Category Archives: CikkCakk

CikkCakk

Messiá(sokk)

Fel kell szögeznem előre a keresztfára, hogy aki úgy indul neki az olvasásnak, hogy egy alkotásról alkotásra, az egész kiállítást aprólékosan megrágó és megemésztő, majd azt kellő tudományossággal a természetnek visszaadó elemzést vár, az csalódni fog. Ez a rövid írás minden bizonnyal a teljesség és a műértői szemlélet igénye nélkül készült, s egyetlen célja csak egy, a képzőművészetben abszolúte járatlan laikus impressziójának visszaadása, amelynek mozgatórugója az a késztetés, amely arra ösztönzi, hogy minden, életére mély hatást gyakorló élményt kiírjon magából.

A debreceni Modemben augusztus 13-a óta látható a Messiások – a modern művészet remekei a megváltásról c. kiállítás, amelynek „témája egy olyan kérdés, amely a romantika óta megkerülhetetlen a művészetben”(idézet a kiállítás honlapjáról). Ez a kérdés nem más, minthogy megváltható-e a világ, s vele együtt az ember. A kereszténység szellemiségében felnövekvő európai civilizáció e témának régóta a bűvkörében él, s úgy tűnik nem is fog egyhamar elszakadni attól, s ez jól van így. A szervezők kitettek magukért, még nekem is, a kevésbé művelt magyar átlaghallgatónak is beugranak valami messzi, homályos ködbe vesző művészettörténet órákon hallott nevek, Chagall, Munch, Picasso vagy Csontváry Kosztka, hogy csak néhányat említsek az összesen százharminc művészből, akinek a festményeit, szobrait, fotóit és performanszait tekintheti meg a nagyérdemű, az idejéből és pénzéből áldozni kész közönség. Egyébként úgy vélem, a kiállítás színvonalához mérten a jegyár kimondottan barátinak mondható.

De térjünk át magára a kiállításra! A kiállítást szekciókra osztották, amelyeknek önálló címük van, amely mentén a megváltáshoz kapcsolódóan egy-egy szűkebben vett téma köré szerveződnek a művek. Az első a Miféle test adatott nekünk? címet viseli. A bejáratnál a torinói lepel életnagyságú fotókópiája fogad bennünket, a nyomat alapján megfaragott szoborral együtt. Ez az a sokat vitatott ereklye, amely állítólag Krisztus halotti leple volt, amelybe a keresztről való levétel után a testét csavarták, s a mellette álló szobor eszembe jutatott egy másik, napjainkban igencsak közkeletű teóriát, amely szerint ez csupán nem más, mint egy Leonardo da Vinci által készített, ügyes hamisítvány, akarom mondani műremek. Ez a kis „párocska” persze bárkiben felébresztheti a gyanút, hisz felkínál egy lehetséges megoldást, de bennem olyan kérdést is felszínre hozott, hogy vajon tényleg arról van szó, hogy az ember maga teremtette meg a Messiást, s a hozzá kapcsolódó mítoszt, mert olyannyira vágyott arra, hogy sivár életéből valaki/valami kiszabadítsa, megváltsa? Ebben a szekcióban főként a test, kiváltképpen a női test kerül diskurzusba. A szépség, a harmónia, a teremtés csodája mellett azonban megjelenik a gyötrelem, a test megkínoztatása, a passió motívuma. A különös szemszögből bemutatott, orvosi röntgenképek bemontírozásával még érdekesebbé tett női test gyönyörűségét ellensúlyozandó, egy teremmel odébb, egy külön beugróban hátborzongató jelenetsoroknak lehetünk szemtanúi, a test megkínzatását naturalisztikusan ábrázoló performanszok által. Vannak, akik, ha művészetről van szó, azt szó szerint véresen komolyan veszik. Persze látnunk kell, hogy a szimpla öncsonkításnak tűnő, egy elképzelt sátánista szeánszba teljes mértékben beillő képek mögött ott a művészi érték, a szándék, hogy testközelbe hozza a reneszánsz, barokk, s az azt megelőző korok idealizált, s e módon eltorzított, a test szenvedésének valóságos mivoltát. Egyébként a rögtönzött közvélemény-kutatáson aTövis hulla-hopp című, egy zsidó lány által a Palesztin tengerparton prezentált performansz méltán pályázhatott volna a közönségdíjra.

