Category Archives: 2010 Nyár

CikkCakk

Varró Dani susmusai

Varró Dániel sms-versei a Szívdesszert című, 2007-ben megjelent, a Magvető által kiadott kötetbe pötyögtettek be. A költeményeket rövidségük miatt s ezen elemzés jobb áttekinthetősége érdekében a dokumentum végén feltüntettem.
A 6 alkotást összeköti címük (sms, sms #2, sms #3, sms #4, sms #5, sms #6), formájuk, tartalmuk és a mobilos üzenet íratlan megalkotási módját utánzó stílusuk.
Az sms-forma jellemző rájuk, ennek felel meg hosszúságuk is, a legnyúlfarknyibb 2, míg a legterjedelmesebb 7 soros. Az üzenetkülsőt leghívebben a második sms őrzi, itt megszólíttatik a címzett, s a végén aláírás található, miszerint a meszidzs küldője „dé”. „Dé” „S”-nek a hiányát fájlalja e néhány karakter során. A két szereplő neve tökéletesen belesimul az sms-világ redukált, mindent egyszerűsítő, rövidítő nyelvezetébe. Ezt erősíti meg az első üzenet első sora (vagy: ezt erősíti + az 1. sms 1. sora :): „azt írom + most 1 smsbe”, de az ötödik küldemény is erről árulkodik: „1 gondolat bánt engemet” vagy „csupán ha gomb lesz 2 szemed”. A második üzenetben e rövidítések ésszerűtlenné, s ez által ironikussá válnak: „a hó a fákra es”, esik helyett, vagy „jó lesz beszélni este tel”, telefonon vagy legalább „telen” helyett, az „olvadé” szó pedig felteszi az i-re a pontot, az olvadékony sosem használatos részhalmazaként.
Több alkotás utal önmagának születésére, az sms-írás aktusára. Az első versből már idézett „azt írom + most 1 smsbe” és a negyedik költemény „ez itt csak egy teszt sms” sora is ezt támasztja alá. Más szöveghelyeken csak az sms-hez kapcsolódó technikai apparátusra hangzik el utalás. Az első üzenetben erre példa az utolsó sor: „billentyűzárát oldd ki szívednek”. A többi vers sem nélkülözi ezeket az elemeket. A negyedik a hangulatjelekkel játszik el („a szmájli számra ráfagyott”), az ötödik felveti, hogy „gomb lesz 2 szemed”, aminél a parancsvégrehajtó billentyűgombra is asszociálhatunk, a hatodik sms pedig a korlátozott karakterszámot emlegeti („nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter”).
Tartalmukat tekintve a verseket összefűzi a szerelem. E kapocs fontos kohéziót jelent az sms-ek között, mégis mindegyik máshogy közelít e témához. Az első költemény teljesen az sms-világ nyelvezetére épít, így kilóg belőle az érzelmi partravetettség motívuma („vágyak dobálnak partra kivetnek”). A második versben már szervesen összefonódik az olvadó hónak és a lány képzelt látványa miatt olvadó szívnek a képe („a hó a szív oly olvadé”).
A harmadik üzenetben megjelenik az elektronikus szerelem kritikája. A lírai én inkább a természetes Tarzan-Jane páros bőrébe bújtatná magát és partnerét, de mégis kénytelenek a modern szerelem képviselőiként élni. A „szívünk a gépek hálóján remeg” sor háló szója a technikai rabság mellett utal az Internetre, a közösségi oldalakra mint hálózatokra. A szerelem személytelenségét kifejezi a névadás is: bárkit hívhatnak Tomnak, ez igen népszerű keresztnév, a hölgy Meg(nek)nevezése pedig kétoldalú. Egyrészt egy hagyományos női név, másrészt a szövegben való elhelyezkedése miatt („én Tom vagyok te Meg”) felvetődik, hogy én Tom vagyok te meg valaki, aki Tom szerelme, akinek lényegtelen az elektronikus hálóban használt (nick)neve. Varró Dániel más költeményeiben is megjelenik a technika mint a szerelem profanizálója (Vers az elektronikus levelekről, amiket váltunk; Mozi), s kérdés lehet, hogy a művek e néha maradinak tűnő, értékőrző szerepet valóban hangsúlyozni próbálják, vagy csupán a játékosság mögé bújtatott iróniáról, ártatlan szócsavarásról van-e szó. Ez azonban félretárcsázásnak tűnik, most inkább maradok az sms-eknél.
A negyedik meszidzs egy virtuális világban való létezés lehetőségét villantja fel, a descartes-i mondat diskurzusba hozása („hogy nyomkodom tehát vagyok”) kifejezi, hogy a lényeg, hogy ebben a közegben létezzünk, s nem is az, hogy viszonzott szerelemre találjunk („ha nem szeretsz hát ne szeress”). S hiába fagy szájára a szmájli, ami e világ elengedhetetlen kelléke, ő mégis megmarad e virtuális univerzumban a teszt sms-sel, ironikus színezetet adva e „győzelemnek”.
Az ötödik sms-t értelmezhetjük egy Petőfi-változatként. Az intertextualitás segítségével a szöveg több versét is összekapcsolja a költőnek. Az Egy gondolat bánt engemet című költeményt teljesen más környezetbe helyezi, a párnák közti halál félelmétől eljutunk a szexuális töltettel rendelkező ingkigomboláshoz. A harmadik sortól belép a „Fa leszek, ha fának vagy virága” kezdetű Petőfi-vers varródanis verziója („csupán ha gomb lesz 2 szemed/
az én szemem pedig mit lát a luk”), melyeknél a feltételes módban elmondott feltétlen szerelem az összekötő elem.
A versek tehát formailag megfelelnek az sms nem rögzített kritériumainak, írásjeleket nem, ellenben rövidített, néha ironikusan megkurtított szavakat használ a költő. A mobilos üzenetek más jellemzőit is beépíti, s folyamatos, játékos szarkazmussal feszegeti e szervetlen szerelem létrejöttének lehetőségét, melyre a választ a hatodik üzenet adja meg. A szerelem elmondhatósága, kifejezése lehetetlen e szűkös, korlátok közé szorított küldeményekben: „hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter”
(és csak 82 karakter :-)

sms

azt írom + most 1 smsbe
hogy beléd vagyok kedvesem esve
vágyak dobálnak partra kivetnek
billentyűzárát oldd ki szívednek

sms #2

ó künn a hó a fákra es
máris hiányzol drága S
e szív csak érted esdekel
jó lesz beszélni este tel
a hó a szív oly olvadé
csókol körülkarolva

sms #3
(a szerelem hálójában)

szívünk a gépek hálóján remeg
én Tom vagyok te Meg
bár csüggenénk a természet csecsén
én Tarzan te Jane

sms #4

itt állok én e kerge hős
kabátom vízlepergetős
a szmájli számra ráfagyott
ha nem szeretsz hát ne szeress
ez itt csak egy teszt sms
hogy nyomkodom tehát vagyok

sms #5

1 gondolat bánt engemet
kigomboljam az ingemet?
csupán ha gomb lesz 2 szemed
az én szemem pedig mit lát a luk
s magamra gombolhatlak általuk

sms #6

hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter

 

CéhKaptár

Szonett a kurtizán költőnőkhöz

„S nincs szégyenemre szerelmem, az égő,
ha szívem új rablója, az a férfi
oly boldog lesz, mint szeretném, e hévtől.”

Túl a vizen, hol a prűdök undormánya,
Liliomot nyit a költők fellegvára.
Nem is vár az, talán inkább börtöne a vágynak,
Hisz a testi szerelemnél mind többet kívánnak.

S bár Vénusz övezi őket a kellemmel,
Pallasznak hódolnak ritka kegyelettel.
Ágyuk lesz szent oltára a mámornak,
S rajta mégis értelemmel áldoznak.

A gyönyörök országútján sokféle az állomás,
S alig párat kísér köztük az isteni áldomás.
És jönnek majd a mindenkori ítélők,

Hogy elsüllyesszék mind e tiltott kincseket,
Költészetük beleinog s megremeg.
…és elmosnak mindent a takarító nők.

CéhKaptár

Személytelen azonosság

A szálloda lakói a szokásosnál fagyosabb reggelre ébredtek, egymásról nem különösebben tudomást véve; saját világukba merülve végezték el a mindennapok szokásos feladatait, rutinszerűen, már-már unottan. Szórakozni jöttek, de elnézve az Északi-tenger ködlepett ridegségét, mindannyian igyekeztek a város közelében maradni. A vendégek összetétele meglehetősen heterogén volt. Voltak itt zenészek, világjárók, kevésbé tehetős turisták, felnőttek és gyerekek. Abban az évben a doktori disszertációmat írtam Norvégiában. Cambridge-ből indultam és leendő pszichiáterként az extrovertált emberek személyiségét vizsgáltam. Amíg nem vesztettem el a menyasszonyomat, nem is gondoltam erre a jellemtípusra úgy, mint betegség. Hónapok óta minden éjjel a véres penge dermesztő látványától vizesre izzadt pólóban riadok fel; viszonylag higgadtan konstatálom, hogy csak álom volt, önkontrollom van, de sajnos emlékeim is.

A vendégek összetétele meglehetősen heterogén, szóköz… A monitortól felállva kinézek az ablakon: vastag fehér pille takarta el tőlem a világot, minden egyes szemcse a horizonton úgy pihent, mint ahogy pihen az itteniek lelkén is valami andalító kábultság. A szélcsengős norvég sörözők nem sok ingert nyújtottak számomra. Azt már tudtam, hogy a norvég családok jelentős részében jelen vannak állami intézetekből adoptált gyerekek, hogy viszonylag alacsonyak az adók, és hogy minden évben hosszú hetekre nem bukik a nap a horizont fölé. Nem csoda hát az itteniek alázata…

Az előttem heverő egyhetes újságban ez áll:

REJTÉLY A SZÁLLODÁBAN – EGY HARMINCKÉTÉVES, DRAMMENBEN SZÁLLODAI ALKALMAZOTTKÉNT DOLGOZÓ INDIAI NŐ HOLTTESTÉRE TALÁLTAK A SZÁLLODA VENDÉGEI 2010. MÁRCIUS 10-E DÉLUTÁN 15:49 PERCKOR. FELTEHETŐEN ÖNGYILKOSSÁG TÖRTÉNT, DE AZ IDEGENKEZŰSÉG SEM ZÁRHATÓ KI. A HELYSZÍNRE ÉRKEZŐ RENDŐRÖK A TEST MELLETT TUDATMÓDOSÍTÓ KÉSZÍTMÉNYEKET TALÁLTAK. A NYOMOZÁS ELHÚZÓDHAT.

Egy decemberi napon láttuk egymást először. Egy hólepte jövevényt láttam belépni az ajtón, aki nagy sebbel-lobbal a tulajdonost kereste, kezében egy álláshirdetéssel. Analizáló természetem már aznap darabokra szedte a hidegtől megdermedt testet. Nem volt túl fiatal, de vonzó volt, és egy önmagával teljes harmóniában élő ember látszatát keltette. Később rájöttem, erőteljes, vibráló egyénisége sok sérülést palástolt. Mivel semmit sem találtam, ami kutatásaimban beljebb vitt volna, figyelmem egyre inkább rá összpontosult. Láttam a nehéz vödrökkel fel-alá járkálni, bár mozgása határozott volt, beszédstílusa szangvinikus, de a vödrök és többliteres oldószerek súlya alatt járása egyre inkább koncentráltabbá vált, kimért lett.

– Tudja hol van Punjab? – kérdezte tőlem egyik este meglehetősen kacéran, az illúziót keltve a környezetünkben, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Ez jellemezte egész lényét: felszínes huncutság, ami valamiféle belülről jövő természetes érdeklődéssel, empátiával vegyült. Csak mindez nagy dózisban. Mivel egyre inkább izgatta a fantáziámat a nő, hát felvéve a labdát, hasonló csíntalansággal mentem bele a flörtbe, mint ahogy ezután minden alkalommal.

– Hogyne, onnan származnak a cigányok – vágtam rá.

– És én is – felelte összehúzott szemöldökkel.

Szégyenkezve csúsztam lejjebb a bárszéken, eszembe jutott a hosszú angol elnyomás a térségben, rengeteg megalázott hindu nő és férfi, Mohandasz Gandhi és minden más…

– Karandzsand.

– Hogyan?

– Karandzsand – ismételte a nő. – Ez a középső nevem -jegyezte meg villogó tekintettel.

Mintha a gondolataimban olvasott volna, ezt később többször is éreztem.

Egyszer mesélte két norvég pap, hogy sokat beszélgettek a hitről munkaidő után. Ilyenkor Gina – mert így hívták – szinte kivirult. Feltűnően művelt volt, és józan paraszti őszintesége lenyűgözte a hallgatóságot. Egyszer azt mondta, szeretni mindenki tud, mert velünk születik, mint a kezünk vagy az ivarszervek. Szeretni mindenki tud, csak nem biztos, hogy akar. Szakítva a kötöttségekkel, az előítéletekkel, leküzdve a félelmünk, hogy mindig van tőlünk szebb és jobb, szeretni azzal a meggyőződéssel, hogy nincs más választásunk, mert körülvesz minket, mint az oxigén, és ha nem szívunk belőle, meghalunk; így szeretni, válogatás és elvárások nélkül érdemes igazán. Örökösen hitt: abban, hogy lesz komolyabb állása Oslóban, hogy Norvégia csak egy mérföldkő. Addig is türelmesen kivár. Az esti partikon előszeretettel megjelent, meghívás, felkérés nélkül is, és mivel láthatóan nem zavarta, hogy felismerik, egy idő után nélkülözhetetlenné vált a társaság számára. Éles megfigyelései, szenvedélyes gondolatai jótékony meleggel töltötték be a szállodát. Egy idő után már csak az ő portréjával foglalkoztam, és különös vágyat éreztem, hogy a közelében legyek. Hinni akartam, hogy nem csak a gatyám motivál. Nyilván mindezt ő is érezte – örökösen játszott a világgal. Nem bírtam felfogni, hogy képes egy nő egy szál maga az Úristen jeges poklába utazni, hogy ott éhbérért négykézláb a földön csúszva, a járókelők metsző pillantását eltűrve küzdjön át egy napot, majd szétzilált hajával, légies léptekkel kisétáljon egy északára az életemből, mindannyiunkéból. De kétségkívül nekem hiányzott a legjobban. Kívántam őt, és egyre inkább fájt a tudat, hogy ő tudomást sem véve rólam, rólunk, olyan esztelen optimizmusba kapaszkodik, ami talán nem is létezik ezen a földön. Talán nem is akart sohasem itt élni…

Egy február 5-i bejegyzés a naplómból: Ma iszogattunk és megkérdeztem tőle, hogy mit gondol a munkájáról. Azt felelte, hogy tisztában van vele, hogy az emberek lenézik a koszos munkából élő társaikat: a kéményseprőt, a szemétszállítót, a takarítókat – ekkor elakadt a hangja, kérte, kapcsoljam ki a diktafonomat, és hagyjak fel ezzel a bolondériámmal, hogy fürkészem az embereket és kiszippantom az agyukból a gondolatokat a kis rohadt diktafonommal, na meg orvosi szakszavakkal. Azt mondta, ő már megbocsátott mindenkinek, de a szemei nem ezt sugallták. Tolvajnak nevezett, aki lelkeket lop – és én még nem láttam ilyennek.

