Category Archives: 2010 Ősz

CéhKaptár

Lilia

Ki is Lilia?
„A halhatatlan nő. Akiről mindenki tudja, kicsoda, de senki nem ismeri igazán. Már évtizedek óta tartja izgalomban a világot titkával. Hogy lehetséges, hogy 1736 óta életben van, s hogy 32 éves kora óta egy napot sem öregedett?

A vörös hajú démon álneveket használva, újabb és újabb országokban, városokban élt elvonultan, míg 1909-ben Frank Joung, egykori élettársa fel nem fedte élettörténetét a nyilvánosság előtt. Ekkor hallottunk róla első ízben. Ahogy az várható volt, senki nem hitte el Joung egy szavát se. A hölgy igyekezett továbbra is titokban élni. Teltek az évek, s félszáz év múlva ismét feltűnt az újságok címlapjain. A nagyközönség legnagyobb megdöbbenésére teljesen ugyanúgy nézett ki, mint az 1909-es fényképéken, illetve egy 1811-ben készült festményen. Ugyanaz a szikrázóan kék szem, porcelánfehér bőr, göndör, vörös haj és megkapóan karcsú alak. Akkor lángolt fel a máig töretlen Lilia-imádat, melyet a hatóságok sem tudtak kordában tartani. Liliát szerencsére 1962-ben felkarolta a vállalkozó Joseph Ladek, aki megszervezte a hölgy életét. Néhány év múlva megnyílt saját múzeuma, amely feltárta hihetetlen élettörténetét, s ahol a látogatók hetente egyszer kötetlen beszélgetésen vehetnek részt a megtestesült csodával. 2010-et írunk. A múzeum ma is áll, szépsége pedig ugyanolyan káprázatos és halhatatlan, mint ő maga.”

Izgatottan teszem le az újságot. A kocsi hamarosan megérkezik új otthonom, új életem helyszínére. Ég veled árvaház! A mai naptól én is Lilia-növendék vagyok, az új kiválasztott, ahogy azt az engem elhozó elegáns úr mondta.

A képzés húsz éves. Mindent meg kell tanulnunk, amit egy 1736 óta élő nő csak tudhat. Első az élettörténete. Szülők, családtagok, szerelmek, dátumok, helyek, szomszédok, iskolatársak, régi emlékek, vicces történetek. A hétköznapi élet apró-cseprő ügyei és persze a komolyabb témák. Az emberek, életmódjuk, a politika, divat, etikett, egész egyszerűen a világ változása az évszázadok alatt. Mindezt úgy kell előadnunk, mintha személyesen éltük volna át. A következő nehézséget az idegen nyelvek jelentik. Lilia hosszú élete során számos országban megfordult, így sok nyelvet beszél. Angol, német, spanyol, latin, olasz. Anyanyelve a francia. Légiesen könnyű a teste, és remekül táncol. Természetesen vagy egy tucat táncot ismer, ezeket is el kell sajátítanunk, ahogy zongorázni, gitározni és hárfázni is tudnunk kell.

A lélek és szellem kiművelése után következik a test átalakítása. 25 éves koromban kezdődnek meg a plasztikai műtétek. Hajszálpontosan úgy nézek ki majd, mint sok Lilia-nővérem. A kisujjam, szeplőim, még az anyajegyeink is tökéletesen megegyeznek. A műtétek fél évenként követik egymást, s öt év múlva érnek véget. További két év, míg eltűnnek a hegek, elmélyítjük tudásunk, megszokjuk új testünk. És akkor betöltjük a 32. életévünket.

Mindezt leírni sokkal könnyebb, mint megcsinálni. Kevés tanárunk van, nem egy közülük sikeres Lilia-karriert futott be. Tízévente képeznek két növendéket, mivel egy Lilia „szavatossági ideje” körülbelül 10-20 év. Arról, hogy a volt Liliák többségével mi történik, sejtelmem sincs. Soha többé nem látjuk őket, Liliaként legalábbis…
Vannak szabályok. Ezek közül a titoktartás a legfontosabb. És nincs visszalépés. Ha egyszer elvállaltad a Lilia-létet, végig kell csinálnod. A titkot pedig soha nem árulhatod el senkinek. Arról, hogy mi értelme van Lilia életben tartásának, és a hazugságnak, órákat beszélgettünk tanárainkkal.

– Tudjátok, mennyi mindent adtok az embereknek a puszta létezésetekkel? Ti vagytok a megtestesült csoda. Valami, amiben hihetnek az emberek. Visszaadjátok a reményt, és több ezer nő számára példaértékűek vagytok intelligenciátokkal és igényességetekkel. – mondta nekünk sokszor az idős Ladek úr, a tanoda feje. „A vén szentimentális” ahogy helyettese, a fiatal és jóképű Tom Joung szokta emlegetni őt. Kapcsolatuk korántsem nevezhető kellemesnek. Az utóbbi időben egyre többet vitáznak.
Ladek úr irodája a mi hálószobánk felett van, így mint mindig, ezúttal is jól halhattuk hangos szóváltásukat.
– Nem érti! Maga tényleg nem érti! Ha így folytatjuk, csődbe jutunk. Mintha nem tudná, mennyibe kerülnek a műtétek, az orvosok, tanárok és az a nyavalyás múzeum! – Joung most sem fogja vissza magát.
– Nem érdekel! Istenem, csak egyszer látná meg ennek a lényegét a pénz mögött. Lilia felülemelkedik a pénzen. Nem fogunk róla mintázott babát, ruhát vagy bögrét árusítani, megértette? Kicsinyes és nevetséges ötlet! Szó sem lehet róla!
Ez a végszó. Joung kiviharzik a szobából.
– Most biztos előveszi a képét, és bánatosan simogatja. – jegyzi meg Lilia-Moyra, a szobatársnőm. Ladek úr a szíve felett hord egy apró arcképet „az ő Liliájáról”. Mikor azt hiszi, senki nem látja, előveszi és ábrándosan sóhajtozik fölötte.
– Szerinted milyen lehetett az első Lilia? – kérdezem magamtól, de Moyra gyorsan lehűt:
– Nincs olyan, hogy első. Mi mind egyek vagyunk. Hogy is mondta tegnap a tanárnő?
– Kollektív a tudatunk.
– Ez az. Látod, ugyanolyanok vagyunk, és ez különböztet meg minket mindenki mástól a világon.
– Tudom.
Lefekvéshez készülődünk. Mielőtt álomra hajtanánk fejünket, elmondjuk szokásos esti párbeszédünk. Afféle szertartás. Én kérdezek elsőként.
– Emlékszel, honnan jöttél?
– Nem.
– Emlékszel, ki vagy?
– Igen.
– Ki vagy?
– Lilia.
– Remek, – mosolygok a sötétbe – te jössz.
– Emlékszel, honnan jöttél?
– Igen.
– Emlékszel, ki vagy?
– Igen.
– Ki vagy?
– Lilia-Anna.

A szokásos válaszok, már hosszú ideje. Moyra az egyetlen és legjobb barátnőm. Egyidősek vagyunk, együtt csináltuk végig a képzést, és sokat segítettünk a másiknak. Gyermekként sok közös tervünk volt, hogy Liliaként mi mindent teszünk majd. Ha a Liliák lépéseit nem felülről irányítanák, meg is valósulhatott volna. A műtétek óta valami azonban megváltozott, valami… meghalt. Furcsa volt látni, ahogy eltűnnek arcvonásaink, és végül külsőre teljesen azonosak leszünk. Moyra azóta más… Sőt, mindenki másként viselkedik velünk. Jó lenne valakivel őszintén beszélgetni, de itt a rendszeres pszichológiai vizsgálatokon is ugyanazt szajkózzák, mint az órákon. Érdekes, hogy ez az agymosás rám nem úgy hat, mint a többiekre. Bár gyerekként én is nagyon lelkes voltam. A kérdés viszont folyton ott motoszkál a fejemben: mi lett volna, ha…? Ha az árvaházban maradok. Milyen élet várt volna rám? Akkor nem lennék híres. Nem kéne sajtótájékoztatókat tartanom, nem vacsorázhatnék együtt miniszterelnökökkel és sztárokkal. Nem avatnám be az embereket a 19. századi parfümkészítés vagy frizuradivat rejtelmeibe, és nem kéne elismert történészeknek interjút adnom. Bizony, nem ilyen életem lenne. De az enyém volna.

Rohamosan közeledik az avatás pillanata, miután átvesszük az előző két Lilia-nővérünk helyét. A munkában lévő két Lilia félévente váltja egymást, a pihenőidőben igyekszenek szinten tartani a tudásuk, és élvezik „az Isten háta mögötti életet”. Szükség is van erre, mivel munkaidőben a vezetők komoly tempót diktálnak.
Az utóbbi időben mindenki be van sózva körülöttem. Moyra különösen, már alig várja, hogy a közönség előtt csilloghasson. Ladekről és Joungról nem is beszélve. Még nem döntötték el, melyikünk fog előbb debütálni, de az biztos, hogy nagy terveik vannak velünk. Joung állítólag egy új, zseniális ötlettel állt elő, mert a tanoda egyre súlyosabb anyagi gondokkal küszködik. Hamarosan eldőlt: Moyra debütál elsőként, én pedig nemsokára elutazom az Indiai-óceán egyik eldugott szigetére.