A következő téma címe A halott ember volt, s az előbbiekben már részben sokkot kapott érzékenylelkületűeket újabb kihívásként egyből a Hullaházi sorozat fotói fogadják, amely szerencsétlenül járt embertársainkat próbálja művészi oldalukról bemutatni. A fotókon szereplő alakokról el kell mondanunk, hogy mind erőszakos halált haltak, a beállítás miatt arcuk nem látható, vagy sérülésük miatt arcként nem azonosíthatók, így lényegében eltűnik személyiségük; valaha volt érző, lélegző egyénekből egyszerre az egész emberiséggel azonosuló lények lesznek, a halál és a test esendőségének allegóriájaként. A fotósorozat nem csak arra világít rá, hogy mit meg lehet tenni az emberi testtel, hogy milyen borzalmakon mehet keresztül az ember, míg bevégzi sorsát, de emellett arra is, hogy a test megkínzatása nem ér véget a halállal, a lélek eltávoztával, mert az emberi kíváncsiság arra sarkall minket, hogy további kínzásoknak tegyük ki a halott testet, hogy kielégítse tudásvágyunkat. A halál a kiállítás további részén is hangsúlyos, de itt az elején a legerősebb, legemberközelibb, brutálisan lényegre törő.

Történészhallgatóként a következő szekció, A történelem ígérete könnyű befogadást ígért számomra, és nem kellett csalódnom. Ez a rész azt a mindenki számára világos tényt boncolgatja, hogy a történelem folyamán mindig voltak, akik messiási szerepben tetszelegtek, s közben kiderült róluk, hogy ők maguk az antikrisztusok, akik háborút, halált, és szenvedést hoznak a világra. Összességében az a benyomás szűrődött le, hogy bár mindig feltűnnek olyanok, akik megváltást ígérnek, s a paradicsom megteremtését itt a földön, mivel e szándék mögött mindig ott lappang a sekélyes öncélúság, téves, öntömjénező egoizmus, s az uralkodni vágyás igénye, ezeknek a krisztusoknak eredendően veszniük kell. Csak hogy kiemeljek egy dolgot, Hitler természetesen elmaradhatatlanul tárgyalt figura volt. Ami megfogott, az egy fotómontázs, amelyen egy csecsemő arcképét maszkírozták át úgy, hogy arcvonásai hasonlítsanak a néhai Führerre, s persze a mindenki által jól ismert hitleri attribútum, a bajusz sem hiányozhatott. A csecsemőnek mint az ártatlanság és tisztaság jelképének eme csúf eltorzítása azt sugallta számomra, hogy amikor megszületünk, ott lakozik bennünk is egy potenciális Hitler, amely arra vár, hogy kitörjön, s persze sok más egyéb mellett rajtunk is áll, hogy megtudjuk-e fékezni, s fanatikus elvakultságunkat leküzdve emberként, s nem állatként tekintünk minden embertársunkra. Volt némi hiányérzetem, nyugodt szívvel el tudtam volna képzelni olyan alkotást, amely kortárs példára hivatkozik, anélkül, hogy ujjal mutogatna, de fenntartva, hogy akár a csecsemőben megbúvó Hitler, minden viszonylagos, s az idő dönti el, ki lesz a holnap antikrisztusa.

A következő terembe a számomra legkevésbé értelmezhető installáció folyosóján keresztül juthatunk el. Ezen a templomi félhomályba burkolózó folyosón több térdelő, a nagyon régi időkben használt búvársisakot viselő alak látható, amelyek kezükben egy-egy serleget tartanak. Bevallom őszintén, ott akkor nem tudtam mit kezdeni a jelenettel. Így utólag visszagondolva arra következtettem, hogy talán arra akart utalni a művész, hogy a több millió keresztény, akik így egyként kezelve arctalanok mind, vallásos rituáléjuk (az áldozás szertartása) által, valamiképp a megváltás élményét akarják megtapasztalni, de ennek sikere kétséges.

Az utolsó terem, magának a Messiásnak, Jézus Krisztusnak van szentelve, s itt is főként a passió, a szenvedés különböző stációinak ábrázolása áll a középpontban. A megfeszíttetés jelenete a fő motívum, ennek ábrázolását több perspektívából és különböző művészi technikával prezentálva láthatjuk. A Do it yourself (Csináld magad!) című kompozíció, amelyet profán nyelven nevezhetnénk „Szögezd fel Jézust a keresztre” játéknak, nyíltan provokál arra, hogy gondoljunk bele, valójában mi, emberek voltunk, akik saját üdvözülésünkre feláldoztuk az Isten fiát.

A kiállítás végén megtornáztatott agyunk, érzékeink, gyomrunk megnyugodhat a vízben elmerülő, majd felbukkanó férfi látványában, akivel együtt valamiképpen mi is megtisztulunk, s lehetőséget kapunk, hogy az újonnan szerzett hatásokat elkezdjük, ha nem is megérteni, de feldolgozni.