Később mindig elrejtettem a készüléket előle, nehogy rájöjjön, hogy ismét meglopom.

Február 19-e. Összegezve a legfontosabb feljegyzéseimet a portré a következő:

Eugénia Nasz Gahal: 32 éves nő
Született : Új- Delhiben
Anyja értelmiségi, apja gyári munkás
Saját bevallása szerint szerencsét próbálni jött északra, gyerekkoráról nem szívesen beszél.
Jellemrajz a következő:
Rendkívül optimista, karizmatikus, erősen extrovertált – mindig áthatja valami természetes derű (az utóbbi túl költőinek tűnt, ezért végül kihagytam)
Feltűnősködő – exchibicionizmusra közepesen hajlamos.

Az extrovertált embereknél a gátlási folyamatok erősebbek és gyorsabbak az izgalmi folyamatoknál, így viszonylag erős inger szükséges ahhoz, hogy az idegrendszer izgalmi állapotba kerüljön, ezért ezek az emberek ingerkeresők lesznek.

Az extrovertált ember társaságkedvelő, sok barát veszi körül. Szereti az izgalmakat, a kockázatot. Impulzív, hajlamos az agresszióra. Mivel folyton megoldandó feladatokat hajhász, olykor többféle személyiség kialakulására is szüksége van; róluk beszél úgy a pszichológia, hogy többszörös személyiségek. Gina valamennyinek megfelelt, az utóbbiban még nem vagyok biztos, de ez sok mindent megmagyarázna. Arra, hogy szedett-e valaha antidepresszánsokat, nem tudott felelni.

Szépen lassan feltárta nekem a világát, de ma már tudom, ez csak egy pici szelete volt annak, ami valójában ő volt. Valóságos csoport gyűlt köré, és már azt is elfelejtettük, hogy miért jött ide.

Márciusban megköszöntöttem, és ő arra a mondatomra, hogy azért nem kerestem néhány napig, mert láttam, jó kis társasága van, legnagyobb megdöbbenésemre az felelte: „Igen, hatod magammal voltam és nagyon egyedül”. Gina tipikus példája volt a magukat őrlő, kifelé folyton energikusnak látszó extrovertált embereknek. Akkor láttam utoljára.

Hibázott, mert mást akart, mindig mást, ami lehetséges, és ezért nem volt rest játszani és hinni. Tudnia kellett volna, hogy ez így és itt nem lehet. Azt hiszem, az ő világa és a miénk között számára nem volt éles határ. Mindig attól félt, hogy ellopják a lelkét, pedig valójában ő volt az, aki közülünk a legtöbbet lopott. Talán ezzel kárpótolta magát, hogy csak egy takarítónő lehetett. De néha felteszem a kérdést: vajon tényleg beteg az, aki nem akar mást, csak szeretni?

Munkásszállói otthonában találtak rá holtan. Szobája falán több képet is őrzött hazájáról.

A teste mellett egy papír hevert; miközben a rendőrök bontogatták, egyikük gúnyosan megjegyezte: „Belehalt a nagy boldogságába!”

Nem olvastam végig a leveleket, nem akartam tudomást venni róla…

A záró sora ennyi volt: „Ha meghalok, állva temessetek el, egész életemben térdepeltem.”

CéhKaptár

Non, non jamais

Monsieur C. verejtékező homlokkal ébredt. Égette beleit az este éhgyomorra elfogyasztott vodka, amelyet a megbízott szerb külügyi attasé lakosztályában ittak. Szájában a prémium márkás, mégis olcsó hatást keltő román szivarok fanyarkás íze keveredett a hányáséval. A kellemetlen szájízt egy korty pilsenivel próbálta orvosolni. Nem rég még a győzelem édesen pezsgős íze volt a szájában, az íz, amelyről azt hitte, élete végéig érez majd, a havanna illatú bálteremben, ifjú francia hajadonok, tábornokok, angol, olasz és amerikai diplomaták társaságában eltöltött éjszaka után. Még fülében csengett a Marseilles, de csak recsegve, darabosan, mint mikor a gramofon tűje meg-megakad a bakeliten. Éppen így vette magára ruháit is az íróasztalnál ülve, komótosan, meg-megtorpanva, előbb a kétnapos zoknit, majd a rúzsfoltos gallérú inget, aztán a nadrágot, a nevesincs szálloda legnagyobb, de nem éppen legszebb szobájában, amikor betoppant a takarítónő. Monsieur C. egy halk mordulással viszonozta a köszöntést, majd tovább küszködött, hogy bedagadt lábára erőltesse cipőjét. A takarítónő szélesre tárta a szoba ablakait, utat engedve a napfénynek és a tiszta levegőnek. A közelgő nyár illatát sodorta a szél be az ablakon. Monsieur C. nagyot tüsszentett, az orrváladékát jobb híján egy térképlapba törölte, amely ott kallódott már napok óta az íróasztalon, és amelyen holmi vasútvonalak kacskaringóztak, futottak szét, és tartottak össze kimondhatatlan nevű városok között. Nem törődve a számára ismeretlen szláv nyelven nem tetszésüknek hangot adó lányokkal, a takarítónő elkezdte lecserélni az ágyon a lepedőt, amelyen két kis piros folt jelezte, hogy az éjjel újabb két honleány teljesítette kötelességét, hazája iránti mérhetetlen szeretetéről téve tanúbizonyságot. A két lány, akik egyébként szerbek voltak, de lehettek volna csehek vagy szlovének is, mert a takarítónő akkor sem értette volna mit beszélnek, mint ahogy azt a kettőt, akik tegnap voltak soron, és egyébként románok voltak, de ebből a szempontból, mármint a takarítónőjéből lényegtelen, hisz nem azért fizetik, hogy beszéljen, hanem éppen hogy hallgasson, meg persze, hogy rendbe tegye a szobát, mint mindig. A két lány összekapdosta ruháit, és indulóra fogta. Monsieur C. lassan összeszedte magát, megigazította a tükör előtt nyakkendőjét, majd vette a kalapját, és kisietett a szobából, magára hagyva a takarítónőt.

A teremben hárman voltak. Egy román tábornok, akinek fényes, hegyesre pedert bajsza szuronyként villódzott horgas orra alatt, egy mogorva képű szerb diplomata, akinek a körme alatt sötét piszok, talán alvadt vér parázslott, és egy fiatal cseh ügyvéd, aki még új volt a társaságban, ezért meghúzódott hátul a terem végében kifeszített piros-fehér-kék trikolor alatt. A tábornok éppen azt ecsetelte szerb kollégájának, hogy milyen – katonai terminussal élve – taktikai manőver volt Bukarest feladása, és a látszólagos békekötés időnyerésre irányuló cselvetése, amely véleménye szerint megfordította a háború kimenetelét. A szerb egykedvűen hallgatta, és csak néha tett hozzá szerény gesztusként egy fejbiccentést vagy egy egyetértő hümmögést. Csak akkor horkantott egy hangosabbat, amikor a tábornok épp azt kezdte el ecsetelni, mennyi jót tett a Román Királyság hazájának, mármint a szerbének, de még idejében álcázni tudta egy jól irányzott tüsszentéssel, amelynek egy része a tábornok plecsnikkel tűzdelt egyenruháján landolt. „Majd meglátjuk” – ezt már csak gondolta, hiszen agya már egészen máshol járt, túl lövészárkokon, bekerítő harceljárásokon és utánpótlási vonalakon, „majd meglátjuk, ki-ki maga érdeme szerint hasíthat a tortából!” Szeme előtt végtelenül hullámzó búzamezőket látott, matrózruhások kaszálták és hányták kévébe a kalászt. Amíg e szürreálisnak nem kevésbé mondható jelenetről álmodozott, belépett Monsieur C.  „Bon jour, bon jour, Uraim, térjünk a tárgyra! Sok dolgunk van, nekem meg úgy ég a belem, mintha a pokol összes tüze bújt volna belém.” Az ifjú ügyvéd is közelebb somfordált, s a négy férfi egyszerre görnyedt az étkezőasztalra kiterített hatalmas térkép felé. – „Született azóta konszenzus a kérdésben uraim?”  kérdezte, s közben a román és a szerb felé sandított. Azok egymásra néztek, majd Monsieur C.-re, majd megint össze, megint szét, aztán a szerb a cseh szemébe nézett, mintha tőle várná a választ, de az csak lesütötte a szemét, és a térképre meredt. Monsieur C. várt egy darabig majd folytatta. – „És ön fiatalember? Ma sem szól semmit?” – a cseh még mindig a térképet bámulta. – „Nem gondolják, hogy egy kissé túlbecsülik érdemeiket, és nagyobb koncra vágynak, mint amit meg bírnak emészteni? Transsylvania, a Felföld meg a Bánát, vagy hogy a búbánatba hívják, rendben. Na de a Tiszáig?! Meg a szénbányákat, a vasérctelepeket, a vasútvonalakat is, ez abszurd. Miért nem osztják már mindjárt az egészet három részre? Hát ennyire utálják ezeket ott? Nekem aztán végül is egyre megy, csak épp úgy gondolom, ez a személyeskedés nem old meg semmit, csak újabb viszályt szül, arra meg csak megint mi faragunk rá!” De erre már aztán mindhárman egyszerre húzták ki magukat, és egymás szavába vágva kezdték felhozni érveiket. – „Nem lehet, nem, nem soha, hogy fennmaradjon ez a szégyenkaloda!”  toporzékolt magából kikelve a szerb. – „Igazságot! Magyarországnak vesznie kell, hisz ugyebár kollektíve bűnös, akárcsak Ausztria vagy a németek a háború kirobbantásáért”  hűvös okfejtéssel így a cseh. –„Az már igaz is, éppen, mint hogy Dákia román föld volt, és az is marad!” – toldotta meg a román. S mondtak még egyebet is, cifrábbakat, és úgy összességében szentistvánostól, ferencjózsefestől, turulos-aranyszarvasos szittya-hunostól jobb napokat kívántak szomszédjaiknak. S mivel Monsieur C. látta, hogy a tárgyalás immár elvesztette konstruktív jellegét, igazából már akkor, amikor belépett, s hogy a felek még egymás között sem képesek a vitatott határok felett állást foglalni, berekesztette maga részéről az ülést, és elment ebédelni, meg talán bevenni valamit fájó gyomrára.

 

