Category Archives: 2009 Tél

CéhKaptár

Veréb-hakni a betonon

Cumó megvan, indulás a külvárosba!
Hisztizve, pityeregve, káromkodva
repül két kormos veréböreg.

Új lakói vannak a belvárosnak,
Az ereszen huncutul paráználkodnak,
Zajlik a harcos puszinesze.

Szállunk a belvárosból, űzve szállunk,
Valahol a külvárosban megállunk,
Borzolt frizkóval, hágásra vágyva.

Sajna, ez az ucsó hakni!
Ham-ham, egymásból kezdünk harapni,
S lezuhanunk a betonra: placcs!

CéhKaptár

Komoran néz maga elé

Komoran néz maga elé, majd üres tekintetét a kapualjra szegezve elindul lassan, komótosan, ajka cinkosan görbül minden ámuló pillantásra, mit a macskakövön szédelgő suhancok küldenek felé; a velőjében érzi, hogy bámulják őt, talán még kívánják is. Olajos, fekete kesztyűje finoman végigcsókolja frissen lakkozott körmeit. A falra vetülő árnyéka lassan a csengőhöz ér, a függöny mögött egy ráncos szempár figyel feszülten, tekintetük találkozik, és a szempár tulajdonosa villámgyors léptekkel igyekszik lefelé, éreznie kell a nőt, hogy aztán minél hamarabb csillapíthassa az ölében támadt gyilkos vágyat. Lépcsőről lépcsőre kúsznak egyre feljebb… A fákon az őszi levél elélvez, majd örökre kimúl, a cserépben a virágok megfagytak. Amióta ráncosak a kezei, a nő mindig kesztyűt hordott, nem egyszer észrevette a férfiak miként rántották vissza kezüket undorodva, miután kielégítette őket. Útra kelt valami a régi varázslatból, szemeinek fénye elkopott, akár a padló, amin már sok koszos csizma tiport, gyakran arra méltatlanoké, tekintete átható, de már fakó, akár egy százéves asztalon a festék, fáradt és unott, és most az egyetlen férfi is, akit szeretett, viszolyogva állt álcázatlan fonnyadó teste láttán, aminek fekete csillámos ruhája kölcsönzött méltóságot. Meztelen testét a tükörben a faliképek is megnézik, nem először, de a kávéfőző is azt fütyüli utoljára. Hanyatt fekve az ágyon a csillárt bámulja, mellette a férfi még kéjesen szuszog, a verejtékcseppek gúnyosan szántanak végig öregedő testén, átöleli a nőt, de az nem kívánja őt, az ablakok alatt nevető gyerekek… Arra gondol: az anyja utolsó perceiben még vitába szállt látogatóival, majd kiküldte őket a szobából, leült a nagy szobatükör elé, megfésülte haját és meghalt…A nő saját arcát kémleli, falfehér, akár egy viaszbaba, mindig is halvány volt, tejszínű, de egy-egy éjszaka után kimelegedve, vértől telve életszínűre váltott, ragyogott…Mára már a bőr is unott, előveszi hát remegő kezével, de határozottan a pirosítós tégelyt. Csak ez nem változott: a határozottság… Határozottan végiglépkedni a Szent Anna úton, határozottan belenézve a szembejövők szemébe, főleg a férfiakéba, mulatva azok esetleges zavarán, olykor megperzselődve egyik-másik elismerő pillantásától, és végignyúlni a kanapén, lelkében azzal a határozott tudattal, hogy bármit megkaphat, amit csak akar…

Rég volt, s most, ahogy lépked a száraz falevelek között mímelve a hosszú évtizedek során már jól megtanult határozottságot, óvatosan az utcaseprőre pillant szeme sarkából, majd befordul a sarkon, tudja, hogy már aligha várja valaki, csak az árnyéka követi…Befut a villamos, és érzi a szájából kisercen a vér. A férfi, az egyetlen, akitől még nem szorult össze a gyomra közösülés közben. Túl mohón akarta őt, testén kisebb sebek éktelenkednek, régen büszke lett volna rá, most, hogy kopott és kimustrált, akár egy kiázott teafilter, igyekszik eltakarni. Ezt már akkor eldöntötte, amikor a férfi lefordult róla… Mélyen szív az avarszagú levegőbe, érzi, hogy figyelik . Egy koldus az. Odaad egy százast a kezébe, nem dobja, inkább nyújtja, ez az egyetlen, amire az öregedő, sokszor megalázott teste még képes figyelni… Erre mindig figyelt… Arra gondol, a magány valóban rosszá teszi az embert… A férfitól nedvesen átgázol a Petőfi téren, utat törve a károgó varjúrengetegben. Elhalad egy ölelkező pár előtt, és a férfira gondol, aki előtt néhány perce csukta be az ajtót, talán már azóta útra kelt ő is… Befordul az egyik parfümériába, majd átgondolja az estét: hazaérve befűt, ahogy a férfitől tanulta, feltesz egy lemezt, elegánsan elheveredik a jéghideg ágyon és meghal.

CéhKaptár

A szárnyas férfi

Az előzetes hatására feszülten vártam azt a pillanatot, amikor végre leadják a riportot. Elkezdték. Igen, a karcagi vasútállomáson figyeltek fel először rájuk. Gondolhattam volna. Most egy nő nyilatkozott a riporternek:

– Persze, megismerem őket erről a képről. Egyik pillanatról a másikra kerültek oda. A nő, az folyton bújt volna a férfihoz, ment utána, mintha egy láthatatlan pórázon tartotta volna, azon viszont látszott, hogy mindez terhére van. Nem, nem hallottam miről beszélgettek. Végül a nő sírva vonult félre, erre a pasi meg odament hozzá és átölelte. A nő erre visítva, szinte vijjogva lökte el magától, és azt mondta megvetően: Te, te szárnyas férfi! Végül is gyakran lát az ember ilyen se vele, se nélküle kapcsolatokat. Nem tudják ma már az emberek, hogy viszonyuljanak dolgokhoz. Nincsenek minták. Igen, elegánsan voltak öltözve, csak kissé ómódúan. Aztán felszálltak a 16:30-as záhonyi gyorsra, a szokásos mocskos, lepattant szerelvényekkel. A férfi a vonatról visszanézett. Nagyon különleges tekintete volt. Nagy, dülledt, barna szem, tele tűzzel. Hogy felismertem-e? Miért, kellett volna?

A 16:30-as gyors kalauza is emlékezett rá.

– Amikor beléptem, fojtott hangon vitatkoztak, és a nőnek vörös volt a szeme a sírástól. Impozáns megjelenésű, kvalifikált embereknek tűntek, mégis olyanok voltak, mint két törött szárnyú, nemes ragadozó madár. Kértem a jegyeket, a férfi rám tekintett súlyos szemhéja alól és kért két jegyet. – Hová utaznak? – kérdeztem. – Bárhová. Mi csak megyünk az őszbe. Mindegy, hogy Illés szekerén, Szent Mihály lován vagy egy vonaton… Hová is megy a vonat? – Debrecen, Nyíregyháza, Záhony. Mikor Debrecent említettem, esküszöm, hogy picit elhúzta a száját, de végül oda vett jegyet. Azt mondta, az jó lesz. Kezembe nyomott egy köteg fura külföldi, azt hiszem, francia bankót, és nem kért visszajárót. Olyan űzött volt a tekintete, hogy nem kötözködtem. Adtam neki két jegyet csak oda Debrecenbe, és mentem tovább. Különben is, sok volt az utas. Mikor Kabánál elmentem a fülkéjük előtt, összebújva, vadul csókolóztak. Szinte tépték, harapták egymást. Nem, nem ismertem fel őket. A férfi halványan ismerős volt, talán a Hatvan – Szolnok vonalon láttam már. Ugye, nekem ebből most nem lesz semmi bajom? Akkor jó, azt hittem valami bankrabló vagy bűnöző páros volt, de akkor miért ez a riport? Mit mondjak még róluk? Az igazat megvallva, nagy hatással volt rám ez a párocska. Tudja, utána elgondolkoztam, úgy mélyen a kapcsolatomon az asszonnyal, aki nemrég halt meg. Hogy milyen furcsa, hogy mikor elém tette a vacsorát munka után, úgy szerettem volna megsimogatni a bal orcáját, aztán amikor elkezdett vég nélkül zsémbelni, megütni a jobbat. Nem tettem meg egyiket sem. Most meg már késő.

