Category Archives: Pennázó

Pennázó

Masz-atkák

Rövid mesék az élet kiszámíthatatlanságáról és arról, hogy helyzet van.

I.
Helyzet a városban

A kőműves lány kertésznadrágban az útszélen álldogált, ujjait lazán a vakolókanálra kulcsolta és fürkészte a távolt. Várta párját, a jóképű, szexis segéd óvóbácsit.

Ultramarinkék tekintete néha visszatért a többi munkakellékéhez, ott volt mind a cement, a víz, a mész, a betonkeverő.

A férfi nemsokára megérkezett, maga előtt sietve tolta a zsákokkal teli talicskát. Most rabolta ki a Városi Bankot.

– Helló, kicsim, akkor falazol nekem?

Természetesen a tisztességtelenségben megszőkült kőművesnő falazott szerelmének. Sajnos, a hepiend messze van :a zsaruk a nyomában voltak, bár mire odaértek, már sikerült felhúznia egy 3 méter magas, 5 méter széles falat, amely biztos rejteket nyújtott nekik.

Nem sokáig örülhettek a rendőrök. „Kos! Kos!” kiáltásokat hallatva egy jól megtermett hím juhot vezettek elő pórázon, de szájkosár nélkül.

Egy faltörő kos volt az.

– Törd a falat, Ákos – biztatta a tétovázó kost a felügyelő.

Ákos másodpercek alatt áttörte a falat. Mindenki meglepetésre a zsákra vetette magát és falni kezdte a papírpénzt. Így végül nem volt hőseink ellen bizonyíték, csak bírságot kaptak az illegálisan felállított falért.

Tanulság: a rendőrkosokat mindig rendesen meg kell etetni!

II.
Helyzet a mezőn

Gyönyörű nyári délután volt. Lágy szellő lengedezett a balzsamos légben, a napocska meleg ultraviolában gazdag sugarai selymesen simogatták a klorofiltól majd kicsattanó, peckes büszke fűszálak zöldes bőrét.

Bari Mari a kedves, ölelgetnivalóan édes kisbárány vidáman ugrándozott ezen a csodálatos, zöld mezőn. Ő maga is nagyon szép volt.

Tökéletes volt minden porcikája. Azaz nem teljesen. Anyukája Csernobilban cserelegelésen vett részt, ezért Bari Mari gyomra és agya fordítva voltak elhelyezkedve a testében. A huncut fuvallat kéjesen érintette az állatka csupasz, rózsaszín pikkelyekkel borított bőrét.

Bari Mari élvezte a délutánt. Egy lelkes bégetés indult el farkastorkából és hagyta el nyúlszáját. Mint mondottam, gyönyörű volt, minden állat beleszeretett, még egy városi rendőrkos is megkörnyékezte, de hiába. A szívei – mert két szívvel is született– egy piros pöttyös rókáért dobogott. Róka Rudinak hívták, ő terítette a Túró Rudit az erdőben. Mikor csak rágondolt, a szerelemtől rögtön rókázni kezdett…

A kedves, simogatnivalóan édes kisbárány vidáman ugrándozott nyolc lábával a napsütötte szép zöld mezőn.

Tanulság: a piros pöttyös az igazi!

III.
Helyzet az erdőben

Van egyszer egy erdő. Egyre kisebb a folyamatos fakitermelések miatt, de él benne egy medve, aki nem hallgat a Medve Ede névre, de így hívják. Igaz, hogy a medve a legnagyobb állat az erdőben (mármint nagyságra), de vannak ott más állatok is (más fajtába valók).

Ilyenek, mint róka, farkas, nyúl; egye fene, legyen oroszlán is – végül is ez egy mese.

Jól megvolt ez a maci (medve becézve), amíg meg nem jelent az erdőben is a piacgazdaság, először egy Túró Rudi nepper pöttyös róka, majd egy újonnan nyílt hipermarket képében.

A finom málnát a NYUSCO beszállító emberei mind leszedték ettől kezdve, és csak a selejteset meg a penészeset hagyták a bokron.

Edét zavarta, hogy így megcsappant a málna minősége és mennyisége a bokron.

– Mit tegyek – brummogta megdermedve. – Csont, bőr leszek, ha nem jutok málnához, ami nem ennyire lájtos.

Kénytelen volt a NYUSCO–ba járni málnáért, ám a pénzéhes tulaj, Nyúl Nyék a hazai málnát eladta külföldre, ő pedig méregdrágán adta a Trinidadból importált málnát.