Este a tábornok adott fogadást a lakosztályában. Nemcsak azért, mert épp ő volt a soros, mármint ami a vendéglátást illeti, hanem abból az apropóból is, hogy most ünnepelte hatvanhatodik születésnapját. Erre az alkalomra különleges meglepetésként az óriási mennyiségű sör, vodka és örömlányok mellett francia pezsgővel, és egy nagy, asztalnyi méretű tortával készült, amely stílszerűen, az általa s társai által mélyen megvetett és gyűlölt szégyenkaloda-országot ábrázolta, s amelyet az est fénypontjaként kívánt majd felvágni kisebb szeletekre az összegyűlt vendégek jelenlétében. Szemei kéjesen forogtak szemgödreiben, mikor erre a jelenetre gondolt, mert magát már úgy látta, mint aki nem egyszerűen egy tortát szel darabokra, késével átvágva a csoki-, krém- és piskótarétegeken, hanem mint aki egyenesen azt a fent említett gyűlölséges országot cincálja ízekre, folyókat, hegyeket, városokat, sőt embereket nyisszantana ketté lángpallosával. Ily módon az előkészületek rendben is zajlottak, lassan szállingózni kezdtek a vendégek is, előbb a kurtizánok, akik közt voltak franciák, olaszok, románok, szerbek, még egy-két holland is. Utóbbiak egy hónapja érkeztek, hogy felváltsák a brit és amerikai lányokat, akiket felsőbb utasításra hazarendeltek országukba. A pohárköszöntők és a kölcsönös diplomáciai bájcsevej után, amelyen többek között néhány baráti- és gazdasági szerződés is szóba került, megkezdődhetett a féktelen tivornyázás, eszem-iszom, és pajzán incselkedések a nem éppen szende szűz kislányok rovására. Nehéz lenne leírni azt, ami ott folyt, beszélhetne a másnap tapasztaltakról a takarítónő is, ha csak még mindig nem a hallgatásért kapná a fizetését, de a napja még így is árulkodó, hiszen negyven üres pezsgős-, kétszerannyi vodkás üveget szórt a szemétbe, nem beszélve a bokáig érő szemétről, cigarettacsikkekről, szivarvégekről, törött poharakról, tányérokról, és kupacokba hányt használt óvszerekről. Tekintve a harmincfős társaságot, amelyből húszan űzték a legősibb foglalkozást, a fogyasztás, ha rendszeressé válna szélesebb körben is, kimondottan élénkítőleg hathatna a háború alatt fellendült, de a néhány napos győzelem okán érzett örömmámort követően visszaeső szesziparra. Monsieur C. későn, éjfél felé toppant be. Erősen kapatos volt, látszott rajta, hogy mint lelkiismeretes patrióta, idáig ő is a hazai szeszipar megmentésén fáradozott. Zakóján éktelenkedő apró borcseppecskéken vörösen csillant meg az olcsó kristálycsillár-utánzatra emlékeztető lámpa fénye, szájából és altestéből egyaránt szivárgó gázok hangja, és néminemű odeur töltötte meg a helyiséget, jelezve, hogy délelőtti gyomorbántalmai még nem szűntek meg teljesen. – „Áh, Monsieur President, örülök, hogy mégis betért hozzánk ezen az estén!”  mondta a tábornok a tőle telhető legnyájasabb franciasággal, melynek következtében Monsieur C. zakóján a borcseppek mellé némi nyál is felkerült a repertoárba.  „Éppen most akartuk felvágni a tortát, megtisztelne, ha Ön kezdené meg!”  s már nyomta is a kést Monsieur C. kezébe, amit vonakodva ugyan, de elfogadott. Közelebb lépett a tortához, felé görnyedt, akárha egy térképet látna, sokáig bámulta a marcipánból megformázott hegyvonulatokat, folyókat, városokat jelölő mazsolaszemeket; a torta egy igazi, remekbe szabott alkotás volt. Peregtek a percek, mindenki meredten várta, mi fog történni, de nem történt semmi. Aztán vártak tovább, ki töri meg végre a csendet legalább egy apró köhintéssel, de semmi. – „Monsieur Général, jól érzi magát?” – kérdezte a szerb. – „Nem inna egy pohárkával?” – Monsieur C. ránézett, majd a tortára, megint a szerbre, megint vissza az asztalra, majd a körülötte állókra, ledobta kést a földre, majd két kézzel beletúrt a torta közepébe, kitépett egy jókora darabot, és megkóstolta. Elfintorodott, szájában émelyítő ízt érzett, hányinger fogta el. – „Ezt küldjék el A. grófnak, a többi a maguké!” – mondta, majd beletömte a kezében lévő maradékot a szerb zsebébe, aztán sarkon fordult, és kibotorkált, magára hagyva a díszes kompániát. Mindenki megrökönyödve állt, egyesek viccnek vélték, mások azt gondolták, az öreg megbolondult. – „Agyára ment a békekonferencia. Ezek a franciák csak a háborúhoz értenek. Nem tudnak mit kezdeni a békével”  dohogott magában a szerb. – „Folytassuk azért csak, emberek, menjen a fenébe! Ki kér egy szeletet?” – próbálta visszazökkenteni a rendes kerékvágásba az est folyását a kínos, és kissé különös közjáték után, de tortát senki sem kért, lassan mindenki indult vissza saját szállására. A cseh, a szerb és a román hajnalig maradtak, de csak hárman, az asztal körül ültek, s egy szót se szóltak. A kurtizánok is nyugodni tértek, miután éjfélkor azon a hármon kívül egy lélek sem maradt. – „Csak ne vesszen már kárba e remek sütemény, amondó vagyok Uraim!”  szólalt meg végül a cseh. Körbeadott egy-egy villát, s enni kezdték a torta romjait.

  

Monsieur C. későn, verejtékező homlokkal ébredt. Szájában még érezte a marcipán édes ízét a hányáséval keveredve. „Ilyen hát valójában a győzelem íze? Soha, nem, nem gondoltam volna.” Az ágya üres volt, a lepedő tiszta. A földön aludt. Az asztalon egy felbontott levél A. gróftól, egy térkép vöröslött. A takarítónő belépett az ajtón, s mert látta, hogy itt most nem sok dolga lesz, csak kinyitotta az ablakot. A szél messziről kongó üresség zaját hozta magával. Valahol harangoztak. Gyönyörű nyári nap volt.

CéhKaptár

Végzetes nyerítés

pacifista abszurd

1.

Az emberiséget régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy létezik-e még egy valódi intelligenciával bíró civilizáció az univerzumban.

Erre a kérdésre 2012 őszén, halloween napján kaptunk választ, amikor Washington egén azonosítatlan repülő egység bukkant fel. Miután a légi irányítás hiába próbált választ kapni tőlük, tüzet nyitottak a Fehér Ház irányába szálló, meglehetősen különös színű és formájú űrsiklóra.

A lövedékek meggymagokként pattantak le a szerkezetről, nagyfokú riadalmat kiváltva a Fehér Ház biztonságára ügyelőkben.

Semmi sem akadályozhatta meg az űrszekerek landolását, amely súrlódás nélkül megtörtént. Az egyébként kiváló CIA-s biztonságiak most csalódást okoztak elnöküknek. Bénultan figyelték a kinyíló ajtót, a pilóta szállt ki először, enyhén foszforeszkáló, nyúlós anyagú, gumiszerű sisakban és ruhában. Barna ló arcát sörény keretezte, mint valamiféle lobogó glória és furcsa ügetéssel lóugrásban mozgott. Hátul a ruhájából egy bozontos farok csóválódott ki.

Utána kilódultak a többiek, akik bizonyos tisztelettel követték. Úgy néztek ki, mint a jól megtermett vadlovak, két lábon. Fegyver nem lógott sem a kezükben, sem az oldalukon, de így is sokkoló látványt nyújtottak. Hatan voltak összesen. A magabiztosan sétáló lények átvágtak a füvön. Ekkor a hadügyminiszter, Mr. Law elfúló hangon bár, de megszólította a kentaurszerűségek vezetőjét.

– Helló! Mit akarnak? Válaszoljon, vagy kénytelen leszek lövetni – mondta kedvesen. Igazából nem várt választ, hiszen azt sem tudta biztosan, valóság ez, vagy álmodik.

– Az elnökkel szeretnék beszélni – mély és zengzetes hangon szólalt meg a mitológiai megjelenésű idegen, tökéletes anglósággal vagyis angolsággal.

– Egy ősi civilizáció üzenetét hozom, amely a tiéteknél sokkal fejlettebb. Már régóta figyelünk benneteket és sok mindent tudunk rólatok. A nyelveiteket, a primitív szokásaitokat. Erőszakkal semmire sem mentek ellenünk – nézett szemrehányóan a rájuk szegezett fegyverekre. – És hogy bebizonyítsam, ez nem lózung, mutatok valamit. – a lólény vagy lényló megeresztett egy horkantást, nem afféle torokból vagy gyomorból jövő ízeset, hanem csak egy múló pici horkot, csak úgy lazán két fog közül. Az eredmény drámai volt: az összes 30 méteres körzetben található fegyvert azonnal vastag rozsda borította el.

– Gyorsan romló a humán fegyverzet – közölte tárgyilagosan –, hamar korrodálódik. Szóljon az elnöknek, hogy megérkeztek az űrlovak.

– A zűrlovak – dadogta a szerencsétlen politikus elhaló hangon és sarkon fordulva besietett a lassan nyíló ajtón.

2.

Barack Obama az Egyesült Államok Nobel- békedíjas elnöke épp egy Marilyn Monroe filmet nézett a lakosztályában. Kikapcsolta a telóját is, hogy ne zavarja a mű és az omlós, finom habroló élvezetében. Imádta nassolás közben nézni ezt a filmet: Kallódó emberek… Micsoda film, micsoda színésznő. Ilyenkor tudta irigyelni Kennedyt. Kennedy és Philip Marlowe voltak a példaképei. Ők aztán tudtak bánni a nőkkel.

Előző évben kiadott önéletrajzában külön fejezetet szentelt a nagyszerű, tragikus sorsú színésznőnek, aki Marlon Brando mellett kedvenc színésze volt.

Law ekkor rontott be és Obama kezdte sajnálni, hogy nem zárta be az ajtót.

– Florian, mi a lófasz van? – csúszott ki az elnök száján, némi felköhögött habroló maradvánnyal együtt, amit ijedtében félrenyelt.

– Még ha csak az lenne, de itt van az összes többi testrészük is.

– Pszichológus mikor látott? – szedte össze magát a prezident.

– Azok mind csalók – mondta a hadügyér szenvedélyesen, hiszen a szcientológia lelkes híve volt. – De nem ez a lényeg, hanem hogy itt vannak az űrparipák… egy egész kolónia.

Ekkor megjelent egy loboncos sörényű lófej a háta mögött.

– Sürget az idő – szólott –, beszélnem kell az elnök úrral.

Obama elnök arcszíne Jackosra váltott a döbbenettől az űrlovat meglátva.

– Menjünk a tárgyalóterembe – mondta sípoló lélegzettel és határozottságot mímelve megindult, de alig érezte a padlót a lába alatt.

Leültek egymással szemben. A lóvezér és az elnök. Sisakját már levette, mellette két oldalt tomboló tekintetű, izmos „emberei”.

Az elnök mellett Law, és olasz származású alelnöke, Carlo Ippico. A sajtó szerencsére még nem sejtette, milyen történelmi megbeszélés van lezajlóban. Fölöttük az amerikai zászló.

– A nevem egyetlen földi nyelven sem mondható el. – mondta az űrló. – Legyen, mondjuk, Szilaj. Az volt az első földi film, ami tetszett. Igen, Mr. Obama, tájékozott vagyok a Föld dolgairól. Régóta figyeljük önöket, rendkívül fejlett technikánk segítségével.

– És honnan jöttek? – piszkálgatta Obama az asztalon lévő cserepes lótuszt.

– Bolygónk neve nem lényeges, legyen elég annyi, hogy a Göncölszekér egyik csillagán élünk.

Mesélt pár általánosságot, de Obama hamar a lényegre tért.

– És mi utazásuk célja?

– Két lehetőség van, Obama. Vagy népeink örök barátsága, és ezt ki kell érdemelni, vagy…

– Vagy?

– Valóra váltjuk a maja indiánok jóslatát, a világvégéről. Elszabadítjuk a végzetes nyerítést, a legpusztítóbb fegyvert, ami csak létezhet. Kérdezze meg velünk dacoló miniszterét, mit tudunk tenni egy apró horkantással.

– De miért tennék ezt? – kotyogott bele Ippico olyan hangon, mint egy rémült kotlóstyúk.

– Valaha a földi lovak és mi egy fajból származtunk, egy család voltunk. Aztán évmilliókkal ezelőtt elváltak útjaink, és a földi lovak elkorcsosodtak, nagyrészt az embernek köszönhetően.

A mindent legázoló ember a fajtánk elnyomója és kihasználója, és akkor még nem is beszéltem a lókolbászról! Biztosak lehetnek benne, ha a megadott határidőn belül nem kötünk alkut, akkor eljön az apokalópszis. Ez pedig az emberi történelem szomorú epilógusa lenne.

– Mi a másik út?

– Valami apróság, ami boldoggá tenné az űrlovak társadalmát, amit mi nem ismerünk. Cserébe megkímélem fejlődő társadalmatokat – diktáló hangja kicsit zavarta Obamát, de békés (ill. béke-díjas) ember lévén hajlott a kompromisszumra.

– December 21-én bevetjük a végzetes nyerítést és megismertetjük az emberekkel a halál melódiáját. Addig van majd két hónap. Sok sikert elnök úr. Én őszinte drukkolója leszek.

3. 

A világ, megismerve a történetet, feszülten filózva várta, eljön-e a halá,l azaz „Ló Black” és vele az emberiség vége, vagy pedig űrló és ember, a két nemes faj egymásra talál.

Teltek a napok és múltak is. Mindenki a megoldáson melózott, oroszok és csecsenek, arabok és zsidók, hutuk és tuszik, bosnyákok és szerbek is, azon dolgoztak, hogy megtalálják azt a valamit, amit az űrlovak nem ismernek és vágynak rá. Nem akart senki egy új holocaustot.

Tudósok kutatták, miből állhat, és mi lehet a végzetes nyerítés hatásmechanizmusa, de még a fegyverrozsdásító hork rejtélyét sem tudták megállapítani. Az egyetlen, amire rájöttek, hogy itt már a Hammerite sem segít.

Voltak, akik szerint mindenféleképp elpusztítják az emberiséget a vérszomjas paripák, akik járművükbe visszavonulva vártak. Egy este ismeretlenek az űrszekérre dobtak egy atombombát. Szerencsére, senkinek nem történt baja, mert az űrlovak időben hatástalanították, bár rájuk egyébként sem hatott volna. Obama elnök rengeteg e-mailt kapott, amit titkárai olvastak, akárcsak leveleit. Az elnökig el sem jutott. Egy kivétellel. Egy hollókői magyar nő írta, angol nyelven. Azt állította, tud valamit, ami esetleg segíthet, de nem ezért kapta azonnal kézhez az elnök, hanem mert volt benne egy ajándék is. Egy saját készítésű leporelló Marilyn Monroe eddig ismeretlen fotóiból, mivel a nő az elnök könyvét olvasta és tudta, így komolyabban veszi, és nem kerül a levele parkoló pályára. Ígérte, van még több kép is. Obama tanácskozást hívott össze.

– Vajon tudhat valamit ez az írásából ítélve idősebb magyar nő?

– A magyarok lovas nép. Ez való. Többet tudhatnak a lovakról, mint bárki más – vélte Ippico. – A gulásuk egész finom, bár a kumiszt nem ajánlom kóstolásra. És vigyázzon a bukaresti kagylóval. Könnyen elcsapja az ember hasát.

– Bukarest nem Magyarországon van – mondta Obama –, hanem Albániában. Döntöttem, felkeresem ezt a Pék Jankát Hollókőn.

Obama titokban és szólóban utazott Magyarországra, miután egy szabóollóval megigazította felesége szőke parókáját, amelyet a fejébe nyomott és sarlóbajuszt is ragasztott hozzá.

Egy Lovas Flóra nevű, vidám, barátságos és igen vonzó külsejű magyar lány mellé szólt a jegye, aki már nem először járt kint Amerikában, és mint kiderült, Debrecenbe tartott.

Miután szerencsésen elkerülte a gépeltérítő kalózok, a reptéri rablók és aluljáróban lóvét kérő kolduló szerzeteket és rosszcsont nebulókat, Budapest lehangoló aszfaltdzsungelében találta magát. Nem igazán tudott eligazodni. Nem volt nála tájoló. Szerencsére egy Pálóczi nevű debreceni amatőr színész–rendező segített neki megkeresni a távolsági buszmegállót és nemsokára már Hollókőn volt.