Másnap Lilia-Moyra el is indul, sajnos nincs is igazán alkalmunk elbúcsúzni. Úgy döntök, holnap megnézem az első bemutatkozását, de előtte kipihenem magam. Hajnali négy körül azonban dörömbölés ébreszt. Legnagyobb meglepetésemre Ladek úr áll az ajtóban zaklatottan és sápadtan.
– Gyere velem! Valamit mutatnom kell. – az irodájába vezet, ahol bekapcsolja a tévét. A CNN riportere szinte könnyek közt tudósít:
– A támadót jelenleg is keresik. A lövés Lilia tüdejét érte, azonnal egy magánklinikára szállították, már zajlik az operáció. Az egész világ egy emberként izgul érte…
– Ugye túlélte? – fordulok Ladek úrhoz. Ő csendesen nemet int, majd rekedten így szól:
– Néhány perce hívtak a klinikáról. Meghalt a műtét közben.
Szó nélkül leülök az egyik fotelbe, és sírni próbálok. De valahogy nem megy.
– Őszinte részvétem, kedvesem. Tudom, hogy ti ketten nagyon jó barátnők voltatok. Szomorú kötelességem megkérni téged, hogy lépj Moyra helyére.
– MOST RÖGTÖN?! – pattanok fel ültőmből – Én erre… nem leszek képes.
– Segítünk neked, ebben biztos lehetsz. Én is mögötted állok, mint magánember. Holnap ugyanis teljes egészében átadom az igazgatóságot Tomnak.
– Micsoda? Most lenne Önre a legnagyobb szükség! Miért megy el?
– Tom új módszerei számomra elfogadhatatlanok. Nincs már se elegendő erőm, se tekintélyem, hogy szembeszálljak vele.
– Milyen új módszerekről van szó? Ezek már engem is érintenek, ugye?
– Így van… Tom modern arculatot álmodott Liliának, igazi 21. századi sztárt akar faragni belőle. Én ennyit tudok róla. Van egy átfogó terve a konkrét teendőkkel, de ezt én sem ismerem teljesen.
– Értem.
– Lilia, itt az idő. Hamarosan indulnod kell! Észrevétlenül kell bejutnod a klinikára, hogy ott bemutatkozz, és megmutasd; a műtét sikeres volt. – közelebb lép és átölel – Sok sikert, kedvesem!

A repülőút alaposan kifárasztott. Volt időm gondolkodni, s Moyra halála egyre jobban elborzaszt. A biztonságunkra mindig nagy hangsúlyt fektettek. Akkor meg hogy történhetett?
– Jó reggelt! – lépek be Tom Joung szobájába. Viszonozza a köszöntést, majd így szól:
– Nemsokára kezdődik a „muri”. Az egész világ ránk figyel most. Végre! Sikerült felkeltenünk az érdeklődést. – az arckifejezésemet megpillantva azonban stílust vált – Ne érts félre! Nagyon sajnálom Moyrát. – efelől nem sikerül meggyőznie.
– Tessék, itt egy szöveg. Ha gondolod, mondhatod ezt is, de nem muszáj ragaszkodnod hozzá. Foglalj helyet!

Ezt követően magamra hagy, hogy elintézhessen pár telefont. Átolvasom a lapot. Nem egy nehéz beszéd. Ekkor az asztalon megpillantok egy dossziét, amit Joung felejtett itt. Ahogy belelapozok, hamar világossá válik: ez az a bizonyos átfogó terv. Minél többet olvasok belőle, annál nagyobb a megdöbbenésem és a haragom. Ilyesmiről szó sem lehet! Lilia úrinő, nem luxusprosti.
– Hé, tedd csak azt le! – kiált rám Joung ingerülten.
– Mindezt velem akarod végigcsináltatni, így szerintem igenis jogom van tudni erről!
– Ez van. Pénz kell. És ehhez áldozatokat kell hoznunk.
– Ó, persze! Micsoda áldozat is ez a te részedről! A pénz érdekében bármit és bárkit fel lehet áldozni, még… Moyrát is… – Joung lesütött szemmel és hallgatással válaszol, engem pedig félelem és fájdalom jár át.
– Én hozom a döntéseket. Senki sem gátolhat meg – halkan de fenyegetően beszél. Nem válaszolok, mert jól tudom, egyvalaki akadályozhatja csak meg: Lilia.
– Készülj! Öt perc múlva kezdesz. – veti oda ridegen. Idegességem elszáll. Tudom, mit fogok mondani. Moyra jut eszembe és az esti kérdéseink.
– Emlékszel, honnan jöttél?
– Igen.
Megigazítják a hajam és a sminkem. Az orvosok és ápolónők a helyükre sietnek. Az egyik biztonsági őr a teremig kísér, ahol már várnak rám.
– Emlékszel, ki vagy?
– Igen.
Az ajtó mögül hallom a benti tömeg lármáját. Ahogy belépek, fényképezők sokasága kattog, éljeneznek és örülnek nekem.
– Ki vagy?
– Anna. Lilia nincs többé.

CéhKaptár

Vers a vidám balladákért

Pennázó

Vers a rakpart felől

A rakpart fogva tart.

Elfacsart Clark-kígyók
húznak ered fölé, a két part közé, övé
a híd s a hatalom, a vallást nem adom,
válj kővé, bálvány! s a csend eláll, hogy
minden zöld legyen, a sánc is ajtóra
fordul, a láncról egy csepp rozsda pattan
lassan-lustán, zaklatottan tépem-rázom,
aszfalthúsod összevágom, zöld legyél,
zöld, mint a kígyó, sziszegj nekem,
mondd, hogy így jó,
vagy ha nem,
fojts meg inkább, nem tudod, a halott
mit lát, látott s akart…

A rakpart fogva tart.

Pennázó

Testhalom

velőtlen csikket pörgetek az egzakt ujjak
kézzelfogható percei között, elvont a parázs,
sötétben forgó az ideál.
tüzed méhkasba olvad
egy feltekert kék csíkos szálon, rád szokom,
megírlak s te leszel strófában testhalom.

CéhKaptár

Fázás

aláta, a mókus, izgatottan ugrált fáról fára.
– Nagy nap ez a mai! Boldog névnapot minden nagynak! – kiáltotta.
– Köszönöm! – zengett vissza a hegy. Maláta még annál is izgatottabban, mint amilyen izgatott az előbb volt, egy fa törzsén kúszott fel sebesen, míg le nem csapott rá egy kígyó. Kis teste így szépen, lassan, néhány percig még mindig izgatott szívdobogással csúszott a kiakasztott állkapcsa felett elégedetten pislogó hüllő emésztőnedvei felé.
– Már megint rajtam öltél – a kígyó, aki egyébként Kevély, megszabadult a mókus farkának szájába tapadt szőrszálaitól, mielőtt büfögését elfojtva megszólalt:
– Ha egyszer rajtad ültem.
– De megígérted, hogy nem teszed. Állatvédő vagyok, tudod jól – szólt a fa, amin Kevély épp Malátát emésztette.
– Ha az a mókus nem ugrik rád, nem történt volna gyilkosság. Hibáztasd őt.
– Mindig csak a kifogások. Nem keresnél magadnak inkább egy szadista fát? Egy olyan fenyőt, aki élvezi, ha vér szivárog kérgei repedéseibe? Aki boldog, ha meghallja a belé szorult féreg sikolyát?
– Mindig csak a nyafogások. Hogy csapna beléd a villám – mormogta Kevély, majd a fa további megbotránkozásaival mit sem törődve elaludt.
– Utálatos kígyó. Csak ne lábatlankodna mindig rajtam – hamarosan egy unott arcú harkály landolt a fa törzsén.
– Remek, a masszőr! Már épp ideje volt, tudja, elég stresszes napom volt: két gyilkosságnak is szemtanúja voltam, délelőtt megjelölt egy medve, az egyik fészekben meg kikeltek a fiókák, szóval alig tudok aludni a csipogásuktól… – persze a harkályt mindez nem nagyon érdekelte. De ha érdekelte volna, sem hallotta volna, hiszen minden idegszálával arra koncentrált, hogy agya a rázkódás következtében ne csapódjon ki apró cafatokban a szemüregén keresztül. És ehhez bizony ügyelnie kellett a technikájára.
Telt, múlt az idő, ami egyébként nagyon meleg volt, hiszen tombolt a nyár, néha egy-két vihar is és nem nagyon történt semmi. Miután Maláta teste feloldódott belsejében, Kevély is távozott, nem sejtve, hogy ezzel a lépésével, vagyis csúszásával, ő esik táplálékul az erdőben rekedt, eltévedt turistáknak. A fa addig az élet értelméről elmélkedett. Csemetekorában azt hitte, a növés az. Idősebb rokonai még rá is pirítottak néha: szívjad csak a vizet, mert ha nem nősz nagyra, elvisz a mumus karácsonyfának! De azóta sok idő eltelt, ő jó nagyra nőtt, és már nem lelte örömét a rügyezésben. A tövébe telepedő gombákkal se szívesen beszélgetett, inkább csak elvétve bájcsevegett velük. Sőt, szíve mélyén a taplókat is a talajra kívánta. Ha nagyon lehangolt volt, még az is eszébe jutott, hogy csak jönne már egy hód… De mivel egyebet nem tehetett, növekedett még sok-sok évig. Aztán kivágták, testét feldarabolták, egy részét elégették, másik részét meg lenyúzták, szétvagdosták és íróasztalt készítettek belőle. Ez a története egyik kedvenc bútoromnak.

