Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Veréb-hakni a betonon

Cumó megvan, indulás a külvárosba!
Hisztizve, pityeregve, káromkodva
repül két kormos veréböreg.

Új lakói vannak a belvárosnak,
Az ereszen huncutul paráználkodnak,
Zajlik a harcos puszinesze.

Szállunk a belvárosból, űzve szállunk,
Valahol a külvárosban megállunk,
Borzolt frizkóval, hágásra vágyva.

Sajna, ez az ucsó hakni!
Ham-ham, egymásból kezdünk harapni,
S lezuhanunk a betonra: placcs!

CéhKaptár

Komoran néz maga elé

Komoran néz maga elé, majd üres tekintetét a kapualjra szegezve elindul lassan, komótosan, ajka cinkosan görbül minden ámuló pillantásra, mit a macskakövön szédelgő suhancok küldenek felé; a velőjében érzi, hogy bámulják őt, talán még kívánják is. Olajos, fekete kesztyűje finoman végigcsókolja frissen lakkozott körmeit. A falra vetülő árnyéka lassan a csengőhöz ér, a függöny mögött egy ráncos szempár figyel feszülten, tekintetük találkozik, és a szempár tulajdonosa villámgyors léptekkel igyekszik lefelé, éreznie kell a nőt, hogy aztán minél hamarabb csillapíthassa az ölében támadt gyilkos vágyat. Lépcsőről lépcsőre kúsznak egyre feljebb… A fákon az őszi levél elélvez, majd örökre kimúl, a cserépben a virágok megfagytak. Amióta ráncosak a kezei, a nő mindig kesztyűt hordott, nem egyszer észrevette a férfiak miként rántották vissza kezüket undorodva, miután kielégítette őket. Útra kelt valami a régi varázslatból, szemeinek fénye elkopott, akár a padló, amin már sok koszos csizma tiport, gyakran arra méltatlanoké, tekintete átható, de már fakó, akár egy százéves asztalon a festék, fáradt és unott, és most az egyetlen férfi is, akit szeretett, viszolyogva állt álcázatlan fonnyadó teste láttán, aminek fekete csillámos ruhája kölcsönzött méltóságot. Meztelen testét a tükörben a faliképek is megnézik, nem először, de a kávéfőző is azt fütyüli utoljára. Hanyatt fekve az ágyon a csillárt bámulja, mellette a férfi még kéjesen szuszog, a verejtékcseppek gúnyosan szántanak végig öregedő testén, átöleli a nőt, de az nem kívánja őt, az ablakok alatt nevető gyerekek… Arra gondol: az anyja utolsó perceiben még vitába szállt látogatóival, majd kiküldte őket a szobából, leült a nagy szobatükör elé, megfésülte haját és meghalt…A nő saját arcát kémleli, falfehér, akár egy viaszbaba, mindig is halvány volt, tejszínű, de egy-egy éjszaka után kimelegedve, vértől telve életszínűre váltott, ragyogott…Mára már a bőr is unott, előveszi hát remegő kezével, de határozottan a pirosítós tégelyt. Csak ez nem változott: a határozottság… Határozottan végiglépkedni a Szent Anna úton, határozottan belenézve a szembejövők szemébe, főleg a férfiakéba, mulatva azok esetleges zavarán, olykor megperzselődve egyik-másik elismerő pillantásától, és végignyúlni a kanapén, lelkében azzal a határozott tudattal, hogy bármit megkaphat, amit csak akar…

Rég volt, s most, ahogy lépked a száraz falevelek között mímelve a hosszú évtizedek során már jól megtanult határozottságot, óvatosan az utcaseprőre pillant szeme sarkából, majd befordul a sarkon, tudja, hogy már aligha várja valaki, csak az árnyéka követi…Befut a villamos, és érzi a szájából kisercen a vér. A férfi, az egyetlen, akitől még nem szorult össze a gyomra közösülés közben. Túl mohón akarta őt, testén kisebb sebek éktelenkednek, régen büszke lett volna rá, most, hogy kopott és kimustrált, akár egy kiázott teafilter, igyekszik eltakarni. Ezt már akkor eldöntötte, amikor a férfi lefordult róla… Mélyen szív az avarszagú levegőbe, érzi, hogy figyelik . Egy koldus az. Odaad egy százast a kezébe, nem dobja, inkább nyújtja, ez az egyetlen, amire az öregedő, sokszor megalázott teste még képes figyelni… Erre mindig figyelt… Arra gondol, a magány valóban rosszá teszi az embert… A férfitól nedvesen átgázol a Petőfi téren, utat törve a károgó varjúrengetegben. Elhalad egy ölelkező pár előtt, és a férfira gondol, aki előtt néhány perce csukta be az ajtót, talán már azóta útra kelt ő is… Befordul az egyik parfümériába, majd átgondolja az estét: hazaérve befűt, ahogy a férfitől tanulta, feltesz egy lemezt, elegánsan elheveredik a jéghideg ágyon és meghal.