Becsöngetett és egy öreg néni sietett ki, kezében vasalóval. Szőke haja és a rózsaszín csókálló rúzs ellenére is látszott rajta, hogy legalább nyolcvanéves. Nem volt meglepve, inkább mintha várta volna Obamát.

– Gyere be, Peachikém! – az elnöknek, aki egy németországi 2009-es látogatás óta tudta, mit jelent magyarul a keresztneve; nem ettől lett piruló az ábrázata, hanem az aszott, de koránál fiatalabbnak látszani akaró néne tekintetétől.

Bent a házban a barátságosan duruzsoló cserépkályha ontotta a meleget.

– Ugye, jó idő van? Tudod, van, aki forrón szereti – csippentett a szemével a néni.

– Igen, ez találó analógia ilyen időben.

– Pék Janka Norma vagyok – mondta miközben folytatta a vasalást –, és hidd el, azoknak a bitorló űrlovaknak, tudom, hogy mi kell. Nem hiába élek itt közel 50 éve! A lovaknak lelkük van és én ismerem minden rezdülésüket.

– És van még Marilyn Monroe-s képe?

– Akad fiam, akad. De most nem ez a legfontosabb.

Janka néni finom, de eléggé kalóriadús vacsorát tálalt Obama elé, desszertnek somlói galuskát, végül egy pikoló jófajta házi sört, tetején komlódarabokkal, és utána beszélgettek a világ folyásáról.

A néni nehezen akart a tárgyra térni. Szívta a Musztáng nevű olcsó magyar cigit és mesélt:

– Háromszor is férjhez mentem, de nem volt szerencsém a férfiakkal. Az első férjem egy könyvelő volt, szörnyen jelentéktelen ember, a második egy jóképű apollói testű focista, aki viszont szörnyen birtokló volt és gyakran meg is vert. A harmadik egy író, ő meg túlságosan elvont entellektüel volt és nem értett meg igazán.

Obama lassan kezdett fáradni, az állólámpa fénye kezdett előtte összemosódni.

– A legnagyobb szerelmem nős volt… az öccsével is volt egy kis afférom, de őt igazán szerettem. Bármit megtettem volna érte, bármit! Emlékszem, mikor piknikeztünk a Niagaránál! Ő viszont becsapott, kihasznált. Könnyen botló típus volt. De nem akarok mocskolódni. A kis huncut csaló. Mégis szerettem. Te éreztél már ilyet, Peachikém?

– Hát… talán, amikor fiatal voltam még, tanuló. Michelle-t nagyon szeretem meg minden, de.. öreg vagyok én már ehhez.

– Soha nem lehet hozzá elég öreg az ember, ezt hidd el nekem. Te megcsaltad valaha a nejed?

– Nem igazán… nincs nekem ehhez se időm, se kedvem. Meg van lelkiismeretem is. Talán egy emberrel tudnám megcsalni, de ő már rég halott.

– Kivel?

– Hát, Marilyn Monroeval! Ahogy az tudja mondani, hogy subilididubiliduppidu!

– Akkor tedd meg, Peachikém! Én vagyok Marilyn Monroe! – Janka néni dévajul mosolygott a hajhálója alól -, subilididubili…! – Ekkor esett ki a műfogsora, a néni a guruló protkó után vetette magát.

Obama, aki a döbbenetében a nyelvébe harapott, ezt dadogta: – Malilyn Monloe…

– Igen, tudod Peachy – rakta vissza a fogait Janka néni -, nekünk, sztároknak többnyire vannak dublőreink. Nekem is volt, bár ezt titokban tartottuk. Ez megterhelő volt neki, és egyszer véletlenül túladagolta az altatót. Ostoba baleset volt, de ez lehetőséget adott nekem, hogy új életet kezdjek. És hogy bosszút álljak az engem elárulón… Miután megöltem Kennedyt, sokfelé jártam, és végül miután volt két magyar férfi az életemben, egy Miklós nevű hungarológus, és egy Lóránt nevű talajkutató geológus, itt Magyarországon találtam meg a lelki békémet, ezen a kedves tájon. Aztán olvastam a könyvedet és rájöttem, te szeretsz engem. Te lettél az utolsó mentsváram. De kérlek, mondj már valamit!

Obama először nem hitte el, amit hall, de a fényképalbum és egyéb papírok nyilvánvalóvá tették az igazságot.

– Nos, mire vársz? – súgta a fülébe a simuló néni, miközben megragadta a férfi pólóját. – Izzik a csiklóm a közelségedtől, te csődör! I love you… Harminc éve nem voltam férfival…

Izgatónak szánt szavai ellenkező hatást értek el.

– Tessék ezt abbahagyni – mondta sumákolón Obama -, mert rászabadul a világra a halálós nyerítés.

Marilyn vádlón nézett rá: – Te is olyan tapló vagy, mint a többi férfi, de legalább most kimutattad a fogad fehérjét. Biztos, kövérnek találsz… na, jó. Legalább megváltom a halálos bűnömet egy jócselekedettel. A megfejtés: kockacukor. Ez, és csak ez, ami segíthet. Kennedy és pár akkori CIA-s tudott az űrlovakról, és arról is, ami segíthet ellenük, csak eltitkolta. Rajtam kívül senkinek nem mesélt róla. Ha ez sem használ, akkor tényleg jön a végzetes nyerítés. Ügyelj rá, hogy ne diabetikus kockacukrot vegyél. A fruktóz-glükóz szirupos panccsal nem tudsz becsapni egy lovat.

Obama indulóra fogta a dolgot, és búcsúzóul – erőt véve magán – egy puszit nyomott kedvenc filmcsillaga orcájára.

4. 

A kockacukor tényleg megmentette az emberiséget. Az űrlovak nem ismerték eddig, és rögtön megszerették. Hazamentek, de örök űrló-ember barátsági szerződést kötöttek, és időről időre kockacukorral megrakott űrszekerek indultak el a földről. Obama elnök javaslatára pedig az egész világon betiltották a lókolbász és más lóhústermékek forgalmazását. A lófasz, ló fütyi, lószerszám kifejezések a rasszista gyűlöletbeszéd kategóriába kerültek, és mint ilyet, szigorúan büntették.

Az űrlovak boldogok otthonukban és nem jönnek többet a számukra igénytelen földre, de az emberekkel világhálón (lóblog, lóchat, lócam stb) tartják a kapcsolatot, sok barátság épült így ki űrló és ember között.

Obama elnök új kedvenc filmcsillaga Vivien Leigh, aki remélhetőleg tényleg meghalt. Janka néni, a hollőkői megmentő szerepéről Obama semmit sem mesélt, csak egyszerűen elküldte neki postán a Nobel- béke díját.

Ahogy öregszik, Obama úgy gondolkozik azon, vajon megvannak írva valahol a dolgok vagy mi irányítjuk őket, és hogy egyáltalán milyen lehet vagy lehetett volna a végzetes nyerítés.

CéhKaptár

Behatolás

Nehéz itt kint levegőt venni, nagyon nehéz, mintha sűrű, ragacsos mézet próbálnék az orrommal felszívni, szinte érzem, ahogy a tüdőmben lassan szétkenődik, hörgőim kavargatják, ahogy harcolok egy újabb adagért, a lélegzést itt akarni kell, akarni azt, hogy ebben a tömény anyagban legyen oxigén, ami életben tart. Ezt nem lehet megszokni, ez nem olyan, mint a fájdalom, ami belemar a testbe, marcangolja egy ideig, talán tovább is, de a koncentráció már máshová céloz, talál, süllyed a fájdalom, lejjebb kerül, hogy beledöglünk-e, azt várjuk, és nem azt, hogy fáj-e még. De levegőt venni kell, és ha nem megy, akarni kell, küszködni vele, dülleszteni a mellkast, majd akarva visszahúzni, közben lehet utálni a mézet, irtani a hörgőket gondolatban, hogy több hely legyen odabent, lám, felesleges volt még két tüdőt növesztenem, így is kevés ez, vagy a lég tömény.

A lábaim is csak belegabalyodnak, összegyűrik, mintha egy halom szennyesről próbálnék elrugaszkodni, folyni szeretnék, csak folyni előre, vagy legalább ha pegazus lehetnék, szárnyakkal biztos könnyebben sajtolnám magam alá a semmit, ezt a sűrű semmit, az űrt, vágta-hiszemben már majdnem ott vagyok. Cél az a kék és zöld színű gömb, fehér árnyacskák úszkálnak körülötte, a miénk nem így néz ki, a körül csak a szürkeség gomolyog, az barna és rücskös, szaga is van, csak nem lehet mondani, törvény tiltja, hogy büdös. Már mindjárt ott vagyok, érzem, hogy vonzani kezdett, húz magához ez a kékség, pedig messze még a gravitációs tér, de már nem lélegezni akarok, hanem ott lenni, tudni, mi van a fehér árnyacskák alatt, tudni, mi a zöld, ismerni azt, ami kék.

Sörszínű kancám farába harapni nem volt soha olyan édes, mint itt a levegő.

CéhKaptár

Az novakrúl való paródia

amelyben a költő a népdalok örökérvényű voltát dícséri
Ad notam Által mennék én a Tiszán

Által mennék én a NASA kapuján, kapuján, de kapuján.
Felrepülnék lovammal a Hold után, lovammal a Hold-útján.
Ott lakik a Hold udvarán a lovamnak pajtása
Piros szalag, zöld pántlika fonva van az ő sörény hajába.

Által menni de én bizony nem merek, nem merek, de nem merek.
Mert a NASA szkafanderes sok embere megkerget, de megkerget.
Mind azt mondják bolond biz’ ez, mit keres az űrhajón,
S elveszejtnek még mielőtt kicsi lovam gyors’ repülni megtanul.

CéhKaptár

Az ígéret

A Nap ugyanúgy világít az ég tetején, mint máskor. Arcomon érzem a melegét, látom, ahogy sugarai beragyogják körülöttem a méhektől zümmögő tisztást. Az égen csupán néhány apró, fehér felhő hajózik kelet felé, pedig a szél még csak nem is lengedez. A fák levelei mozdulatlanok, a tisztáson álldogáló virágok sem hajladoznak a föld felé.

Meleg van. Lovam lehajol, hogy falatozzon egy nagyobb fűcsomóból. Nyugodtnak látszik, ahogy én is az vagyok. Ez a hely mindig megnyugtatott. De nem is csoda, hiszen azért csinálták.

– Hol vagy, Patrik? 

Az üzenet váratlanul ér, kissé megremegek. A diszkrét, áttetsző ablakon a Bob által írt üzenet karakterei sötétlenek.

– Most inkább egyedül lennék, ha nem gond – válaszolom. – Fáradt vagyok.

– Ugyan már, miben fáradtál el? Ne hülyéskedj, mondd meg hol vagy, beszélnünk kell!– érkezett a türelmetlen válasz.

Lemondó sóhajom elvegyül a méhek zümmögése között. Felnézek, és bemásolom Bobnak az adatokat.

– FZ 5379-es szektor. A hatos Porton gyere és hozz magadnak lovat is!

– Lovat?? Na jó, ha te mondod, csatolok egy… – Bob karakterei kissé idegenkedve halványodnak el, de látom, hogy útnak indul.

–… lovat is! Szevasz, pajtás! – Bob megveregeti a vállam, ahogy mellém lépdel a szürke kanca hátán. – Mit csinálsz te itt?

– Csak nézegettem ezt a tisztást. Megnyugtat a méhek zümmögése, meg a napsütés, a virágok… Ne nézz így rám, nem a Központ küldött ide terápiára! Az már régen volt, most csak úgy kedvtelésből járok ide. De ne álldogáljunk egy helyben, gyere, nézzünk körül!

A lovamat lassú sétára ösztökélem. Szeretek lovagolni és különösen szeretem ezt a példányt magammal hozni. Alighanem a legjobban sikerült verzió, amit csak a Központban készítettek. Teljesen úgy viselkedik, mint egy igazi ló. Legalábbis azt hiszem. Ha éhes, eszik, ha szomjas, kortyol egy pocsolyából vagy patakból. Ha fáradt, jelzi, hogy küldjem vissza a memóriacellájába pihenni.

– Jól van, ha ehhez van kedved, csináld nyugodtan – mondja Bob, miközben idegesen billeg mellettem a lova hátán. – Csak ne felejtsd el soha, hogy ez az egész nem más, mint egy nagy halom bináris kód!

– Mi is azok vagyunk – válaszolom egykedvűen.

– Igen, tudom, de a Feltöltés előtt nem így volt! És épp erről akarok veled beszélni! Van egy elméletem, ami…

– Kérlek, ne fárassz az elméleteiddel! – mérgesen ránézek. – Pont azért járok ki lovagolni, hogy ne legyen körülöttem senki, aki ezekre a dolgokra emlékeztet.

Bob elhallgat, de közben fortyog magában.

Lassan kiérünk a tisztásról, ami tulajdonképpen egy apró kis fennsík a hegy oldalában. A lovak okosan követik az ösvényt, és mikor kiérünk a tisztást övező fák gyűrűjéből, végre elénk tárul a nagyszerű kilátás. A hegy ezen oldala kissé meredek és kopár, de néhány száz méterrel lejjebb egy patak csordogál az erdővel sűrűn borított völgyben.

Bob még mindig hallgatásba burkolózik.

– Na jó, mondd el mit találtál ki, de aztán beszéljünk másról! – csóválom a fejem megadóan.

Bob elmosolyodik, és elkezdi lelkesen és aprólékosan felépíteni a teóriáját.

– Szóval! Azt mindenki tudja, hogy a Központ azt mondja, el kellett hagynunk a Földet, és egy újabb lakható bolygót kell keresnünk. Mivel azonban az utazás olyan hosszú, és fizikailag kimerítő, hogy egy emberi vagy állati test sem bírná ki, az emberiség jó részének tudatát feltöltötték az űrhajókon lévő számítógépekbe.

– Mi az, már te is azok közé tartozol, akik a Feltöltést csupán egy legendának tartják? – félmosolyra húzom a számat. – Egyébként mikor is történt ez?

