Category Archives: Pennázó

Pennázó

Útban a Hold felé

Régebben, mikor megkérdeztem, hogy hol van a nagyi, a szüleim azt mondták, az égben. Én akkor azt hittem, hogy a Holdra költözött. Éppen ezért nem is vártam, hogy hazajöjjön, hiszen okos nagycsoportos lévén tudtam: a buszok nem járnak a Hold felé. Sokszor elképzeltem a nagyit, ahogy fehér ruhában, kiengedett ősz hajával ugrál a fakó holdvirágok között, és pitypangkoszorúkat fon a Jóistennel. Ugyanis a szüleim azt is mondták, hogy már a Jóistennel lakik. Le is rajzoltam őket, de az óvó nénik mindig leszidtak, mikor a Jóistent parabolafülekkel ábrázoltam. Hiába mondtam, hogy de biztosan ekkora füle van, hiszen máshogy nem hallaná meg a sok embert, akik segítséget kérnek tőle, mert messze van a Hold, és már a nagyi is nagyothall.

Ez csak azért jutott eszembe, mert nemrég megint láttam a nagyit. De nem virágok között táncoló elborult hippiként, hanem szkafanderben, egy hatalmas holdegér hátán lovagolva. Pénteken, a haverokkal kicsit túltettük magunkat fű terén, így az estém nagy része azzal telt, hogy a nagyi szabotázsakciójának részletes tervét hallgattam a készülő űrkukac-terroristák támadása ellen.

Vicces dolog ez, minden alkalommal van valami, ami új értelmet nyer számomra. Ám sokszor elgondolkozom, vajon ennek van-e értelme. Órákat vesztegetni az életemből pár pillanatnyi megvilágosodásért, hogy aztán újra minden félhomályba boruljon – kicsit mintha ironikus lenne.

„Mutasd a fejed, megmondom, mi vagy! Te kakas vagy, mert van tarajod” – mondta valaki bölcsen, amikor valamelyik este egy baromfiudvaron találta magát, mint informátor madárijesztő. Érdekes. Én azt hittem, a kakasoknak azért van tarajuk, mert kakasok – és nem azért kakasok, mert éppen tarajuk van. Hiszen manapság könnyedén találhatunk tarajos élőlényeket akár az utcán is, és nem feltétlenül mind kakasok. Ám míg a nevezett állat az udvar egyik legmegbecsültebb tagja, addig a furcsa hajviseletű ifjak a társadalom perifériájára szorultak, bizonyos negatív diszkrimináció keretében. Bezzeg a sidney-i Operaházat senki sem diszkriminálja. Pedig annak is taréj alakja van.

Másnap mindig rossz. A szervezetem, a közérzetem, az életem. Légmentes ürességtől és pár fantom-agysejttől kongó fejem mintha lesüllyedne a gyomromig, hogy ott aztán különféle szerves-kémiai folyamatoknak vesse alá magát, kíméletlenül. És mi más tenné elviselhetőbbé az ilyen megrázó utóhatásokat, mint a képpontátvivőkészülék. Mert végtére is beszéljünk magyarul. És amennyiben a távirányító sem hendszetpanel, annyiban a képpontátvivőkészülék sem televízió. Még ha tele is van víziókkal. Mint az életem.

A legjobb emocionális nevelőeszköz a Gyalogkakukk és a Prérifarkas története. Az emberek kilencven százaléka sajnálja a Prérifarkast, pedig elvileg a legsúlyosabb bűn elkövetésére készül: meg akarja ölni a Gyalogkakukkot. És mégis, szegény, szerencsétlen farkas, aki mindig szarrá trancsírozódik (legalábbis trancsírozódna, ha illene a bundájához a piros, de így csak kormos lesz, mert a fekete jobban kiadja a szeme színét, és talán a tragikumot is jobban aláfesti hangulatilag), újra és újra meggyötörten, éhesen, és teljes letargiában vonul vissza a képernyőről (szerk.: ill. képpontbefogófelületről), és fészkeli bele magát egyre mélyebbre az emberiség szívébe. Az a hülye Gyalogkakukk meg csak öltögeti a nyelvét. Legalább horgolná.