Pennázó

Termőnő

körmömmel körkörösen
karcolgatom
Fortuna mellbimbóját –
de ő is csak egy
orgazmus-szimulátor –
pénztáros csajjal
szemezek
amíg beüti a boromat –

az embrió a hasfal
domborműve –
jóleső másnaposság
szakadt alsóban
sört piszkál ki belőlem –
verset szájalok
lerobbant
kocsmák helyett a tévé előtt –

szép lassan besztondulok –
jól esik, ha
egy nő gyűlölködik
a telefonban –
úgyis élvezkedni fog
növények, szőrzet,
gyerekek (feszültség)
és egy pénisz növése láttán –

(nem beszélve körméről
amivel
körkörösen karcolgatná
szőrlepte mellbimbómat)

CéhKaptár

Beköltözés

Óvatosan nézett körül az új otthonában. Óvatosan, de mégis kíváncsian. Mint aki attól fél, hogy tekintete megcsömörlik a sok látnivalótól. Vajon miféle hely ez? Mennyire kényelmes, otthonos és meghitt? Legfőképp mennyire fogja jól érezni magát? Kérdéseire próbált választ találni. Sehol semmi rács. Nagyon helyes. A bejárat ugyan zárható, de soha nem fogja börtönben érezni magát. Csupán biztonságban. Szépen be van rendezve. Szavakkal le nem írható dolgokat, berendezési tárgyakat látott. Sok holmi található itt, legtöbbje nem teljesen átlagos, némelyik teljesen avítt, mégis mindegyiknek megvan a bája. Elmosolyodott, amikor felismerte egyes tárgyakat.
Végigfutatta a szemét a bordó színű falakon, és riadtan vette észre, hogy az előzőleg itt élők néhol teljesen lelakták, megsebezték hanyag bánásmódjukkal az érzékeny építményt.
Itt mállik a felület, mintha vakolatmorzsákat sírna a fal, amott megkeményedett folt sötétlik, a parketta hiányzik. Gyengéden megérintette a fal egyik sebét és mintha máris simább és szebb lett volna. Hálás volt, mint egy frissen meszelt ház.
Nem, még nem áll az összeomlás szélén, kívülről nem látszik rajta semmi, sőt igazán impozáns és az idegen, akinek nincs kulcsa, nem is sejtheti, mit talál odabent. Nem fenyegeti, hogy életveszélyesnek nyilvánítsák vagy meginduljanak a dózerek.
Még van remény. Ez örömmel töltötte el, viszont arra is ráébredt, hogy most már felelősséggel tartozik az állagáért. Ha egyszer elmenne, az biztosan nem tenne jót neki.
Átment a következő helyiségbe. Kicsiny rejtett kamrák voltak ezek, amelyeken kívül nem volt kilincs. Igazából nem aggasztotta, tudta, ha eljön az idő, mindegyik kitárul előtte. Volt, amelyik már most nyitva állt.
Azután végigjárta a pitvart és jó volt elképzelnie, hogyan festenének falán a kedvenc poszterei.
A sarokba esetleg beállít egy plazma tévét, vagy egy zongorát fehér és fekete billentyűkkel. A gondolatait cseppet sem zavarta a keringés hangja a feje fölött futó vezetékekből.
Amikor már megismerkedett mindennel, már csak egy valami érdekelte: végigfeküdt és behunyt szemmel hallgatta ezt a határozott ritmusú hangot. Félelmetes és megindító volt egyszerre.
És ő benne volt, minden egyes dobbanásban benne volt és vele dobbant és szinte beleszédült. Azt kívánta bár soha nem érne véget. Percenként átlagosan hetven.

Dobb… dobb… dobb…

Pennázó

Tengerre néző ablakok

Az Isten és a nők vizek,
nem tűrnek nyelvet és minket,
mégis dadogunk hozzájuk,
tengerre néző ablakok.

Szánva is imádjuk őket,
szaguk miatt mozdul a lég,
s irgalmuk miatt nem vagyunk
teljes, végleges sötétben.

Elnagyolt, kikönyörgött tornák
és bohóc imák rakódnak
le serényen valahová,
s nevetség, hogy bármit nézünk,

lehet kecsegtet jóleső
fáradalmakkal, kegyelemmel,
az orrban mégis elnagyolt,
kikönyörgött tornák szaga,

és a szájban bohóc imák
savanyú mormolásai.
Díszletek. Forma-forma formák.
Tengerre néző ablakok.

CéhKaptár

A betörő

„Boldogok a kik éhezik
és szomjúhozzák az igazságot,
mert ők megelégítettnek.”
(Máté 5; 6.)