– Azt senki sem tudja, de nem is ez itt a lényeg – mondja Bob türelmetlenül. – A Központ azt állítja, hogy ha megérkeztünk az Ígéret Földjére, mindenkinek készítenek egy teljesen új, biológiai testet. Olyat, mint amilyenünk volt. Ahhoz hasonlót, mint amelyben most is megtestesülünk itt, ezeknek a gebéknek a hátán.

Önkéntelenül is elkezdem a karomat nézegetni. Teljesen emberinek tűnik. Ez a szimulációs program kiváló munkát végez. Ha a digitalizált emberi tudat már nem képes tovább elviselni a bináris kódrendszerek világát, ahol az egyének közötti kommunikáció és szórakozás személytelen és idegen, az ember betöltheti magát a szimulációs programba, ahol kiválasztja a szektort és az egyéb hozzávalókat, s máris emberi módon mozoghat és cselekedhet. Igaz, mindez hazugság, de akkor is jó elhinni. Ennek ellenére egyre kevesebb személy használja a szimulátor programokat.

– De mi van akkor, kérdem én, ha az új világban az emberi test alkalmatlan lesz a létezésre? Márpedig kicsi a valószínűsége, hogy pontosan ugyanolyan bolygót talált a Központ, mint a Föld – Bob egyre izgatottabbnak tűnik. – A válasz, barátom, a következő: valószínűleg nem bionikus, hanem mechanikus testünk lesz! Igen, valódi tudattal rendelkező robotok fognak járkálni az Ígéret Földjén, ergo végig becsaptak minket!

Bob győzelemittas mosollyal néz rám, de én csak bólogatok.

Közben szépen lassan leérünk a völgybe. Már hallani a patak csobogását, és érzem a bőrömön a fűzfák árnyékának hűvösét. A kristálytiszta vízben itt-ott feltűnnek fényes, apró halak, melyek a paták dobbanását megérezve ijedten siklanak messzebb.

– És a legszomorúbb az, hogy ezzel nem foglalkozik senki – folytatja Bob, miközben mintha észre sem venné a környezet változását. – A Feltöltés után nem sokkal még mindenki aktív volt, beszélgettek és játszottak. Aztán fokozatosan egyre többen unták meg az egészet, és hibernálták a tudatukat addig, míg meg nem érkezünk. Már nagyon kevesen vagyunk ébren. Hogy pontosan hányan, arról sejtelmem sincs.

– Bob, ebben tényleg lehet igazság – mondom neki egykedvűen, olyan hangsúllyal, mint aki le akarja zárni a beszélgetést.

– És te mit gondolsz?

– Hogy igazad van.

– De nem, tényleg… Mondd el, hogy te mit gondolsz erről az egészről! Több koponya talán közelebb juthat az igazsághoz.

– Nem hiszem, hogy valaha is megtudjuk az igazságot – válaszolom lemondóan.

– Ezt hogy érted?

– Na jó, ha nagyon ragaszkodsz hozzá… Mi a bizonyíték arra, hogy egyáltalán elindultunk? A Központ azt mondja, hogy jelen pillanatban eszeveszett sebességgel száguldunk a csillagok között, az Ígéret Földje felé. Látta bárki is, amikor elindultunk? Vagy a Feltöltés… Hiszen te is mondtad, hogy senki nem tudja, hogy hogyan ment végbe, és egyáltalán mikor volt. Könnyen lehet, hogy még most is a Földön vagyunk, amit a Központ szerint a saját hibánkból kellett elhagynunk. Vagy elindultunk a hajókkal, de valami balul ütött ki, és céltalanul sodródunk a Világegyetemben.

Ránézek Bob ijedt arcára és hirtelen megbánom, amiért ennyire őszintén beszéltem vele.

– Szóval csak azt akarom mondani, hogy amíg ezekre a kérdésekre sem tudunk választ adni, nincs értelme azon tűnődnünk, vajon milyen testet kapunk az Ígéret Földjén. Apropó, ki tudhatja, hogy az Ígéret Földjét nem kell-e majd „saját hibánk miatt” újra elhagynunk?

Bob egy ideig nem szól semmit, szemmel láthatóan gondolataiba merült.

– Tehát szerinted nem lehetünk biztosak benne, hol vagyunk, s azt sem tudhatjuk, merre tartunk és kinek a céljai szerint – mondja elgondolkodva. – Szavamra, Patrik, kíváncsi vagyok, az emberiség tudott-e valaha is válaszokat adni ezekre a kérdésekre.

– Biztos mindig is voltak Központok, melyeknek hittek és engedelmeskedtek. Ezek bőségesen ellátták őket válaszokkal.

A lovam lehajtja a fejét, hogy a patak hűs vizéből kortyoljon egyet. Megsimogatom a nyakát, s közben elhessegetem a sörényére szállt bögölyt. Felnézek egy fűzfára, ahonnan furcsa hangot hallottam. Egy rigó dalol egy vastagabb vesszőbe kapaszkodva. Elhallgat, minket figyel, majd újra dalra fakad. A lovam elindul, de Bob nincs mellettem. Visszafordulok.

– Nem jössz?

Bob szórakozottan rám néz, majd megrázza a fejét.

– Nem, ennyi most elég volt, köszi. Azt hiszem, ideje indulni. Elfáradtam… lehet, hogy hibernáltatom magam egy időre. Te… te mit fogsz csinálni?

– Maradok, és lovagolok, amíg még lehet.

CéhKaptár

A szépség istennője

Barack Obama tekintete ingázott az elviselhetetlen ízű nikotinos rágó és a szép, gyárilag sodort szálakat felsorakoztató cigarettásdoboz között. Előbbit az orvos ajánlására rágná, utóbbit a maga gyönyörűségére szívná. Egy pillanatig gondolkozott, aztán előkapta zsebéből a véletlenül ott pihenő fémgyújtót, s lángot pattintott a karcsú kanóc végén. Égett a tűz, s a dohány amorf füstkreatúrák képében menekült ki a nyitott ablakon. Megérdemlem – gondolta -, mégiscsak ma van a születésnapom!

A férfi hátradőlt a puha bőrszékben, lábát az asztalra dobta, s úgy hallgatta a Fehér Ház néma bokrainak nesztelen zörgését, melyeket a lenge fuvallat hozott be a szélcsendes időben. Szemével végigpásztázta hivatali szobáját: a szoba bal sarkában egy vállmagas szekrénysor állt, tele fontosabbnál fontosabb iratokkal, rajta sok-sok kis amerikai zászlóval, néhány plüss és porcelán sas figurával; a jobb sarkában egy kicsiny asztal volt, körülötte kényelmes, kagyló alakú fotelekkel. Szemben egy szék, a potenciális beszélgetőpartnernek, lába alatt egy széles, felületén mindenféle hívógombbal ellátott asztal terpeszkedett, mögötte meg – bár ezt már csak tudta, nem látta – egy nagy, csillagos-sávos zászló és az elmaradhatatlan George Washington portré.

Obama becsukta a szemét, s mikor egy pillanat múlva kinyitotta, akkor az egyik kagyló alakú fotel előtt egy csodálatosan szép nőt pillantott meg. Oly közel állt a fotelhez, mintha most lépett volna ki belőle. A hölgy mindenféle köszönés nélkül, angyalian kacér mosollyal az ajkán kezdte énekelni a jól ismert dalt:„Happy Birthday to You!”

A férfi elragadónak találta a lány hangját s egész megjelenését. Nem tudta, hogy a dallam simogatja jobban vagy a hosszú szempillák. Nem tudta, hogy a hangok násza vagy a vágyvörös ruha és a vastagon rúzsozott ajkak a csábítóbbak. Nem tudta, hogy a dallam ingása vagy a göndör, szőkített fürtök nyomnak többet az érzékiség mérlegén.

Felcsendült az egyszerű dal utolsó sora: „Happy Birthday, Mr. President!” A produkció végén a lány bemutatkozott:

– Marilyn Monroe vagyok, boldog születésnapot, Elnök Úr! – mondta, és könnyed gráciával térdet, fejet hajtott.

Obama cigarettájának végéről tekintélyes hamumennyiség hullott a padlóra.

– Marilyn Monroe?! Hisz Ön már több évtizede halott! – kiáltotta a férfi, s meglepetésében még a jókívánságot is elfelejtette megköszönni.

– Téved, Elnök Úr! Csupán eltávoztam az élők sorából, azzal, hogy halhatatlan lettem – szólt a lány fényes, lédús ajakbelsőit kivillantva.

– Akkor Önt nem gyilkolták meg, mint ahogy a szóbeszéd mondja?

– A legkevésbé sem. Én magam választottam a földi lét végét, s a szépség istennőjévé emelkedtem.

A férfi összeráncolta szemöldökét, de csak egy másodperc erejéig, mert a látószervei rögtön el is kerekedtek a lány két, hirtelen előtűnő, apró nyuszi füle láttán. Hitetlenkedve megrázta a fejét, és újra a vörös ruhás teremtésre pillantott, de a nyuszi füleknek már nyoma sem volt.

– Na, várjunk! Ön Marilyn Monroe, aki sok éve meghalt, de mégsem, mert istennő lett, s most itt áll előttem? – kérdezte Obama kétkedéssel a hangjában.

– Minden emberi tulajdonságnak van tökéletes megtestesítője. Én vagyok a szépségé. Tündéri bájam mindenkit elkápráztat – miközben ezt mondta, egy pár verdeső angyalszárny jelent meg a hátán, s mintha ruhája is világosabb lett volna –, vonzerőmnek, csábomnak pedig nem tudnak ellenállni – tette hozzá miközben lángra lobbantak a szárnyak, és egy szempillantás alatt porig égtek.

A férfi elhamvadt cigarettáját szorongatva ült a bőrfotelben, és hallgatott. Kérdezni akart valamit, de hang nem jött ki a torkán, csak tátogott, mint a hálóban kiabáló hal. A lány kecses léptekkel megközelítette az asztalt, és keresztülhajolva, dekoltázsát láttatva simogatni kezdte Barack Obama arcát.

A férfi elhajolt a cirógató kezek elöl, s erélyesen rászólt a hölgyre:

– Monroe kisasszony, vagy akárkicsoda, nekem feleségem van!

A lány a kellemes kebellátványt nyújtó pozícióján nem változtatva válaszolt:

– Hívjon csak Marilynnek! Az elnököket nem tegezzük, az isteneket szabad! Egyébként meg – toldotta meg elgondolkozást mímelve –, mindegyik tisztelt prezident ilyen erkölcsösen kezdte, mint Ön!

– Hogyhogy mindegyik? – nézett kérdően Obama.

– Mégis mit gondolt, Elnök Úr, csak Önhöz jövök el? Kennedy óta mindenkivel voltam. Még azokkal is, akiket nem választottak meg, csak helyettesíteni ugrottak be.

– És mégis hány elnöknél járt előttem?

– Óh, minden férfi ezt kérdezi! – játszotta meg a bosszúsat Marilyn. – Lássuk csak! – mondta, s elkezdett az ujjait hajtogatva számolni. – Kennedy, de azt még emberi életemben, Johnson, Nixon, Ford, Carter, Reagen, Bush I, Bush II, meg köztük egy Clinton. Ez pont 9. Jaj, nagyszerű, Ön lesz a 10. elnököm!

– S mondd, Marilyn – Obama furcsán ízlelgette a nevet –, mindnek a szeretője voltál?

– Persze – válaszolt a magától értetődőnek tűnő kérdésre a lány. – Mindegyik más volt. Nixonban például bosszantott, hogy olyan féltékeny típusnak bizonyult, hogy kémeket küldött rám, sőt le akart hallgattatni, csak fény derült a turpisságra. Egy istennőt, ugyebár, nem lehet átverni. Bosszúból meg is buktattam a Watergate-üggyel. Reagent, őt kedveltem, a színészek mindig is tudtak szeretni. Bush II pont Nixon ellentéte volt, ő el akart küldeni Közel-Keletre, hogy növeljem a katonák morálját, mint anno Koreában. Mondtam neki, hogy egy istennő elfogadja az imádatot, de ezt propagandacélokra nem használhatjuk fel.

– Érdekes, ezekről az ügyekről soha nem cikkezett a sajtó! – mondta Obama félig Marilynnek, félig magának.

– Persze, hogy nem! – csattant fel a lány. – Én nem holmi Monica Lewinsky vagyok, hanem a szépség istennője! – Ezt demonstrálandó közelebb húzódott a férfihoz, s a nyakát kezdte simogatni.

Obama egy ideig hagyta, aztán egy hirtelen mozdulattal hátratolta a széket, így elhúzódva Marilyntől. A férfi az erény szobraként állt, családjára s az előző elnökök légyottjaira gondolva. Ezen elmecsapongások megerősítették cselekedetének helyességében.

Marilyn még mindig az asztalon fekve a két tenyerébe hajtotta fejét, és sírva fakadt. Halkan, megindítóan sírt, és amikor felnézett, a férfi látta, hogy kicsorduló könnycseppjei hatalmasak, s mindegyikben egy szívfájdítóan bánatos, fakó glóriájú angyal ül. Az apró szárnyas szentek a könnycsepp asztalra érésekor előrebuktak, s szép lassan feloldódtak a sírás sós nedvében.

– Biztos csak egy buta libának tart! – hüppögte a lány. – Hát hogy lehet valaki a szépség istennője, ha visszautasítják? Hogy? Én nem tudok kacér nő lenni, én nem vagyok hódító díva, csak azt hiszik rólam az emberek, én egy, én egy…

– …egy gyönyörű gyermek vagy. – fejezte be Obama a mondatot önkéntelenül, s magához vonta a szépség szipogó istennőjét. A férfi elveszett a lány nyakának bársonyredőit szegélyező angyali fürtökben, miközben Marilyn könnyeit a szemében fellobbanó kénes tűz pokoli gyorsasággal szárította fel.

 

CéhKaptár

Me-s(e/é)-be-avatás

Egy kicsi ló nagy ló akart lenni,
S ezért neki égbe kellett menni.

Noha útja untig ismert frázis,
S nem hoz újat a sok metasztázis,

E világunk kicsiny burkát átlépve
Fölvágtatott a csillagos nemlétbe.