Hogy miért is ez a legjobb emocionális nevelőeszköz? Már elfelejtettem, de azt hiszem ebben az esetben is a módszer ironikusságával kapcsolatban támadtak gondolataim, amik közvetlen hatást gyakorolnak a tudatalattira, magas fokú részvétet váltva ki…

Sok gondolatom támadt. Ráadásul mind engem. Ilyenkor szeretném, ha tudathasadásom lenne. Legalább csak feleannyira lennének fárasztóak. Ugyanakkor nem bírnám elviselni magamat. Inkább viselnék el bármilyen ruhaneműt, mint a párhuzamos agyhullámokat.

Szia nagyi. Nem is rossz itt. Még mindig nagyothallasz. És nem tanultál meg táncolni a virágok közt. Sem lovagolni a holdegéren. De a pitypangkoszorúk nagyon szépek. Pont, mint óvodás koromban.

Pennázó

Ringlispíl

Liza megint ugyanazt álmodta. Egy néptelen vidámparkban ült a körhinta egyik agyondíszített, giccses, póniló vontatta szekerén. Nem működött semmi. Kísérteties csend és üresség hatotta át az egész helyet. A föld szemetes volt: jégkrém pálcikákat, papírzsebkendőket, szalvétákat és szórólapokat hagytak szét. Liza újabb próbálkozást tett a szabadulásra, de a biztonsági lánc nem engedett. Hihetetlenül furcsa és bosszantó helyzet; egyszerű, kiakasztható lánc, ám ő mégsem boldogult vele. Nem tudott kiugrani se a kocsiból. Nem lehetett. Arra ugyan nem talált magyarázatot, hogy miért, de abban biztos volt, hogy csak a lánc kikapcsolásával juthat ki a körhintából és a hátborzongató vidámparkból is.

– Miért kell nekem itt lennem? – tört ki belőle sokadjára a kérdés.

Tomi csak az óriási csattanásra és fékcsikorgásra figyelt föl, menetközben ugyanis elszunyókált az autóban. Így csak ütközéskor ébredt fel, majd előre esett a kocsiban, és éles fájdalmat érzett a fején. Azóta sem tért magához.
A jármű többi utasa, Tomi édesanyja és nagypapája kisebb sérülésekkel megúszták a balesetet, a hat éves kisfiú azonban nem volt ilyen szerencsés. Komoly fejsérülést szenvedett. A kórházban stabilizálták az állapotát, és várhatóan agykárosodása sem lesz. Bár ezt még nem jelenthették ki biztosan. A kisfiú a baleset óta kómában volt.

– Mikor fog felébredni? – kérdezte kezét tördelve Tomi édesanyja az orvostól.

– Nem tudjuk. Ha bármi mód volna rá, akkor már…

– De azt mondták, hogy agyi aktivitást észleltek nála, nem?

– Igen, valóban. Olyan mintha álmodna, csakhogy mi ebből nem tudjuk felkelteni. Remélhetőleg magától felébred majd.

– És… Ugye biztosan felkel majd? Nem marad így örökre?

Az orvos habozott a válasszal:

– Reméljük a legjobbakat.

– Hol vagyok? Anyu! ANYU! – Tomi tanácstalanul álldogált. Enyhe szellő simogatta arcát, ami szelíden sodorta tova a földön heverő csokoládéspapírokat, szalvétákat. Arra emlékezett, hogy a kocsiban voltak, amikor történt valami. Aztán ide került. Egy vidámparkba. Óriási hullámvasút tornyosult mellette. Tomi nagyon védtelennek, magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Az édesanyjához szeretett volna menni, csakhogy fogalma sem volt, merre kellene mennie. Félve és bizonytalanul, de elindult keresni a kiutat.