CéhKaptár

A szárnyas férfi

Az előzetes hatására feszülten vártam azt a pillanatot, amikor végre leadják a riportot. Elkezdték. Igen, a karcagi vasútállomáson figyeltek fel először rájuk. Gondolhattam volna. Most egy nő nyilatkozott a riporternek:

– Persze, megismerem őket erről a képről. Egyik pillanatról a másikra kerültek oda. A nő, az folyton bújt volna a férfihoz, ment utána, mintha egy láthatatlan pórázon tartotta volna, azon viszont látszott, hogy mindez terhére van. Nem, nem hallottam miről beszélgettek. Végül a nő sírva vonult félre, erre a pasi meg odament hozzá és átölelte. A nő erre visítva, szinte vijjogva lökte el magától, és azt mondta megvetően: Te, te szárnyas férfi! Végül is gyakran lát az ember ilyen se vele, se nélküle kapcsolatokat. Nem tudják ma már az emberek, hogy viszonyuljanak dolgokhoz. Nincsenek minták. Igen, elegánsan voltak öltözve, csak kissé ómódúan. Aztán felszálltak a 16:30-as záhonyi gyorsra, a szokásos mocskos, lepattant szerelvényekkel. A férfi a vonatról visszanézett. Nagyon különleges tekintete volt. Nagy, dülledt, barna szem, tele tűzzel. Hogy felismertem-e? Miért, kellett volna?

A 16:30-as gyors kalauza is emlékezett rá.

– Amikor beléptem, fojtott hangon vitatkoztak, és a nőnek vörös volt a szeme a sírástól. Impozáns megjelenésű, kvalifikált embereknek tűntek, mégis olyanok voltak, mint két törött szárnyú, nemes ragadozó madár. Kértem a jegyeket, a férfi rám tekintett súlyos szemhéja alól és kért két jegyet. – Hová utaznak? – kérdeztem. – Bárhová. Mi csak megyünk az őszbe. Mindegy, hogy Illés szekerén, Szent Mihály lován vagy egy vonaton… Hová is megy a vonat? – Debrecen, Nyíregyháza, Záhony. Mikor Debrecent említettem, esküszöm, hogy picit elhúzta a száját, de végül oda vett jegyet. Azt mondta, az jó lesz. Kezembe nyomott egy köteg fura külföldi, azt hiszem, francia bankót, és nem kért visszajárót. Olyan űzött volt a tekintete, hogy nem kötözködtem. Adtam neki két jegyet csak oda Debrecenbe, és mentem tovább. Különben is, sok volt az utas. Mikor Kabánál elmentem a fülkéjük előtt, összebújva, vadul csókolóztak. Szinte tépték, harapták egymást. Nem, nem ismertem fel őket. A férfi halványan ismerős volt, talán a Hatvan – Szolnok vonalon láttam már. Ugye, nekem ebből most nem lesz semmi bajom? Akkor jó, azt hittem valami bankrabló vagy bűnöző páros volt, de akkor miért ez a riport? Mit mondjak még róluk? Az igazat megvallva, nagy hatással volt rám ez a párocska. Tudja, utána elgondolkoztam, úgy mélyen a kapcsolatomon az asszonnyal, aki nemrég halt meg. Hogy milyen furcsa, hogy mikor elém tette a vacsorát munka után, úgy szerettem volna megsimogatni a bal orcáját, aztán amikor elkezdett vég nélkül zsémbelni, megütni a jobbat. Nem tettem meg egyiket sem. Most meg már késő.

A kamera itt magára hagyta az öreg kalauzt az emlékeivel. Én pedig szinte tűkön ülve vártam a folytatást. A debreceni Nagyállomás egyik biztonsági őre így emlékezett:

– Külföldi illetőségű állampolgároknak tűntek, és furcsán viselkedtek. A férfi egyre csak a biztonsági kamerákat bámulta, ugrált és le akarta szedni. Utána veszekedni kezdett az egyik hírlapárussal, mert az nem adott neki valami dunántúli újságot. Igen, Nyugatot. Honnan tudják? A nő pedig elvette egy telefonáló utas mobilját, mondván, hogy meg akarja vizsgálni, mert ő még nem látott ilyet. Aztán vitatkozni kezdtek. Odamentem hozzájuk és felszólítottam őket a magatartás befejezésére. A férfi támadóan lépett fel és nem volt hajlandó igazolni magát, ezért szóltam a rendőrkollégáknak, de egy óvatlan pillanatban futásnak eredtek és felszálltak egy épp induló sárga villamosra. Még vissza is kiabált valami nagyon csúnya szót: azt mondta, hogy: bugrisok! Természetesen feljelentést tettem. Ugye, elfogták? Nem, azelőtt sose láttam, de megjegyeztem magamnak az arcát, az biztos!