Ott aztán, hogy nagy ló legyen belőle,
Küzdenie kell, ezt tudta előre.

Mégis remeg minden íze-porcikája,
Mikor fönt a sötét lovat hó szitálja.

S szeretne bár lenni újra pendelyes,
Maga elől nem menekül a deres.

Előbb látja Napot, Holdat jelenni,
S az sok fényes szép csillagot kerengni.

Kis lovunk most nagyot ugrik, s reáront a sötétre,
Hetedízig mind szétüti, nem marad csak sörénye.

S hát amikor odatekint saját képét találja,
Pördül hármat, s nézi míg a világ fordul alája.

CéhKaptár

Mitológiai malacságok

Oedipus Light

Gyere hugi, te antik nyuszi,
hadd cuppanjon a bal farpofádon
egy oedipuszi!
(Ha ezért is hisztiznek az istenek,
akkor szemfedős kalóz leszek!)

Orpheus homepornó

Kutyapózban térdelek,
de azt mondták az istenek,
hogy nem nézhetek hátra.
Érzem, egy zenekedvelő Olümposz-lakó
által végrehajtott ánuszpenetráció
hat át ma.
A kíváncsiság fúrja az oldalam
(a valagam meg egy isten),
hátrafordítom fejem:
Zeusz az, ki bennem ficánkol
S Eüridiké a kamerawoman.

CéhKaptár

A sadeholdas pagony

1.

Micimackó és Malacka a cserjés körül körözve beszélgettek.
– Mackó, te mit csináltál tegnap?
– Tegnap?
– Igen. Szerdán.
– Ez furcsa. Hogy lehet egy nap tegnap is és szerda is?
– Nem tudom, Mackó. Ez tényleg furcsa – válaszolt Malacka elgondolkozva, majd sietve hozzátette: – Akkor maradjunk a szerdánál.
– Szerdán? Szerdán kúrtam.

2.

Micimackó egy napon kint sétált a tölgyesben, amikor is nyögdécselésre és erotikus sóhajtozásra lett figyelmes. Magában így gondolkodott: „Ez a nyögdécselés és sóhajtozás jelent valamit. Olyan nincs, hogy nyögdécselés van, s az nem jelent semmit. Ha van nyögdécselés és sóhajtozás, az azt jelenti, hogy valaki vagy valakik nyögdécselnek és sóhajtoznak, s amennyire az én műveltségemből futja, az egyetlen elképzelhető ok, ami valakit nyögdécselésre és sóhajtozásra ösztönöz, az abban a tényben leli magyarázatát, hogy az illetők basznak.”

Az egyik tisztásra érve csakugyan egy szex jelenet tárult Micimackó szeme elé. Bagoly előtt feküdt kiterítve Nyuszi egyik rokona vagy üzletfele, akit két izmos plüsstestű társa fogott le az őszülő tollazatú, pápaszemet viselő, vén, kéjenc madáröreg számára. Bagoly egy pennával betűket karcolt az áldozat testébe, s közben izgatottan sóhajtozott. Nyuszi rokona vagy üzletfele kegyelemért könyörgött, de Bagoly egy csettintésére a segítők hátrafeszítették az áldozat fejét, s ő apró lyukakat vágott a szenvedő nyelvébe, míg az el nem hallgatott, sőt a szemeinek a kiszúrása miatt már azzal sem tudott segítségért esdekelni. Bagoly egyre nagyobbakat nyögve karcolta az áldozat testébe a betűket:

SD MRKI FRVR

Micimackót kellően felcsigázta a szcéna (magában kuncogva csak obszcénának hívta az ilyen kis légyottokat), s ezért udvariasan megköszörülve a torkát így szólt:

– Szervusz, Bagoly!
– Szervusz, Mackó! – nézett hátra Bagoly kedvesen.
– Remélem nem bánod, ha csatlakozom? – tette fel Micimackó a kérdést, s egyben a fallikusan kiképzett, felcsatolható csuprot.
– Csak nyugodtan, Mackó! – felelte Bagoly visszafordulva az áldozathoz, s továbbrótta a plüssvéres betűket.

Micimackó Nyuszi üzletfelének vagy rokonának a szabad szájnyílását célozta meg, de csak azért, mert a kilyuggatott nyelv nagyon felizgatta. Alapvetően jobban szerette a spontán nyílásképzést, ami, ugyebár, igen egyszerű egy plüssállat testén.

Micimackó ütemesen szájba kúrta az áldozatot, gazdag spermézet fecskendezve a nyelv apró, vérző lyukaiba. Az aktus végén, mikor már Bagoly is eléggé kiszórakozta magát, utójáték gyanánt kiszedegették Nyuszi üzletfelének vagy rokonának (Micimackó sosem tudta megkülönböztetni őket) a bélését.

3.

Micimackónak, mint tudvalevő, nem csupán a baszás volt az egyetlen kedves elfoglaltsága. Nagyon szeretett enni is, kiváltképp egy kis mézet. Talán ennek köszönhette élete leghosszabb befogadó szerepét, egyszer ugyanis – az elfogyasztott mézmennyiség miatt – beszorult Nyuszi odújának nyílásába. Nyuszi és Róbert Gida próbálták kihúzni, de igazából nem erőlködtek annyira, tetszett nekik a medvebocs kiszolgáltatottsága. Róbert Gida kéjesen mosolyogva azt javasolta, hogy egy hétig fogyókúráznia kell Mackónak.

– S mi lesz addig a koszttal? – tette fel a kérdést Micimackó ijedten.
– Attól tartok, erről szó sem lehet – válaszolt Róbert Gida –, hiszen éppen arról van szó, hogy lefogyj. De nem baj, addig majd kúrunk.

Micimackó tátott szájába hamar bekerült Róbert Gida két heréje, s miközben a fiú a mackó fülét markolászta, folyamatosan lihegte, hogy „Zacsi, öreg medvém”. Nyuszi közben a felcsatolt répájával hátulról hágta Micimackót, egyik nyílást csinálva rajta a másik után. S ez így ment egy hétig, amíg Mackót önmagához képest csekély méretű medveboccsá nem baszták. A kúra végeztével kihúzták a nyílásból, mint dugót a palackból.

4.

Micimackó és Malacka a cserjés körül körözve beszélgettek.
– Mackó, mit csináltál tegnap?
– Tegnap?
– Igen. Csütörtökön.
– Ez furcsa, Malacka. A tegnap a minap még szerda volt.
– Tényleg furcsa, Mackó – válaszolt elgondolkozva Malacka, majd hozzátette: – Akkor maradjunk a csütörtöknél.
– Csütörtökön? Csütörtökön kúrtam.

5.

Füles a születésnapjára két ajándékot is kapott. Az egyik az elveszett farka volt, melyet Róbert Gida szegezett vissza neki. Szeg azonban még maradt sok, a fiú huncutsága pedig határtalan volt. Így szegeztetett Zsebibaba is Fülesre mint második ajándék. Micimackó és Róbert Gida éltek is a lehetőséggel, s hol a bánatos Krisztust döfködték lándzsájukkal, hol a még gyermek, Kangától elkóborolt lator kapott néhány erős löketet.

– Füles, miért vagy olyan bánatos? – kérdezte Micimackó jóindulatúan, miközben a szamár felszegezett farkát cibálva rakta hátulról.
– Én nem vagyok bánatos – válaszolta melankolikusan Füles –, én tudom, hogy van, aki baszik, s van, akit basznak. Ez mindig is így volt. Mindenesetre köszönöm az ajándékokat, nagyon jól esett.
– Szívesen, Füles. Örülünk neki, hogy tetszenek – mondta Róbert Gida, miután Zsebibaba arcára fröcskölte a gecijét.

6.

Micimackó és Malacka a cserjés körül körözve beszélgettek.
– Mackó, mit csináltál tegnap?
– Tegnap?
– Igen. Pénteken.
– Furcsa, tegnap a csütörtök volt tegnap. Malacka, lehet, hogy minden nap ugyanaz – jegyezte meg Micimackó jelentőségteljesen.
– Lehet – felelte Malacka kissé megijedve.
– De nem lehet minden nap ugyanaz, mert akkor unalmas lenne minden. Nem, Malacka?
– Igazad van, Mackó. S amúgy mit csináltál pénteken?
– Pénteken? – Micimackó erősen törte a fejét. – Pénteken kúrtam.

Pennázó

Masz-atkák

Rövid mesék az élet kiszámíthatatlanságáról és arról, hogy helyzet van.

I.
Helyzet a városban

A kőműves lány kertésznadrágban az útszélen álldogált, ujjait lazán a vakolókanálra kulcsolta és fürkészte a távolt. Várta párját, a jóképű, szexis segéd óvóbácsit.

Ultramarinkék tekintete néha visszatért a többi munkakellékéhez, ott volt mind a cement, a víz, a mész, a betonkeverő.

A férfi nemsokára megérkezett, maga előtt sietve tolta a zsákokkal teli talicskát. Most rabolta ki a Városi Bankot.

– Helló, kicsim, akkor falazol nekem?

Természetesen a tisztességtelenségben megszőkült kőművesnő falazott szerelmének. Sajnos, a hepiend messze van :a zsaruk a nyomában voltak, bár mire odaértek, már sikerült felhúznia egy 3 méter magas, 5 méter széles falat, amely biztos rejteket nyújtott nekik.

Nem sokáig örülhettek a rendőrök. „Kos! Kos!” kiáltásokat hallatva egy jól megtermett hím juhot vezettek elő pórázon, de szájkosár nélkül.

Egy faltörő kos volt az.

– Törd a falat, Ákos – biztatta a tétovázó kost a felügyelő.

Ákos másodpercek alatt áttörte a falat. Mindenki meglepetésre a zsákra vetette magát és falni kezdte a papírpénzt. Így végül nem volt hőseink ellen bizonyíték, csak bírságot kaptak az illegálisan felállított falért.

Tanulság: a rendőrkosokat mindig rendesen meg kell etetni!

II.
Helyzet a mezőn

Gyönyörű nyári délután volt. Lágy szellő lengedezett a balzsamos légben, a napocska meleg ultraviolában gazdag sugarai selymesen simogatták a klorofiltól majd kicsattanó, peckes büszke fűszálak zöldes bőrét.

Bari Mari a kedves, ölelgetnivalóan édes kisbárány vidáman ugrándozott ezen a csodálatos, zöld mezőn. Ő maga is nagyon szép volt.

Tökéletes volt minden porcikája. Azaz nem teljesen. Anyukája Csernobilban cserelegelésen vett részt, ezért Bari Mari gyomra és agya fordítva voltak elhelyezkedve a testében. A huncut fuvallat kéjesen érintette az állatka csupasz, rózsaszín pikkelyekkel borított bőrét.

Bari Mari élvezte a délutánt. Egy lelkes bégetés indult el farkastorkából és hagyta el nyúlszáját. Mint mondottam, gyönyörű volt, minden állat beleszeretett, még egy városi rendőrkos is megkörnyékezte, de hiába. A szívei – mert két szívvel is született– egy piros pöttyös rókáért dobogott. Róka Rudinak hívták, ő terítette a Túró Rudit az erdőben. Mikor csak rágondolt, a szerelemtől rögtön rókázni kezdett…

A kedves, simogatnivalóan édes kisbárány vidáman ugrándozott nyolc lábával a napsütötte szép zöld mezőn.

Tanulság: a piros pöttyös az igazi!

III.
Helyzet az erdőben

Van egyszer egy erdő. Egyre kisebb a folyamatos fakitermelések miatt, de él benne egy medve, aki nem hallgat a Medve Ede névre, de így hívják. Igaz, hogy a medve a legnagyobb állat az erdőben (mármint nagyságra), de vannak ott más állatok is (más fajtába valók).

Ilyenek, mint róka, farkas, nyúl; egye fene, legyen oroszlán is – végül is ez egy mese.

Jól megvolt ez a maci (medve becézve), amíg meg nem jelent az erdőben is a piacgazdaság, először egy Túró Rudi nepper pöttyös róka, majd egy újonnan nyílt hipermarket képében.

A finom málnát a NYUSCO beszállító emberei mind leszedték ettől kezdve, és csak a selejteset meg a penészeset hagyták a bokron.

Edét zavarta, hogy így megcsappant a málna minősége és mennyisége a bokron.

– Mit tegyek – brummogta megdermedve. – Csont, bőr leszek, ha nem jutok málnához, ami nem ennyire lájtos.

Kénytelen volt a NYUSCO–ba járni málnáért, ám a pénzéhes tulaj, Nyúl Nyék a hazai málnát eladta külföldre, ő pedig méregdrágán adta a Trinidadból importált málnát.

Szegény medve kezdett szegényedni, és így már nem nagyon tudott legénykedni.

Épp azon töprengett, hogy áttér a makkra, gombára meg hasonló olcsóbb ínyencségekre, mikor egy csomag mézzel teli mézes csuprot kapott egy távoli rokonától, akit elkapott a CMU, a medvék súlyos kórsága (Crónikus Méz Undor). Azóta csak tisztán növényi zsiradékból készült szintetikus mézet bírt fogyasztani. A feleslegessé vált mézet elküldte hát a jó rokon.

A NYUSCO-ban csak répamézet árultak, a méhektől mindig is félt, így Ede még sosem kóstolt mézet.

– Nyitok egy mézboltot a barlangomban – döntötte el Ede. – Árulom az igazi mézet, meggazdagszom, és annyi málnát tudok venni, amennyit akarok.

Hiába, reménytelenül régimódi volt. Megnyílt a mézbolt és jöttek is a vevők. A farkas és az oroszlán lettek a legmézrajongóbbak.

Aztán egy nap Ede is belenyalintott kíváncsiságból a mézbe.

Rájött, a méznél nincs is jobb. A málna savanykás vacaknak tűnt már neki. Sajnálkozva kezdte árulni a mézet.

– Ez az én mézem – morfondírozott –, és mások nyammogják fel?

Kezdte lebeszélni a vevőket. – A méz a legújabb kutatások szerint nagyban felelős az agyarszuvasodásért – tájékoztatta a vadkant.