α

Az éjjeli utca képe rejtelmes. Teljes a sötétség csak néhány magányos utcai lámpa fénye, amely dacolni mer a mindent elborító feketeséggel szemben. A napközben átforrósodott aszfalton mindenfelé árnyak mozognak, különös zajok szűrődnek be az autó felhúzott ablakain keresztül. Párzási időszak van. Az ösztöneiken uralkodni képtelen kandúrok sziluettjei civakodnak egymással a sikátor falán, s az újdonsült macskapárok buja, fülsüketítő örömsikolyait visszhangozza a környék. Egy gyermek számára mindez félelmetes hatást kelthet, de hősünk már nem gyerek, s nem ijed meg az egymást hajkurászó macskák éjféli násztáncától. Kutyaugatás hallik valahol messze, P. az órájára pillant. Már kora délután óta itt rostokol, várja az alkalmas időt, amikor már mindenki nyugovóra tér, s az utolsó villanyt is lekattintják. Akkor jön el az ő ideje. P. betörő, mégpedig minden bizonnyal az egyik legjobb a szakmájában. Ő nem afféle egyszerű besurranó tolvaj, aki kint felejtett bicikliket, kerti szerszámokat lovasít meg, hogy aztán csekély haszonnal túladjon rajtuk. P. nagyban játszik. Gondosan megtervez és előkészít minden akciót. A nyári vakációk szezonja alatt sokan napokra elutaznak. Nem volt ez másképp most sem abban az utcában, amelyet kiszemelt magának. Már egy hónapja figyeli a környéket, mindig másnak adva ki magát, egyszer házaló könyvügynökként, máskor eltévedt idegenként, megint máskor jehovásként csenget be az idegen otthonokba. Megnyerő modorával hamar eloszlatott minden gyanakvást maga körül. A gyanútlanul kávéval kedveskedő háziak nem is sejtették, hogy amíg felfőtt a kávé a konyhában, a ház többi részét zsákmány után vizslató szemek pásztázták körül. P. elégedetten dőlt hátra a fotelben. Csinos kis pénzt kaphat, ha kirámolja ezt a házat. Két laptop, DVD- lejátszók, egy arany gyertyatartó. Utóbbit lehet, hogy megtartja magának, jól fog mutatni a gyűjteményében. Bár tudta, mit kockáztat azzal, ha megtalálják nála a lopott szajrét, nem tudott ellenállni a kísértésnek P. ugyanis szenvedélyes műgyűjtő volt. A több hetes előkészítő munka meghozta gyümölcsét. Három házat szemelt ki, mindegyik ház gazdái jól megérdemelt, éves nyári vakációjukat töltik valahol külföldön. Egy-két nap eltéréssel utaztak el, de jövő hét végéig biztos nem kerül elő egyikőjük sem. „Mire felfedezik a betörést, már rég egy másik városban leszek”- gondolta. Végre elcsendesült a környék. A szemközti ház idős lakója kikapcsolta a tévét, és leoltotta a szobában a villanyt. A macskák és a kutyák lármája megszűnt, jelezve, későre jár már az idő annak, aki egész nap járt-kelt, munkálkodott. P.-nek viszont mást jelzett ez a csend. Eljött az ő ideje. Kiszállt a kocsijából, a csomagtartóból magához vette szerszámos táskáját, körbenézett, még egyszer átgondolta a tervet, majd megfontolt léptekkel elindult az első ház felé.
Az első ház előtt, amelyben egy fiatal biológus lakott a feleségével, csak egy alacsony sövénykerítés húzódott, egy kicsiny kertkapuval. P. emlékezett rá, hogy a kapu nyikorog. Néhány csepp olaj a megfelelő helyre megoldja a problémát. Széles járda vezetett a verandára, ahol egymás mellett két házi papucs szomorkodott, amit kinn felejtettek az elutazók. Az ajtón egyszerű cilinderzár volt, nem nagy feladat egy tapasztalt betörő számára. Letette táskáját a padlóra, mielőtt azonban hozzálátott volna, babonából megpróbált benyitni a házba. Ezt azóta mindig megteszi, mióta a sitten megismert egy másik betörőt, akit azért kaptak el a zsaruk, mert fél óráig vacakolt egy nyitott zár feltörésével. „Pancser!”- dohogott magában, miközben megpróbálta köhögésnek álcázni fullasztó nevetőgörcsét. De biztos, ami biztos! Még a legjobbak is hibáznak. Néha. Meglepetésére az ajtó nyitva volt. P. nem esett zavarba, bár eddig még nem fordult elő vele, hogy nyitott ajtóra találjon. „Sebaj,  gondolta  biztos siettek, és nyitva felejtették.” Hozzálátott a zsákoláshoz. Felment a lépcsőn, s benyitott a dolgozószobába. Tudta, hogy ebben a helyiségben jó néhány értékes holmit talál, ám megdöbbenésére az asztal üres volt, csak néhány rendetlenül egymásra górt papírlapot talált. A szekrények átkutatása sem hozta meg a kívánt eredményt. „Talán magukkal vitték volna?”- tűnődött magában. Kissé bosszúsan lement a nappaliba, hátha ott több sikerrel jár majd. Csalódott. Semmi sem volt ott, amit kiszemelt magának, hirtelen eszébe ötlött, hogy talán rossz házat vett célba, de ez volt az egyetlen sövénykerítéses ház a környéken. Éppen e naiv optimizmus ebben a mai világban, ami a ház lakóit jellemzi, tette őket ideális célpontokká. A környéken jó volt a közbiztonság, de azért a többi szomszéd nem bízta a véletlenre, és nem voltak ennyire könnyen levehetőek a lábukról sem, mint ez a fiatal párocska. Igaz a kávé itt ízlett neki a legjobban. Mérgében keresni kezdett valamit, amit magával vihet. Szeme a dohányzóasztalon fekvő könyvre esett, látszott, hogy nagy becsben lehet, mivel gondosan volt az asztalra téve, s rajta pihent egy arany karikagyűrű, nagyságából ítélve a fiatal férjé lehetett. Látott már ilyet korábban. Az emberek nagy része az ehhez hasonló bigott vallásos kisvárosokban mindig kéznél tartják a Bibliát, talán úgy gondolják, hogy az megvédi őket minden bajtól. P. nem volt vallásos, sőt mélyen lenézte azokat a nyárspolgárokat, akik vasárnaponként elmennek a templomba, imádkoznak a többi álszenttel a világ boldogságáért, a szegények üdvéért, kifelé menet pedig fittyet hánynak a kijáratnál tébláboló koldusokra, beszállnak milliós dzsipjeikbe, majd hazarobognak kényelmes kétszintes, pazarul berendezett otthonaikba. Közelebb ment az asztalhoz. A gyér fénynél nem az otthon felejtett gyűrű csillanása okozott megütközést benne, ami a fiatal házasoknál gyakran felér egy hadüzenettel. A meglepő inkább az volt, hogy a könyv, amin a gyűrű feküdt, nem a Biblia volt, vagyis a szó szoros értelmében nem nevezhetnénk annak. P. lesöpörte a gyűrűt a földre. „Ebben csak a piti tolvajok látnának fantáziát, elég baj az szerencsétlennek, hogy hordania kell, nem bántom még azzal is, hogy szaladgáljon újat csináltatni” gondolta magában. Felvette a könyvet, és az ablak felé tartva a holdfényben próbálta elolvasni a borítót. A fajok eredete, írta Charles Darwin. „Mi ez, talán valami vicc?”- méltatlankodott P. Visszadobta az asztalra, s indulni készült, de ha már megy, nem akart üres kézzel távozni. „Egye fene – gondolta, elviszem ezt a vacak könyvet, szép bőrkötésű, majd beadom az antikvárba, vagy egyszerűen csak elégetem.” Ezzel táskája mélyébe rejtette a könyvet, majd becsukva az ajtót, maga mögött hagyta a sövénykerítést az immár nyikorgásmentes kertkapuval együtt. Még két ház van hátra, hátha ott több szerencsével jár.
A második házhoz érve valami különös, nyugtalanító érzés fogta el. Az előző házban történtek kissé elbizonytalanították. Egy pillanatra habozott, de erőt vett magán, áthajította a kovácsoltvas kerítésen táskáját, majd maga is átlendült azon. Gondozott pázsiton ért földet. A fű még nedves volt. Az automata öntözőrendszer nem rég kapcsolt csak ki, jól tudta, hiszen napokig figyelte ezt a házat. A levegőben érezte a lucskos gyep szagát keveredve az éjszaka illatával, és saját verejtéke fanyarú szagával. Hosszú járda vezetett a telek hátuljában meghúzódó házhoz, amelyben egy özvegy fizikusnő lakott a fiával. A nő konferenciára ment valamelyik nevesincs vidéki egyetemre előadást tartani a magfúzióról, meg annak energetikai célú hasznosításának lehetőségeiről vagy valami ilyesmiről, pontosan nem értette P., hiába töltött több órát három nappal ezelőtt a nőnél, mint utazó porszívóügynök. A bejárati ajtóhoz érve kinyitotta táskáját, hogy előkészítse szerszámait a zárak és reteszek feltöréséhez. Aztán mégis összezárta a táskát, és elemi dühvel rúgott bele az ajtóba. Az ajtó megreccsent keretében, a fa és a fém nyögött, sikkantott egyet, s az ajtó kitárult. P. felvette mellette heverő táskáját, és belépett a házba. A bútorokon vastagon ált a por, mintha hónapok óta nem járt volna a házban senki. Különösnek találta, hiszen emlékezetében éppen ellenkezőleg, a pedáns rend sejlett fel. Bár az asszony elmondása szerint évek óta nem takarított, Mexikóból bevándorolt bejárónője egymaga is tökéletes rendet tartott. „És még a salsa szósza is isteni!” csendült fel P. fejében a vékonyan vonyító női hang. P. végig húzta az ujját a telefonasztalon, a vastag porréteg csimbókokban szállt alá ujjhegyéről. A telefon megszólalt, kettőt csengett, azután még egy erőtlen csengésben elnémult. P. felvette a kagylót, de a tárcsahangon kívül semmit sem hallott. A hálószoba felé vette az irányt, tudta, hogy a nő a fésülködőasztalán egy kis ládában tartja az ékszereit. A nappaliban álló plazmatévével nem foglakozott, túl nagy, hogy egyedül kivigye. Belépve a hálóba vetetlen ágyat talált, de ezen is látható volt, hogy jó ideje már nem aludt benne senki. A kisasztalhoz lépett, kereste a ládikát. Meg is találta egy kékeszöld selyemsál alatt. Kinyitotta óvatosan a ládikát, s bele nézett. Dühösen csapta vissza rá a fedelét. Üres volt. Vagy talán mégsem. Újra kinyitotta, immár leplezetlen mohósággal, szinte letépve helyéről a láda tetejét. Az alján egy képet talált, akkorát, mint egy kártyanaptár, amelyet a cégek hasznos apróságként, valójában reklámcélból adnak ügyfeleiknek. Kivette a képet, s az ablak felé fordult. A Hold lusta fénye világította be a helyiséget. Renyhe fényében egy hosszú, őszes hajú, bajszos fickó öltögette a nyelvét rá a képről. P. undorral nézte egy darabig. „Valahol már láttam” gondolta magában. Csalódottan vette tudomásul, hogy ezzel a házzal is melléfogott. Zsebre vágta a képet, és sietve távozott. Kilépve az ajtón a mellkasába fájdalom hasított. Egy pillanatra térdre rogyott, de a fájdalom amilyen hirtelen jött, olyan hamar szűnt meg. P. felnézett az égre. A csillagok ma különösen jól láthatóak voltak. Az égbolt szinte parázslott a sok ezernyi csillag fényétől. Tekintetével a Göncölt kereste, az egyetlen csillagképet, amelyet felismert. Megnyugvással töltötte el, hogy még a helyén van. E tudattól kissé magához térve kelt fel a földről, és megindult az utolsó ház felé.
Friss levegő csapott az arcába, séta közben egyre jobban felélénkült. Minden gondolata újra a feladatra összpontosult. Határozott volt és szilárd. Tudta, mit kell tennie. Mikor a ma esti akciót tervezte, ettől a háztól várta az igazán „nagy” fogás. Ezzel a házzal akarta feltenni a pontot az „i”-re, ahogy szokták mondani. Az utca végén álló magányos házban egy csillagász professzor élt egyedül, aki „Az” egyetemen kutatta a világegyetem titkait, és mellette oktatott is. Ami ebben a házban elsőre megfogta, az nem is a rá váró gazdag zsákmány ígérete volt, bár a professzor dúskált a javakban, hanem egy színarany hétágú gyertyatartó, amely a kandalló párkányán állt a nappaliban. P. ezt nézte ki magának rögtön azután, hogy először belépett a professzor kíséretében a nappaliba. Vágyott rá, kellett neki. Kiemelt szerepet szánt neki, gyűjteménye ékének akarta. A ház előtt magas kőkerítés húzódott, mégsem okozott problémát P.-nek. Az ajtó helyén tátongó ürességen át belépve, máris az udvaron találta magát. A professzor most éppen újjáépítette a kerítést, mert előtte csak egy egyszerűbb léckerítés húzódott a ház előtt, de a professzor magányos típus volt, nem szerette, ha a kívülállók zavarják a nyugalmát. Maga is furcsállta, amikor ezt az idegen, ámde valahol mélyen nagyon is szimpatikus fiatalembert beengedte, ha csak egy órára is, az életébe. Kikövezett gyalogösvény vezetett a házhoz, mellette szobrok, Galilei, Kopernikusz, Hubble szobrai, akiket a professzor nagyon tisztelt. P. egy pillantásra sem méltatta a szobrokat, eltökélten lépkedett a ház felé. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt. Már nem lepődött meg semmin ezen az estén. Belépve a házba egyből a nappaliban találta magát, a kandallóban lobogott a tűz, a lángok játszva cikáztak a sötétben, fényük megcsillant a gyertyatartó aranyán. P. egy pillanatra megállt, csodálattal nézte vágyott ereklyéjét, majd határozott léptekkel megindult felé. A külvilág megszűnt létezni. Csak ő volt, s karnyújtásnyira a halovány fénnyel derengő gyertyatartó. Megmarkolta, ujjai görcsösen szorították. Egy percig így állt némán. Fel akarta emelni, de mintha mázsás kősziklát kellett volna fél kézzel megmozdítania, nem mozdult. Nem mozdult semmi, P.-re ráborult a sötétség, két lélegzet között megállt a szívverése is. „Kérdezz, és én válaszolok!” zengte egy ismeretlen hang. P. hallgatott. „Kérdezz, és én válaszolok!” csendült újból a hang. P. elengedte a gyertyatartót, égette a kezét, szíve hevesen vert, kirohant a házból. Rohant, rohant le a kerti ösvényen, el a szobrok mellett. Kiért az utcára, lassított, de még mindig sietve a közeli vasúti töltés felé vette az irányt.
Hajnalodott. P. felkapaszkodott a töltésre, és várt. Az éjszakai tehervonat, amely a közeli városokba gabonát szállított, itt haladt át. Lassan közeledett, halk morajlása egyre erősödött. P. kitárta a karjait, és csak várt. A közeledő vonat kürtölt egyet, P. várt. A vonat egyre közeledett, újból kürtölt, P. letérdelt, leszegte fejét. A vonat harmadszor is kürtölt, már nagyon közel volt, P. arccal előre leborult a földre, és várt. Pirkadt. A felkelő nap fényében megfürödtek a fák s a bokrok, a házak. Egy kakas kukorékolt valahol a közelben.