A következő szemtanú, aki látta a párocskát és meg is találták a tévések, az a Debreceni Egyetem egyik portása volt:

– Igen, őt láttam. Sötét szabású régies öltöny volt rajta, a nőn pedig extravagáns kalap. Az egyetem épületét bámulta sokáig. Azt mondta hangosan: Ezt nem hittem volna! A geszti bolond csak megvalósította tervét! Azután odaléptek hozzám. Udvariasan köszöntek, és a férfi megkérdezte, hogy ugye itt rendeznek valami bált ma este. Egy plakáton látta. Közöltem, hogy a bál lassan kezdődik. A nő végig alig szólt, csak hozzátapadt a férfihoz, aki ennek ellenére kíváncsian, csillogó szemekkel figyelte az érkező, csinosabb lányokat. Mikor a nő ezt szóvá tette, nem lett dühös, csak nagyon halkan és nyomatékosan ennyit mondott: Szeretném, ha szeretnének. Utána még sokáig gondolkoztam, honnan ismerős ez az alak. Talán valami újságban vagy könyvben láttam. Ugye, valami vendégprofesszor volt?

A bál egyik szervezője így emlékezett:

– Két jegyet vettek. Valami régi pénzzel fizetett, de csak utólag vettem észre. Rendes embereknek látszottak. A nő az veszekedett rendesen. Véletlenül hallottam meg. Féltékeny volt, mert a pasas megbámulta a nőket. Emlegetett valami Bertát is meg egy elbocsátó szép smst, ami nagyon rosszul esett neki. A férfi oda sem figyelt, a táncolókat nézte. Aztán határozottan azt mondta: – Hallgass már, ez az utolsó nászunk! Aztán ők is táncolni kezdtek. Nem, azelőtt sosem láttam őket.

Nem igazán lepett meg a következő interjúalany személye. Egy kora középkorú szemüveges férfi, aki irodalmat tanít az egyetemen.

– Azon a november 21-i gólyabálon késve jelentem csak meg, mert … – és csak mondta, mondta, kellemes orgánuma betöltötte a szobát.

Én is visszagondoltam ott a tévé előtt arra a szombati napra. Alkotói válságban szenvedve üldögéltem egy asztalnál, miközben tekintetemmel egy kedves arcú, dús, sötét hajú lányt figyeltem. A hozzá írt versem azonban sehogy sem akart alakulni: „Etel Tetszel.” Ennél a két lényegre törő sornál tovább nem jutottam. Bezzeg költőtársam egy hosszú, szőke hajú fiú, buzgón írt kis zöld noteszébe. Neki ihlettel telibb estéje volt.

A program hagyott gondolkozni, hiszen Tóth Veráért sosem rajongtam, és Korda György is ma már csak pókerben jó. Elővettem zsebemből legjobb verseimet, és azt nézegettem.

Ekkor érkezett meg a pár, akiről a riport szól. Na de a tanár úr hol is tart?…

– Rögtön megismertem őket. Ady Endre volt, Lédával, itt, 2009-ben, a gólyabálban! Táncoltak, mint két fekete héja. Igazából mégis mintha észre se vették volna őket… nem, nem lepődtem meg. Olvasta maga Christoph Ransmayer könyvét, Az utolsó világot? Ha olvasta volna, maga sem lepődne meg semmin. Mikor kimerülve abbahagyta a táncot, odamentem hozzá és köszöntöttem. Maga az első, aki megismert, mondta, hát ennyire elfeledtek? Szomorú volt. Az a baj, hogy szegényt már az ötszázasról is levették. Ezt meg is mondtam neki. Ettől felvidult. Rajta voltam egy bankón? Milyen színű volt? Sokat ért? – faggatott. Megnyugtattam, hogy sokat ért és lila színű volt, mint a lila tinta. Ezután beszélgettünk. Kicsit sok mindenről lemaradt. Én is kérdeztem, hogy mire emlékszik. Azt mondta, emlékszik, hogy haldoklik, aztán ami utána jött, arra nem emlékszik, egyszer csak ott volt szépen elegánsan Lédával a karcagi vasútállomáson. Elmondta, hogy Lédával a kapcsolatuk ugyanolyan, és ez zavarja. Igen, nekem van egy ötletem, hogy kerülhettek ide. Ezt akkor a költőnek is elmondtam. Ez az egyetlen racionális mód. Valaki megírta! Beleírta egy regénybe vagy novellába, amely a karcagi vasútállomáson vette kezdetét. Ady erre elég nyugodtan reagált, örült a dolognak. Azt mondta, erre iszik egyet, és majd visszajön. Léda ment utána. Vártam, később utána is mentem, de nem láttam őket többé.

