
– Ha egyszer rajtad ültem.
– De megígérted, hogy nem teszed. Állatvédő vagyok, tudod jól – szólt a fa, amin Kevély épp Malátát emésztette.
– Ha az a mókus nem ugrik rád, nem történt volna gyilkosság. Hibáztasd őt.
– Mindig csak a kifogások. Nem keresnél magadnak inkább egy szadista fát? Egy olyan fenyőt, aki élvezi, ha vér szivárog kérgei repedéseibe? Aki boldog, ha meghallja a belé szorult féreg sikolyát?
– Mindig csak a nyafogások. Hogy csapna beléd a villám – mormogta Kevély, majd a fa további megbotránkozásaival mit sem törődve elaludt.
– Utálatos kígyó. Csak ne lábatlankodna mindig rajtam – hamarosan egy unott arcú harkály landolt a fa törzsén.
– Remek, a masszőr! Már épp ideje volt, tudja, elég stresszes napom volt: két gyilkosságnak is szemtanúja voltam, délelőtt megjelölt egy medve, az egyik fészekben meg kikeltek a fiókák, szóval alig tudok aludni a csipogásuktól… – persze a harkályt mindez nem nagyon érdekelte. De ha érdekelte volna, sem hallotta volna, hiszen minden idegszálával arra koncentrált, hogy agya a rázkódás következtében ne csapódjon ki apró cafatokban a szemüregén keresztül. És ehhez bizony ügyelnie kellett a technikájára.
Telt, múlt az idő, ami egyébként nagyon meleg volt, hiszen tombolt a nyár, néha egy-két vihar is és nem nagyon történt semmi. Miután Maláta teste feloldódott belsejében, Kevély is távozott, nem sejtve, hogy ezzel a lépésével, vagyis csúszásával, ő esik táplálékul az erdőben rekedt, eltévedt turistáknak. A fa addig az élet értelméről elmélkedett. Csemetekorában azt hitte, a növés az. Idősebb rokonai még rá is pirítottak néha: szívjad csak a vizet, mert ha nem nősz nagyra, elvisz a mumus karácsonyfának! De azóta sok idő eltelt, ő jó nagyra nőtt, és már nem lelte örömét a rügyezésben. A tövébe telepedő gombákkal se szívesen beszélgetett, inkább csak elvétve bájcsevegett velük. Sőt, szíve mélyén a taplókat is a talajra kívánta. Ha nagyon lehangolt volt, még az is eszébe jutott, hogy csak jönne már egy hód… De mivel egyebet nem tehetett, növekedett még sok-sok évig. Aztán kivágták, testét feldarabolták, egy részét elégették, másik részét meg lenyúzták, szétvagdosták és íróasztalt készítettek belőle. Ez a története egyik kedvenc bútoromnak.

CéhKaptár

Beköltözés

Óvatosan nézett körül az új otthonában. Óvatosan, de mégis kíváncsian. Mint aki attól fél, hogy tekintete megcsömörlik a sok látnivalótól. Vajon miféle hely ez? Mennyire kényelmes, otthonos és meghitt? Legfőképp mennyire fogja jól érezni magát? Kérdéseire próbált választ találni. Sehol semmi rács. Nagyon helyes. A bejárat ugyan zárható, de soha nem fogja börtönben érezni magát. Csupán biztonságban. Szépen be van rendezve. Szavakkal le nem írható dolgokat, berendezési tárgyakat látott. Sok holmi található itt, legtöbbje nem teljesen átlagos, némelyik teljesen avítt, mégis mindegyiknek megvan a bája. Elmosolyodott, amikor felismerte egyes tárgyakat.
Végigfutatta a szemét a bordó színű falakon, és riadtan vette észre, hogy az előzőleg itt élők néhol teljesen lelakták, megsebezték hanyag bánásmódjukkal az érzékeny építményt.
Itt mállik a felület, mintha vakolatmorzsákat sírna a fal, amott megkeményedett folt sötétlik, a parketta hiányzik. Gyengéden megérintette a fal egyik sebét és mintha máris simább és szebb lett volna. Hálás volt, mint egy frissen meszelt ház.
Nem, még nem áll az összeomlás szélén, kívülről nem látszik rajta semmi, sőt igazán impozáns és az idegen, akinek nincs kulcsa, nem is sejtheti, mit talál odabent. Nem fenyegeti, hogy életveszélyesnek nyilvánítsák vagy meginduljanak a dózerek.
Még van remény. Ez örömmel töltötte el, viszont arra is ráébredt, hogy most már felelősséggel tartozik az állagáért. Ha egyszer elmenne, az biztosan nem tenne jót neki.
Átment a következő helyiségbe. Kicsiny rejtett kamrák voltak ezek, amelyeken kívül nem volt kilincs. Igazából nem aggasztotta, tudta, ha eljön az idő, mindegyik kitárul előtte. Volt, amelyik már most nyitva állt.
Azután végigjárta a pitvart és jó volt elképzelnie, hogyan festenének falán a kedvenc poszterei.
A sarokba esetleg beállít egy plazma tévét, vagy egy zongorát fehér és fekete billentyűkkel. A gondolatait cseppet sem zavarta a keringés hangja a feje fölött futó vezetékekből.
Amikor már megismerkedett mindennel, már csak egy valami érdekelte: végigfeküdt és behunyt szemmel hallgatta ezt a határozott ritmusú hangot. Félelmetes és megindító volt egyszerre.
És ő benne volt, minden egyes dobbanásban benne volt és vele dobbant és szinte beleszédült. Azt kívánta bár soha nem érne véget. Percenként átlagosan hetven.