Liza ismét a mozdulatlan ringlispílben ült. Unatkozott. Úgysem tud kiszabadulni, minek erőlködjön? Csak hergelné magát. A szüleire, mindennapjaira, az életére gondolt. Szülei két éve elváltak. Édesapjával élt, mivel édesanyja lelépett egy jóképű és dúsgazdag hapsival. Apja már sokszor elmesélte történetüket. Még nagyon fiatalon egymásba szerettek, és összeházasodtak. Liza egy évvel az egybekelésük után született. Ám pont az ő érkezését követően kezdődtek a problémák, a viták. Még tizenegy évig éltek együtt, s a helyzet egyre jobban elmérgesedett. Ez lett a vége. A lány azóta sem tudottmegszabadulni a gondolattól, hogy ő okozta a szülei válását.

Tomi egyre csak nyelte könnyeit. Teljesen eltévedt, és nagyon félt. Mi lesz most vele? Örökké itt fog bolyongani egyedül? Mióta itt volt, még egyetlen élőlénnyel sem találkozott. A hatalmas fémszerkezetek mellett oly sebezhetőnek látta magát. Hirtelen ráébredt, hogy már régen nem evett és ivott semmit. Honnan fog itt ételt szerezni? Furcsa módon még egyáltalán nem érzett se éhséget, se fáradságot. A fáradságról az alvás is eszébe jutott. Vajon kitalál még innen naplemente előtt, vagy itt kell éjszakáznia? A közelben megpillantott egy padot, leült rá. Két lábát felhúzta, és átkarolta őket. A pad előtt egy dodgempálya volt, a kocsikról helyenként már lepattogzott a festék. A kisfiú fejében egyre kétségbeesettebb gondolatok cikáztak. Lehet, hogy itt fog megöregedni a parkkal együtt? Soha többé nem talál haza? Soha többé nem láthatja az édesanyját? Ez a kérdés keserűséggel töltötte el. Hangosan felzokogott.

– Szeretném neked bemutatni a barátnőmet, Liza – oly lehetetlennek tetszett ez a mondat édesapja szájából. Az apjának van valakije? Először számára is furcsa ürességet érzett a hír hallatán. Egy szombati napon került sor a nagy találkozásra. Az édesapja kedvesét Nórának hívták, hosszú, selymesen omló szőke haja, kreol bőre és sötétbarna szemei voltak. Tulajdonképpen nagyon szimpatikusnak bizonyult. Találkozásuk óta szinte mindenben összehasonlította édesanyját és Nórát. Kénytelen-kelletlen beismerte: Nóra külsőre sokkal vonzóbb jelenség anyjánál. Ezt követően sok tulajdonságukat, szokásukat és rengeteg apró mozzanatot vetett össze. Ha úgy látta, hogy képzeletbeli versenyén édesanyja „kerekedett felül”, büszkeség töltötte el, ha viszont az új barátnő, akkor féltékenység. S emellett egyre többet gondolkozott azon is, miben volt jobb Anya és Apa párosa, mint Apa és Nóráé. Álmában, a körhintán ülve is ezen törte a fejét. Ám egyszer csak valami szokatlanra lett figyelmes. Különös hangot hozott a szél; szaggatott, elkeseredett zokogás. Végre! Van itt valaki más is rajta kívül!

Tomi még mindig szívet tépően zokogott. A torka megfájdult, arcocskája már csupa maszat, de az önsajnálat és a félelem csak nem akart enyhülni. Majd váratlanul… Valaki neki kiabált:

– Hahóóó! – a közelben lehet. A kisfiú feledve könnyeit felpattant a padról, s rohant a hang irányába. Egyre élesebben hallotta a hahókat. Egy büfénél befordult jobbra, megérkezett a körhintához, és végre megpillanthatta a kiabálót. Egy lány.

Liza szélesen elmosolyodott, mikor meglátta a kisfiút. Öt-hat évesnek saccolta. Tomi visszamosolygott, és megszaporázta lépteit. Ám amikor odaért, mindketten elbizonytalanodtak. Hirtelen nem tudtak mit mondani. Egy percig szótlanul méregették egymást, csak Tomi zihálása hallatszott.

– Szia! – törte meg a csendet Liza.

– Szia! Te… mit csinálsz itt? – kérdezte Tomi.

– Álmodok.

– Tessék?!

– Most az álmomban vagyunk. Én legalábbis. Mindig álmomban kerülök erre a helyre. Már jó ideje csücsülök itt, nem tudom, miért.