A kamera itt magára hagyta az öreg kalauzt az emlékeivel. Én pedig szinte tűkön ülve vártam a folytatást. A debreceni Nagyállomás egyik biztonsági őre így emlékezett:

– Külföldi illetőségű állampolgároknak tűntek, és furcsán viselkedtek. A férfi egyre csak a biztonsági kamerákat bámulta, ugrált és le akarta szedni. Utána veszekedni kezdett az egyik hírlapárussal, mert az nem adott neki valami dunántúli újságot. Igen, Nyugatot. Honnan tudják? A nő pedig elvette egy telefonáló utas mobilját, mondván, hogy meg akarja vizsgálni, mert ő még nem látott ilyet. Aztán vitatkozni kezdtek. Odamentem hozzájuk és felszólítottam őket a magatartás befejezésére. A férfi támadóan lépett fel és nem volt hajlandó igazolni magát, ezért szóltam a rendőrkollégáknak, de egy óvatlan pillanatban futásnak eredtek és felszálltak egy épp induló sárga villamosra. Még vissza is kiabált valami nagyon csúnya szót: azt mondta, hogy: bugrisok! Természetesen feljelentést tettem. Ugye, elfogták? Nem, azelőtt sose láttam, de megjegyeztem magamnak az arcát, az biztos!

A következő szemtanú, aki látta a párocskát és meg is találták a tévések, az a Debreceni Egyetem egyik portása volt:

– Igen, őt láttam. Sötét szabású régies öltöny volt rajta, a nőn pedig extravagáns kalap. Az egyetem épületét bámulta sokáig. Azt mondta hangosan: Ezt nem hittem volna! A geszti bolond csak megvalósította tervét! Azután odaléptek hozzám. Udvariasan köszöntek, és a férfi megkérdezte, hogy ugye itt rendeznek valami bált ma este. Egy plakáton látta. Közöltem, hogy a bál lassan kezdődik. A nő végig alig szólt, csak hozzátapadt a férfihoz, aki ennek ellenére kíváncsian, csillogó szemekkel figyelte az érkező, csinosabb lányokat. Mikor a nő ezt szóvá tette, nem lett dühös, csak nagyon halkan és nyomatékosan ennyit mondott: Szeretném, ha szeretnének. Utána még sokáig gondolkoztam, honnan ismerős ez az alak. Talán valami újságban vagy könyvben láttam. Ugye, valami vendégprofesszor volt?

A bál egyik szervezője így emlékezett:

– Két jegyet vettek. Valami régi pénzzel fizetett, de csak utólag vettem észre. Rendes embereknek látszottak. A nő az veszekedett rendesen. Véletlenül hallottam meg. Féltékeny volt, mert a pasas megbámulta a nőket. Emlegetett valami Bertát is meg egy elbocsátó szép smst, ami nagyon rosszul esett neki. A férfi oda sem figyelt, a táncolókat nézte. Aztán határozottan azt mondta: – Hallgass már, ez az utolsó nászunk! Aztán ők is táncolni kezdtek. Nem, azelőtt sosem láttam őket.

Nem igazán lepett meg a következő interjúalany személye. Egy kora középkorú szemüveges férfi, aki irodalmat tanít az egyetemen.

– Azon a november 21-i gólyabálon késve jelentem csak meg, mert … – és csak mondta, mondta, kellemes orgánuma betöltötte a szobát.

Én is visszagondoltam ott a tévé előtt arra a szombati napra. Alkotói válságban szenvedve üldögéltem egy asztalnál, miközben tekintetemmel egy kedves arcú, dús, sötét hajú lányt figyeltem. A hozzá írt versem azonban sehogy sem akart alakulni: „Etel Tetszel.” Ennél a két lényegre törő sornál tovább nem jutottam. Bezzeg költőtársam egy hosszú, szőke hajú fiú, buzgón írt kis zöld noteszébe. Neki ihlettel telibb estéje volt.

A program hagyott gondolkozni, hiszen Tóth Veráért sosem rajongtam, és Korda György is ma már csak pókerben jó. Elővettem zsebemből legjobb verseimet, és azt nézegettem.

Ekkor érkezett meg a pár, akiről a riport szól. Na de a tanár úr hol is tart?…

– Rögtön megismertem őket. Ady Endre volt, Lédával, itt, 2009-ben, a gólyabálban! Táncoltak, mint két fekete héja. Igazából mégis mintha észre se vették volna őket… nem, nem lepődtem meg. Olvasta maga Christoph Ransmayer könyvét, Az utolsó világot? Ha olvasta volna, maga sem lepődne meg semmin. Mikor kimerülve abbahagyta a táncot, odamentem hozzá és köszöntöttem. Maga az első, aki megismert, mondta, hát ennyire elfeledtek? Szomorú volt. Az a baj, hogy szegényt már az ötszázasról is levették. Ezt meg is mondtam neki. Ettől felvidult. Rajta voltam egy bankón? Milyen színű volt? Sokat ért? – faggatott. Megnyugtattam, hogy sokat ért és lila színű volt, mint a lila tinta. Ezután beszélgettünk. Kicsit sok mindenről lemaradt. Én is kérdeztem, hogy mire emlékszik. Azt mondta, emlékszik, hogy haldoklik, aztán ami utána jött, arra nem emlékszik, egyszer csak ott volt szépen elegánsan Lédával a karcagi vasútállomáson. Elmondta, hogy Lédával a kapcsolatuk ugyanolyan, és ez zavarja. Igen, nekem van egy ötletem, hogy kerülhettek ide. Ezt akkor a költőnek is elmondtam. Ez az egyetlen racionális mód. Valaki megírta! Beleírta egy regénybe vagy novellába, amely a karcagi vasútállomáson vette kezdetét. Ady erre elég nyugodtan reagált, örült a dolognak. Azt mondta, erre iszik egyet, és majd visszajön. Léda ment utána. Vártam, később utána is mentem, de nem láttam őket többé.

A riportfilm azzal zárult, hogy Ady és Léda fotóját mutatták misztikus zenei aláfestéssel és a riporter azt mondta:

– A tanár úrnak köszönhető, hogy Ady és Léda rejtélyes látogatása nyilvánosságra került és oknyomozó riporterünk elkészíthette ezt a műsort. De a kérdések megmaradtak: tényleg csak annyi a rejtély kulcsa, hogy Adyt egyszerűen megírták? Ne feledjük, hogy a tanár úr irodalmat tanít. Egy fizikatanár valószínűleg azt mondta volna, hogy újra feltalálták Adyt. Egy biológus klónozást valószínűsítene. Egy informatikatanár egyszerűen egy bug-ra gyanakodna. Nem valószínűbb, hogy valaki Adynak öltözött és szélhámoskodott? Bár akkor ezt nyilván feltűnőbben teszi. Az is feltételezhető egyesek szerint, hogy szellemtevékenységről van szó, de hogy miért most és miért pont ott materializálódott volna Ady és Léda kísértete, ez is rejtély. A kérdésre talán egyszer majd a jövő választ ad.

Kikapcsoltam a tévét. Arra a november 21-i ködös szombat estére gondoltam ismét. Amikor Ady befejezte a társalgást a tanár úrral és a bárpulthoz ment, megragadtam az alkalmat és odamentem hozzá és így szóltam:

– Mester!

Ady meglepetten mondta:

– Végre! Ki látott engem?

Bemutatkoztam. Szélesen mosolygott.

– Tudja, ki vagyok?

– Hogyne tudnám. Ön Ady Endre, kedvenc költőm.

Ez jólesett neki. Néhány társalgásindító mondat után a lényegre tértem:

– Szeretném a véleményét kikérni pár versemről.

– Mutassa azokat a verseket – odaadtam neki. Figyelmesen olvasni kezdte, próbáltam arcáról véleményt leolvasni, de nem sikerült.

– Mindig ilyen előrelátó, hogy magával hordja a verseit? – kérdezte.

– Nem. De ma reméltem, hogy itt lesz. Hiszen ezért írtam meg.

Ady arca még fakóbbra váltott:

– Ön írt meg? Azért, hogy véleményt mondjak a verseiről?