Szegény medve kezdett szegényedni, és így már nem nagyon tudott legénykedni.

Épp azon töprengett, hogy áttér a makkra, gombára meg hasonló olcsóbb ínyencségekre, mikor egy csomag mézzel teli mézes csuprot kapott egy távoli rokonától, akit elkapott a CMU, a medvék súlyos kórsága (Crónikus Méz Undor). Azóta csak tisztán növényi zsiradékból készült szintetikus mézet bírt fogyasztani. A feleslegessé vált mézet elküldte hát a jó rokon.

A NYUSCO-ban csak répamézet árultak, a méhektől mindig is félt, így Ede még sosem kóstolt mézet.

– Nyitok egy mézboltot a barlangomban – döntötte el Ede. – Árulom az igazi mézet, meggazdagszom, és annyi málnát tudok venni, amennyit akarok.

Hiába, reménytelenül régimódi volt. Megnyílt a mézbolt és jöttek is a vevők. A farkas és az oroszlán lettek a legmézrajongóbbak.

Aztán egy nap Ede is belenyalintott kíváncsiságból a mézbe.

Rájött, a méznél nincs is jobb. A málna savanykás vacaknak tűnt már neki. Sajnálkozva kezdte árulni a mézet.

– Ez az én mézem – morfondírozott –, és mások nyammogják fel?

Kezdte lebeszélni a vevőket. – A méz a legújabb kutatások szerint nagyban felelős az agyarszuvasodásért – tájékoztatta a vadkant.

– Ez a méz már kissé megalvadt – győzködte az őzet. – Állott és talán kukacos is. Majd a frissebb szállítmányból kérjen.

A NYUSCO emberei is akcióba léptek. Híresztelni kezdték, hogy Ede vizezi a mézet, hamisítja a zárjegyet, és különben is, feketén foglalkoztatott méhek készítettek a mézet.

Ráuszították az Apehet, és a bírósági pert elvesztette. Lehúzhatta a nem létező rolót a mézboltjában. Ede teljesen tönkrement, barátnője, Medve Etel elhagyta, a barlangját elárverezték, hajléktalan lett.

Aztán rákapott a kökénypálinkára, teljesen depressziós lett, végül egy arra járó vadász puskája elé vetette magát. A sörét szétvitte szegény maci agyát. A bundáját megvették egy vagyonért, a többi részéből meg medvesajt lett…

Ja, hiszen ez egy mese! Miért nem szóltok?

Szóval Ede bebizonyította igazát és megnyerte a pert, és boltjában a kiürült csuprokat kezdte árulni. Egy vagyont szerzett vele. Nem lesz többé méz- és málnagondja, és végre medvősülhet. Elveheti Medve Etelt. Aki nem hiszi, menjen és vásároljon Ede boltjában. Ha elég mézesmázosak vagytok, még medvepuszit is kaphattok.

Tanulság: nincs ingyenebéd!

IV.
Helyzet a lakásban

Éppen egy tepertős pogácsát ettem, amikor szúró fájdalmat éreztem az alsó ajkamon. Lenéztem és döbbenten láttam, hogy egy kis morzsa rugdosott.

Leugrott az asztalra, pózba vágta magát és rázta pici ökleit.

– Mit képzelsz, te akárki? Ki mondta, hogy megehetsz? – süvöltötte meglepő hangerővel.

– Megvettem azt a pogácsát– közöltem vele higgadtan –, ha kifizettem, meg is eszem.

– A pogácsát megehetted, de engem nem!

– Beszéljük meg barátságosan – javasoltam –, talán megegyezünk.

Jó ideje már ennek. Adtam neki a szobámban egy kis sarkot, csináltam neki szekrényt, ágyacskát, bevezettem neki a közműveket és a kábel tv-t.

Kis táblát raktam oda: „Vigyázz! Védett morzsa. Eszmei értéke felbecsülhetetlen.”

Egyszer majd keresnem kell neki párt is, ha rájön az ámorozás. Mindenesetre elégedettnek látszik. Azóta sem eszem semmi olyan dolgot, amelyben morzsa van. Ti se egyetek. Harcoljunk a morzsák jogaiért.

Tanulság: A morzsa mindig emberül szolgál!

V.
Helyzet a gyárban

Ismertem egy aranyos bacilust. Úgy hívták: Tsiga. Egy kefírgyártó multinacionális cég alkalmazásában állt. Élete elég monoton volt. Reggel felkelt, elment a munkába, megfertőzte szokásos kefíradagját, hazament, és lefeküdt aludni.