Elmondható a kiállításról, hogy időt és pénzt nem sajnálva, nagy műgonddal tervezték meg és állították össze, amiért le a kalappal a rendezők előtt. Azonban a címadás, szerintem, félrevezető, vagyis inkább nem pontosan tükrözi a valóságot, s talán többet, de mindenképpen mást ígér, mint amit ad. De hangsúlyozom, ez önmagában semmit sem von le a kiállítás értékéből. A kiállításon viszont a megváltás csak áttételesen szerepel, ehelyett inkább a test, annak halandó, múlékony matériája, és a passió motívuma körül folyik a diskurzus. Mások véleménye között is szerepelt ez az ellentétes érzés, amely aközött feszült, hogy összességében tetszett a tárlat, de a cím alapján nem egészen ezt várta az ember. Ezen mély gondolatokat tartalmazó alkotások láttán akaratlanul is elgondolkozunk, rácsodálkozunk dolgokra, megrettenünk, sőt néha elborzadunk. Úgy vélem, a kiállítás mindenkire gyakorol valamilyen hatás, persze más-más mértékben, amely miatt talán nem fog hinni kevésbé vagy jobban, talán nem értékeli át egész életét, de egy biztos, másnap felkel, s nem lehet minden ugyanolyan, mint azelőtt. Mi mást mondhatnék még, aki még nem nézte meg, az december 31-ig tegye meg, aki pedig már látta, ha teheti, nézze meg megint, mert talán felfedez valami olyat, amit előtte még nem látott.

CikkCakk

Irodalmi kalandozások Síkfőkúton

Hallottál már a Debreceni Egyetem Síkfőkúton található Soó Rezső Kutatóházáról? Nos, ha eddig nem, akkor itt az ideje, hogy tovább bővítsd látóköröd!

2009. november 13. és 15. között került sor arra az irodalmi szemináriumra, melyet a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet Tudományos Diákköre szervezett, ahol három érdekes beszélgetést hallhattak a résztvevők.

Egyrészt a József Attila Irodalmi Körről (a későbbiekben JAK), más írószervezetekről, fórumokról és támogatóikról volt szó a JAK elnöke, Balogh Endre (író, a Prae szerkesztője) és Lapis József (kritikus, a Debreceni Disputa szerkesztője) között. Ezenkívül bemutatták a JAK által kiadott köteteket, íróiakkal együtt, úgymint L. Varga Péter tanulmánykötetét A metamorfózis retorikái címmel, valamint Bajtai András Betűember című verseskötetét. L. Varga Péterrel Fodor Péter (irodalomtörténész, az Alföld szerkesztője), míg Bajtai Andrással Herczeg Ákos (kritikus, a DE doktorandusza) beszélgetett.

Bár az elhangzott témák kifejtése nagyon is szakmai és komoly volt, én személy szerint nem éreztem sem száraznak, sem unalmasnak. Ez főleg a kirándulás egésze alatt érzékelhető oldott és remek hangulatnak volt köszönhető.

Az imént felvázolt három előadás mindegyike november 14-én, szombaton hangzott el. A résztvevők az azt megelőző nap érkeztek a helyszínre, elfoglalták szállásukat, s készen álltak arra, hogy egyetemistához méltóan szórakozzanak. A jó zene, a szimpatikus emberek és az a töméntelen mennyiségű étel és ital gondoskodott róla, hogy mindannyian bulizhassunk, ismerkedhessünk, és persze tanulhassunk.

Személyesen tapasztalataim alapján csak ajánlani tudom mindenkinek: ha lesz lehetősége részt venni hasonló rendezvényen, tegye meg!

CikkCakk

Próbálkozásaim, avagy a magyar-japán 140-es

Energiaitaltól fáradt jelenléttel vetem magam forgószékem horzsoló felületére, közben hanyag mozdulatot elkövetve, lábujjheggyel kapcsolom be asztali számítógépem. Bizonyos időmennyiséggel előzte meg ezen eseményt egy korábbi cselekedetem, amellyel jelentősen növeltem az arcomra nehezedő súly mértékét.

Novembernek lassan vége, közeleg a téli lapszám bemutatója, én pedig nem tudok felmutatni semmit a japán-magyar emlékévről. Igen, az utólagos helyszínelés lehetőségét kizárva, kiállok az onlájn közönség elé, s bevallom: magamra vállaltam egy megemlékezéses novella megírását.

Persze – mentve a menthetőt – azt is kijelenthetem, voltak próbálkozásaim.