– Igen.

– Ez lehetetlen. Így nem tudok önálló véleményt mondani, hiszen maga kreált engem, és emiatt a véleményemet is maga fogja megírni. Én csak maga által létezem.

– Erre nem gondoltam – feleltem letörten – Bocsásson meg, hogy iderángattam. Léda, mint valami riadt vércse odasurrant kedvese mellé.

– Mi lesz a történet vége? – faggatott Ady – Fáradt vagyok, fiatal barátom, nem szeretnék egy nagyregényt. Szeretnék már lehullani, lehullani a falevelekre. Sok a disznófejű, az ugar nagyobb, mint valaha. Ez nem az én századom.

Léda feljajdult:

– Pedig veled vagyok!

Elővettem a zsebemből egy félig üres lapot és írni kezdtem. Valamivel később odajött hozzám a tanár úr, elűzve jöttével egy jó ötletet a szerelmes versemhez.

– Nem látta Adyt és Lédát? – kérdezte izgatottan – Errefelé jöttek.

Igyekeztem a lehető legelképedtebb arckifejezéssel ránézni.

– Kicsodát? – kérdeztem hitetlenkedő hangon – Tanár úr, talán tessék kicsit leülni.

Ady Endre és Dióssyné Brüll Adél úgy tűnt el, ahogy érkezett, ki tudja, hová. Remélhetőleg az utókor emlékezetébe.

CéhKaptár

Utcán

Sötét éjszaka volt, némi szitáló köddel. Az utcán kacsingató lámpák töretlen lelkesedéssel próbáltak ez ellen tenni. A városszéli lakótelepen álló két lepusztult bérház közti átjáróba is jutott így némi fény. Ez a fény jól jött az itt táplálkozó két férfi számára is.

Az egyiknek kopasz feje és torzonborz szakálla volt, ő valami gyanús színű rántott húst fogyasztott jóízűen. A fény nem volt annyira erős, hogy a férfi étvágyát elvegye a hústól, de kétlem, egyáltalán zavarta volna, ha mégis észleli, hogy az étel a szivárvány több színében pompázik.

– Volt egy nőm – mondta – Ő aztán tudott főzni. Ha éhes vagyok, mindig az ő töltött káposztája jut eszembe. Az a fűszerezés, az a puha, érdekes zamatú omlós káposzta… Most is a számban az íze.

A másik, egy hosszú, piszkosszürke hajú férfi, csak morgott és meghúzta az ölében pihenő kétliteres flakont.

– Amint jobb idő lesz és jobban is érzem magam, keresek valami munkát és előbb-utóbb asszony is akad, aki főz finomat – folytatta a falatozó.

Erre már nem néma hallgatás vagy lenéző morgás volt a válasz.

– Hülyeséget beszélsz. Nekünk már annyi! Milyen munkát keresnél? Nem tudom, hogy bírsz még bármiben is hinni, reménykedni. Nőjél már fel. Én sosem hittem semmiben és az élet engem igazolt. Ma is hogy mondtad, hogy bejutunk a hajléktalanszállóra? Erre most megint dögölhetünk itt a hidegben, a papírdobozokon, mert teltház! Több nem fér be! Oszt te jössz nekem a hittel. El vagy te varázsolva.

– Hogy lehet így élni? – csodálkozott a másik. – A hit a legfontosabb az életben. Amikor a legnehezebb az élet, akkor van leginkább szükség rá.

– Bazdmeg, el ne kezdjél engem téríteni, mert nem adok a borból! – kiabálta a szürke hajú, csak úgy fröcsögött a szájából a nyállal kevert olcsó bor. – Nem hiszek, mert az élet mindig engem igazolt. Nincsen semmi! Semminek semmi értelme! Nincs Isten, nem létezik szeretet, szerelem, sem igazságosság. Minden érdek és önzés! Nem tudsz olyat mondani, ami meggyőzne. A tapasztalatomnak hiszek. A bőrömnek hiszek, ami fázik, a gyomromnak, ami görcsöl, az érszűkületes lábamnak, aminek köszönhetően nehezen járok, mert néha baromira fáj. Szar és kegyetlen minden. Egy nagy köcsögség az egész. Inni sem azért iszok, mert abban hiszek, hogy ez megold valamit, hanem mert nem tudok jobbat.

A szakállas megvárta, amíg a kiabáló elcsendesedik és az utolsó falat rántott húst félretéve így szólt. – Én hiszek abban, hogy van valami értelem az életben, muszáj, kell, mert csak így hozhatunk ki belőle valamit. Hiszek Istenben, magasabb rendű érzelmekben, mert ezek léteznek. Volt is idő, amikor megbizonyosodtam erről, láttam és éreztem. Csak elmúlt. Benned is létezik, csak eltemetted. Persze, tenni is kell érte nem csak várni és elvárni…

– Igen, és te hogy kerültél ide? Elfelejted? Kirúgtak az állásodból, kidobott az asszony, a gyerekek elfordultak tőled, akárcsak ami velem megesett, ugyanaz a sztori. Hogy tudsz hinni ezek után? Bármiben, bárkiben?

– A szerencse elfordult tőlem egy időre, és részben én is hibás vagyok, meg a politika, a helyzet. De mindig van új esély.

– A hit a gyávák önbecsapása, akik nem akarnak szembenézni a valósággal – húzta meg újra a flakont a piszkosszürke hajú.

– Nem igaz, ha nem hiszel semmiben, nem jutsz semmire, értelmetlen marad minden. Boldogtalan leszel egész életedben. Ahogy Katona József is írta: „Ember küzdj és bízva bízzál”. Most kissé nehéz, de majd jobbra fordul, ha máshol nem, a túlvilágon vagy a következő életben, vagy valaki felfigyel a sorsunkra, megírja, és így mementói leszünk az emberiségnek.

– Csak áltasd magad – dünnyögött a flakont szorító – az idézet egyébként Petőfitől van.

– Mindegy – mondta a másik – A te hited negatív hit, mert te a semmiben hiszel, és boldogtalanná tesz téged, belülről rág. Én viszont még most is tudok boldog lenni.

– Mitől?

– Például, hogy találtam olyan kukát, amit elfelejtettek bezárni és átvizsgálhattam, vagy attól az utcai lámpától, amiben hiába gyengül az égő, mégis kedvesen idevilágít, vagy ettől a falat rántott hústól is boldog tudok lenni – mondta és elfogyasztotta az utolsó falatot.

– Elég büdös boldogság – húzta a száját a másik. – Akkor is azt mondom, becsapod magad. Biztos titokban szedsz valamit. Én eddig csak azért nem intéztem el magamat, mert nem hiszek az öngyilkosságban sem.

Elbeszélgettek még kicsit, de ez már nem érintette a hit kérdését. A téma bőtermő kukák, hajléktalanszállók, meg a lefagyott mellű, fogatlan Marika körül forogtak, aki így is a legjobb hajléktalan nő volt a környéken, aztán csak csendben iszogattak, végül lassan álomba merültek.

A szakállas álmában egy erdőben bolyongott, nem félt, de mégis megörült, amikor meglátott egy hatalmas szarvast, amely szinte hívta, csábította át a dombokon, át egy folyó partján. Követte a szarvast, amely fokozatosan alakult át nővé, arca első feleségére emlékeztette, aki fiatalon meghalt rákban.

A folyó láttán megrettent egy pillanatra, de a nő, aki már csak annyiban emlékeztetett szarvasra, hogy agancs volt a fején, hívogatóan intett. Hitte, hogy nem eshet baja, hogy odaát valami fenséges dolog várja. Elindult és meglepődve tapasztalta, hogy tud vízen járni.

A hosszú hajú nem hitt az álmokban, és ha álmodott is, mindig sürgősen megnyomta agyának „delete” gombját.

Az átjárót megvilágító lámpa megadta magát és utolsót pislantott. A két hajléktalant körülölelte a hideg és a sötétség.

CéhKaptár

Melegség nélkül

Síri csend honol az
Otthon küszöbén.
Hűvös béke könyököl az
Asztal szélén.
Gépies mosoly suhan el
Egy pillanat alatt.
Itt sok mindent megtehetsz, de
Semmit sem szabad!