Dobb… dobb… dobb…

CéhKaptár

A betörő

„Boldogok a kik éhezik
és szomjúhozzák az igazságot,
mert ők megelégítettnek.”
(Máté 5; 6.)

α

Az éjjeli utca képe rejtelmes. Teljes a sötétség csak néhány magányos utcai lámpa fénye, amely dacolni mer a mindent elborító feketeséggel szemben. A napközben átforrósodott aszfalton mindenfelé árnyak mozognak, különös zajok szűrődnek be az autó felhúzott ablakain keresztül. Párzási időszak van. Az ösztöneiken uralkodni képtelen kandúrok sziluettjei civakodnak egymással a sikátor falán, s az újdonsült macskapárok buja, fülsüketítő örömsikolyait visszhangozza a környék. Egy gyermek számára mindez félelmetes hatást kelthet, de hősünk már nem gyerek, s nem ijed meg az egymást hajkurászó macskák éjféli násztáncától. Kutyaugatás hallik valahol messze, P. az órájára pillant. Már kora délután óta itt rostokol, várja az alkalmas időt, amikor már mindenki nyugovóra tér, s az utolsó villanyt is lekattintják. Akkor jön el az ő ideje. P. betörő, mégpedig minden bizonnyal az egyik legjobb a szakmájában. Ő nem afféle egyszerű besurranó tolvaj, aki kint felejtett bicikliket, kerti szerszámokat lovasít meg, hogy aztán csekély haszonnal túladjon rajtuk. P. nagyban játszik. Gondosan megtervez és előkészít minden akciót. A nyári vakációk szezonja alatt sokan napokra elutaznak. Nem volt ez másképp most sem abban az utcában, amelyet kiszemelt magának. Már egy hónapja figyeli a környéket, mindig másnak adva ki magát, egyszer házaló könyvügynökként, máskor eltévedt idegenként, megint máskor jehovásként csenget be az idegen otthonokba. Megnyerő modorával hamar eloszlatott minden gyanakvást maga körül. A gyanútlanul kávéval kedveskedő háziak nem is sejtették, hogy amíg felfőtt a kávé a konyhában, a ház többi részét zsákmány után vizslató szemek pásztázták körül. P. elégedetten dőlt hátra a fotelben. Csinos kis pénzt kaphat, ha kirámolja ezt a házat. Két laptop, DVD- lejátszók, egy arany gyertyatartó. Utóbbit lehet, hogy megtartja magának, jól fog mutatni a gyűjteményében. Bár tudta, mit kockáztat azzal, ha megtalálják nála a lopott szajrét, nem tudott ellenállni a kísértésnek P. ugyanis szenvedélyes műgyűjtő volt. A több hetes előkészítő munka meghozta gyümölcsét. Három házat szemelt ki, mindegyik ház gazdái jól megérdemelt, éves nyári vakációjukat töltik valahol külföldön. Egy-két nap eltéréssel utaztak el, de jövő hét végéig biztos nem kerül elő egyikőjük sem. „Mire felfedezik a betörést, már rég egy másik városban leszek”- gondolta. Végre elcsendesült a környék. A szemközti ház idős lakója kikapcsolta a tévét, és leoltotta a szobában a villanyt. A macskák és a kutyák lármája megszűnt, jelezve, későre jár már az idő annak, aki egész nap járt-kelt, munkálkodott. P.-nek viszont mást jelzett ez a csend. Eljött az ő ideje. Kiszállt a kocsijából, a csomagtartóból magához vette szerszámos táskáját, körbenézett, még egyszer átgondolta a tervet, majd megfontolt léptekkel elindult az első ház felé.