A riportfilm azzal zárult, hogy Ady és Léda fotóját mutatták misztikus zenei aláfestéssel és a riporter azt mondta:

– A tanár úrnak köszönhető, hogy Ady és Léda rejtélyes látogatása nyilvánosságra került és oknyomozó riporterünk elkészíthette ezt a műsort. De a kérdések megmaradtak: tényleg csak annyi a rejtély kulcsa, hogy Adyt egyszerűen megírták? Ne feledjük, hogy a tanár úr irodalmat tanít. Egy fizikatanár valószínűleg azt mondta volna, hogy újra feltalálták Adyt. Egy biológus klónozást valószínűsítene. Egy informatikatanár egyszerűen egy bug-ra gyanakodna. Nem valószínűbb, hogy valaki Adynak öltözött és szélhámoskodott? Bár akkor ezt nyilván feltűnőbben teszi. Az is feltételezhető egyesek szerint, hogy szellemtevékenységről van szó, de hogy miért most és miért pont ott materializálódott volna Ady és Léda kísértete, ez is rejtély. A kérdésre talán egyszer majd a jövő választ ad.

Kikapcsoltam a tévét. Arra a november 21-i ködös szombat estére gondoltam ismét. Amikor Ady befejezte a társalgást a tanár úrral és a bárpulthoz ment, megragadtam az alkalmat és odamentem hozzá és így szóltam:

– Mester!

Ady meglepetten mondta:

– Végre! Ki látott engem?

Bemutatkoztam. Szélesen mosolygott.

– Tudja, ki vagyok?

– Hogyne tudnám. Ön Ady Endre, kedvenc költőm.

Ez jólesett neki. Néhány társalgásindító mondat után a lényegre tértem:

– Szeretném a véleményét kikérni pár versemről.

– Mutassa azokat a verseket – odaadtam neki. Figyelmesen olvasni kezdte, próbáltam arcáról véleményt leolvasni, de nem sikerült.

– Mindig ilyen előrelátó, hogy magával hordja a verseit? – kérdezte.

– Nem. De ma reméltem, hogy itt lesz. Hiszen ezért írtam meg.

Ady arca még fakóbbra váltott:

– Ön írt meg? Azért, hogy véleményt mondjak a verseiről?

– Igen.

– Ez lehetetlen. Így nem tudok önálló véleményt mondani, hiszen maga kreált engem, és emiatt a véleményemet is maga fogja megírni. Én csak maga által létezem.

– Erre nem gondoltam – feleltem letörten – Bocsásson meg, hogy iderángattam. Léda, mint valami riadt vércse odasurrant kedvese mellé.

– Mi lesz a történet vége? – faggatott Ady – Fáradt vagyok, fiatal barátom, nem szeretnék egy nagyregényt. Szeretnék már lehullani, lehullani a falevelekre. Sok a disznófejű, az ugar nagyobb, mint valaha. Ez nem az én századom.

Léda feljajdult:

– Pedig veled vagyok!

Elővettem a zsebemből egy félig üres lapot és írni kezdtem. Valamivel később odajött hozzám a tanár úr, elűzve jöttével egy jó ötletet a szerelmes versemhez.

– Nem látta Adyt és Lédát? – kérdezte izgatottan – Errefelé jöttek.

Igyekeztem a lehető legelképedtebb arckifejezéssel ránézni.

– Kicsodát? – kérdeztem hitetlenkedő hangon – Tanár úr, talán tessék kicsit leülni.

Ady Endre és Dióssyné Brüll Adél úgy tűnt el, ahogy érkezett, ki tudja, hová. Remélhetőleg az utókor emlékezetébe.

CéhKaptár

Utcán

Sötét éjszaka volt, némi szitáló köddel. Az utcán kacsingató lámpák töretlen lelkesedéssel próbáltak ez ellen tenni. A városszéli lakótelepen álló két lepusztult bérház közti átjáróba is jutott így némi fény. Ez a fény jól jött az itt táplálkozó két férfi számára is.