– Ez a méz már kissé megalvadt – győzködte az őzet. – Állott és talán kukacos is. Majd a frissebb szállítmányból kérjen.

A NYUSCO emberei is akcióba léptek. Híresztelni kezdték, hogy Ede vizezi a mézet, hamisítja a zárjegyet, és különben is, feketén foglalkoztatott méhek készítettek a mézet.

Ráuszították az Apehet, és a bírósági pert elvesztette. Lehúzhatta a nem létező rolót a mézboltjában. Ede teljesen tönkrement, barátnője, Medve Etel elhagyta, a barlangját elárverezték, hajléktalan lett.

Aztán rákapott a kökénypálinkára, teljesen depressziós lett, végül egy arra járó vadász puskája elé vetette magát. A sörét szétvitte szegény maci agyát. A bundáját megvették egy vagyonért, a többi részéből meg medvesajt lett…

Ja, hiszen ez egy mese! Miért nem szóltok?

Szóval Ede bebizonyította igazát és megnyerte a pert, és boltjában a kiürült csuprokat kezdte árulni. Egy vagyont szerzett vele. Nem lesz többé méz- és málnagondja, és végre medvősülhet. Elveheti Medve Etelt. Aki nem hiszi, menjen és vásároljon Ede boltjában. Ha elég mézesmázosak vagytok, még medvepuszit is kaphattok.

Tanulság: nincs ingyenebéd!

IV.
Helyzet a lakásban

Éppen egy tepertős pogácsát ettem, amikor szúró fájdalmat éreztem az alsó ajkamon. Lenéztem és döbbenten láttam, hogy egy kis morzsa rugdosott.

Leugrott az asztalra, pózba vágta magát és rázta pici ökleit.

– Mit képzelsz, te akárki? Ki mondta, hogy megehetsz? – süvöltötte meglepő hangerővel.

– Megvettem azt a pogácsát– közöltem vele higgadtan –, ha kifizettem, meg is eszem.

– A pogácsát megehetted, de engem nem!

– Beszéljük meg barátságosan – javasoltam –, talán megegyezünk.

Jó ideje már ennek. Adtam neki a szobámban egy kis sarkot, csináltam neki szekrényt, ágyacskát, bevezettem neki a közműveket és a kábel tv-t.

Kis táblát raktam oda: „Vigyázz! Védett morzsa. Eszmei értéke felbecsülhetetlen.”

Egyszer majd keresnem kell neki párt is, ha rájön az ámorozás. Mindenesetre elégedettnek látszik. Azóta sem eszem semmi olyan dolgot, amelyben morzsa van. Ti se egyetek. Harcoljunk a morzsák jogaiért.

Tanulság: A morzsa mindig emberül szolgál!

V.
Helyzet a gyárban

Ismertem egy aranyos bacilust. Úgy hívták: Tsiga. Egy kefírgyártó multinacionális cég alkalmazásában állt. Élete elég monoton volt. Reggel felkelt, elment a munkába, megfertőzte szokásos kefíradagját, hazament, és lefeküdt aludni.

Mindennap ezt csinálta és már kezdte megelégelni.

– Úgy szeretnék egyszer gyümölcsjoghurtot csinálni! – de erre nem volt lehetősége. Csak a kefír, mindig csak a kefír.

Már az is megfordult a fejében, hogy kilép a gyárból és elmegy szövődménynek. De hát amúgy sem az a fajta volt.

Telt–múlt az idő.

Előléptetés volt várható a gyárban, de nem lehetett tudni, ki lesz a szerencsés. Tsiga érezte, ez lesz az ő esélye. Futólag ismert egy félig rothadt epret, remélte, szól egy–két jó szót az érdekében, hogy együtt dolgozzanak. Az eper megígérte, segít neki.

Egy keddi napon a főnők behívatta magához Tsigát. A főnök egy pálcikabaktérium volt és Janinak hívták. Szülei torokgyulladásnak szánták, de ő inkább az élelmiszeriparban látott perspektívát. Ki is tagadták.

– Kedves Tsiga – mondta –, van kedve részt venni az epres joghurt projektben?

Tsigának mind a 10 szeme lelkesen felcsillant erre az ajánlatra. – Igen! – felelt a főnöknek lelkesen.

Tanulság: a kitartás mindig meghozza a gyümölcsjoghurtját.

Pennázó

Alvó mécsesek

„Mindig éreznünk kell, hogy nem szabaddá válunk majd egyszer, hanem már most szabadok vagyunk.
Minden gondolat, mely szerint valamihez tartozunk, csak káprázat.” 

(Szvámi Vivékánanda)

Vakít a tűz, és az egymás vérét kortyoló lánglények közé most az idegen egy apró papírt dob. A gőgösen felpattanó szikrák kis híján a szemem világát veszik. A papírdarabon fekete tintával a következő felirat áll: alvó mécsesek.

A tűz mögött olyan piros a világ. A törökösen ülő arctalan narancsvörös pacák között egy régi álom sziluettjét látom kibontakozni. Hiányzol – és már nyújtanám a kezem feléd, de szétpattansz. A hőség elviselhetetlen, lassan elemészt mindent. Schopenhauer szerint az élet akár egy hosszú, rossz álom, a halál maga az ébredés. Ha nem lenne tudomásom önmagamról, valóban azt kérdezném, vajon alszom még, és meddig?… Mint akit most ejtett közönséges anyagba a Teremtő, olyan értetlen lélekkel szemlélem a tűz körül önfeledt táncot lejtő istenlényeket. Dinamizmus, kéj, önkívület. Szétporladtak az alvó mécsesek. Mégsem fejthettem a varázsszót, és máris újat forgat ki a képzelet… Akár az első közös tekintet, beengedlek a házamba, a testembe, önmagamba, de ettől még nem értelek meg. Csak átfutsz rajtam, mint egy heves monszun az utcákon, de mi, emberek kinek áradjunk meg?… Az idegen megráz és kéri, figyeljek. Igen, már megint önmagamba révedek, pedig a harcos még éjjel sem pihenhet. Én nem vagyok harcos, senki vagyok, egyetlen vagyonom a magány. Önmagunkat kifordítva és fedetlenül hordozva mennyi lőtt seb van már rajtunk, talán ma éjjel el is vérzünk, de nem, rejtve tartom sebeimet. Dinamizmus – kéj – önkívület. Idegborzoló ez a primitív, nyers hánykolódása a testeknek, de hát miben vagyunk mi mások, mi, civilizáltnak kikiáltott emberek, csupán mi erre a szenvedély táplálta őszinteségre már nem emlékszünk. Az idegen a tenyerembe mered, gyönyörűek ezek a szemek, vágyom rá, hogy megérintsen, hogy ne csak rám, belém nézzenek. Ehelyett közelebb hajol, és végtelenül lassan ujjait a homlokomon és az orromon végighúzva megáld engem. Érzem a bőre illatát, a szantál a homokkal keveredve pólusaimon át utat nyit a lelkem felé… Most minden olyan tiszta, nincsenek hétköznapok, ellenségek, félelmek… Vannak percei az életnek, amikor minden szféra minket éltet, értünk nyílik meg, és segít, hogy a titkokat megértsed. Furcsamód az intuíciók teljesen felerősödnek, és ilyenkor az ember egy pillantásból tudja, kit fog még újból látni az életben, és ki az, akit már nem. Fűszeres lehelete csiklandoz, izgat, kínoz… Ha még közelebb jön, magamhoz húzom. Mik azok az alvó mécsesek? – súgom, és közben nézem az égig pattanó izzó szikraszemeket. Egy nő kacér szemeibe ütközök hirtelen, kezében visz egy másik kezet, az ujjak és a szemek egy sátorban tűnnek el… Vajon mióta létezhetnek egymás világában külön-külön mint független, de most egymásba kapaszkodó lények… Nem, a szeretet nem kapaszkodik, megmaradnak szabadnak, és a következő világba majd így hullnak. Az idegen határozottan, félelmet csöppet sem színlelve fürkészi arcomat, most szembogara a számon pihen.

– Tudod milyenek az útjaikra el nem induló emberek? Akár az alvó mécsesek – egyenesen belém néz, írisze a hátgerincemet hasítja.

– De ami azért létezik, hogy fényt adjon, hogy aludhat?

– Értelmét veszti, mint az emberek, akik nem indulnak el, mert félnek attól, amit megismerhetnek, megakasztva ezzel a sodrást, ami egymás világába viszi el őket.

– Néha túl erős a sodrás.

– Az ígéretes, mert az biztosan valós.

Egyre gyorsabb tempót diktálnak a vonagló testek, de a szitár és a dob már nem egymásra felelget, megszűntek különbözni, egymással közösülnek.

– A látogatók messzi emberek hangulatát, zenéjét hozzák magukkal, csomagjaikban terhek, de lelkükben valódi szikraszemek… Ettől olyan sugárzók az itteniek… Mindannyian átutazók, és már készülődnek.

Fahéj illatú csókja a tenyeremen csillog. Nyelvével végigkúszik a szívvonalon, ami félhold alakban fénylik fel.

– Figyeld, és ha már nem látnád, tudd, hogy nem élsz már sokáig – úgy néz rám, ahogy régi ismerősök néznek, és én remegek.

– Meghalnál úgy, hogy nem is tudod, kit rejt a sziluett?

Állom a tekintetét, és mindent értek. Otthon emberek százai rohannak el szürkén egymás mellett, el nem ismerve azt a közösséget, ami minden díjnál és haszonnál erősebben köt össze minket…Fényük vesztett fakó lelkek…

Az idegen már mélyen alszik. Csukott szemén át is érzem a perzselő őszinteséget. Itt még az idegen is a szemedbe néz, mielőtt elhagy végleg… Az elernyedt férfi és női testek tucatszám hevernek a tűz körül, de a horizont már fényesebb. Hajnalodik. Mint fejbecsapott játékbáb, szédelgek. Kezembe zárom a szívvonalat, ég, lüktet…Ébred a világ, és a vöröshöz szokott szemem már a Gangesz békés kékjén lépked. Indulnom kell, különben kiégek.

Pennázó

A táska egy állat

Ajánlom tudományos indíttatású eszmefuttatásomat sok szeretettel V. R. – nek aki ráébresztett erre a tényre. 

Egy olyan dologról szeretnék beszélni, amely mindennapjainkban nagy szerepet kap, mégis sok fogalommal nem vagyunk tisztában eme tárggyal kapcsolatban. A kézi hordozóeszközök fajáról lesz szó.

A hordozóeszköz fajnak többféle rasszai léteznek. A táskák a faj arisztokratái. Le is nézik a szemükben közönséges, izmos, dolgos hátizsákokat és a gyenge, szánalmas szatyrokat. A rokonságot szeretik is letagadni, elhallgatni. Nem mintha annyira hangosak lennének. A táskák legtöbb nemzetisége egyedi darab, az ezzel járó büszkeséggel. Többségük nőstény és emlős. Színes bőrtestük sok mindent kibír, de örömmel veszik a tisztítást. Vannak ragadozó típusaik, ők sosem nyilvánosan vetik rá magukat a szerencsétlen golyóstollra vagy ártatlan noteszra. Nem, lassan, alattomban fogyasztják el az óvatlan tárgyakat, aztán a tulajdonos csak azt veszi észre, hogy nincs sehol a keresett dolog. Sokszor azonban fel sem tűnik az adott eszköz hiánya. Legtöbbjük azonban nem túl vérmes. Morzsákkal is beéri, vagy abszolút nem táplálkozik, vigyáz a vonalaira, könnyen ráncosodó bőrének szépségére. Egyébként is gyenge a gyomruk, könnyen elhányják magukat, és hamar kiborulnak, ha nem vigyázunk rá. A táskák többsége igénytelen és hűségesen szolgálja a gazdáját. Leggyakoribb betegségük a szakadás, vagy pedig fogproblémáik támadnak a cipzárjukon. Aránylag hosszú életet élnek. Mindegyiknek van neve, de erre a gazdájuknak kell rájönni, nem árulják el. Annyit sikerült a táskológusoknak kideríteni, hogy a márkás táskáknak a neve alliterál a márkajelzésükkel.

Rengeteg válfajuk létezik, némelyiknek szinte emberi arca van, és sokan idomulnak megvásárlójukhoz. Pl. ugyanazt a zenét szeretik. A táskák szexuális élete visszafejlődött, hiszen évszázadok óta az emberek mesterséges úton szaporítják őket. Természetesen, nekik is lehetnek vágyaik, ezért is nem ajánlják a szakemberek a hímnemű táskákat hölgyeknek és fordítva. Ugyanis csekély vágyaik sose egy ellenkező nemű táskára, hanem inkább emberre irányulnak. Gondoljanak bele! Nem kellemes, ha az embert megerőszakolja egy táska. Szerencsére az ilyen elvetemült táskák ritkák. A táskák ugyanis lelkileg is igen magas fokon állnak. Nagyon sok szeretettel tudnak lenni, és gondoskodnak az emberről. Vég nélkül lehetne sorolni azokat a példákat, amelyek azt mutatják, hogyan mentették meg gazdájukat azzal, hogy vitték magukkal az ételt, italt, pénzt, rúzst vagy más életmentő terméket. A nőstény táskák általában igen mutatósak, divatosak. Nagyságuk is igen különböző. A hím egyedeket akta vagy diplomatatáskáknak nevezik. Ők a nőstény táskával ellentétben nem egyediek, egyik olyan, mint a másik. Uniformizált társadalomban élnek és nem túl izgalmasak. Mondják ugyan, hogy volt egy diplomatatáska, aki folyton vicceket mesélt, de én ezt azért nem hiszem.

Kissé merevek, a legtöbbjük kétéltű vagy hüllő, de emlősök is akadnak közöttük. Nekik sokkal unalmasabb az életük. Szinte mindig ugyanazokat a dolgokat szállították és ezt már ők is unják. Legtöbbjüket Bélának vagy Ödönnek hívják. Persze nekik is vannak álmaik. Legtöbbje szeretne valami zsíros, krémes ételt szállítani vagy valami zajos, színes játékot. Olyanról is hallottam, aki karaokézni szeretne. Ne általánosítsunk hát! Ők sem olyan unalmas táskafickók, mint amilyenek! A nőstény táskák többségének pedig a hiúság a jellemhibája.