Az első ház előtt, amelyben egy fiatal biológus lakott a feleségével, csak egy alacsony sövénykerítés húzódott, egy kicsiny kertkapuval. P. emlékezett rá, hogy a kapu nyikorog. Néhány csepp olaj a megfelelő helyre megoldja a problémát. Széles járda vezetett a verandára, ahol egymás mellett két házi papucs szomorkodott, amit kinn felejtettek az elutazók. Az ajtón egyszerű cilinderzár volt, nem nagy feladat egy tapasztalt betörő számára. Letette táskáját a padlóra, mielőtt azonban hozzálátott volna, babonából megpróbált benyitni a házba. Ezt azóta mindig megteszi, mióta a sitten megismert egy másik betörőt, akit azért kaptak el a zsaruk, mert fél óráig vacakolt egy nyitott zár feltörésével. „Pancser!”- dohogott magában, miközben megpróbálta köhögésnek álcázni fullasztó nevetőgörcsét. De biztos, ami biztos! Még a legjobbak is hibáznak. Néha. Meglepetésére az ajtó nyitva volt. P. nem esett zavarba, bár eddig még nem fordult elő vele, hogy nyitott ajtóra találjon. „Sebaj,  gondolta  biztos siettek, és nyitva felejtették.” Hozzálátott a zsákoláshoz. Felment a lépcsőn, s benyitott a dolgozószobába. Tudta, hogy ebben a helyiségben jó néhány értékes holmit talál, ám megdöbbenésére az asztal üres volt, csak néhány rendetlenül egymásra górt papírlapot talált. A szekrények átkutatása sem hozta meg a kívánt eredményt. „Talán magukkal vitték volna?”- tűnődött magában. Kissé bosszúsan lement a nappaliba, hátha ott több sikerrel jár majd. Csalódott. Semmi sem volt ott, amit kiszemelt magának, hirtelen eszébe ötlött, hogy talán rossz házat vett célba, de ez volt az egyetlen sövénykerítéses ház a környéken. Éppen e naiv optimizmus ebben a mai világban, ami a ház lakóit jellemzi, tette őket ideális célpontokká. A környéken jó volt a közbiztonság, de azért a többi szomszéd nem bízta a véletlenre, és nem voltak ennyire könnyen levehetőek a lábukról sem, mint ez a fiatal párocska. Igaz a kávé itt ízlett neki a legjobban. Mérgében keresni kezdett valamit, amit magával vihet. Szeme a dohányzóasztalon fekvő könyvre esett, látszott, hogy nagy becsben lehet, mivel gondosan volt az asztalra téve, s rajta pihent egy arany karikagyűrű, nagyságából ítélve a fiatal férjé lehetett. Látott már ilyet korábban. Az emberek nagy része az ehhez hasonló bigott vallásos kisvárosokban mindig kéznél tartják a Bibliát, talán úgy gondolják, hogy az megvédi őket minden bajtól. P. nem volt vallásos, sőt mélyen lenézte azokat a nyárspolgárokat, akik vasárnaponként elmennek a templomba, imádkoznak a többi álszenttel a világ boldogságáért, a szegények üdvéért, kifelé menet pedig fittyet hánynak a kijáratnál tébláboló koldusokra, beszállnak milliós dzsipjeikbe, majd hazarobognak kényelmes kétszintes, pazarul berendezett otthonaikba. Közelebb ment az asztalhoz. A gyér fénynél nem az otthon felejtett gyűrű csillanása okozott megütközést benne, ami a fiatal házasoknál gyakran felér egy hadüzenettel. A meglepő inkább az volt, hogy a könyv, amin a gyűrű feküdt, nem a Biblia volt, vagyis a szó szoros értelmében nem nevezhetnénk annak. P. lesöpörte a gyűrűt a földre. „Ebben csak a piti tolvajok látnának fantáziát, elég baj az szerencsétlennek, hogy hordania kell, nem bántom még azzal is, hogy szaladgáljon újat csináltatni” gondolta magában. Felvette a könyvet, és az ablak felé tartva a holdfényben próbálta elolvasni a borítót. A fajok eredete, írta Charles Darwin. „Mi ez, talán valami vicc?”- méltatlankodott P. Visszadobta az asztalra, s indulni készült, de ha már megy, nem akart üres kézzel távozni. „Egye fene – gondolta, elviszem ezt a vacak könyvet, szép bőrkötésű, majd beadom az antikvárba, vagy egyszerűen csak elégetem.” Ezzel táskája mélyébe rejtette a könyvet, majd becsukva az ajtót, maga mögött hagyta a sövénykerítést az immár nyikorgásmentes kertkapuval együtt. Még két ház van hátra, hátha ott több szerencsével jár.