Az egyiknek kopasz feje és torzonborz szakálla volt, ő valami gyanús színű rántott húst fogyasztott jóízűen. A fény nem volt annyira erős, hogy a férfi étvágyát elvegye a hústól, de kétlem, egyáltalán zavarta volna, ha mégis észleli, hogy az étel a szivárvány több színében pompázik.

– Volt egy nőm – mondta – Ő aztán tudott főzni. Ha éhes vagyok, mindig az ő töltött káposztája jut eszembe. Az a fűszerezés, az a puha, érdekes zamatú omlós káposzta… Most is a számban az íze.

A másik, egy hosszú, piszkosszürke hajú férfi, csak morgott és meghúzta az ölében pihenő kétliteres flakont.

– Amint jobb idő lesz és jobban is érzem magam, keresek valami munkát és előbb-utóbb asszony is akad, aki főz finomat – folytatta a falatozó.

Erre már nem néma hallgatás vagy lenéző morgás volt a válasz.

– Hülyeséget beszélsz. Nekünk már annyi! Milyen munkát keresnél? Nem tudom, hogy bírsz még bármiben is hinni, reménykedni. Nőjél már fel. Én sosem hittem semmiben és az élet engem igazolt. Ma is hogy mondtad, hogy bejutunk a hajléktalanszállóra? Erre most megint dögölhetünk itt a hidegben, a papírdobozokon, mert teltház! Több nem fér be! Oszt te jössz nekem a hittel. El vagy te varázsolva.

– Hogy lehet így élni? – csodálkozott a másik. – A hit a legfontosabb az életben. Amikor a legnehezebb az élet, akkor van leginkább szükség rá.

– Bazdmeg, el ne kezdjél engem téríteni, mert nem adok a borból! – kiabálta a szürke hajú, csak úgy fröcsögött a szájából a nyállal kevert olcsó bor. – Nem hiszek, mert az élet mindig engem igazolt. Nincsen semmi! Semminek semmi értelme! Nincs Isten, nem létezik szeretet, szerelem, sem igazságosság. Minden érdek és önzés! Nem tudsz olyat mondani, ami meggyőzne. A tapasztalatomnak hiszek. A bőrömnek hiszek, ami fázik, a gyomromnak, ami görcsöl, az érszűkületes lábamnak, aminek köszönhetően nehezen járok, mert néha baromira fáj. Szar és kegyetlen minden. Egy nagy köcsögség az egész. Inni sem azért iszok, mert abban hiszek, hogy ez megold valamit, hanem mert nem tudok jobbat.

A szakállas megvárta, amíg a kiabáló elcsendesedik és az utolsó falat rántott húst félretéve így szólt. – Én hiszek abban, hogy van valami értelem az életben, muszáj, kell, mert csak így hozhatunk ki belőle valamit. Hiszek Istenben, magasabb rendű érzelmekben, mert ezek léteznek. Volt is idő, amikor megbizonyosodtam erről, láttam és éreztem. Csak elmúlt. Benned is létezik, csak eltemetted. Persze, tenni is kell érte nem csak várni és elvárni…

– Igen, és te hogy kerültél ide? Elfelejted? Kirúgtak az állásodból, kidobott az asszony, a gyerekek elfordultak tőled, akárcsak ami velem megesett, ugyanaz a sztori. Hogy tudsz hinni ezek után? Bármiben, bárkiben?

– A szerencse elfordult tőlem egy időre, és részben én is hibás vagyok, meg a politika, a helyzet. De mindig van új esély.

– A hit a gyávák önbecsapása, akik nem akarnak szembenézni a valósággal – húzta meg újra a flakont a piszkosszürke hajú.

– Nem igaz, ha nem hiszel semmiben, nem jutsz semmire, értelmetlen marad minden. Boldogtalan leszel egész életedben. Ahogy Katona József is írta: „Ember küzdj és bízva bízzál”. Most kissé nehéz, de majd jobbra fordul, ha máshol nem, a túlvilágon vagy a következő életben, vagy valaki felfigyel a sorsunkra, megírja, és így mementói leszünk az emberiségnek.

– Csak áltasd magad – dünnyögött a flakont szorító – az idézet egyébként Petőfitől van.

– Mindegy – mondta a másik – A te hited negatív hit, mert te a semmiben hiszel, és boldogtalanná tesz téged, belülről rág. Én viszont még most is tudok boldog lenni.

– Mitől?

– Például, hogy találtam olyan kukát, amit elfelejtettek bezárni és átvizsgálhattam, vagy attól az utcai lámpától, amiben hiába gyengül az égő, mégis kedvesen idevilágít, vagy ettől a falat rántott hústól is boldog tudok lenni – mondta és elfogyasztotta az utolsó falatot.