Pennázó

Szívverés

Arcán az őrület akkordozik –
térdhajlata kapaszkodásra
termett –
jól áll neki a menetirány –
melle akár egy
színházi kellék –
lezserül pólójába akasztva
terepasztallá domborítja
felsőtestét –
UHH!
fogadok, anyagcseréje is végképp dögös –
leszáll a buszról
én utána
hazaérve kiverem…
kiverem a szívem

Pennázó

Önarcképek

Most az erdő hártyás lába vagy
Isten rengeteg könnye tán,
hogy e tűrhetetlen verejték
orromra szárad, a világ.

Vagy egyszerűen az, hogy húsod
vadállat húsa,
elhagyatottságod nem emberé,
a padló és lábad háromszöge közt
a semmi ki-bejár,
fejemre hordja néma hordalékaid.
Koldus ő! Fiatal szagod kezébe hosszan,
úgy jön, úgy megy.
Szeretnék e tájon oly otthon lenni,
hogy bot lennék kezedben.

Vagy egyszerűen nézlek csak,
s nem találok szót magamra.

CéhKaptár

Betűtalálka

CéhKaptár

Költő vagyok, benzines

Költő vagyok, benzines,
de nem az oktánszám,
ami mozgat,
hanem az alkoholszázalék,
s ha a mámor fogytán már,
a múzsa ihletet nem hozhat,
cserbenhagyva engem félrelép.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Attól panaszos az elégia,
hogy nem csúszott hozzá elég pia,
zsoltár, Istent dicsőítő,
szakrális, malasztos mű,
teremtése két liter misebor
nélkül nem egyszerű.
Mily magas a minőségi szesz foka
megszabja, mily minőségi az ekloga.
Legyen kétszer több mint húsz,
hosszú, rövid, rövid,
fröccs, szilva, szilva,
tompulva alakul a daktilusz.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Agyamban dúl vadul a mámorhadúr
C2H5OH-val töltött puskák,
hazugság, hogy fegyverek
közt hallgatnak a múzsák,
de lehetek hippi is a köbön,
borvirág, kankalinka, szeszfűszesz:
csinos verskoszorúba kötöm.
Ne ítélkezz a kokainistán,
előbb gondolkozz el az okain is tán!
Kosztól ásít a hő,
mikor a fehér por orrba mar,
a papíron a verssor hamar
burjánzva nő.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Egy korty,
két korty
öt korty
meg tíz
alkot a költő,
fogy a bor, mint a víz.
Vörös sátor borul a szememre,
csak tetőtől talpig befüvezve
dús a pásztorköltészet,
amúgy pár sor történet
se megy, max ha pár sört meg körtéket,
s még párszor új kört kérhet
a versíró.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Elveszett ihletem keresve a vénám tűvé teszem.
Feledve mindent meglelem, elmém
a megváltó ötödik elem.
Hol sírom domborul s kövén
áll egy epigramma,
zöld füstöt monoton pöfékel majd
sok gramm gandzsa.

Kortyszakonként verek verskoporsómba új s újabb részeget.

Költő vagyok, borzsák,
magukban szárazak
az ihletmorzsák.
Lassan tisztulok, elröppenő verskrisztusok
után kapok.
Fejem üres, akár a papír,
a költő csak módosult tudattal ír:
poharamba új szeszporciót rakok.

Pennázó

Misszionárius póz

vasárnap este egy kortyot sem ittam,
a bárpultnál dekkolva sem –
sokan vallják, hogy: „anélkül is jól érzem magam” –
persze,
nekem sem kell társaság, hogy be tudjak rúgni –
valaki igényli,
de az nem én vagyok –
olyankor szélesebb sávban csatlakozok a valóságra,
(habár olvasni elfelejtek),
olyankor nem izgat, ha egy nő
megüt,
faképnél hagy,
meztelen tetszeleg,
lelkét sírva folyatja szét –

én már letwisteltem a letargiát,
néha az is talál, aki nem keres,
például
piás csőcselék csigolyáiban úszó
velős impotenciát –
na, ez már micsoda felismerés(!) –
a megvilágosodás részegen gubbaszt a retyón,
és sohasem mos kezet –
bárki rányithat,
az igazság mindenkié,
mielőtt valaki gyarmatosítaná

Pennázó

második imádság

énistenem jóistenem
embolizál már a szívem
de a Tiéd, dobog Atyám
amíg alszom vigyázz reám
vigyázz az én szemeimre
meszesedő ereimre
beleimre csontjaimra
izmaimra tumoromra
neved áldom életemért
míg halálom nevet ezért
ahol vagyok ott a hitem
vigyázz reá én Istenem!