Egy fagyos ölelés,
Megkövült szerető szívek.
Vidám feledés,
Ünneplő gyászolók, hívek.
Acsarkodás, boldog ünnep.
Tisztelgő tiszteletlen tömeg.
Képzelt temetésre jönnek.
Senkit adják át Öröknek.

Mert nekik Ő, Senki sem volt!
Az tehát mindegy, hogy
Élő vagy holt.
Hozzájuk tartozó
Kellemetlen tartozék volt.
Legalább mi tudjuk,
Hogy milyen is volt!

Legalább mi intsünk
Szép, méltó búcsút!
Legalább mi ne
Feledjük el sose
Hogy utunknak hol is
Volt a kezdete!
Ezt énekli a
Tűznyelvek tengere.

CéhKaptár

Matrjoska

Létezett valaha egy tökéletes világ. Lakói békében, nyugalomban éltek, s minden édes nap buzgón imádkoztak Istenükhöz, énekeltek és prédikáltak. Csendes elmélkedéssel töltötték óráikat, a bűnös gondolatok elkerülték őket.
A Mindenható pedig megjutalmazta követőit erkölcsös, tiszta életükért. Napról napra megmutatta hatalmát azáltal, hogy mennyei mannát, finomabbnál finomabb eledelt hintett nekik. Minek erről több szót ejteni? Boldog egyszerűségben éldegéltek, szerették Istenüket és egymást.
Ám egy nap borzasztó égzengés csapott le ezen egyszerű népekre, akik iszonyatos értetlenséggel álltak a jelenség előtt. El se tudták képzelni, miért sújtja Uruk őket a katasztrófával. Nem tudták, mihez kezdhetnének.
A rengés időről időre elállt, de mindig visszatért, s a védtelen lakókat rettegésbe és kétségbeesésbe taszította. Pánik ütötte fel vészterhes fejét, így az eddig rendíthetetlen, nyájas hívők egymás ellen fordultak. Bűnbakot kerestek, és találtak is. Kifordultak magukból, melyet csakhamar egyre durvább, véresebb események követtek. Ráfogták egyik társukra, hogy gondolatban vétkezett, ezért szétszaggatták. Az ártatlan áldozat nem oldotta meg a súlyos gondokat, a dübörgés folytatódott.
Szörnyű fejetlenség tört ki erre, s ki tudja, mi jön még, ha nem sikerül elfojtani a káoszt, kideríteni a rengés okát, majd megszüntetni azt…

– Peti, ne kopogtass folyton az akvárium falán! Az őrületbe kergeted a halakat!

CéhKaptár

A megváltás

Kezemben a történelem viharaiban meggyűrődött kétezrest szorongatva álltam a játékgép előtt. A fények villódzva követelték, hogy a papírpénzek behelyezésére szolgáló, keskeny rés tömítését végezzem el, s ujjaim akaratlanul is a szemsértő fénysikolyokat hallató gép segítségére siettek.

Behelyeztem a nyílásba a kétezrest, s a 10-es tétet kiválasztva játszani kezdtem. A gép hálátlan módon viselkedett, vagyonom lassan apadt, pedig az első néhány pörgetés során két világháborút is beadott, a harmadikra hiába vártam. Sikertelenségem merészebbé tett, 20-as tétre váltottam, azonban nem sok eredménnyel, több forradalmat is pörgettem, de a szent, pénzt jelentő hármasság egyszer sem mosolygott rám. Egyre csüggedtebben, lehorgasztott fejjel, akár egy guillotine-nal borotvált francia király, nyomkodtam a remény világító gombját, s az összeg állandó csökkenése miatt még nagyobb léptékben, 50-es téttel folytattam a játékot. Sorra jelentek meg előttem a pápai süvegek, a császári koronák, a tizenkét fontos ágyúk, a felszerszámozott harci mének, de valahogy sosem triumvirátust alkotva, nem kis bosszúságot okozva ezzel nekem. Izzadságcseppek rohangáltak az arcomon, leginkább lefelé, bár mikor egy-egy dühös prüszkölésem szelét megérezték, gyáván menekültek vissza a homlokomra. Fűtött a cselekvési vágy, hogy visszafordítsam az eseményeket, ezért a szakrális háromjegyűre, azaz 100-as tétre váltottam. Egy eretnekpusztító máglyát éreztem a talpam alatt égni, melynek mérete fordítottan arányosan változott a gépben rejlő pénzem mennyiségével. Forintjaim egyre csak tünedeztek, egyik utolsó, mentő esélyem is elillant: hiába adta be Romulust és Remust, harmadiknak valami ostort pörgetett a gép, mely barbárul belehasított a pénztárcám bőrébe. Visszaváltottam 10-es tétre. A remény sokáig pislákolt még bennem, de mikor 30 maradék forint körül jártam, éreztem, hogy ez már a vég. A gép színesen gunyoros fénykacaja közepette nulláztam le a pénzem.

…nem sikerült.

CéhKaptár

Közhelytemető

CéhKaptár

Hasonmás

Én és másik én.
Nehéz eset. Fordulok.
Hiszen hason más.

CéhKaptár CéhKaptár

Diktatúra

Füstölőrúdon emberek lógnak
a kolbász s a hurka töltve már
aki nincs ellened az veled van
a többi mind sírba száll

Névtelen sírkövek állnak
temetetlen holttestek
gúzsba kötvevárnak
arccal a földnek fekszenek

Börtöncsöndnél némább
s rettentőbb üresség
vasbeton magány
arannyá vált hallgatás

Kivágott nyelvű harangok
zúgolódjatok csak
testetekből ágyút öntenek

CéhKaptár

A szerelem rendszere

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Fújtató, díszesen palástolt harci mének magasa. Kopják kíméletlen meredezése. Rejtélyessé tevő rostélycsukódások zaja. Monogrammal ellátott, ártatlanul fehér zsebkendő a diadal ára. Szemnedvesítő versek ablak alatti dalolása. Érinthetetlen lovagi szerelem (hahaha). Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Tükör előtt készülő udvari test (összetevők: abroncsszoknya, fűző, rizspor). Szalonokban röpködő, körmönfont, cikornyás bókok pajzsrés-kutató hada. Racionálisan érzelmes, megfelelő levelek. A vízszintes függőleges analógiája néhány tánclépés keretében. Könnyed, céltalan kocsikázás. Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Sűrű, de még gumós zápfoggal rágható füst. Az ablakban nyaldossa egymást a tenger és a part. Olcsó rum, olcsó érzés. Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Gyáva, internetes aktus. Fáradó e-mailek báj(t)hordozása. Meeting. Szeszhasználat mesterfokon. Kellemesen telt lézergömbök fényhányása. Várakozás az urak részére fenntartott helyiség előtt. Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Hipersebességgel száguldó csillaghajó. Elmaradó, ijedt égitestek hátrahagyott sikoltása. Feketének képzelt semmi. Oxigénmentes térben levegőért kapkodó szerelem. Ágyéknál biztonságosan szétnyitható és összekapcsolható szkafander. Széttett lábak.

Két szempár szimpatizáló egymásra villanása. Széttett lábak.

CéhKaptár

A díva

Nem tudom, kinek hiszel, hogy mi vagyok. De tévedsz.

Magamban rejtem a sötét énem. Ő a díva, a gyilkos lény, aki bennem él.

Ellenségem, ideálom, küzdök vele, leláncolom. Így megy köztünk az örök játszma. Mindig én vagyok felül, de ő belül fúr, harcol, hogy nála lehessen a gyeplő. Nem engedtem még őt soha teljesen szabadon. Csak néha, egy-egy másodperc erejéig, nem vagyok önmagam, s mielőtt észbe kapnék, kimondatja velem, mit én soha nem mernék, megteszi, amit én soha nem tennék.

Csodálom és félek tőle. Annyi benne a vágy és indulat. Kicsit jobban magamba nézek, megijedek attól, amit látok. A düh és agresszió, mit elfojtok, benne hordozom. Ugyanakkor vonz is engem, mint éjjeli pillangót az igéző fény.