– Aha. Akkor most én is álmodok?

– Gondolom.

– De jó! Nemsokára biztos felébredek, és otthon leszek. Nem szállsz ki?

– Nem tudok. Nem lehet kikapcsolni ezt a vacakot.

– De hát… – Tomi közelebb lépett, és megvizsgálta a láncot. „Hisz ez könnyebb, mint a cipófűzőm bekötése.” – vélte magában, majd egy könnyed mozdulattal kikapcsolta a láncot. Liza elkerekedett szemekkel kérdezte:

– Ezt meg hogy?… Mindegy, végre kiszállhatok – mondta, s aztán boldogan kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.

– Köszönöm – mosolygott Tomira.

– Szívesen. És most?

– Szerintem, meg kell találnunk a kijáratot. Gyere velem! Tudom, hogy merre van.

– Hogyhogy? Jártál már ott?

– Nem. Mióta itt vagyok, nem hagytam el azt a kocsit. Ennek ellenére a vidámpark térképét pontosan ismerem, és tudom, mi hol van. Mégse mehettem sehová, mert be voltam zárva. Érdekes… Azt hiszem, minket a sors hozott össze…

– Ezt hogy érted?

– Megmentjük egymást. Te kiszabadítasz, én kivezetlek.

– Igen, talán így van… Téged hogy hívnak?

– Lizának – válaszolta a lány kissé meglepve a kérdésen – És téged?

– Tominak.

Ezután jó darabig csendben bandukoltak egymás mellett, s nézelődtek.

– Mi lehet ez a hely? – tűnődött Tomi.

– Ezen már én is sokat gondolkoztam. Választ még nem találtam.

– És mióta vagy itt?

– Azt hiszem… Azóta, hogy a szüleim elváltak, az pedig két éve történt. És te?

– Csak néhány órája. Anyuval és Papival az autóval utaztunk. Elaludtam a kocsiban, aztán jött egy nagy csatt! És itt találtam magam. Fura, mi? – nézett rá a kisfiú nagy, barna szemeivel.

– Igen, az… Az a nagy csatt. Mondd, nem lehet, hogy autóbalesetet szenvedtetek?

– Mi?!

– Hát csak…

– És akkor Anyu meg Papi? Nem haltak meg, ugye? És én?

– Te most álmodsz, mint én.

– Ez biztos?

– Holtbiztos – biccentette Liza, majd folytatta. – Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy balesetet szenvedtetek. Talán még mindig ott ülsz az autóban szunyókálva. Az anyukádnak és a nagypapádnak meg nincs semmi baja.

– Aha – nyelt nagyot Tomi.

– De csak van valami közös bennünk, ha mindketten itt vagyunk, nem? – Lizában feléledt a nyomozókedv – Például… a szüleid nem váltak el?

– Nem. De édesapám már meghalt, kicsi koromban. Tengerész volt, nagy hajós. Két éves koromban eltűnt a hajója. És akkor még nem is itt éltünk, csak tavaly költöztünk oda, ahol most lakunk.

– Sajnálom – mondta Liza őszinte bánattal hangjában. Nem is tudta eldönteni, melyikük helyzete a rosszabb.

– Nézd a kapu! – kiáltotta boldogan Tomi, és szaladni kezdett. Lizát is magával ragadta lelkesedése, s utána iramodott. Ketten futattak a kapu felé, közben egymásra néztek, és nevettek. Közvetlen a kijárat előtt mindketten megtorpantak.

– És most mi lesz? – kérdezte Tomi.

– Szerintem felébredünk, legalábbis remélem. És soha többé nem kerülünk erre a helyre.

– És soha többé nem látjuk egymást – bökte ki a kisfiú.

– Igen… Sajnos – egy percig némán meredtek egymásra, csakúgy, mint amikor először megpillantották egymást.

– Hát… Akkor szia! És köszönöm, hogy segítettél kiszabadulnom.

– Én pedig köszönöm, hogy kivezettél – mosolygott rá Tomi, Liza pedig visszamosolygott rá.

– Szia!

– Szia! – a két gyerek egyszerre lépett ki a kapun, és tűntek el a kísérteties vidámpark álomvilágából.