Mindennap ezt csinálta és már kezdte megelégelni.

– Úgy szeretnék egyszer gyümölcsjoghurtot csinálni! – de erre nem volt lehetősége. Csak a kefír, mindig csak a kefír.

Már az is megfordult a fejében, hogy kilép a gyárból és elmegy szövődménynek. De hát amúgy sem az a fajta volt.

Telt–múlt az idő.

Előléptetés volt várható a gyárban, de nem lehetett tudni, ki lesz a szerencsés. Tsiga érezte, ez lesz az ő esélye. Futólag ismert egy félig rothadt epret, remélte, szól egy–két jó szót az érdekében, hogy együtt dolgozzanak. Az eper megígérte, segít neki.

Egy keddi napon a főnők behívatta magához Tsigát. A főnök egy pálcikabaktérium volt és Janinak hívták. Szülei torokgyulladásnak szánták, de ő inkább az élelmiszeriparban látott perspektívát. Ki is tagadták.

– Kedves Tsiga – mondta –, van kedve részt venni az epres joghurt projektben?

Tsigának mind a 10 szeme lelkesen felcsillant erre az ajánlatra. – Igen! – felelt a főnöknek lelkesen.

Tanulság: a kitartás mindig meghozza a gyümölcsjoghurtját.

Pennázó

Alvó mécsesek

„Mindig éreznünk kell, hogy nem szabaddá válunk majd egyszer, hanem már most szabadok vagyunk.
Minden gondolat, mely szerint valamihez tartozunk, csak káprázat.” 

(Szvámi Vivékánanda)

Vakít a tűz, és az egymás vérét kortyoló lánglények közé most az idegen egy apró papírt dob. A gőgösen felpattanó szikrák kis híján a szemem világát veszik. A papírdarabon fekete tintával a következő felirat áll: alvó mécsesek.

A tűz mögött olyan piros a világ. A törökösen ülő arctalan narancsvörös pacák között egy régi álom sziluettjét látom kibontakozni. Hiányzol – és már nyújtanám a kezem feléd, de szétpattansz. A hőség elviselhetetlen, lassan elemészt mindent. Schopenhauer szerint az élet akár egy hosszú, rossz álom, a halál maga az ébredés. Ha nem lenne tudomásom önmagamról, valóban azt kérdezném, vajon alszom még, és meddig?… Mint akit most ejtett közönséges anyagba a Teremtő, olyan értetlen lélekkel szemlélem a tűz körül önfeledt táncot lejtő istenlényeket. Dinamizmus, kéj, önkívület. Szétporladtak az alvó mécsesek. Mégsem fejthettem a varázsszót, és máris újat forgat ki a képzelet… Akár az első közös tekintet, beengedlek a házamba, a testembe, önmagamba, de ettől még nem értelek meg. Csak átfutsz rajtam, mint egy heves monszun az utcákon, de mi, emberek kinek áradjunk meg?… Az idegen megráz és kéri, figyeljek. Igen, már megint önmagamba révedek, pedig a harcos még éjjel sem pihenhet. Én nem vagyok harcos, senki vagyok, egyetlen vagyonom a magány. Önmagunkat kifordítva és fedetlenül hordozva mennyi lőtt seb van már rajtunk, talán ma éjjel el is vérzünk, de nem, rejtve tartom sebeimet. Dinamizmus – kéj – önkívület. Idegborzoló ez a primitív, nyers hánykolódása a testeknek, de hát miben vagyunk mi mások, mi, civilizáltnak kikiáltott emberek, csupán mi erre a szenvedély táplálta őszinteségre már nem emlékszünk. Az idegen a tenyerembe mered, gyönyörűek ezek a szemek, vágyom rá, hogy megérintsen, hogy ne csak rám, belém nézzenek. Ehelyett közelebb hajol, és végtelenül lassan ujjait a homlokomon és az orromon végighúzva megáld engem. Érzem a bőre illatát, a szantál a homokkal keveredve pólusaimon át utat nyit a lelkem felé… Most minden olyan tiszta, nincsenek hétköznapok, ellenségek, félelmek… Vannak percei az életnek, amikor minden szféra minket éltet, értünk nyílik meg, és segít, hogy a titkokat megértsed. Furcsamód az intuíciók teljesen felerősödnek, és ilyenkor az ember egy pillantásból tudja, kit fog még újból látni az életben, és ki az, akit már nem. Fűszeres lehelete csiklandoz, izgat, kínoz… Ha még közelebb jön, magamhoz húzom. Mik azok az alvó mécsesek? – súgom, és közben nézem az égig pattanó izzó szikraszemeket. Egy nő kacér szemeibe ütközök hirtelen, kezében visz egy másik kezet, az ujjak és a szemek egy sátorban tűnnek el… Vajon mióta létezhetnek egymás világában külön-külön mint független, de most egymásba kapaszkodó lények… Nem, a szeretet nem kapaszkodik, megmaradnak szabadnak, és a következő világba majd így hullnak. Az idegen határozottan, félelmet csöppet sem színlelve fürkészi arcomat, most szembogara a számon pihen.