– Elég büdös boldogság – húzta a száját a másik. – Akkor is azt mondom, becsapod magad. Biztos titokban szedsz valamit. Én eddig csak azért nem intéztem el magamat, mert nem hiszek az öngyilkosságban sem.

Elbeszélgettek még kicsit, de ez már nem érintette a hit kérdését. A téma bőtermő kukák, hajléktalanszállók, meg a lefagyott mellű, fogatlan Marika körül forogtak, aki így is a legjobb hajléktalan nő volt a környéken, aztán csak csendben iszogattak, végül lassan álomba merültek.

A szakállas álmában egy erdőben bolyongott, nem félt, de mégis megörült, amikor meglátott egy hatalmas szarvast, amely szinte hívta, csábította át a dombokon, át egy folyó partján. Követte a szarvast, amely fokozatosan alakult át nővé, arca első feleségére emlékeztette, aki fiatalon meghalt rákban.

A folyó láttán megrettent egy pillanatra, de a nő, aki már csak annyiban emlékeztetett szarvasra, hogy agancs volt a fején, hívogatóan intett. Hitte, hogy nem eshet baja, hogy odaát valami fenséges dolog várja. Elindult és meglepődve tapasztalta, hogy tud vízen járni.

A hosszú hajú nem hitt az álmokban, és ha álmodott is, mindig sürgősen megnyomta agyának „delete” gombját.

Az átjárót megvilágító lámpa megadta magát és utolsót pislantott. A két hajléktalant körülölelte a hideg és a sötétség.

CéhKaptár

Melegség nélkül

Síri csend honol az
Otthon küszöbén.
Hűvös béke könyököl az
Asztal szélén.
Gépies mosoly suhan el
Egy pillanat alatt.
Itt sok mindent megtehetsz, de
Semmit sem szabad!

Egy fagyos ölelés,
Megkövült szerető szívek.
Vidám feledés,
Ünneplő gyászolók, hívek.
Acsarkodás, boldog ünnep.
Tisztelgő tiszteletlen tömeg.
Képzelt temetésre jönnek.
Senkit adják át Öröknek.

Mert nekik Ő, Senki sem volt!
Az tehát mindegy, hogy
Élő vagy holt.
Hozzájuk tartozó
Kellemetlen tartozék volt.
Legalább mi tudjuk,
Hogy milyen is volt!

Legalább mi intsünk
Szép, méltó búcsút!
Legalább mi ne
Feledjük el sose
Hogy utunknak hol is
Volt a kezdete!
Ezt énekli a
Tűznyelvek tengere.

CéhKaptár

Matrjoska

Létezett valaha egy tökéletes világ. Lakói békében, nyugalomban éltek, s minden édes nap buzgón imádkoztak Istenükhöz, énekeltek és prédikáltak. Csendes elmélkedéssel töltötték óráikat, a bűnös gondolatok elkerülték őket.
A Mindenható pedig megjutalmazta követőit erkölcsös, tiszta életükért. Napról napra megmutatta hatalmát azáltal, hogy mennyei mannát, finomabbnál finomabb eledelt hintett nekik. Minek erről több szót ejteni? Boldog egyszerűségben éldegéltek, szerették Istenüket és egymást.
Ám egy nap borzasztó égzengés csapott le ezen egyszerű népekre, akik iszonyatos értetlenséggel álltak a jelenség előtt. El se tudták képzelni, miért sújtja Uruk őket a katasztrófával. Nem tudták, mihez kezdhetnének.
A rengés időről időre elállt, de mindig visszatért, s a védtelen lakókat rettegésbe és kétségbeesésbe taszította. Pánik ütötte fel vészterhes fejét, így az eddig rendíthetetlen, nyájas hívők egymás ellen fordultak. Bűnbakot kerestek, és találtak is. Kifordultak magukból, melyet csakhamar egyre durvább, véresebb események követtek. Ráfogták egyik társukra, hogy gondolatban vétkezett, ezért szétszaggatták. Az ártatlan áldozat nem oldotta meg a súlyos gondokat, a dübörgés folytatódott.
Szörnyű fejetlenség tört ki erre, s ki tudja, mi jön még, ha nem sikerül elfojtani a káoszt, kideríteni a rengés okát, majd megszüntetni azt…

– Peti, ne kopogtass folyton az akvárium falán! Az őrületbe kergeted a halakat!