Az emberek nem mindig mutatják ki érzéseiket táskájuk iránt. (Oké, hogy a szomszéd Jani szokta simogatni, puszilgatni, de ez még nem általános.) Sok ember a szeme alá növeszt táskákat, hogy ezzel mutassák ki testvérközösségüket a táskájukkal. Érthető. A táska jó barát, még akkor is, ha sokan csak egy állatnak tekintik.

Ne feledjük el a többi rasszt sem: a többnyire rovar retikült (kicsi, és nem sok mindenre jó), a ruhatestűeket, amelyek sokkal szerényebbek, gyakran viselnek testükön hímzést afféle tetkó gyanánt; a munkájuk miatt hasznos, többnyire nagymadár fajú hátizsákot, akik a hátunkon és vállunkon kapaszkodva nehéz terheket cipelnek. Szomorú, hogy sokan lenézik, póriasnak tartják őket.

Említsük meg a nem túl népszerű, néha brutális gyilkosságban cinkosságot vállaló, többnyire a szekrényünkben lustálkodó bőröndöket, akik mégis nagy szolgálatot tesznek az emberiségnek, ha szükség van rájuk. Ők egyértelműen a dinoszauruszok utódai. És igen, a megalázott, eldobott népréteget, a szatyrokat. Nekik már sem nemük, sem fajuk. Jellemző, hogy egyedül róluk létezik pejoratív jelző: „öreg szatyor”, és már rasszista, előítéletes tekintetünk előtt ott is van egy aszott néni. Jön a bevásárlóközpontból, kezében a csirkenyakkal teli szatyor. Biztos ünnepelni készül. Szatyor szatyorral. Nehéz eldönteni, melyik társadalmunkban a kiszolgáltatottabb. És a szatyorvédelem késik! Visszatérve a szatyrokhoz: hallottak már a szatyiolingvisztikáról? Nos, a szatyiolingvisztika egy aránylag új és még nem teljesen elismert tudomány, a fókuszukban a szatyrok nehéz élete áll. Társas szatyrászatnak is nevezik.

A szatyrok szeretetre éhes, védtelen lények. Rövid és hátrányos helyzetű életükben bármilyen alantas munkát bevállalnak, hogy hasznosak lehessenek. Még azt is, hogy multik rányomják a védtelen, zörgő testükre az ostoba logójukat, és nagy betűkkel reklámhordozóvá silányítsák őket. Esetleg ráírják, hogy fulladást okozhat. Ezzel is azt sugallva, hogy ő veszélyes, szabaduljanak meg tőle. A kis nyuszi a veszélyes, nem ők! Már bocsánat a kifejezésért. Meg hogy gyorsan lebomlóak a sejtjei. Ez már kész gyalázat. Melyik ember tűrné, hogy rátetoválják, hogy könnyen s gyorsan rohad?! Jó, vannak hasznos kezdeményezések is, van, amelyikre saját szavait írják: használj újra, én egy strapabíró szatyor vagyok. És még mosolyog is a szentem.

De az emberek nem becsülik, ami olcsó vagy ingyen van. Így aztán nem vigyáznak érzékeny immunrendszerére, ha már kicsit gyűrött, elhajítják. Jó, ismertem egy embert, aki foltozta, varrta a szatyrát, de ez nem általános.

Jelen előadás keretében nem beszélnék a bukszákról, mert ők már a tárgyakhoz sorolhatóak. Viszont még egy rendszertani problémáról kell szót ejtenem.

Ezt a problémát az emberek hason hordják.

Ez a hasi-tasi nevezetű képződmény annyira primitív, hogy még a gazdag lelki világú és intelligens, de sorsüldözött szatyrok sem hajlandók sorsközösséget vállalni velük, és én is úgy gondolom, olyanok a hasi-tasik, mint a gombák: se nem állat, se nem növény. Illetve ez is, az is.

Ha állat lenne, leginkább az élősködőkhöz tudnám hasonlítani. Akár egy óriási cipzáros kullancs. Az esztétikai élménye is olyan. És aki hallott már krannyogni hasi-tasit (ez a kibocsátott hangjuk, mikor azt hiszik, egyedül vannak), az végképp letesz arról, hogy beszerezzen egy ilyen jószágot és ezzel induljon randizni.

A táskológiai előadásomnak lassan végére érek. Ha valaki úgy érzi, nem tudott meg mindent a táskákról, az figyelje meg a sajátját. Szerezzen be minél többfélét. Szatyrot is.

És gyűjtsünk aláírásokat, amíg el nem érjük, hogy vonatkozzon rájuk az állatvédelmi törvény.

Ne feledjük: a táska egy állat! Ne hagyjuk őket elvadulni, törődjünk velük. Meghálálják a gondoskodást.

Köszönöm a figyelmüket.

Pennázó

A XX. század irodalmára(i)

Peng és zeng a húr.
Pang és kong az üresség.
Talán könnyelműség volt szólnod.
A magasabb szférákból
a rossz szigetelés miatt
lehallatszott dallamot
Cipolla ostorának félelemkeltő csattogása szakította szét.
Az istentelen ostor,
mely a testet, de főleg a szellemet sebesíti meg,
Moszkvába űz,
hogy egy segédrendezői állással szúrja ki a szemed,
Munkatáborba hajt,
ahol csigalassan az elcsigázottságtól az utat építheted.
Cipolla hústömegbe és szellemtestbe maró ostora
megöl, mondhatni franco módon elintéz.
Hiába fújtatsz, mint egy feldühített bika,
hiába lövell ki orrod két nyílásán
egy-egy kúp alakú gőzsugár:
Nem menekülsz.
Már két éve halott vagy Granadában.
Hiába.
Peng és zeng a húr.
Pang és kong az üresség.
Cipolla félelemkeltő, csattogó ostora
szellemi s testi halált okoz.
Pedig
értékes minden élet,
értékes minden lélek.
Szerény javaslatom szerint
– régi igazságnak ad új életet a modern félelem –
Ne szólj szám, nem fáj fejem!

CikkCakk

Parti Nagy Lajos Vadhuss című novellájának elemzése

Az elbeszélő és az elbeszélés sebessége

Parti Nagy Lajos Vadhuss című műve egy novella; egy rövid, de tömör történet. Narrátora homodiegetikus, azaz a történet egyik karaktere, s egyben egyetlen beszélője. Az alkotásban Sózó Pityu, feltehetőleg idős vendéglős beszédfolyamát olvashatjuk, amint egy fizetés nélkül távozni kívánó vendéget próbál jobb belátásra bírni. A vendég szájából egyetlen replika sem hangzik el, de az élőbeszédet imitáló fordulatok sejtetni engedik, hogy egy dialógus nyomtatott verziójának lehetünk a fültanúi. Parti Nagyra amúgy is jellemző e technika, de a történetben ez sarkítottan jelenik meg a más elbeszélői nézőpontok hiánya miatt.

Az élőbeszéd-jelleget a narrátor több alkalommal is érzékelteti. Sózó Pityu gyakran beszúrja az „érted” kérdést a mondandójába, vagy többször visszakérdez, hogy „nem igaz?”. A szövegből az is kiderül, hogy a vendéglőben vagyunk, ugyanis a „most ezt nem fejtem ki, amíg a kis hölgy eszik” erre utal. 1

A történet narratív lendületét tekintve teljes egészében a jelenet kategóriába tartozik, hiszen kizárólag párbeszédet találhatunk benne; a Genette által meghatározott másik három, a történeti és elbeszélő időt más arányban felállító kategória e novellából kimarad. A Vadhuss így tekinthető tiszta utánzásnak, egy komplett, tökéletes mimézisnek.

A történet

A fabula elrendezése nem lineárisan történik a novellában. A vendéglősből kiáradó beszédfolyam meglehetősen rendszertelen, csapongó. A kronologikus előrehaladás helyett a fizetni nem akaró vendégek sorsa lesz a rendező elv, az általuk fogyasztott ételekhez, italokhoz kapcsolódik, valamint az erőszak azon testi vagy verbális formáihoz, mellyel számlájuk rendezésére bírják őket. E zavaros szüzsé párhuzamban áll Sózó Pityu nyelvi rendezetlenségével, pongyola szóhasználatával, s ellentétben a rendre való törekvésével.

Bizalom, rugalmasság, emberszeretet

Sózó Pityu egy rendkívül korrekt vendéglősnek tartja magát, számára legfontosabb a vendégek, azaz általánosan az emberek irányában tanúsított bizalom, a nagyvonalúság és az éttermébe látogatók egyenlően kezelése.

Legjobban a bizalmat hangsúlyozza, kiemelve, hogy ő mennyire toleráns a fizetni elfelejtőkkel, akik később is rendezhetik a számlájukat, a lényeg, hogy ne legyen „témázás”. Ez azonban csupán egy álhozzáállás, beszédzuhataga során folyamatosan cáfolja meg ezt a tézist. Erről árulkodik a két Dobbermann, akik a „nescafés vértől” feltüzelve győzik meg a nem fizetőket, a haveri társaság, akik behajtóként dolgoznak, és a felszerelendő kamera, amivel meg lehet majd figyelni a vendégeket.

Az elbeszélő a rugalmasságát, nagyvonalúságát is előszeretettel emeli ki, ennek azonban ellentmond a sok, erőszakkal fizetésre bírt egyén. Az erőszak szintén alapvető építőeleme a történetnek, Sózó Pityu rendelkezésére a fentebb már említett kisebb hadsereg áll. Az atrocitások gyakran „hétköznapi” kocsmai jelenetekként ábrázoltatnak, melyek papírra vetve, e nyelvezettel meglehetős brutalitásról árulkodnak. Például: „annál nincs, hogy nem fizet vagy mittudomén, vagy ha nem, hát jól van, gyere kolompár, rátolom az asztal szélét a nyakára, és mindjárt lesz pénz”. 2

A vendéglős önmagát előítéletektől mentes, az idegeneket nem gyűlölő figurának tartja. A szavaival élve: „most nem az, hogy általánosítok, érted, én nem nézem, hogy endékás külsejű, vagy mit mondjak, romános, meg satöbbit, bár én annyit megmondok, hogy arabot azt nem”. 3 Később azt is kijelenti, hogy nem mindenkinek ad ugyanolyan feltételek mellett asztalt, méghozzá a következő gondolat kíséretében: „fajilag mindenki ember, fifti-fifti, mint te vagy én, emberileg ember, ha szófogadó, meg magyar, csak nem mindenkinek egyformán van asztal”. 4 Ugyanerről a témáról néhány sorral lejjebb: „ez a szép a vendéglátásban, ez a változatosság, meg megismerni sok ember nézetét, nem igaz?” 5

Metaforikus jelleg

A novella lehetséges értelmezése a tömör nyelvi szarkazmuson túl metaforikus jellegében rejlik. A vendéglő mintha egy szocialista ország kicsinyített mása lenne. Az erőszakszervezetet a két Dobbermann és Sózó Pityu haverjai képviselik, a megfigyelés szimbóluma pedig a megvásárlandó kamera, melyet ráadásul a vendéglős felesége titokban használna a konyhából történő „lesvideózásra”. A hangulat is helyenként elég szocreálos, például a többször említett unikum-sör kombinációk esetén.

E fel-felbukkanó metaforikus színezet a szögesdrót-motívumnál válik hangsúlyossá. A fizetés nélküli távozások prevenciója érdekében a vendéglős felveti lehetőségként az épület szögesdróttal való körbekerítését. Sőt meg is jegyzi, hogy „hát tiszta láger? Hát megen’ az, amitől negyven éven keresztül senyvedtünk?” 6 Maguk a szökések is jelképezhetik az emigrálók tömegét.

Természetesen nem egy teljes allegóriáról van szó, boros kólát is isznak Sózó Pityu vendéglőjében, ami nem illik az elképzelt metaforikus környezetbe, a párhuzam mégsem ignorálható.

Intertextualitás

A szöveg szerkesztési technikája s egymondatos szerkezete miatt párbeszédet folytat a hrabali tradícióval. Mind az események elrendezési módja, mind a végtelen szófolyam-jelleg összekapcsolja a két művet.

A történet során Sózó Pityu egy bukolikus pásztoridill szereplőjének műveltségével vetélkedve József Attilát idéz, a Karóval jöttél című verset kapcsolja hozzá a történethez. Nála azonban a karó a fegyelem szimbóluma, a virágot megzabolázó fadarab, tehát – számára – pozitív jelentéssel itatódik át.

A cím

A Vadhuss szó az étel és az erőszak kettősségével játszik el. A történetben a gumibottal való ütés hangutánzója a huss, ami így az ennivaló, a királyok asztalára került fenséges vadhús helyett a brutalitás és a profán hétköznapok irányába tereli a jelentést.

Summázás helyett

Megkérdem, hogy öt oldal volt-e, aztán ha őszinte, akkor van bizalom, nincs témázás, érted, mert nekem mindegy, hogy hosszú hajú rókerállat vagy zselés homofiú, csak ne jöjjön itt, hogy nem három volt, hüledezik nekem, vakarja azt a tojásfejét, hogy repedjen hézagosra, mondom, a bizalmasság kell, nem igaz?

_____________________________________________

1 PARTI NAGY Lajos: Vadhuss. In: A hullámzó Balaton. Budapest, Magvető, 2005. 151
2 PARTI NAGY, Vadhuss, 151
3 PARTI NAGY, Vadhuss, 154
4 PARTI NAGY, Vadhuss, 155
5 PARTI NAGY, Vadhuss, 155
6 PARTI NAGY, Vadhuss, 154

CéhKaptár CéhKaptár

Diktatúra

Füstölőrúdon emberek lógnak
a kolbász s a hurka töltve már
aki nincs ellened az veled van
a többi mind sírba száll

Névtelen sírkövek állnak
temetetlen holttestek
gúzsba kötvevárnak
arccal a földnek fekszenek

Börtöncsöndnél némább
s rettentőbb üresség
vasbeton magány
arannyá vált hallgatás

Kivágott nyelvű harangok
zúgolódjatok csak
testetekből ágyút öntenek