Első kísérletem az volt, hogy kedvelt eszközömmel élve, néhány szamuráj – tudniillik szprájt és fehérbor párosításával kapott folyékony halmazállapotú bódítószer – elfogyasztása által a befolyásolt elme kreativitására bízom az alkotómunkát, ám hamarosan rá kellett jönnöm, minden megfogant gondolatgumó használhatatlan állapotban hagyja el szájüregem, s ezeket másnap már hiába próbálnám visszakapargatni elmémbe a konszolidált szórakozóhely mosdóhelységének vécécsészéjéből.

Egyetemistára jellemző módon, bármily lehetetlennek tűnt is a feladat, nem adtam fel, hisz nem volt pénzem bélyegre.

Második nekifutásra úgy gondoltam, érdemes valami egyedit belevinni a születendő írásba, nehogy a kedves Olvasó rögtön visszaküldje nedvesítésre a már eddig is sokat szenvedett alkotást. Terveim szerint a megemlékezés informatikai jelleget öltött volna, első sorában egy Olvasatlan üzenetek száma: 1. Katt. felirattal. Aztán jött volna egy fiktív üzenet nihondzsin barátomnak, Takomának címezve. A továbbiakban bonyolítottam volna a dolgot, ugyanis a szöveg egy kommunikációs hibával folytatódott volna, s eztán a frímél kompromisszumkészen felajánlotta volna, hogy próbálkozzam később. Ekkor egy Katt, katt, katt, katt, katt, katt, katt, katt. ésOlvasatlan üzenetek száma: 4. Következő elemként viagra-reklám angolul, katt. Töltsön el három éjszakát bármelyik európai szállodában, ingyen! Katt. Karácsonyi árzuhanás. Katt. Katt. Biztos, hogy törli a kijelölt üzeneteket? Katt. Kérem, várjon. Katt. – lényegében erről lett volna szó. S ekkor megjelenik az én kedves fiktív nihondzsin barátom válaszüzenete, melyben reagál felvetésemre, miszerint érdemes lenne megemlékezni a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének száznegyvenedik évfordulójáról. Véleménye megegyezett volna az enyémmel, de ő – ahogy azt én előre gondoltam – jobban szereti az efféle projekteket emesenen megbeszélni. Legszívesebben szkájpot használna, de azzal – mindennemű kockai alapot nélkülözve, s ezen írás során nem említett egyéb indokok következtében – általam nem rendelkezvén, kénytelen volt azzal zárni sorait, hogy emesen címe takomatájcsónyolcvankilencgékukacyahúpontcom, aztán az aláírás: Takoma.

Az emesenes részig már nem jutottam el.

CikkCakk

Az élet fogságában

Spiró György Fogság című művének értelmezése

Fogság című mű főhőse a gyengén látó zsidó fiú, Uri, becsületes nevén Gaius Theodorus. Az I. században játszódó cselekmény során Uri a római zsidóközösség Jeruzsálembe igyekvő pénzszállító delegációjának tagjaként eljut Júdeába, majd társaitól különválva a gazdag Alexandria rejtelmei is feltárulnak előtte. Otthonába, a római zsidó negyedbe már tapasztalatokkal teli férfiúként érkezik, akinek fizikai és szellemi megpróbáltatásai a birodalom fővárosában is folytatódnak.

A regény kalandos cselekménye mellett komoly mondanivalót hordoz. Az író a pénz mindenhatóságát tekintve párhuzamot von a történetben megjelenő antik és a mai világ között. A szent küldetést végrehajtó delegáció tagjait ugyanúgy csak az anyagi gyarapodás motiválja, mint a számtalan hivatali visszaélést elkövető jeruzsálemi főpapokat. A korrupció a társadalom legalacsonyabb rétegétől egészen a hatalmi elitig jelen van, az egyre nagyobb összegeket megmozgató lefizetések láncolatszerűen kapcsolódnak össze. Az anyagi boldogulás a karakterek többségének mozgatórugója, ami – akárcsak napjainkban – folyamatos csalásokhoz, visszaélésekhez vezet. A tudás hatalma eltörpül a szinte istenként tisztelt pénz hatalma mellett. Az arany mind a történetben, mind a valóságban a problémák megoldását jelenti, minden tisztséget, minden pozíciót, minden engedélyt megszerezhet az, aki a megfelelő ember(ek) zsebébe csúsztatja a szimbólummá vált borítékot.

Nemcsak a regényben, hanem ma is fontos szerepet játszik, hogy egy ember mennyire kiterjedt kapcsolati tőkével rendelkezik. Gaius Lucius, Urinak és az édesapjának, Józsefnek a patrónusa szeszélyes igényeivel jelentős keresletet támasztott védenceinek a termékei iránt. Ennek köszönhetően vált Uri számára jövedelmezővé az amforákkal való kereskedés. Alexandriában a főhős az alabarkhosz családjával kötött ismertséget, ami szellemi és anyagi jólétet eredményezett számára. A kapcsolatok tehát – ahogy ma is – eszközök az anyagiak szerzéséhez, a gazdagodáshoz és a hivatalai előrelépéshez.