Ő a sikerre, csodálatra és az élvezetekre hajt, s nem lehet számára akadály semmilyen erkölcsi gát. Meglepődnél, ha látnád, gazságait milyen pihekönnyen követi el. Lágyan rezgő pilláival csábít, mintha még ígérne is neked valamit, és te is bedőlsz a szép színjátéknak. Mert ő csak a combjai közti bizsergésre hallgat, csak saját érdekeit nézi. Másokkal nem törődik. Nézz ilyenkor mélyen a szemembe, s ha delejes, mohó fény villan benne, az a díva. Vigyázz ilyenkor, vigyázz nagyon! Mert már előkészítette a finom szövésű csapdát, mibe a férfi oly könnyen belesétál. Kérlek, ne bízz bennem, ha ő vagyok!

Számító, ravasz bestia, bármit tesz, magáért teszi. Barátság, tisztelet ismeretlen szavak számára. Kiütött, s a földön fetrengsz segítségért kiáltva? Sötéten felnevet, s még egyet rúg beléd. Bizalmatlan mindenkivel szemben, igaz barátságokat nem köt. S ha cserben hagy, rá ne nézz. Ne bízz bennem, ha ő vagyok!

Uralkodni kíván, hatalomvágya óriási. Álomvilágban él, ugyanakkor realista. Mert a cél, mit kitűz maga elé, álomkép, de ahogy küzd érte… Oly mesterien csűri-csavarja, keveri a kártyákat… Hangulatát nehéz elviselni. Néha hűvös jégkirálynő, máskor tüzes és szenvedélyes.

Mi kéne már, hogy észhez térítsem magam? Tán egy pofon, hogy ne játsszak másokkal, s önmagammal? Mert ez a furcsa: a díva velem sem törődik. Specialitása, hogyan bántson meg másokat. Ő, ha szükség volna rá, elfut a felelősség elől, s nem, egyáltalán nem érdekli, hogy nekem mennyi gondom lesz majd belőle. Gyáván elfut, míg én elviselem a megvető tekinteteket, szaladok bocsánatot kérni, kiállom a kínos perceket és a szerelmi égési sérüléseket.

Néha elképzelem, mi lenne, ha többet engednék neki, s szabadon, vadul és zabolátlanul garázdálkodhatna. Életemet gyökeresen alakítaná át, sőt kifordítaná. Barátságaim lerombolná, elpusztítaná, mindazt, mi nekem kedves. Családom, barátaim megutálnának, testem káros élményeknek tenné ki, s felépítené saját magányos, megközelíthetetlen, csillogó birodalmát. Nem, ezt nem szabad.

Ennyit semmiképp nem engedhetek. De míg az elmúlt években sikeresen ellenálltam neki, most valahogy meggyengültem. Mert oly szép és kívánatos képeket villant fel nekem, s titkos vágyakat sugdos fülembe, mikre gondolni se mernék.

„Próbáljuk ki, kérlek, mindketten akarjuk, jól tudod!”

„Mi bajod lehet egy csókból, nem tudja meg senki. Hűséged igazát nem fogják majd kétségbe vonni.”

Mi a helyes hozzáállás? Mondjam, hogy fiatalságom nem hagyom fonnyadni, s hajrá, próbáljuk csak ki? Vagy tetteim már most döntően befolyásolják, kivé válok húsz-harminc év múlva? Mennyire figyeljek oda, mi lesz belőlem, ha ezt és ezt megteszem? Csak egy újabb tapasztalat, búgja a díva, s kacéran mosolyog.

Nem tehetek róla, szeretem őt, mert ő mindaz, ami én nem. S ő is szeret engem, mert én mindaz vagyok, ami ő nem.

Figyelmeztetlek még egyszer utoljára: ha szememben delejes fény villan, a dívával állsz szemben. Ne higgy neki! Nem szabad.

Nem tudom, kinek hiszel, hogy mi vagyok. De tévedsz.

Pennázó

Útban a Hold felé

Régebben, mikor megkérdeztem, hogy hol van a nagyi, a szüleim azt mondták, az égben. Én akkor azt hittem, hogy a Holdra költözött. Éppen ezért nem is vártam, hogy hazajöjjön, hiszen okos nagycsoportos lévén tudtam: a buszok nem járnak a Hold felé. Sokszor elképzeltem a nagyit, ahogy fehér ruhában, kiengedett ősz hajával ugrál a fakó holdvirágok között, és pitypangkoszorúkat fon a Jóistennel. Ugyanis a szüleim azt is mondták, hogy már a Jóistennel lakik. Le is rajzoltam őket, de az óvó nénik mindig leszidtak, mikor a Jóistent parabolafülekkel ábrázoltam. Hiába mondtam, hogy de biztosan ekkora füle van, hiszen máshogy nem hallaná meg a sok embert, akik segítséget kérnek tőle, mert messze van a Hold, és már a nagyi is nagyothall.

Ez csak azért jutott eszembe, mert nemrég megint láttam a nagyit. De nem virágok között táncoló elborult hippiként, hanem szkafanderben, egy hatalmas holdegér hátán lovagolva. Pénteken, a haverokkal kicsit túltettük magunkat fű terén, így az estém nagy része azzal telt, hogy a nagyi szabotázsakciójának részletes tervét hallgattam a készülő űrkukac-terroristák támadása ellen.

Vicces dolog ez, minden alkalommal van valami, ami új értelmet nyer számomra. Ám sokszor elgondolkozom, vajon ennek van-e értelme. Órákat vesztegetni az életemből pár pillanatnyi megvilágosodásért, hogy aztán újra minden félhomályba boruljon – kicsit mintha ironikus lenne.

„Mutasd a fejed, megmondom, mi vagy! Te kakas vagy, mert van tarajod” – mondta valaki bölcsen, amikor valamelyik este egy baromfiudvaron találta magát, mint informátor madárijesztő. Érdekes. Én azt hittem, a kakasoknak azért van tarajuk, mert kakasok – és nem azért kakasok, mert éppen tarajuk van. Hiszen manapság könnyedén találhatunk tarajos élőlényeket akár az utcán is, és nem feltétlenül mind kakasok. Ám míg a nevezett állat az udvar egyik legmegbecsültebb tagja, addig a furcsa hajviseletű ifjak a társadalom perifériájára szorultak, bizonyos negatív diszkrimináció keretében. Bezzeg a sidney-i Operaházat senki sem diszkriminálja. Pedig annak is taréj alakja van.

Másnap mindig rossz. A szervezetem, a közérzetem, az életem. Légmentes ürességtől és pár fantom-agysejttől kongó fejem mintha lesüllyedne a gyomromig, hogy ott aztán különféle szerves-kémiai folyamatoknak vesse alá magát, kíméletlenül. És mi más tenné elviselhetőbbé az ilyen megrázó utóhatásokat, mint a képpontátvivőkészülék. Mert végtére is beszéljünk magyarul. És amennyiben a távirányító sem hendszetpanel, annyiban a képpontátvivőkészülék sem televízió. Még ha tele is van víziókkal. Mint az életem.

A legjobb emocionális nevelőeszköz a Gyalogkakukk és a Prérifarkas története. Az emberek kilencven százaléka sajnálja a Prérifarkast, pedig elvileg a legsúlyosabb bűn elkövetésére készül: meg akarja ölni a Gyalogkakukkot. És mégis, szegény, szerencsétlen farkas, aki mindig szarrá trancsírozódik (legalábbis trancsírozódna, ha illene a bundájához a piros, de így csak kormos lesz, mert a fekete jobban kiadja a szeme színét, és talán a tragikumot is jobban aláfesti hangulatilag), újra és újra meggyötörten, éhesen, és teljes letargiában vonul vissza a képernyőről (szerk.: ill. képpontbefogófelületről), és fészkeli bele magát egyre mélyebbre az emberiség szívébe. Az a hülye Gyalogkakukk meg csak öltögeti a nyelvét. Legalább horgolná.

Hogy miért is ez a legjobb emocionális nevelőeszköz? Már elfelejtettem, de azt hiszem ebben az esetben is a módszer ironikusságával kapcsolatban támadtak gondolataim, amik közvetlen hatást gyakorolnak a tudatalattira, magas fokú részvétet váltva ki…

Sok gondolatom támadt. Ráadásul mind engem. Ilyenkor szeretném, ha tudathasadásom lenne. Legalább csak feleannyira lennének fárasztóak. Ugyanakkor nem bírnám elviselni magamat. Inkább viselnék el bármilyen ruhaneműt, mint a párhuzamos agyhullámokat.