A második házhoz érve valami különös, nyugtalanító érzés fogta el. Az előző házban történtek kissé elbizonytalanították. Egy pillanatra habozott, de erőt vett magán, áthajította a kovácsoltvas kerítésen táskáját, majd maga is átlendült azon. Gondozott pázsiton ért földet. A fű még nedves volt. Az automata öntözőrendszer nem rég kapcsolt csak ki, jól tudta, hiszen napokig figyelte ezt a házat. A levegőben érezte a lucskos gyep szagát keveredve az éjszaka illatával, és saját verejtéke fanyarú szagával. Hosszú járda vezetett a telek hátuljában meghúzódó házhoz, amelyben egy özvegy fizikusnő lakott a fiával. A nő konferenciára ment valamelyik nevesincs vidéki egyetemre előadást tartani a magfúzióról, meg annak energetikai célú hasznosításának lehetőségeiről vagy valami ilyesmiről, pontosan nem értette P., hiába töltött több órát három nappal ezelőtt a nőnél, mint utazó porszívóügynök. A bejárati ajtóhoz érve kinyitotta táskáját, hogy előkészítse szerszámait a zárak és reteszek feltöréséhez. Aztán mégis összezárta a táskát, és elemi dühvel rúgott bele az ajtóba. Az ajtó megreccsent keretében, a fa és a fém nyögött, sikkantott egyet, s az ajtó kitárult. P. felvette mellette heverő táskáját, és belépett a házba. A bútorokon vastagon ált a por, mintha hónapok óta nem járt volna a házban senki. Különösnek találta, hiszen emlékezetében éppen ellenkezőleg, a pedáns rend sejlett fel. Bár az asszony elmondása szerint évek óta nem takarított, Mexikóból bevándorolt bejárónője egymaga is tökéletes rendet tartott. „És még a salsa szósza is isteni!” csendült fel P. fejében a vékonyan vonyító női hang. P. végig húzta az ujját a telefonasztalon, a vastag porréteg csimbókokban szállt alá ujjhegyéről. A telefon megszólalt, kettőt csengett, azután még egy erőtlen csengésben elnémult. P. felvette a kagylót, de a tárcsahangon kívül semmit sem hallott. A hálószoba felé vette az irányt, tudta, hogy a nő a fésülködőasztalán egy kis ládában tartja az ékszereit. A nappaliban álló plazmatévével nem foglakozott, túl nagy, hogy egyedül kivigye. Belépve a hálóba vetetlen ágyat talált, de ezen is látható volt, hogy jó ideje már nem aludt benne senki. A kisasztalhoz lépett, kereste a ládikát. Meg is találta egy kékeszöld selyemsál alatt. Kinyitotta óvatosan a ládikát, s bele nézett. Dühösen csapta vissza rá a fedelét. Üres volt. Vagy talán mégsem. Újra kinyitotta, immár leplezetlen mohósággal, szinte letépve helyéről a láda tetejét. Az alján egy képet talált, akkorát, mint egy kártyanaptár, amelyet a cégek hasznos apróságként, valójában reklámcélból adnak ügyfeleiknek. Kivette a képet, s az ablak felé fordult. A Hold lusta fénye világította be a helyiséget. Renyhe fényében egy hosszú, őszes hajú, bajszos fickó öltögette a nyelvét rá a képről. P. undorral nézte egy darabig. „Valahol már láttam” gondolta magában. Csalódottan vette tudomásul, hogy ezzel a házzal is melléfogott. Zsebre vágta a képet, és sietve távozott. Kilépve az ajtón a mellkasába fájdalom hasított. Egy pillanatra térdre rogyott, de a fájdalom amilyen hirtelen jött, olyan hamar szűnt meg. P. felnézett az égre. A csillagok ma különösen jól láthatóak voltak. Az égbolt szinte parázslott a sok ezernyi csillag fényétől. Tekintetével a Göncölt kereste, az egyetlen csillagképet, amelyet felismert. Megnyugvással töltötte el, hogy még a helyén van. E tudattól kissé magához térve kelt fel a földről, és megindult az utolsó ház felé.