CéhKaptár

A megváltás

Kezemben a történelem viharaiban meggyűrődött kétezrest szorongatva álltam a játékgép előtt. A fények villódzva követelték, hogy a papírpénzek behelyezésére szolgáló, keskeny rés tömítését végezzem el, s ujjaim akaratlanul is a szemsértő fénysikolyokat hallató gép segítségére siettek.

Behelyeztem a nyílásba a kétezrest, s a 10-es tétet kiválasztva játszani kezdtem. A gép hálátlan módon viselkedett, vagyonom lassan apadt, pedig az első néhány pörgetés során két világháborút is beadott, a harmadikra hiába vártam. Sikertelenségem merészebbé tett, 20-as tétre váltottam, azonban nem sok eredménnyel, több forradalmat is pörgettem, de a szent, pénzt jelentő hármasság egyszer sem mosolygott rám. Egyre csüggedtebben, lehorgasztott fejjel, akár egy guillotine-nal borotvált francia király, nyomkodtam a remény világító gombját, s az összeg állandó csökkenése miatt még nagyobb léptékben, 50-es téttel folytattam a játékot. Sorra jelentek meg előttem a pápai süvegek, a császári koronák, a tizenkét fontos ágyúk, a felszerszámozott harci mének, de valahogy sosem triumvirátust alkotva, nem kis bosszúságot okozva ezzel nekem. Izzadságcseppek rohangáltak az arcomon, leginkább lefelé, bár mikor egy-egy dühös prüszkölésem szelét megérezték, gyáván menekültek vissza a homlokomra. Fűtött a cselekvési vágy, hogy visszafordítsam az eseményeket, ezért a szakrális háromjegyűre, azaz 100-as tétre váltottam. Egy eretnekpusztító máglyát éreztem a talpam alatt égni, melynek mérete fordítottan arányosan változott a gépben rejlő pénzem mennyiségével. Forintjaim egyre csak tünedeztek, egyik utolsó, mentő esélyem is elillant: hiába adta be Romulust és Remust, harmadiknak valami ostort pörgetett a gép, mely barbárul belehasított a pénztárcám bőrébe. Visszaváltottam 10-es tétre. A remény sokáig pislákolt még bennem, de mikor 30 maradék forint körül jártam, éreztem, hogy ez már a vég. A gép színesen gunyoros fénykacaja közepette nulláztam le a pénzem.

…nem sikerült.

CéhKaptár

Közhelytemető

CéhKaptár

Hasonmás

Én és másik én.
Nehéz eset. Fordulok.
Hiszen hason más.

CéhKaptár CéhKaptár

Diktatúra

Füstölőrúdon emberek lógnak
a kolbász s a hurka töltve már
aki nincs ellened az veled van
a többi mind sírba száll

Névtelen sírkövek állnak
temetetlen holttestek
gúzsba kötvevárnak
arccal a földnek fekszenek

Börtöncsöndnél némább
s rettentőbb üresség
vasbeton magány
arannyá vált hallgatás

Kivágott nyelvű harangok
zúgolódjatok csak
testetekből ágyút öntenek

CéhKaptár

A szerelem rendszere

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Fújtató, díszesen palástolt harci mének magasa. Kopják kíméletlen meredezése. Rejtélyessé tevő rostélycsukódások zaja. Monogrammal ellátott, ártatlanul fehér zsebkendő a diadal ára. Szemnedvesítő versek ablak alatti dalolása. Érinthetetlen lovagi szerelem (hahaha). Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Tükör előtt készülő udvari test (összetevők: abroncsszoknya, fűző, rizspor). Szalonokban röpködő, körmönfont, cikornyás bókok pajzsrés-kutató hada. Racionálisan érzelmes, megfelelő levelek. A vízszintes függőleges analógiája néhány tánclépés keretében. Könnyed, céltalan kocsikázás. Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Sűrű, de még gumós zápfoggal rágható füst. Az ablakban nyaldossa egymást a tenger és a part. Olcsó rum, olcsó érzés. Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Gyáva, internetes aktus. Fáradó e-mailek báj(t)hordozása. Meeting. Szeszhasználat mesterfokon. Kellemesen telt lézergömbök fényhányása. Várakozás az urak részére fenntartott helyiség előtt. Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Hipersebességgel száguldó csillaghajó. Elmaradó, ijedt égitestek hátrahagyott sikoltása. Feketének képzelt semmi. Oxigénmentes térben levegőért kapkodó szerelem. Ágyéknál biztonságosan szétnyitható és összekapcsolható szkafander. Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Széttett lábak.

CéhKaptár

A díva

Nem tudom, kinek hiszel, hogy mi vagyok. De tévedsz.

Magamban rejtem a sötét énem. Ő a díva, a gyilkos lény, aki bennem él.