Szia nagyi. Nem is rossz itt. Még mindig nagyothallasz. És nem tanultál meg táncolni a virágok közt. Sem lovagolni a holdegéren. De a pitypangkoszorúk nagyon szépek. Pont, mint óvodás koromban.

Pennázó

Ringlispíl

Liza megint ugyanazt álmodta. Egy néptelen vidámparkban ült a körhinta egyik agyondíszített, giccses, póniló vontatta szekerén. Nem működött semmi. Kísérteties csend és üresség hatotta át az egész helyet. A föld szemetes volt: jégkrém pálcikákat, papírzsebkendőket, szalvétákat és szórólapokat hagytak szét. Liza újabb próbálkozást tett a szabadulásra, de a biztonsági lánc nem engedett. Hihetetlenül furcsa és bosszantó helyzet; egyszerű, kiakasztható lánc, ám ő mégsem boldogult vele. Nem tudott kiugrani se a kocsiból. Nem lehetett. Arra ugyan nem talált magyarázatot, hogy miért, de abban biztos volt, hogy csak a lánc kikapcsolásával juthat ki a körhintából és a hátborzongató vidámparkból is.

– Miért kell nekem itt lennem? – tört ki belőle sokadjára a kérdés.

Tomi csak az óriási csattanásra és fékcsikorgásra figyelt föl, menetközben ugyanis elszunyókált az autóban. Így csak ütközéskor ébredt fel, majd előre esett a kocsiban, és éles fájdalmat érzett a fején. Azóta sem tért magához.
A jármű többi utasa, Tomi édesanyja és nagypapája kisebb sérülésekkel megúszták a balesetet, a hat éves kisfiú azonban nem volt ilyen szerencsés. Komoly fejsérülést szenvedett. A kórházban stabilizálták az állapotát, és várhatóan agykárosodása sem lesz. Bár ezt még nem jelenthették ki biztosan. A kisfiú a baleset óta kómában volt.

– Mikor fog felébredni? – kérdezte kezét tördelve Tomi édesanyja az orvostól.

– Nem tudjuk. Ha bármi mód volna rá, akkor már…

– De azt mondták, hogy agyi aktivitást észleltek nála, nem?

– Igen, valóban. Olyan mintha álmodna, csakhogy mi ebből nem tudjuk felkelteni. Remélhetőleg magától felébred majd.

– És… Ugye biztosan felkel majd? Nem marad így örökre?

Az orvos habozott a válasszal:

– Reméljük a legjobbakat.

– Hol vagyok? Anyu! ANYU! – Tomi tanácstalanul álldogált. Enyhe szellő simogatta arcát, ami szelíden sodorta tova a földön heverő csokoládéspapírokat, szalvétákat. Arra emlékezett, hogy a kocsiban voltak, amikor történt valami. Aztán ide került. Egy vidámparkba. Óriási hullámvasút tornyosult mellette. Tomi nagyon védtelennek, magányosnak és elhagyatottnak érezte magát. Az édesanyjához szeretett volna menni, csakhogy fogalma sem volt, merre kellene mennie. Félve és bizonytalanul, de elindult keresni a kiutat.

Liza ismét a mozdulatlan ringlispílben ült. Unatkozott. Úgysem tud kiszabadulni, minek erőlködjön? Csak hergelné magát. A szüleire, mindennapjaira, az életére gondolt. Szülei két éve elváltak. Édesapjával élt, mivel édesanyja lelépett egy jóképű és dúsgazdag hapsival. Apja már sokszor elmesélte történetüket. Még nagyon fiatalon egymásba szerettek, és összeházasodtak. Liza egy évvel az egybekelésük után született. Ám pont az ő érkezését követően kezdődtek a problémák, a viták. Még tizenegy évig éltek együtt, s a helyzet egyre jobban elmérgesedett. Ez lett a vége. A lány azóta sem tudottmegszabadulni a gondolattól, hogy ő okozta a szülei válását.

Tomi egyre csak nyelte könnyeit. Teljesen eltévedt, és nagyon félt. Mi lesz most vele? Örökké itt fog bolyongani egyedül? Mióta itt volt, még egyetlen élőlénnyel sem találkozott. A hatalmas fémszerkezetek mellett oly sebezhetőnek látta magát. Hirtelen ráébredt, hogy már régen nem evett és ivott semmit. Honnan fog itt ételt szerezni? Furcsa módon még egyáltalán nem érzett se éhséget, se fáradságot. A fáradságról az alvás is eszébe jutott. Vajon kitalál még innen naplemente előtt, vagy itt kell éjszakáznia? A közelben megpillantott egy padot, leült rá. Két lábát felhúzta, és átkarolta őket. A pad előtt egy dodgempálya volt, a kocsikról helyenként már lepattogzott a festék. A kisfiú fejében egyre kétségbeesettebb gondolatok cikáztak. Lehet, hogy itt fog megöregedni a parkkal együtt? Soha többé nem talál haza? Soha többé nem láthatja az édesanyját? Ez a kérdés keserűséggel töltötte el. Hangosan felzokogott.

– Szeretném neked bemutatni a barátnőmet, Liza – oly lehetetlennek tetszett ez a mondat édesapja szájából. Az apjának van valakije? Először számára is furcsa ürességet érzett a hír hallatán. Egy szombati napon került sor a nagy találkozásra. Az édesapja kedvesét Nórának hívták, hosszú, selymesen omló szőke haja, kreol bőre és sötétbarna szemei voltak. Tulajdonképpen nagyon szimpatikusnak bizonyult. Találkozásuk óta szinte mindenben összehasonlította édesanyját és Nórát. Kénytelen-kelletlen beismerte: Nóra külsőre sokkal vonzóbb jelenség anyjánál. Ezt követően sok tulajdonságukat, szokásukat és rengeteg apró mozzanatot vetett össze. Ha úgy látta, hogy képzeletbeli versenyén édesanyja „kerekedett felül”, büszkeség töltötte el, ha viszont az új barátnő, akkor féltékenység. S emellett egyre többet gondolkozott azon is, miben volt jobb Anya és Apa párosa, mint Apa és Nóráé. Álmában, a körhintán ülve is ezen törte a fejét. Ám egyszer csak valami szokatlanra lett figyelmes. Különös hangot hozott a szél; szaggatott, elkeseredett zokogás. Végre! Van itt valaki más is rajta kívül!

Tomi még mindig szívet tépően zokogott. A torka megfájdult, arcocskája már csupa maszat, de az önsajnálat és a félelem csak nem akart enyhülni. Majd váratlanul… Valaki neki kiabált:

– Hahóóó! – a közelben lehet. A kisfiú feledve könnyeit felpattant a padról, s rohant a hang irányába. Egyre élesebben hallotta a hahókat. Egy büfénél befordult jobbra, megérkezett a körhintához, és végre megpillanthatta a kiabálót. Egy lány.

Liza szélesen elmosolyodott, mikor meglátta a kisfiút. Öt-hat évesnek saccolta. Tomi visszamosolygott, és megszaporázta lépteit. Ám amikor odaért, mindketten elbizonytalanodtak. Hirtelen nem tudtak mit mondani. Egy percig szótlanul méregették egymást, csak Tomi zihálása hallatszott.

– Szia! – törte meg a csendet Liza.

– Szia! Te… mit csinálsz itt? – kérdezte Tomi.

– Álmodok.

– Tessék?!

– Most az álmomban vagyunk. Én legalábbis. Mindig álmomban kerülök erre a helyre. Már jó ideje csücsülök itt, nem tudom, miért.

– Aha. Akkor most én is álmodok?

– Gondolom.

– De jó! Nemsokára biztos felébredek, és otthon leszek. Nem szállsz ki?

– Nem tudok. Nem lehet kikapcsolni ezt a vacakot.

– De hát… – Tomi közelebb lépett, és megvizsgálta a láncot. „Hisz ez könnyebb, mint a cipófűzőm bekötése.” – vélte magában, majd egy könnyed mozdulattal kikapcsolta a láncot. Liza elkerekedett szemekkel kérdezte:

– Ezt meg hogy?… Mindegy, végre kiszállhatok – mondta, s aztán boldogan kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.

– Köszönöm – mosolygott Tomira.