Friss levegő csapott az arcába, séta közben egyre jobban felélénkült. Minden gondolata újra a feladatra összpontosult. Határozott volt és szilárd. Tudta, mit kell tennie. Mikor a ma esti akciót tervezte, ettől a háztól várta az igazán „nagy” fogás. Ezzel a házzal akarta feltenni a pontot az „i”-re, ahogy szokták mondani. Az utca végén álló magányos házban egy csillagász professzor élt egyedül, aki „Az” egyetemen kutatta a világegyetem titkait, és mellette oktatott is. Ami ebben a házban elsőre megfogta, az nem is a rá váró gazdag zsákmány ígérete volt, bár a professzor dúskált a javakban, hanem egy színarany hétágú gyertyatartó, amely a kandalló párkányán állt a nappaliban. P. ezt nézte ki magának rögtön azután, hogy először belépett a professzor kíséretében a nappaliba. Vágyott rá, kellett neki. Kiemelt szerepet szánt neki, gyűjteménye ékének akarta. A ház előtt magas kőkerítés húzódott, mégsem okozott problémát P.-nek. Az ajtó helyén tátongó ürességen át belépve, máris az udvaron találta magát. A professzor most éppen újjáépítette a kerítést, mert előtte csak egy egyszerűbb léckerítés húzódott a ház előtt, de a professzor magányos típus volt, nem szerette, ha a kívülállók zavarják a nyugalmát. Maga is furcsállta, amikor ezt az idegen, ámde valahol mélyen nagyon is szimpatikus fiatalembert beengedte, ha csak egy órára is, az életébe. Kikövezett gyalogösvény vezetett a házhoz, mellette szobrok, Galilei, Kopernikusz, Hubble szobrai, akiket a professzor nagyon tisztelt. P. egy pillantásra sem méltatta a szobrokat, eltökélten lépkedett a ház felé. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt. Már nem lepődött meg semmin ezen az estén. Belépve a házba egyből a nappaliban találta magát, a kandallóban lobogott a tűz, a lángok játszva cikáztak a sötétben, fényük megcsillant a gyertyatartó aranyán. P. egy pillanatra megállt, csodálattal nézte vágyott ereklyéjét, majd határozott léptekkel megindult felé. A külvilág megszűnt létezni. Csak ő volt, s karnyújtásnyira a halovány fénnyel derengő gyertyatartó. Megmarkolta, ujjai görcsösen szorították. Egy percig így állt némán. Fel akarta emelni, de mintha mázsás kősziklát kellett volna fél kézzel megmozdítania, nem mozdult. Nem mozdult semmi, P.-re ráborult a sötétség, két lélegzet között megállt a szívverése is. „Kérdezz, és én válaszolok!” zengte egy ismeretlen hang. P. hallgatott. „Kérdezz, és én válaszolok!” csendült újból a hang. P. elengedte a gyertyatartót, égette a kezét, szíve hevesen vert, kirohant a házból. Rohant, rohant le a kerti ösvényen, el a szobrok mellett. Kiért az utcára, lassított, de még mindig sietve a közeli vasúti töltés felé vette az irányt.
Hajnalodott. P. felkapaszkodott a töltésre, és várt. Az éjszakai tehervonat, amely a közeli városokba gabonát szállított, itt haladt át. Lassan közeledett, halk morajlása egyre erősödött. P. kitárta a karjait, és csak várt. A közeledő vonat kürtölt egyet, P. várt. A vonat egyre közeledett, újból kürtölt, P. letérdelt, leszegte fejét. A vonat harmadszor is kürtölt, már nagyon közel volt, P. arccal előre leborult a földre, és várt. Pirkadt. A felkelő nap fényében megfürödtek a fák s a bokrok, a házak. Egy kakas kukorékolt valahol a közelben.