– Tudod milyenek az útjaikra el nem induló emberek? Akár az alvó mécsesek – egyenesen belém néz, írisze a hátgerincemet hasítja.

– De ami azért létezik, hogy fényt adjon, hogy aludhat?

– Értelmét veszti, mint az emberek, akik nem indulnak el, mert félnek attól, amit megismerhetnek, megakasztva ezzel a sodrást, ami egymás világába viszi el őket.

– Néha túl erős a sodrás.

– Az ígéretes, mert az biztosan valós.

Egyre gyorsabb tempót diktálnak a vonagló testek, de a szitár és a dob már nem egymásra felelget, megszűntek különbözni, egymással közösülnek.

– A látogatók messzi emberek hangulatát, zenéjét hozzák magukkal, csomagjaikban terhek, de lelkükben valódi szikraszemek… Ettől olyan sugárzók az itteniek… Mindannyian átutazók, és már készülődnek.

Fahéj illatú csókja a tenyeremen csillog. Nyelvével végigkúszik a szívvonalon, ami félhold alakban fénylik fel.

– Figyeld, és ha már nem látnád, tudd, hogy nem élsz már sokáig – úgy néz rám, ahogy régi ismerősök néznek, és én remegek.

– Meghalnál úgy, hogy nem is tudod, kit rejt a sziluett?

Állom a tekintetét, és mindent értek. Otthon emberek százai rohannak el szürkén egymás mellett, el nem ismerve azt a közösséget, ami minden díjnál és haszonnál erősebben köt össze minket…Fényük vesztett fakó lelkek…

Az idegen már mélyen alszik. Csukott szemén át is érzem a perzselő őszinteséget. Itt még az idegen is a szemedbe néz, mielőtt elhagy végleg… Az elernyedt férfi és női testek tucatszám hevernek a tűz körül, de a horizont már fényesebb. Hajnalodik. Mint fejbecsapott játékbáb, szédelgek. Kezembe zárom a szívvonalat, ég, lüktet…Ébred a világ, és a vöröshöz szokott szemem már a Gangesz békés kékjén lépked. Indulnom kell, különben kiégek.

Pennázó

A táska egy állat

Ajánlom tudományos indíttatású eszmefuttatásomat sok szeretettel V. R. – nek aki ráébresztett erre a tényre. 

Egy olyan dologról szeretnék beszélni, amely mindennapjainkban nagy szerepet kap, mégis sok fogalommal nem vagyunk tisztában eme tárggyal kapcsolatban. A kézi hordozóeszközök fajáról lesz szó.

A hordozóeszköz fajnak többféle rasszai léteznek. A táskák a faj arisztokratái. Le is nézik a szemükben közönséges, izmos, dolgos hátizsákokat és a gyenge, szánalmas szatyrokat. A rokonságot szeretik is letagadni, elhallgatni. Nem mintha annyira hangosak lennének. A táskák legtöbb nemzetisége egyedi darab, az ezzel járó büszkeséggel. Többségük nőstény és emlős. Színes bőrtestük sok mindent kibír, de örömmel veszik a tisztítást. Vannak ragadozó típusaik, ők sosem nyilvánosan vetik rá magukat a szerencsétlen golyóstollra vagy ártatlan noteszra. Nem, lassan, alattomban fogyasztják el az óvatlan tárgyakat, aztán a tulajdonos csak azt veszi észre, hogy nincs sehol a keresett dolog. Sokszor azonban fel sem tűnik az adott eszköz hiánya. Legtöbbjük azonban nem túl vérmes. Morzsákkal is beéri, vagy abszolút nem táplálkozik, vigyáz a vonalaira, könnyen ráncosodó bőrének szépségére. Egyébként is gyenge a gyomruk, könnyen elhányják magukat, és hamar kiborulnak, ha nem vigyázunk rá. A táskák többsége igénytelen és hűségesen szolgálja a gazdáját. Leggyakoribb betegségük a szakadás, vagy pedig fogproblémáik támadnak a cipzárjukon. Aránylag hosszú életet élnek. Mindegyiknek van neve, de erre a gazdájuknak kell rájönni, nem árulják el. Annyit sikerült a táskológusoknak kideríteni, hogy a márkás táskáknak a neve alliterál a márkajelzésükkel.