CéhKaptár

Cefrevízió

Szívószálban liftezik a mai adag hígított jókedv: egyharmada kóla ízű szénsavas üdítőital, kétharmada bornak mondott, de mégis, a szőlővel csak igen távoli rokonságban álló szeszképződmény, és egynegyede hidratálókrém, legalábbis a szórakozóhely színvonalát elnézve, itt bármi megeshet. Hogy vagy? Kösz, megvagyok. Mégis, valójában el vagyok veszve, bolyongok a poharak labirintusában, néha átbújok egy füstkarikán, néha összekoccanok valakikkel, akik így válaszolnak: kösz, jól vagyok – pedig bolyongani nem jó, mert mindenki külön utakon húzza maga után azt a ragacsos masszát, amit reggel az asztalról félig letörölnek a félig alvó pultosok. Idebent félhomály van és időtlenség. A kocsma sem különb. Talán ezért hagyom magam burjánzó röhögésekkel körbefont, szaggatott, és lényegében értelmetlen diskurzusokon vergődni órákon át. Mert itt senki nem akarja megváltani a világot, vagy ha mégis, terve gyomortartalmával együtt már rég elveszett a nagy fehér porcelán bugyraiban. Vagy az asztal alatt. Jössz a pulthoz? Persze, hogy megyek, amíg átütnek a füstön a kontúrok, amíg lábaim emlékeznek sorrendjükre a járáshoz, amíg nyelvem mozgása követni tudja a kigondolt mondataim ütemét, tehát amíg érzem azt a dimenziót, ami a valóságba kényszeríti létezésemet – persze, ugye felesezünk? Menni akarok. Eljutni ebből a monoton, rezignált bizonytalanságból a szürreális szinten való csapongásokon át a hamusig. Közelebb tolnád? Köszi. A gondolataim nagy lendülettel, megvadulva rohannak koponyacsontomnak, újra és újra, mert nem találják a kiutat. Ám az utolsó felessel ürgesorsra jutva kibuknak belőlem, gördülnek garatomon, nyelvemen, ajkaim között suhanva hallatom: és ha ezt az egészet csak egy Józsi nevű, nagy, lila kukac álmodja, heh? Te, én, mindenki, csupán holmi képzelt képek kegyvesztett kavaraként keringünk a légben… Talán beletörődnénk mind ebbe a nagy magatehetetlenségbe. Talán tényleg jól éreznénk magunkat. Csak aztán nehogy felébredjen a dög.

Pennázó

C’est l’amour

Szeretem, amikor reggel szőrös
Hátad alatt kelek,
Szeretem gombától nemesedő
Büdös lábfejed.

Szeretem, mikor nikotintól bűzlő
Szájszagod rám leheled,
Szeretem a mások által úgy
Emlegetett jó testedet.

Szeretem zselével egyben tartott
Amorf fejedet,
Szeretem a folyosón magát adó
Ribanc kedvesed.

Szeretem a bunkó, perverz,
Poénos vicceket,
Szeretem a köhögő rohamodban
Rám csapó véredet.

Így lettem DEIK- tag

Így történt

Mint nevem is mutatja, Somogy megyéből származom. Ami keresztnevemet illeti sokáig vitatkoztak szüleim, hogy minek is hívjanak. Apám szerette a vicceket és a lovakat, ezért a Tasziló név mellett kardoskodott, édesanyám azonban ezt túl úriasnak találta, emiatt a javított, falusiasabb Tasiló formába is beleegyezett volna. Anyám azonban, mint Andersen meséjének hű rajongója mindenáron Arielnek akart nevezni, mivelhogy ez hazánkban férfinév. Apám hajthatatlan volt: : – Nem lesz a fiunk egy habfiú… még csak az hiányzik, hogy habselyemfiú legyen. Anyám sírt, könyörgött, de apám kimondta a végső döntést: – Nem hallgatom a hisztid, legyen akkor Arisztid. Anyám rögvest replikázott – Ez egy rossz vicc, még jó, hogy nem Móric. Így folytatódtak tovább a névadási viták, nálunk a Tanya 265-ben. Amíg nem jutottak dűlőre, addig én voltam a Somogyi Névtelen. Már majdnem elküldték a kérvényt a belügyminisztériumba hogy legyek Névtelen, de még volt egy utolsó esély: a rokonok. Összegyűltek hát, hogy véleményt mondjanak. Apám előtte megkínálta őket, ahogy illik. A legtöbben pálinkát kértek, kivéve a két módosabb rokon. Apám odaszólt nekik: – Ti bor? Erre anyám: – Tényleg, legyen Tibor!
Ezután már nem sok izgalmas történt velem. Kivéve hogy egyszer elkaptam a bárányhimlőt Karitól a baritól, akivel sokat játszottam barikochbát. Nem szerette, bégetéséből ítélve, mert mindig én nyertem.
A Tanya volt az életem, az olvasást nem kedveltem, inkább legeltettem a birkákat a mezőn, a szememet meg a szomszéd Marcsán, vakartam a mangalicák hátát, törtem a kukoricák szárát vagy a tehenek körül tőgyelegtem.
Elégedett voltam az életemmel. Egészen egy borús áprilisi keddig. Az első tünetek ekkor jelentkeztek. A szívem gyorsabban vert, furcsa idegesség lett úrrá rajtam, és mintha egy marok szorította volna a torkomat, az ujjaim szinte görcsöt kaptak.
Ez a nyugtalanság állandósult a lelkemben. Hiába dörgölőzött hozzám szeretettel Kosvald a barikák álma, hiába nőtt zöldebben a kelbimbó és vigyorogtak rám a gyönyörű, telt barackok a fáról– semmi sem segített.
Kora őszre tudatosult bennem a rajtam eluralkodott beteges vágy oka, ami ezeket a tüneteket okozta. Írni akartam. Igen, írni!
Próbáltam elűzni a perverz, állatias ösztönök sugallta érzést. Végül megtörve vallottam meg alantas fantáziámat szüleimnek.
Apám leplezni sem tudta csalódottságát: – Láttam rajtad, fiam hogy valamit titkolsz. Azt hittem,hogy talán pajzánkodsz Ariellával azzal a csinos kis jerkével. Azt megértettem volna… De ezt?!
Persze, sírtak. Tudtam, idő kell nekik, míg feldolgozzák ezt a traumát és az emberek szemébe tudnak nézni a szégyen súlya alatt.
Egy ködös hajnalon elindultam, és hátra se néztem, nehogy visszaforduljak.
A városban hamar munkába álltam egy nagyáruházban és kivettem egy lakást. A harmadik este nem bírtam tovább. Elővettem addig rejtegetett golyóstollam és írni kezdtem, megszállottként, jobb híján egy Tescós kenyérpapírra.
Éreztem, ahogy csökken bennem a feszültség. Azon az éjjelen teleírtam a lepedőt, a takarómat, a falakat, a WC-ülőkét és az arcomat. Másnap elmentem egy orvoshoz. Beutalt a kórházba, ott kaptam mindenféle ihletcsökkentő kapszulát és múzsaűző tablettát. Ez segített. Egy darabig. De a sok fehér felület óriási kísértést jelentett. Egy este nem vettem be a gyógyszereket (elrejtettem őket) és éjjel teleírtam az összes lepedőt, takarót, és a hálóingeket alvó betegtársaim testén.
Reggel Grafoxicillin injekciót kaptam, hogy lenyugodjak, mert már a vizitelő orvos köpenyére is írni kezdtem. Félálomban láttam, ahogy az egyik szemüveges doki üdvözült arccal olvassa a lepedőmet. Másnap a főorvos közölte, hogy átszállítanak, öltözzek föl. Riadtan figyeltem a fehér sisakos, mintás egyenruhás alakokat a kint várakozó kocsi mellett. Csak nem visznek zárt osztályra?
A kocsiban beültem az egyik egyenruhás mellé. Sisak nélkül egész barátságos volt az arca. A ruháját versidézetek és mindenféle írásjelek díszítették.
– Apolló ügynök vagyok az Irodalmi Rohamosztag vezetője. Ez persze, nem az igazi nevem. Informátorunktól úgy értesültünk, hogy ön jól és érdekesen ír. Mi pedig tehetséges íróembereket kutatunk fel, akik nem pénzért, sikerért, hanem élvezetből írnak. Ön egyike a keveseknek. Ezért gyógykezelés helyett felajánlunk egy másik lehetőséget… Ha belép a Körbe nem probléma, hanem öröm lesz a grafomániája. Mi a válasza?
Egy halk, de határozott igent rebegtem. Az ügynök vidáman dúdolni kezdett ennek hallatára. – Az indulónk– magyarázta– az iro-dalom.
Azóta sokat olvastam, művelődtem, tanultam. A DEIK–tagság pedig gyökeresen megváltoztatta az életem… minden téren.
Hát, így történt.