Az író nemcsak a mai pénzközpontú világot jeleníti meg antik keretek között, hanem a XX. század diktatúráira is utal. A falut, melyben Urit fogva tartják, Jehuda mester vezeti. A mestert a falu népe tévedhetetlennek tartja, bölcsessége miatt ő dönt a vitás kérdésekben. A körülötte kialakuló személyi kultuszhoz a diktatúrákban általános félelem párosul. Ezt alátámasztja, hogy Uri kérdésére, miszerint szeretik-e Jehudát, az asszonyok zavartan csak annyit válaszolnak: „Ő a mester”. A vezér ugyanúgy rendelkezik karhatalommal, akár a múltszázad hírhedt rendszerei. A rablókból toborzott, fizetett őrök gátolják meg Urit abban, hogy megszökjön, vagy másképpen: hogy átlépje a vasfüggönyt. Betzachariából – ez a falu neve – is elküldik a kötelező jellegű áldozati adományt a Templomnak, amit a beszolgáltatással rokoníthatunk. A faluban, tehát a diktatúrában élő emberek egyszerűek, szürkék, tudatlanok, nincsenek tisztában azzal, hogy létezik a sajátjukon kívüli életforma. Rómára ellenségként tekintenek, ami a totalitárius rendszerek népámító, átideologizált hírközlésének köszönhető. A kulcsmondat Uri szökési kísérletének kudarca után hangzik el: „Minden bokorban jelen van az állam.”

A XX. század egyik komoly problémája, az antijudaizmus is megjelenik a műben. Az alexandriai események: a gimnáziumba limitált számú héber tanuló felvétele, a zsidó vallás jellegzetességeinek parodizálása falfirkákon és a színházban a náci koncentrációs táborokhoz hasonló gyűjtőhely létrehozásába torkollanak. A Deltának hívott, fallal körülvett zsidónegyedben élőholtakká soványodott izraeliták lézengenek, miközben számtalan társukat a Delta kapuja előtt törnek kerékbe vagy akasztanak fel. A kivégzés és a gyűjtőhelyen tartózkodó emberek állapota a lágerekben történtekkel rokonítható. A regény egyik szereplője, Apollosz szerint a zsidóellenesség okának a héber nép kiválasztottsága tekinthető. A kiválasztottság pozitív diszkrimináció önmagunkkal szemben, ami másokban visszatetszést kelthet. A zsidóság Deltában, tehát a koncentrációs táborokban való szenvedései csak erősítették a héber nép Isten által való kijelöltségének tudatát, aminek hatására megmaradt az izraeliták iránt érzett ellenszenv. A zsidó vallásúak elleni unszimpátia a kiválasztottságnak, a nép különleges státuszának megszűnésével eltűnne. A regény tehát megoldást kínál az antijudaizmus és az antiszemitizmus orvoslására.

Uri a pénzéhség, a szövevényes kapcsolatok, a júdeai elmaradottság és a népe iránt érzett ellenszenv miatt a történet előrehaladtával egyre jobban kiábrándul a világból. A magánélete is sikertelen. Édesapjával a rossz szeme miatt nem volt felhőtlen a kapcsolata, házassága boldogtalan, hisz csak pénzért nősült, gyermekei közül csak egyet szeret, Theót, akit erőszakkal megvásárolnak tőle. A Theóval való későbbi találkozás, és a hosszú idő alatt összegyűjtött tekercsek elvesztése végleg összeroppantja Urit.

De hiába a világ minden gonoszsága, Gaius Theodorus élni akar. Az élet foglya – innen a cím – akárcsak mi mindnyájan. Fogoly, mert tisztában van vele, hogy erkölcstelen a világ, a pénz diktál, az erőszak uralkodik, az ellenségeskedés folyamatos és sokszor az ember még egy békés, nyugodt családi háttérre sem számíthat, mégsem akar, és akarata miatt nem is tud távozni a másvilágra, görcsösen kapaszkodik az életbe, mert még mindig remél. Ahogy a sok csalódás, kiábrándulás és az utóbbi véres száz év ellenére az emberek is megmaradtak embernek. Uri az utolsó mondatában a kegyetlen XX. századot túlélt emberiség és a jelen képviselőinek gondolatát fogalmazza meg:

„Még mindig élni akarok, gondolta, és elámult.”