Rengeteg válfajuk létezik, némelyiknek szinte emberi arca van, és sokan idomulnak megvásárlójukhoz. Pl. ugyanazt a zenét szeretik. A táskák szexuális élete visszafejlődött, hiszen évszázadok óta az emberek mesterséges úton szaporítják őket. Természetesen, nekik is lehetnek vágyaik, ezért is nem ajánlják a szakemberek a hímnemű táskákat hölgyeknek és fordítva. Ugyanis csekély vágyaik sose egy ellenkező nemű táskára, hanem inkább emberre irányulnak. Gondoljanak bele! Nem kellemes, ha az embert megerőszakolja egy táska. Szerencsére az ilyen elvetemült táskák ritkák. A táskák ugyanis lelkileg is igen magas fokon állnak. Nagyon sok szeretettel tudnak lenni, és gondoskodnak az emberről. Vég nélkül lehetne sorolni azokat a példákat, amelyek azt mutatják, hogyan mentették meg gazdájukat azzal, hogy vitték magukkal az ételt, italt, pénzt, rúzst vagy más életmentő terméket. A nőstény táskák általában igen mutatósak, divatosak. Nagyságuk is igen különböző. A hím egyedeket akta vagy diplomatatáskáknak nevezik. Ők a nőstény táskával ellentétben nem egyediek, egyik olyan, mint a másik. Uniformizált társadalomban élnek és nem túl izgalmasak. Mondják ugyan, hogy volt egy diplomatatáska, aki folyton vicceket mesélt, de én ezt azért nem hiszem.

Kissé merevek, a legtöbbjük kétéltű vagy hüllő, de emlősök is akadnak közöttük. Nekik sokkal unalmasabb az életük. Szinte mindig ugyanazokat a dolgokat szállították és ezt már ők is unják. Legtöbbjüket Bélának vagy Ödönnek hívják. Persze nekik is vannak álmaik. Legtöbbje szeretne valami zsíros, krémes ételt szállítani vagy valami zajos, színes játékot. Olyanról is hallottam, aki karaokézni szeretne. Ne általánosítsunk hát! Ők sem olyan unalmas táskafickók, mint amilyenek! A nőstény táskák többségének pedig a hiúság a jellemhibája.

Az emberek nem mindig mutatják ki érzéseiket táskájuk iránt. (Oké, hogy a szomszéd Jani szokta simogatni, puszilgatni, de ez még nem általános.) Sok ember a szeme alá növeszt táskákat, hogy ezzel mutassák ki testvérközösségüket a táskájukkal. Érthető. A táska jó barát, még akkor is, ha sokan csak egy állatnak tekintik.

Ne feledjük el a többi rasszt sem: a többnyire rovar retikült (kicsi, és nem sok mindenre jó), a ruhatestűeket, amelyek sokkal szerényebbek, gyakran viselnek testükön hímzést afféle tetkó gyanánt; a munkájuk miatt hasznos, többnyire nagymadár fajú hátizsákot, akik a hátunkon és vállunkon kapaszkodva nehéz terheket cipelnek. Szomorú, hogy sokan lenézik, póriasnak tartják őket.

Említsük meg a nem túl népszerű, néha brutális gyilkosságban cinkosságot vállaló, többnyire a szekrényünkben lustálkodó bőröndöket, akik mégis nagy szolgálatot tesznek az emberiségnek, ha szükség van rájuk. Ők egyértelműen a dinoszauruszok utódai. És igen, a megalázott, eldobott népréteget, a szatyrokat. Nekik már sem nemük, sem fajuk. Jellemző, hogy egyedül róluk létezik pejoratív jelző: „öreg szatyor”, és már rasszista, előítéletes tekintetünk előtt ott is van egy aszott néni. Jön a bevásárlóközpontból, kezében a csirkenyakkal teli szatyor. Biztos ünnepelni készül. Szatyor szatyorral. Nehéz eldönteni, melyik társadalmunkban a kiszolgáltatottabb. És a szatyorvédelem késik! Visszatérve a szatyrokhoz: hallottak már a szatyiolingvisztikáról? Nos, a szatyiolingvisztika egy aránylag új és még nem teljesen elismert tudomány, a fókuszukban a szatyrok nehéz élete áll. Társas szatyrászatnak is nevezik.