Ellenségem, ideálom, küzdök vele, leláncolom. Így megy köztünk az örök játszma. Mindig én vagyok felül, de ő belül fúr, harcol, hogy nála lehessen a gyeplő. Nem engedtem még őt soha teljesen szabadon. Csak néha, egy-egy másodperc erejéig, nem vagyok önmagam, s mielőtt észbe kapnék, kimondatja velem, mit én soha nem mernék, megteszi, amit én soha nem tennék.

Csodálom és félek tőle. Annyi benne a vágy és indulat. Kicsit jobban magamba nézek, megijedek attól, amit látok. A düh és agresszió, mit elfojtok, benne hordozom. Ugyanakkor vonz is engem, mint éjjeli pillangót az igéző fény.

Ő a sikerre, csodálatra és az élvezetekre hajt, s nem lehet számára akadály semmilyen erkölcsi gát. Meglepődnél, ha látnád, gazságait milyen pihekönnyen követi el. Lágyan rezgő pilláival csábít, mintha még ígérne is neked valamit, és te is bedőlsz a szép színjátéknak. Mert ő csak a combjai közti bizsergésre hallgat, csak saját érdekeit nézi. Másokkal nem törődik. Nézz ilyenkor mélyen a szemembe, s ha delejes, mohó fény villan benne, az a díva. Vigyázz ilyenkor, vigyázz nagyon! Mert már előkészítette a finom szövésű csapdát, mibe a férfi oly könnyen belesétál. Kérlek, ne bízz bennem, ha ő vagyok!

Számító, ravasz bestia, bármit tesz, magáért teszi. Barátság, tisztelet ismeretlen szavak számára. Kiütött, s a földön fetrengsz segítségért kiáltva? Sötéten felnevet, s még egyet rúg beléd. Bizalmatlan mindenkivel szemben, igaz barátságokat nem köt. S ha cserben hagy, rá ne nézz. Ne bízz bennem, ha ő vagyok!

Uralkodni kíván, hatalomvágya óriási. Álomvilágban él, ugyanakkor realista. Mert a cél, mit kitűz maga elé, álomkép, de ahogy küzd érte… Oly mesterien csűri-csavarja, keveri a kártyákat… Hangulatát nehéz elviselni. Néha hűvös jégkirálynő, máskor tüzes és szenvedélyes.

Mi kéne már, hogy észhez térítsem magam? Tán egy pofon, hogy ne játsszak másokkal, s önmagammal? Mert ez a furcsa: a díva velem sem törődik. Specialitása, hogyan bántson meg másokat. Ő, ha szükség volna rá, elfut a felelősség elől, s nem, egyáltalán nem érdekli, hogy nekem mennyi gondom lesz majd belőle. Gyáván elfut, míg én elviselem a megvető tekinteteket, szaladok bocsánatot kérni, kiállom a kínos perceket és a szerelmi égési sérüléseket.

Néha elképzelem, mi lenne, ha többet engednék neki, s szabadon, vadul és zabolátlanul garázdálkodhatna. Életemet gyökeresen alakítaná át, sőt kifordítaná. Barátságaim lerombolná, elpusztítaná, mindazt, mi nekem kedves. Családom, barátaim megutálnának, testem káros élményeknek tenné ki, s felépítené saját magányos, megközelíthetetlen, csillogó birodalmát. Nem, ezt nem szabad.

Ennyit semmiképp nem engedhetek. De míg az elmúlt években sikeresen ellenálltam neki, most valahogy meggyengültem. Mert oly szép és kívánatos képeket villant fel nekem, s titkos vágyakat sugdos fülembe, mikre gondolni se mernék.

„Próbáljuk ki, kérlek, mindketten akarjuk, jól tudod!”

„Mi bajod lehet egy csókból, nem tudja meg senki. Hűséged igazát nem fogják majd kétségbe vonni.”

Mi a helyes hozzáállás? Mondjam, hogy fiatalságom nem hagyom fonnyadni, s hajrá, próbáljuk csak ki? Vagy tetteim már most döntően befolyásolják, kivé válok húsz-harminc év múlva? Mennyire figyeljek oda, mi lesz belőlem, ha ezt és ezt megteszem? Csak egy újabb tapasztalat, búgja a díva, s kacéran mosolyog.

Nem tehetek róla, szeretem őt, mert ő mindaz, ami én nem. S ő is szeret engem, mert én mindaz vagyok, ami ő nem.

Figyelmeztetlek még egyszer utoljára: ha szememben delejes fény villan, a dívával állsz szemben. Ne higgy neki! Nem szabad.

Nem tudom, kinek hiszel, hogy mi vagyok. De tévedsz.