– Szívesen. És most?

– Szerintem, meg kell találnunk a kijáratot. Gyere velem! Tudom, hogy merre van.

– Hogyhogy? Jártál már ott?

– Nem. Mióta itt vagyok, nem hagytam el azt a kocsit. Ennek ellenére a vidámpark térképét pontosan ismerem, és tudom, mi hol van. Mégse mehettem sehová, mert be voltam zárva. Érdekes… Azt hiszem, minket a sors hozott össze…

– Ezt hogy érted?

– Megmentjük egymást. Te kiszabadítasz, én kivezetlek.

– Igen, talán így van… Téged hogy hívnak?

– Lizának – válaszolta a lány kissé meglepve a kérdésen – És téged?

– Tominak.

Ezután jó darabig csendben bandukoltak egymás mellett, s nézelődtek.

– Mi lehet ez a hely? – tűnődött Tomi.

– Ezen már én is sokat gondolkoztam. Választ még nem találtam.

– És mióta vagy itt?

– Azt hiszem… Azóta, hogy a szüleim elváltak, az pedig két éve történt. És te?

– Csak néhány órája. Anyuval és Papival az autóval utaztunk. Elaludtam a kocsiban, aztán jött egy nagy csatt! És itt találtam magam. Fura, mi? – nézett rá a kisfiú nagy, barna szemeivel.

– Igen, az… Az a nagy csatt. Mondd, nem lehet, hogy autóbalesetet szenvedtetek?

– Mi?!

– Hát csak…

– És akkor Anyu meg Papi? Nem haltak meg, ugye? És én?

– Te most álmodsz, mint én.

– Ez biztos?

– Holtbiztos – biccentette Liza, majd folytatta. – Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy balesetet szenvedtetek. Talán még mindig ott ülsz az autóban szunyókálva. Az anyukádnak és a nagypapádnak meg nincs semmi baja.

– Aha – nyelt nagyot Tomi.

– De csak van valami közös bennünk, ha mindketten itt vagyunk, nem? – Lizában feléledt a nyomozókedv – Például… a szüleid nem váltak el?

– Nem. De édesapám már meghalt, kicsi koromban. Tengerész volt, nagy hajós. Két éves koromban eltűnt a hajója. És akkor még nem is itt éltünk, csak tavaly költöztünk oda, ahol most lakunk.

– Sajnálom – mondta Liza őszinte bánattal hangjában. Nem is tudta eldönteni, melyikük helyzete a rosszabb.

– Nézd a kapu! – kiáltotta boldogan Tomi, és szaladni kezdett. Lizát is magával ragadta lelkesedése, s utána iramodott. Ketten futattak a kapu felé, közben egymásra néztek, és nevettek. Közvetlen a kijárat előtt mindketten megtorpantak.

– És most mi lesz? – kérdezte Tomi.

– Szerintem felébredünk, legalábbis remélem. És soha többé nem kerülünk erre a helyre.

– És soha többé nem látjuk egymást – bökte ki a kisfiú.

– Igen… Sajnos – egy percig némán meredtek egymásra, csakúgy, mint amikor először megpillantották egymást.

– Hát… Akkor szia! És köszönöm, hogy segítettél kiszabadulnom.

– Én pedig köszönöm, hogy kivezettél – mosolygott rá Tomi, Liza pedig visszamosolygott rá.

– Szia!

– Szia! – a két gyerek egyszerre lépett ki a kapun, és tűntek el a kísérteties vidámpark álomvilágából.

Liza éjszaka az ágyában ébredt fel. Szokatlanul könnyűnek érezte magát. Biztosan tudta, hogy soha nem fog arra a helyre visszatérni. Végre sikerült megszabadulnia attól a szörnyű gondolattól, hogy ő okozta a szülei kapcsolatának válságát. Így már Nórához is másképp közeledett, akit egyre jobban megkedvelt.

Egy nap az édesapja és Nóra családi összejövetelt szerveztek, ahol a két család végre igazán megismerkedhetett egymással. A „bulit” Lizáéknál tartották. Liza, édesapja és nagyszülei izgatottan várták a vendégeket, akik kicsit késve érkeztek.

– Bocsássatok meg a késéért! Sziasztok! – köszöntötte őket Nóra, és folytatta:

– Hadd, mutassam be a szüleimet, és a kisfiamat, Tomit.

Pennázó

N.I.

Kiáshatjátok a csontot
Emelhettek halmot
De az igazságot nem szabad
Újra eltemetni

Pennázó

Levelek közt

Látlak téged. És érezlek. Micsoda bűz,
Szenny és vér árad belőled. Meghalsz.
Félsz? Angyalra vártál? Csak te jöttél.
Magadért. Porból lettél, s utánad egy
Kupac hasztalan hamu marad, feledve
Lenn, az asztal alatt, hol csak a macska
Látogat. Magadtól csak hányni tudtál,
Volt, hogy éltél, szerettél, néha ittál.
Ha felkelt a sötét hold, sikollyal szólt
A néma holt, ki volt – több nálad.
Sírját rejti a kút, a torony, zuhansz,
Mászol, remeg a kezed, véreset vizelsz,
Aszott a bőröd, törik a csontod, a fekete,
Még egyet beléd rúg, de össze nem forr.
Soha. Nem látsz már semmit, csak a
Sárguló levelek közt hulló erdőt,
Kezet az avarban, egy szempárt,
Tekinteted a faágak között cikázik,
Erős ágra kötöd rá a terhed.

Pennázó

Kéjtánc

Bíbor korong mond búcsút
A vidéknek,
Mocsok s vágy rázza tested,
Megérdemled,
Ne csak könnyezd,
Vérezd meg az életed.

Ágak, bokrok, gyökerek
Ködös képet
Képeznek, s az elméd lett
Ellenséged,
Zörög a zár,
S elrejted a szívedet.

Fedd föl lázas ereid
Majd hűtenek
Lüktető esőcseppek.
Múló érzet,
Vérköreid
Emberként lélegeznek.

Táncolnak az ördögök,
S te élvezed.
Kéjben fürdő istenek
Verejtéket
Szeretkeznek,
Nincs múltad, csak jelened.

Izzó vastrónon háló
Önkívület.
A valóságon nevet
A képzelet.
Minek élni,
Ha gyönyörben halunk meg…

Pennázó

Aktus a halállal

Hideg van. Kocsmaszag lengi be
tested, még mindig merev,
kezed remeg, hangja füledbe
sikolyként zörögve eltemet.
Dühöngő ereje, vakító fénye
most is bevon bűvkörébe.
Képét látván felkavar,
Vérrel festett elmezavar,
csak egy álom, mégis éget,
hamuvá váltak az érzések.
Övé lettél, nincs több kétely,
vele álmodsz minden éjjel,
rohadt teste, poshadt bűze
beemel a kénes tűzbe.
S élnél tovább könnyen csendben,
süketen a vaksötétben?
Sivár pusztán újra látva,
együtt menetelünk a homályba.

Pennázó

A piacon

Király István a fonott bevásárlókosarát vígan lóbálva haladt a Magyar körút frissen épített házai között. Álmélkodva nézett meg minden egyes boltívet, meg-megállva vizsgálgatta a napfényben tündöklő üvegfalakat, melyek precízen elrendezett téglasorok között ragyogtak.

Az utca túloldalán megpillantotta úti célját, ami nem sokban különbözött az előbbi épületektől. Ugyanolyan modern és új volt, csupán méretével és hivatalos jellegével tűnt ki a többi üvegablakos téglamonstrum közül.

Homlokzatán felirat díszelgett: Hivatalos Hatalombörze. Ezt a megjelölést azonban senki nem használta, az emberek egymás között csak rendszerpiacnak hívták. A piacjellege annyiban valóban érvényesült, hogy férfiak sétáltak a standok között, bevásárlókosárral a kezükben vagy táskával a hátukon, és szakállukat vagy annak helyét sodorgatva fontolták meg az árusok ajánlatait. A hagyományos piactól a rendszerpiacot az különböztette meg, hogy a nők a lábukat sem tették be ide, sőt még a bevásárlólistát sem ők készítették el!