A szatyrok szeretetre éhes, védtelen lények. Rövid és hátrányos helyzetű életükben bármilyen alantas munkát bevállalnak, hogy hasznosak lehessenek. Még azt is, hogy multik rányomják a védtelen, zörgő testükre az ostoba logójukat, és nagy betűkkel reklámhordozóvá silányítsák őket. Esetleg ráírják, hogy fulladást okozhat. Ezzel is azt sugallva, hogy ő veszélyes, szabaduljanak meg tőle. A kis nyuszi a veszélyes, nem ők! Már bocsánat a kifejezésért. Meg hogy gyorsan lebomlóak a sejtjei. Ez már kész gyalázat. Melyik ember tűrné, hogy rátetoválják, hogy könnyen s gyorsan rohad?! Jó, vannak hasznos kezdeményezések is, van, amelyikre saját szavait írják: használj újra, én egy strapabíró szatyor vagyok. És még mosolyog is a szentem.

De az emberek nem becsülik, ami olcsó vagy ingyen van. Így aztán nem vigyáznak érzékeny immunrendszerére, ha már kicsit gyűrött, elhajítják. Jó, ismertem egy embert, aki foltozta, varrta a szatyrát, de ez nem általános.

Jelen előadás keretében nem beszélnék a bukszákról, mert ők már a tárgyakhoz sorolhatóak. Viszont még egy rendszertani problémáról kell szót ejtenem.

Ezt a problémát az emberek hason hordják.

Ez a hasi-tasi nevezetű képződmény annyira primitív, hogy még a gazdag lelki világú és intelligens, de sorsüldözött szatyrok sem hajlandók sorsközösséget vállalni velük, és én is úgy gondolom, olyanok a hasi-tasik, mint a gombák: se nem állat, se nem növény. Illetve ez is, az is.

Ha állat lenne, leginkább az élősködőkhöz tudnám hasonlítani. Akár egy óriási cipzáros kullancs. Az esztétikai élménye is olyan. És aki hallott már krannyogni hasi-tasit (ez a kibocsátott hangjuk, mikor azt hiszik, egyedül vannak), az végképp letesz arról, hogy beszerezzen egy ilyen jószágot és ezzel induljon randizni.

A táskológiai előadásomnak lassan végére érek. Ha valaki úgy érzi, nem tudott meg mindent a táskákról, az figyelje meg a sajátját. Szerezzen be minél többfélét. Szatyrot is.

És gyűjtsünk aláírásokat, amíg el nem érjük, hogy vonatkozzon rájuk az állatvédelmi törvény.

Ne feledjük: a táska egy állat! Ne hagyjuk őket elvadulni, törődjünk velük. Meghálálják a gondoskodást.

Köszönöm a figyelmüket.

Pennázó

A XX. század irodalmára(i)

Peng és zeng a húr.
Pang és kong az üresség.
Talán könnyelműség volt szólnod.
A magasabb szférákból
a rossz szigetelés miatt
lehallatszott dallamot
Cipolla ostorának félelemkeltő csattogása szakította szét.
Az istentelen ostor,
mely a testet, de főleg a szellemet sebesíti meg,
Moszkvába űz,
hogy egy segédrendezői állással szúrja ki a szemed,
Munkatáborba hajt,
ahol csigalassan az elcsigázottságtól az utat építheted.
Cipolla hústömegbe és szellemtestbe maró ostora
megöl, mondhatni franco módon elintéz.
Hiába fújtatsz, mint egy feldühített bika,
hiába lövell ki orrod két nyílásán
egy-egy kúp alakú gőzsugár:
Nem menekülsz.
Már két éve halott vagy Granadában.
Hiába.
Peng és zeng a húr.
Pang és kong az üresség.
Cipolla félelemkeltő, csattogó ostora
szellemi s testi halált okoz.
Pedig
értékes minden élet,
értékes minden lélek.
Szerény javaslatom szerint
– régi igazságnak ad új életet a modern félelem –
Ne szólj szám, nem fáj fejem!