Liza éjszaka az ágyában ébredt fel. Szokatlanul könnyűnek érezte magát. Biztosan tudta, hogy soha nem fog arra a helyre visszatérni. Végre sikerült megszabadulnia attól a szörnyű gondolattól, hogy ő okozta a szülei kapcsolatának válságát. Így már Nórához is másképp közeledett, akit egyre jobban megkedvelt.

Egy nap az édesapja és Nóra családi összejövetelt szerveztek, ahol a két család végre igazán megismerkedhetett egymással. A „bulit” Lizáéknál tartották. Liza, édesapja és nagyszülei izgatottan várták a vendégeket, akik kicsit késve érkeztek.

– Bocsássatok meg a késéért! Sziasztok! – köszöntötte őket Nóra, és folytatta:

– Hadd, mutassam be a szüleimet, és a kisfiamat, Tomit.

Pennázó

N.I.

Kiáshatjátok a csontot
Emelhettek halmot
De az igazságot nem szabad
Újra eltemetni

Pennázó

Levelek közt

Látlak téged. És érezlek. Micsoda bűz,
Szenny és vér árad belőled. Meghalsz.
Félsz? Angyalra vártál? Csak te jöttél.
Magadért. Porból lettél, s utánad egy
Kupac hasztalan hamu marad, feledve
Lenn, az asztal alatt, hol csak a macska
Látogat. Magadtól csak hányni tudtál,
Volt, hogy éltél, szerettél, néha ittál.
Ha felkelt a sötét hold, sikollyal szólt
A néma holt, ki volt – több nálad.
Sírját rejti a kút, a torony, zuhansz,
Mászol, remeg a kezed, véreset vizelsz,
Aszott a bőröd, törik a csontod, a fekete,
Még egyet beléd rúg, de össze nem forr.
Soha. Nem látsz már semmit, csak a
Sárguló levelek közt hulló erdőt,
Kezet az avarban, egy szempárt,
Tekinteted a faágak között cikázik,
Erős ágra kötöd rá a terhed.

Pennázó

Kéjtánc

Bíbor korong mond búcsút
A vidéknek,
Mocsok s vágy rázza tested,
Megérdemled,
Ne csak könnyezd,
Vérezd meg az életed.

Ágak, bokrok, gyökerek
Ködös képet
Képeznek, s az elméd lett
Ellenséged,
Zörög a zár,
S elrejted a szívedet.

Fedd föl lázas ereid
Majd hűtenek
Lüktető esőcseppek.
Múló érzet,
Vérköreid
Emberként lélegeznek.

Táncolnak az ördögök,
S te élvezed.
Kéjben fürdő istenek
Verejtéket
Szeretkeznek,
Nincs múltad, csak jelened.

Izzó vastrónon háló
Önkívület.
A valóságon nevet
A képzelet.
Minek élni,
Ha gyönyörben halunk meg…

Pennázó

Aktus a halállal

Hideg van. Kocsmaszag lengi be
tested, még mindig merev,
kezed remeg, hangja füledbe
sikolyként zörögve eltemet.
Dühöngő ereje, vakító fénye
most is bevon bűvkörébe.
Képét látván felkavar,
Vérrel festett elmezavar,
csak egy álom, mégis éget,
hamuvá váltak az érzések.
Övé lettél, nincs több kétely,
vele álmodsz minden éjjel,
rohadt teste, poshadt bűze
beemel a kénes tűzbe.
S élnél tovább könnyen csendben,
süketen a vaksötétben?
Sivár pusztán újra látva,
együtt menetelünk a homályba.

Pennázó

A piacon

Király István a fonott bevásárlókosarát vígan lóbálva haladt a Magyar körút frissen épített házai között. Álmélkodva nézett meg minden egyes boltívet, meg-megállva vizsgálgatta a napfényben tündöklő üvegfalakat, melyek precízen elrendezett téglasorok között ragyogtak.

Az utca túloldalán megpillantotta úti célját, ami nem sokban különbözött az előbbi épületektől. Ugyanolyan modern és új volt, csupán méretével és hivatalos jellegével tűnt ki a többi üvegablakos téglamonstrum közül.