Így lettem DEIK- tag

Így lettem DEIK-es

Ha F. mester nem lett volna, talán még mindig életfogytiglani büntetésemet tölteném. Ami nem túl szerencsés dolog a P+3/Z67ZB//O99991R bolygón, tekintve, hogy ott az agyat rendszeresen alávetik különféle nevelő célzatú elnáspángolásoknak, elektromos ütlegeléseknek, tüntetőleges tekervénylegesítéseknek. Mikor a Gondolatrendőrség letartóztatott, sosem hittem volna, hogy annyi szenvedés vár rám. És hogy annyi szenvedés után most mégis boldogan írhatom meg ezt a történetet.
Átlagos, béta kategóriás fizikai munkásnak tenyésztettek ki. Ez azt jelentette, hogy önálló gondolataim száma egészen minimális lehetett, és érzelmi skálám kilengése nem haladhatta meg az öt egységet. Nem mondom, hogy nehéz volt így élni, hiszen sokáig nem is történt semmi olyan, ami felszínre hozhatta volna furcsaságomat. Aztán egy nap föld alá specifikálódott járvány tört ki a bányában, ahol dolgoztam. Sokan eltűntek. És akkor éreztem. A sírást egy jó ügyvéddel talán még megúszhattam volna pénzbüntetéssel. De ahogy teltek a napok, egyre több minden fogalmazódott meg bennem. Eleinte próbáltam ellenállni, a betanult figyelemelterelő szöveget mormoltam, egyzsákzsennyzuttypitypangpukkanzombimbammbummkelepel, de elemi erővel buzogtak bennem a szavak, formálódtak sorokká, telítődtek fájdalmammal:

Meghaltatok sokan.
Jaj, az élet rohan.

Onnantól kezdve nem volt megállás. Csak írtam és írtam, hosszú oldalakon keresztül, lázasan, vérrel, könnyel, emésztettek az érzelmek, fájdalom, bosszú, keserűség, vágy, egészen addig, míg el nem kaptak. Nem volt nehéz dolguk, hiszen ilyen intenzitású kilengést a műszerek hamar bemérnek. A tárgyalások is gyorsan lementek, sajnos nem sok mindent tudtam felhozni védelmemre. Akkor még én se tudtam, mit jelent ez az egész. Hogy mi vagyok én. A börtönben sokat gondolkodtam. Akkor már úgyis mindegy volt. Majd tényleg minden mindegy lett. Megkezdődött hét évig tartó vegetációm.
F. mester először ügyvédnek adta ki magát. Első látogatása alkalmából leordítottam. Második látogatása alkalmából hozzávágtam ebédem maradékát. Harmadszorra a vécékagylóval próbálkoztam, de még idejében megállított. Ugyanis idézett. Tőlem. Kérdeztem, ki ő, de nagyon titokzatos volt. Így utólag visszagondolva evidens, hiszen mindig pengeélen táncolt.
– Mecénás vagyok – mondta. – Összesen hárman vagyunk ezen a bolygón. A dolgunk, hogy megmentsük a gondolatokat, illetve azokat, akik ezeket a gondolatokat termelik. Van egy ajánlatom számodra.
És ide csempészett, a Föld nevű bolygóra. Külsőm kissé megváltozott, farkam eltűnt, már csak két lábon járok, sörényem is megrövidült, patáim ötujjas végtagokká formálódtak. F. mester a feltűnés elkerülése végett egy csendes városkában szerzett nekem lakhelyet, de a lényeg a Kör volt. Egy csoport, akik azzal foglalkoznak, ami miatt engem otthon börtönbe vetettek és megkínoztak. Mert itt szabad gondolkodni, szabad írni. Sőt, sírhatnék is, de már nem kell, hiszen kiderült, hogy a nevetés sokkal jobb dolog. Ha F. mester nem lett volna, soha nem ismerem meg a Debreceni Egyetemi Irodalmi Kört, ezeket a lelkes, segítőkész embereket. Amit nagyon sajnáltam volna, pláne, hogy az egyikükkel hosszú távra tervezem a nevetést.

CikkCakk

Cormac McCarthy: Az út

„Miközben valahol két űzött vadállat reszket vackára lapuló rókaként”

– Cormac McCarthy: Az út 1 –

Az 1933-ban született Cormac McCarthy tizedik regénye Az út címet viseli. A mű 2009-ben film formájában is megjelent, de nem sikerült felülmúlnia McCarthy előző regényének, a Nem vénnek való vidék sikerét. Ám irodalmi műként 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat, mellyel 10000 dollárt hozott írójának 2 , aki nem csak, hogy elismert, de népszerű művész is egyben. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy első tévés interjúja nem mással, mint az amerikaiak által szinte istenített Oprah Winfrey-vel készült.

A folklór hagyományaiból már jól ismerhetjük az út toposzát, mely általában az életút metaforájaként jelenik meg. Ám ebben a műben nem csupán erről van szó: Apát és fiút, a történet főszereplőit, mint az emberi jóság utolsó hordozóit követhetjük végig. Hogy hol és mikor? Erre igen nehéz válaszolni. Annyi biztosan, hogy a Föld haldoklik, posztapokaliptikus állapotok uralkodnak, de hogy pontosan miért vagy hogyan, arra nem kapunk választ. Annyit tudunk meg biztosan, hogy mindent hamu borít és olykor földrengések, vagy hatalmas fák kidőlése szakítja meg a csendet. Főhőseinket sem ismerjük meg igazán, létük bizonytalan, napról napra élnek csupán és még nevüket sem tudjuk. Sőt, magának a műnek a születése is ingatag:

Mit fogsz mondani majd? Egy élő ember száját hagyták el ezek a szavak? Kis tollkésével pennát hegyezett hogy aztán kökénnyel vagy lámpakorommal lekörmölje mindezt? Egy előre megjósolható és kiszámítható pillanatban? Hamarosan eljön és kivájja a szemem. Hogy sárral tömje be a számat 3 .

Ezt a bizonytalanságot erősíti bennünk az, hogy a párbeszédeket nem jelöli gondolatjel, így nem lehetünk sem abban biztosak, hogy a párbeszédek lezajlottak-e, sem abban, hogy melyik gondolat kihez is tartozik tulajdonképpen. A szövegrészek tördelése is ezt az érzést erősíti bennünk: mintha főszereplőinkkel együtt látnánk a borzalmakat, a szürkeséget és a hamut, majd lehunyjuk a szemünk egy-egy pillanatra, hogy egy álomkép vagy a múlt elénk vetüljön, de ha újra kinyitjuk, csak a semmitmondó táj marad meg nekünk. És a szép álmok sem jót hoznak, hiszen az apa szerint ezek jelzik, hogy az ember haldoklik. Bár a halál egyébként is folyton ott kísért fejük felett: a férfit köhögési rohamok kerülgetik, az őket körülvevők pedig már annyira elállatiasodtak, hogy egymást és gyermekeiket eszik meg. De vajon mi különbözteti meg őket ezektől az emberektől? Isteni küldetésük van?

Főhőseink útját legbiztosabban az isteni jelenlét határozza meg: egy boldogabb hely felé haladnak, melyet nem tudnak elérni és a férfi végül igazat kell adjon feleségének: nem képes magával vinni a fiút a halálba, holott megígéri neki, hogy sohasem engedi el őt. Az apa istenségként tekint fiára, aki körül még a fényt is látja felragyogni. A fiú pedig olyan jelenség a világban, akit teljes mértékben az apa alakít, hiszen a környezete alig közvetít emberi értékeket felé. Az emberekkel való találkozás pedig inkább csak rombolhatná a fiúban kialakult világképet. A férfi még arra sem képes rávenni az öregembert, akit kisegítenek, hogy megköszönje a neki adott ételt: nem erősíti a fiúban azt, hogy jó érzés jónak lenni. De vitatkozhatunk vele? Megéri jónak lenni és nem eltiporni a többi embert az életben maradásért? Bibliai utalásokat is felfedezhetünk a műben, melyek szintén az isteni jelenlétre segítenek rá. Bartók Imre tanulmánya rávilágít 4 a Mózes-apa és a megváltó párhuzamra is, mely szerint nem véletlen sem az, hogy az apa halála utáni harmadik napon tűnik fel egy idegen, aki magával viszi a gyermeket, sem az, hogy az apa már nem érheti el az új közösségbe való kerülést, hiszen ő már az óvilág képviselője.

Az apa és a fiú életét folyton a szerencsés véletlen határozza meg, melyet akár isteni beavatkozásként is értelmezhetünk: az éhhalál küszöbén feltűnik egy ház, ahol élelmet találnak, vagy egy bunker, melyet az apa mintegy isteni sugallatra talál meg. A kötet vége –bár lezáratlan és többféle értelmezésre ad lehetőséget- számomra mégis ellentétezi azt, hogy Istennek köze lenne az életben maradásukhoz. Hiszen a gyermek továbbra sem Istenben hisz, hanem csak apjában, aki végigvezette az úton, aki próbált normális életet teremteni a számára egy olyan világban, ahol ez elképzelhetetlen.

Szokatlan apa-fiú kapcsolat ez kettejük között. A férfi nehéz terhet visel: még szemtanúja volt a letűnő kornak, az átlagos életnek. Látta, ahogyan minden elpusztul. A fiú azonban már ebbe az új világba született, ahol már semmi sem ugyanaz, azaz a kettejük között húzódó generációs szakadék sokkal mélyebbé válik: a férfi által ismert világ a gyermek szemében már csak egy misztikus múlt marad, mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy a férfi megszületett: csak meséket hall erről a világról. A gyermek ezenfelül magába foglalja a két szülő elveit is: az anya csak néha-néha sejlik fel előttünk a történetben, ő az, aki feladta az életért vívott harcot, míg a férfi az életet tekinti a legnagyobb értéknek, bármilyen minőségű legyen is az. A gyermek pedig a kettő között őrlődik és nehéz helyzetben csak az apja tartja vissza attól, hogy eldobja ezt az életet.