CéhKaptár

Betűtalálka

CéhKaptár

Költő vagyok, benzines

Költő vagyok, benzines,
de nem az oktánszám,
ami mozgat,
hanem az alkoholszázalék,
s ha a mámor fogytán már,
a múzsa ihletet nem hozhat,
cserbenhagyva engem félrelép.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Attól panaszos az elégia,
hogy nem csúszott hozzá elég pia,
zsoltár, Istent dicsőítő,
szakrális, malasztos mű,
teremtése két liter misebor
nélkül nem egyszerű.
Mily magas a minőségi szesz foka
megszabja, mily minőségi az ekloga.
Legyen kétszer több mint húsz,
hosszú, rövid, rövid,
fröccs, szilva, szilva,
tompulva alakul a daktilusz.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Agyamban dúl vadul a mámorhadúr
C2H5OH-val töltött puskák,
hazugság, hogy fegyverek
közt hallgatnak a múzsák,
de lehetek hippi is a köbön,
borvirág, kankalinka, szeszfűszesz:
csinos verskoszorúba kötöm.
Ne ítélkezz a kokainistán,
előbb gondolkozz el az okain is tán!
Kosztól ásít a hő,
mikor a fehér por orrba mar,
a papíron a verssor hamar
burjánzva nő.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Egy korty,
két korty
öt korty
meg tíz
alkot a költő,
fogy a bor, mint a víz.
Vörös sátor borul a szememre,
csak tetőtől talpig befüvezve
dús a pásztorköltészet,
amúgy pár sor történet
se megy, max ha pár sört meg körtéket,
s még párszor új kört kérhet
a versíró.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Elveszett ihletem keresve a vénám tűvé teszem.
Feledve mindent meglelem, elmém
a megváltó ötödik elem.
Hol sírom domborul s kövén
áll egy epigramma,
zöld füstöt monoton pöfékel majd
sok gramm gandzsa.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Költő vagyok, borzsák,
magukban szárazak
az ihletmorzsák.
Lassan tisztulok, elröppenő verskrisztusok
után kapok.
Fejem üres, akár a papír,
a költő csak módosult tudattal ír:
poharamba új szeszporciót rakok.

CéhKaptár

Cefrevízió

Szívószálban liftezik a mai adag hígított jókedv: egyharmada kóla ízű szénsavas üdítőital, kétharmada bornak mondott, de mégis, a szőlővel csak igen távoli rokonságban álló szeszképződmény, és egynegyede hidratálókrém, legalábbis a szórakozóhely színvonalát elnézve, itt bármi megeshet. Hogy vagy? Kösz, megvagyok. Mégis, valójában el vagyok veszve, bolyongok a poharak labirintusában, néha átbújok egy füstkarikán, néha összekoccanok valakikkel, akik így válaszolnak: kösz, jól vagyok – pedig bolyongani nem jó, mert mindenki külön utakon húzza maga után azt a ragacsos masszát, amit reggel az asztalról félig letörölnek a félig alvó pultosok. Idebent félhomály van és időtlenség. A kocsma sem különb. Talán ezért hagyom magam burjánzó röhögésekkel körbefont, szaggatott, és lényegében értelmetlen diskurzusokon vergődni órákon át. Mert itt senki nem akarja megváltani a világot, vagy ha mégis, terve gyomortartalmával együtt már rég elveszett a nagy fehér porcelán bugyraiban. Vagy az asztal alatt. Jössz a pulthoz? Persze, hogy megyek, amíg átütnek a füstön a kontúrok, amíg lábaim emlékeznek sorrendjükre a járáshoz, amíg nyelvem mozgása követni tudja a kigondolt mondataim ütemét, tehát amíg érzem azt a dimenziót, ami a valóságba kényszeríti létezésemet – persze, ugye felesezünk? Menni akarok. Eljutni ebből a monoton, rezignált bizonytalanságból a szürreális szinten való csapongásokon át a hamusig. Közelebb tolnád? Köszi. A gondolataim nagy lendülettel, megvadulva rohannak koponyacsontomnak, újra és újra, mert nem találják a kiutat. Ám az utolsó felessel ürgesorsra jutva kibuknak belőlem, gördülnek garatomon, nyelvemen, ajkaim között suhanva hallatom: és ha ezt az egészet csak egy Józsi nevű, nagy, lila kukac álmodja, heh? Te, én, mindenki, csupán holmi képzelt képek kegyvesztett kavaraként keringünk a légben… Talán beletörődnénk mind ebbe a nagy magatehetetlenségbe. Talán tényleg jól éreznénk magunkat. Csak aztán nehogy felébredjen a dög.