Homlokzatán felirat díszelgett: Hivatalos Hatalombörze. Ezt a megjelölést azonban senki nem használta, az emberek egymás között csak rendszerpiacnak hívták. A piacjellege annyiban valóban érvényesült, hogy férfiak sétáltak a standok között, bevásárlókosárral a kezükben vagy táskával a hátukon, és szakállukat vagy annak helyét sodorgatva fontolták meg az árusok ajánlatait. A hagyományos piactól a rendszerpiacot az különböztette meg, hogy a nők a lábukat sem tették be ide, sőt még a bevásárlólistát sem ők készítették el!

Király István is szabad, férfiúi akarata által vezetve lépett be a bejárati ajtón, amely egyből a vásárcsarnokba nyílt. A rendszerpiacon az eladók is férfiak, így vékony rikácsolás helyett mély, dörgő kiáltozás tölti be a termet. A gondolkodás közben verejtékező koponyák hatására a helységben pokoli hőség uralkodik, meglehetősen nehéz a levegő.

István végigjáratta szemét a nyüzsgő sokaságon: egy férfi egy közeli stand mellett állva kétségbeesésében a kezét tördelte, képtelen volt két hasonló rendszer közül választani, egy háromfős vevőcsoport látszólag bosszúsan hallgatta egy úriasan kövér eladó hosszú beszédét. A kereskedő, miután elhallgatott, fogkrémreklámba illő mosolyt villantott a vásárlókra megnyerésük érdekében.

István arra felé vette az irányt. Már ismerte az eladót, akit a tapasztaltabb piaciak csak Átvert Elek néven emlegettek, rossz minőségű termékeihez párosuló mézes-mázos modora miatt. Átvert Elek, ahogy meglátta újabb áldozatát, átcsörtetett a stand másik oldalára, faképnél hagyva a túlságosan makacsnak bizonyuló vevőket. Nagy sietségében felborított egy amúgy is ingatag lábakon álló lengyel Nemesi Köztársaságot, ami csörömpölve összetört. Mindössze egy apró arcizomrándulás jelezte a baleset felett érzett bosszúságát, a mosoly viszont nem hervadt le arcáról, már lekaparhatatlanul rászáradt az évek során. E tekintetben hasonlított a pincérekre, recepciósokra, szóval a vendéglátóipar humanoid teremtményeire.

– Áh, üdvözlöm, Uram, Szabó Elek vagyok, régiségkereskedő. Miben segíthetek a mélyen tisztelt vásárlónak?

– Szép jó napot, engem pedig Király Istvánnak hívnak. Csak nézelődöm, kíváncsi vagyok az árakra, a kínálatra – mondta István felkészülve az ajánlatözönre, melyből semmit nem fogad el, nem vásárol meg.

– Kedves Király Úr – milyen fenséges név – ma egy igazán különleges ajánlatom van az Ön számára! A rengeteg színvonalas régiség mellett standomnál akciósan vásárolhat spanyol abszolutizmust! Előnye az erősen központosított hatalom, a trón és az oltár masszív szövetsége egy kis inkvizícióval megspékelve.

– Valami mást mutasson, ahol jobban szétválasztják a végrehajtói és a törvényhozói hatalmat!

– Jaj, hát miért nem ezzel kezdte! Ez esetben kanyarodjunk vissza az antik gyökerekhez. A spártai államot tudnám a figyelmébe ajánlani, melynek megvétele esetén két kedvezményt is biztosítunk. Bár csak egyért fizet, de két királyt kap, valamint ha ma vásárolja meg e terméket, ötven százalékkal magasabb Taigetosz hegyet adunk hozzá ajándékba.

– Köszönöm, de nincs szükségem egy katonaállamra – szabadkozott István.

– Akkor a török birodalmat már meg sem mutatom.

– Rendben. Inkább azt mondja meg, mi a legújabb, legfrissebb terméke! – erre Átvert Elek egy kissé sápítozva válaszolt:

– Én régiségkereskedő vagyok, nincsenek kései portékáim. De várjon! – szólt a kereskedő és elkezdett kutakodni egy méretes faládában. – Megvan! Íme az első Francia Köztársaság. Nagyon olcsó!