De vajon elítélhetjük-e az anyát, hogy elhagyja családját, mert tudja, milyen nyomorúság vár majd rájuk? Életnek lehet-e egyáltalán nevezni a mindennapos küzdést, mely tulajdonképpen értelmét vesztette? Az apa válasza azonban megvan az élet értelmére: maga a fiú, aki a jövőt jelképezi, aki képes lehet egy másfajta világot felépíteni.

Érdekes ellentétre lehetünk figyelmesek a történet végén: az apa arra kéri fiát, hogy soha ne kockáztasson. A halála után azonban a megjelenő férfi a fiú azon kérdésére, hogy honnan tudja meg, hogy az idegen jó-e, megbízhat-e benne, azt a választ adja, hogy kockáztatnia kell. (lsd. 278-282. old) Talán ez az ellentét mutatja meg nekünk, hogy a fiú valóban egy más jövő gyermeke, nem azt képviseli, amit az apja, akinek az értékközvetítésben nem állnak rendelkezésre olyan tapasztalt viselkedésminták, melyeket felhasználhatna, hiszen egy teljesen új valósággal áll szemben.

Furcsa érzés tölti el az olvasót az olyan részeknél, ahol a fiú játszani próbál: nem tudjuk meg, mennyi idős, milyen lehetne, ha nem ebbe a világba születik. Számára nincsenek társadalmi korlátok, csak ösztönök. Ha bajt érez, azt hevesen érzékelteti apjával, ugyanakkor más emberekhez vak bizalommal fordul, nem fél tőlük, mintha nem is árthatnának neki. Hogy merre mutat a jövője és milyen emberekkel hozza össze a sors az apja halála után? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában mi is csak ösztöneinkre hagyatkozhatunk.

Az érzés és a kérdések, melyeket a regény belénk ültet, még napokig ott maradnak bennünk. Talán éppen azért lett ez a regény sikeres, mert olyan témához nyúlt, mely szinte minden átlagemberben megfogalmazódik a XIX. században: Mi lesz velünk azután? A regény nagyon negatív képet fest, ám éreznünk kell a realitást is Az útban: hiszen valóban a gátak nélküli élet és a szükség a legkegyetlenebb dolgokat hozhatja ki az emberből, ugyanakkor mindig van egy halvány remény, ami életre készteti az embereket. Ez a remény még akkor is szükséges, ha csak egy hiú ábrándról van szó.

_________________________________________

1 CORMAC MCCARTHY: Az út, fordította: Totth Benedek, Magvető, Bp. 2010
2 http://news.bbc.co.uk/2/hi/entertainment/6563291.stm
3 u.a 261. old
4 BARTÓK Imre: Nem gyereknek való vidék: Cormac McCarthy: Az út, Holmi, 2010/22. 5. 668-671.

CikkCakk

Az első születésnap

Minden ember életében fontos esemény ez, az első születésnap. Bár nem emlékszik rá, hiszen még túl kicsi, legfeljebb a szülők emlékezetében villan át egy-két kép, szó, érzés, de az is csak néhanapján. S így a gyermek tudatában bizonyára, de ahogy telik-múlik az idő, már a szülőknek is, mitikus múlt homályába vesző eseményként tűnik fel, valahová a teremtés kezdetéhez nyúlik vissza, hogy kezdetben vala az ige ugye, meg hét nap és hét éjjel, stb.. Igen, az első születésnap minden emberi lény számára jelentőségteljes esemény, de nem csupán számukra, hanem az őket létrehozók számára is, mert a hosszú, fáradtságos művelet után, amellyel a teremtés aktusa jár, legyen az kinél hosszabb, kinél rövidebb időszak, végre másoknak is megmutathatjuk, eldicsekedhetünk vele, hogy „egy kicsit kicsi, kicsit csúnya, meg éppen egyikőnkre se hasonlít, de a milyenk”.
Első születésnapját ünnepli az Amúgy, a Debreceni Egyetem Irodalmi Kör online folyóirata, amelyre ha néha pironkodva is, de azért büszkén gondolunk mindnyájan, mert bár egyikünkről sem mondható, hogy erre vagy arra ütött volna, pedig mindünktől kapott valamit, egy orrot, egy szemet, egy szájat, egy webdizájnt, néhány rászánt órát, egy kis törődést, gondoskodást, bár rendszerint egy-egy szám elkészítésére nekünk sem volt több időnk, mint ama nagy konstruktőrnek, aki ugye, ott, akkor, a kezdet kezdetén hét napot szánt arra, hogy valahogy az igéből lett anyagot komplett egésszé fércelje össze, s akit a kritika azóta is gyakran vádol azzal (talán joggal), hogy érdemes lett volna még egy-két túlórát rászánni a nagy mű tökéletesítésre. Így viszont maradt olyan amilyen, tökéletlenül emberi. A magam részéről mégis meghajtom fejem e munka előtt, amely nagyságából és felelősségéből adódóan sem lehetett egyszerű feladat.
De hogy ne feledkezzem meg azokról sem, akikről e szösszenet szólni kívánt, köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik az elmúlt egy évben az Amúgy eddig megjelent négy számának létrejöttében segédkeztek. Köszönetet szeretnék mondani először is Asbóth Balázsnak, hogy fáradtságot nem kímélve, felül emelkedve gyakran mindnyájunk kedvetlenségén, végigrobotolta a hétnapos periódusokat, hogy létre jöjjön, ama fent említetthez koránt sem mérhető, számunkra mégis sokat jelentő alkotás. Köszönettel tartozom emellett mindenkinek, aki segített életet lehelni, tartalmat tölteni a virtuális testbe, s azoknak is, akik lapszámbemutatóink vendégeiként hozzájárultak ahhoz, hogy mindnyájan közösen tölthessünk el egy kellemes estét az irodalom jegyében.
Úgy gondolom, sikerekben és csalódásokban egyaránt gazdag, de összességében legalább is tanulságos egy évet tudhatunk magunk mögött. Megtapasztalhattunk minden nehézséget, minden buktatót, amivel egy újonnan indult folyóirat csak találkozhat, de megtapasztaltuk azt is, hogy miért érdemes csinálni, hogy ha másért nem, hát azért, mert közösséget teremtünk, hogy egyre több az ismerős arc, s hogy mindig vannak új arcok, akiket megismerhetünk, akikkel beszélgethetünk, akikkel valahol mélyen van egy közös kapocs, ami összeköt minket.
Az első évben vendégünk volt Az alföld két szerkesztője, Fodor Péter és Sebestyén Attila, a Spanyolnátha művészeti szerkesztője, Berka Attila, A vörös postakocsitól Bódi Katalin, Takács Miklós tanár úr előadását hallgathattuk Radnótiról, Szirák Péter tanár úr személyes élményeit a rendszerváltásról, vendégünk volt a Színláz s a listát még folytathatnám, de nem teszem. Egy fiatal irodalmi kör számára több volt ez az év, mint bármelyikünk is remélhette volna. S ami a legjobb, hogy egyre többektől kapunk visszajelzést, hogy jó az, amit csinálunk, hogy így tovább. Köszönöm mindazoknak, akik támogatnak minket munkával, tapasztalattal jó szóval, bátorítással, emberséggel! Nincs több, mit a jövőre nézve kívánhatnék.
Az Amúgy, új főszerkesztőnkkel, Polgár Tóth Tamással az atyai hivatalban, második évében is a rá jellemző néha tapogatózó, de töretlen lelkesedésű útkeresésével jár a felnőtté válás útján, s ezalatt most ne azt értsétek, hogy munkába áll, megpocakosodik, és inni kezd, hanem hogy reményeink szerint végül rátalál önmagára, kiteljesedik, s mi is rálelünk benne arra, amiben ránk hasonlít. Saját arcvonásainkra.

Pennázó

Pengeéles

Egy percem volt,
mielőtt magam alá piszkítok –
Stopgomb, leszállás az Isten
háta mögé –
pengeéles nádak szorítójában
egy patak vizébe vizeltem –
közben lekéstem a buszt,
20 percet stoppoltam
pengeéles kanyarba dőlve,
pengeéles fékcsikorgás nélkül,
pengeéles szél cibált,
pengeéles eső szakadt,
pengeéles ajkamon cirkáló nyálzuhatag,
az országút fényorgia,
100 km felett bántja a szemem –
egy motorkereskedő vett fel,
összegumizott szakálla volt,
a szélvédőn tapadókorongos Elvis
riszálta magát –
azt mondta, azért állt meg
mert pengeélen táncoló
huligánnak nézett,
aki beleszakad a szabadságba,
mint fullánk a testbe