– Mennyibe kerül?

– Tíz arany.

– Hmm. Kedvező.

– Igen, de egy dolgot még nem mondtam. Csak guillotine-nal működik, amit külön kell hozzá megvenni 30 aranyért.

– Köszönöm, de így már nem kérem. A viszontlátásra! – mondott búcsút István.

– Viszlát! – válaszolt Átvert Elek, s már ment is a következő vásárlójelölthöz.

Király István csendesen nézelődve sétált a sorok között maga mögött hagyva a régiségkereskedők letűnt csodáit. Egy bajuszos, kövér ember pultjához érve megállt, s nézte, hogy piroslik rajta a sok rendszer, s a rengeteg hatalom. Az eladó szelíd, szinte negédes hangon biztatta:

– Válasszon csak, mindegyik kiváló.

– Nehogy piszkos kommunista terméket vásároljon, nézzen szét inkább az én standomon! – a bekiabáló egy fekete hajú, barna szemű ember volt, akinek a bajusza mindkét oldalon csak az orrcimpája külső széléig ért. Előtte a pulton nemzeti színekbe öltöztetett, katonás jelvényekkel feldíszített rendszerek sorakoztak. István egy lépést tett felé, amikor az imént oly szelídnek tűnő eladó hangja harsant fel mögötte:

– Te mocskos antiszemita, el akarod csábítani a vevőmet?

– A tisztelt vásárló is tudja, hogy a kommunisták csak felforgatnak egy országot, és a közjó nevében cselekedve kirabolják.

– Az alávaló fasisztáid meg hatalmas népirtásokat rendeznek!

– Hohó! Lassan a testtel! Vérfürdők terén ti sem panaszkodhattok, piszkos prolik!

– A társadalmi igazságosságért küzdünk, szemben veletek, ti rohadt kis nacionalisták!

– Inkább vagyok nacionalista, mint internacionalista, te büdös komcsi!

– Mi a békét tűztük szent zászlónkra, ti a háborút, szaros szélsőjobbosok!

– Mert nem küzdenétek a hazáért. Gyáva talpnyaló férgek vagytok mind egy szálig!

István úgy érezte, hogy a vita kezd parttalanná válni, mintha már nem a vásárló megnyerése lenne a cél, hanem egymás tekintélyének aláásása. Számukra nem fontos ő, az egyén, így gondolta, inkább továbbáll a politikai sárdobálás sújtotta övezetből, nehogy ő is piszkos legyen. A háta mögött még hallotta egy darabig az „egy sárban hempergő disznófalka vagytok egy rozzant állatfarmon” vagy a „vaj helyett ágyút gyártottatok, de azért még maradt a fületek mögött” szitkokat, de már nem törődött velük.

A nyüzsgő, zsivajgó árusok, az egymás portékáját becsmérelő, a vevőkkel vitatkozó kereskedők között észrevett egy csendesen szivarozó kövérkés eladót. Némán maga elé meredt, révetegen, mintha italos lenne, vagy ébren álmodna. Király István határozott léptekkel elindult felé és megállt a standja előtt.

– Üdvözlet! – köszönt.

– Isten hozta, Uram – riadt fel az árus.

– Mit tud ajánlani? – kérdezte István.

– Íme – kezdte a férfi mondandóját kezével az asztalon lévő portékákra mutatva –demokráciákat, amilyet csak szeretne. Barátságos társadalmi rend, jogilag mindenki egyenlő és arról beszél, ír, amiről szeretne. Nem tökéletes rendszer, nincs is olyan. Sőt! A legrosszabb kormányzási forma. Kivéve persze a többit, amit az emberek néha kísérleti jelleggel megvásárolnak.

– Meggyőzött. Kérek egyet.

István kifizette a terméket és elégedetten a kosarába tette. Mielőtt távozott volna, a demokrácia minőségéről érdeklődött:

– Van rá garancia?

– Igen. Van – válaszolt az árus.

– És meddig? – kérdezett tovább István.

Az árus rövid ideig gondolkozott, majd így felelt:

– Amíg hisz benne.