Király István is szabad, férfiúi akarata által vezetve lépett be a bejárati ajtón, amely egyből a vásárcsarnokba nyílt. A rendszerpiacon az eladók is férfiak, így vékony rikácsolás helyett mély, dörgő kiáltozás tölti be a termet. A gondolkodás közben verejtékező koponyák hatására a helységben pokoli hőség uralkodik, meglehetősen nehéz a levegő.

István végigjáratta szemét a nyüzsgő sokaságon: egy férfi egy közeli stand mellett állva kétségbeesésében a kezét tördelte, képtelen volt két hasonló rendszer közül választani, egy háromfős vevőcsoport látszólag bosszúsan hallgatta egy úriasan kövér eladó hosszú beszédét. A kereskedő, miután elhallgatott, fogkrémreklámba illő mosolyt villantott a vásárlókra megnyerésük érdekében.

István arra felé vette az irányt. Már ismerte az eladót, akit a tapasztaltabb piaciak csak Átvert Elek néven emlegettek, rossz minőségű termékeihez párosuló mézes-mázos modora miatt. Átvert Elek, ahogy meglátta újabb áldozatát, átcsörtetett a stand másik oldalára, faképnél hagyva a túlságosan makacsnak bizonyuló vevőket. Nagy sietségében felborított egy amúgy is ingatag lábakon álló lengyel Nemesi Köztársaságot, ami csörömpölve összetört. Mindössze egy apró arcizomrándulás jelezte a baleset felett érzett bosszúságát, a mosoly viszont nem hervadt le arcáról, már lekaparhatatlanul rászáradt az évek során. E tekintetben hasonlított a pincérekre, recepciósokra, szóval a vendéglátóipar humanoid teremtményeire.

– Áh, üdvözlöm, Uram, Szabó Elek vagyok, régiségkereskedő. Miben segíthetek a mélyen tisztelt vásárlónak?

– Szép jó napot, engem pedig Király Istvánnak hívnak. Csak nézelődöm, kíváncsi vagyok az árakra, a kínálatra – mondta István felkészülve az ajánlatözönre, melyből semmit nem fogad el, nem vásárol meg.

– Kedves Király Úr – milyen fenséges név – ma egy igazán különleges ajánlatom van az Ön számára! A rengeteg színvonalas régiség mellett standomnál akciósan vásárolhat spanyol abszolutizmust! Előnye az erősen központosított hatalom, a trón és az oltár masszív szövetsége egy kis inkvizícióval megspékelve.

– Valami mást mutasson, ahol jobban szétválasztják a végrehajtói és a törvényhozói hatalmat!

– Jaj, hát miért nem ezzel kezdte! Ez esetben kanyarodjunk vissza az antik gyökerekhez. A spártai államot tudnám a figyelmébe ajánlani, melynek megvétele esetén két kedvezményt is biztosítunk. Bár csak egyért fizet, de két királyt kap, valamint ha ma vásárolja meg e terméket, ötven százalékkal magasabb Taigetosz hegyet adunk hozzá ajándékba.

– Köszönöm, de nincs szükségem egy katonaállamra – szabadkozott István.

– Akkor a török birodalmat már meg sem mutatom.

– Rendben. Inkább azt mondja meg, mi a legújabb, legfrissebb terméke! – erre Átvert Elek egy kissé sápítozva válaszolt:

– Én régiségkereskedő vagyok, nincsenek kései portékáim. De várjon! – szólt a kereskedő és elkezdett kutakodni egy méretes faládában. – Megvan! Íme az első Francia Köztársaság. Nagyon olcsó!

– Mennyibe kerül?

– Tíz arany.

– Hmm. Kedvező.

– Igen, de egy dolgot még nem mondtam. Csak guillotine-nal működik, amit külön kell hozzá megvenni 30 aranyért.

– Köszönöm, de így már nem kérem. A viszontlátásra! – mondott búcsút István.

– Viszlát! – válaszolt Átvert Elek, s már ment is a következő vásárlójelölthöz.

Király István csendesen nézelődve sétált a sorok között maga mögött hagyva a régiségkereskedők letűnt csodáit. Egy bajuszos, kövér ember pultjához érve megállt, s nézte, hogy piroslik rajta a sok rendszer, s a rengeteg hatalom. Az eladó szelíd, szinte negédes hangon biztatta:

– Válasszon csak, mindegyik kiváló.

– Nehogy piszkos kommunista terméket vásároljon, nézzen szét inkább az én standomon! – a bekiabáló egy fekete hajú, barna szemű ember volt, akinek a bajusza mindkét oldalon csak az orrcimpája külső széléig ért. Előtte a pulton nemzeti színekbe öltöztetett, katonás jelvényekkel feldíszített rendszerek sorakoztak. István egy lépést tett felé, amikor az imént oly szelídnek tűnő eladó hangja harsant fel mögötte:

– Te mocskos antiszemita, el akarod csábítani a vevőmet?

– A tisztelt vásárló is tudja, hogy a kommunisták csak felforgatnak egy országot, és a közjó nevében cselekedve kirabolják.

– Az alávaló fasisztáid meg hatalmas népirtásokat rendeznek!

– Hohó! Lassan a testtel! Vérfürdők terén ti sem panaszkodhattok, piszkos prolik!

– A társadalmi igazságosságért küzdünk, szemben veletek, ti rohadt kis nacionalisták!

– Inkább vagyok nacionalista, mint internacionalista, te büdös komcsi!

– Mi a békét tűztük szent zászlónkra, ti a háborút, szaros szélsőjobbosok!

– Mert nem küzdenétek a hazáért. Gyáva talpnyaló férgek vagytok mind egy szálig!

István úgy érezte, hogy a vita kezd parttalanná válni, mintha már nem a vásárló megnyerése lenne a cél, hanem egymás tekintélyének aláásása. Számukra nem fontos ő, az egyén, így gondolta, inkább továbbáll a politikai sárdobálás sújtotta övezetből, nehogy ő is piszkos legyen. A háta mögött még hallotta egy darabig az „egy sárban hempergő disznófalka vagytok egy rozzant állatfarmon” vagy a „vaj helyett ágyút gyártottatok, de azért még maradt a fületek mögött” szitkokat, de már nem törődött velük.

A nyüzsgő, zsivajgó árusok, az egymás portékáját becsmérelő, a vevőkkel vitatkozó kereskedők között észrevett egy csendesen szivarozó kövérkés eladót. Némán maga elé meredt, révetegen, mintha italos lenne, vagy ébren álmodna. Király István határozott léptekkel elindult felé és megállt a standja előtt.

– Üdvözlet! – köszönt.

– Isten hozta, Uram – riadt fel az árus.

– Mit tud ajánlani? – kérdezte István.

– Íme – kezdte a férfi mondandóját kezével az asztalon lévő portékákra mutatva –demokráciákat, amilyet csak szeretne. Barátságos társadalmi rend, jogilag mindenki egyenlő és arról beszél, ír, amiről szeretne. Nem tökéletes rendszer, nincs is olyan. Sőt! A legrosszabb kormányzási forma. Kivéve persze a többit, amit az emberek néha kísérleti jelleggel megvásárolnak.

– Meggyőzött. Kérek egyet.

István kifizette a terméket és elégedetten a kosarába tette. Mielőtt távozott volna, a demokrácia minőségéről érdeklődött:

– Van rá garancia?

– Igen. Van – válaszolt az árus.

– És meddig? – kérdezett tovább István.

Az árus rövid ideig gondolkozott, majd így felelt:

– Amíg hisz benne.

CikkCakk

Messiá(sokk)

Fel kell szögeznem előre a keresztfára, hogy aki úgy indul neki az olvasásnak, hogy egy alkotásról alkotásra, az egész kiállítást aprólékosan megrágó és megemésztő, majd azt kellő tudományossággal a természetnek visszaadó elemzést vár, az csalódni fog. Ez a rövid írás minden bizonnyal a teljesség és a műértői szemlélet igénye nélkül készült, s egyetlen célja csak egy, a képzőművészetben abszolúte járatlan laikus impressziójának visszaadása, amelynek mozgatórugója az a késztetés, amely arra ösztönzi, hogy minden, életére mély hatást gyakorló élményt kiírjon magából.

A debreceni Modemben augusztus 13-a óta látható a Messiások – a modern művészet remekei a megváltásról c. kiállítás, amelynek „témája egy olyan kérdés, amely a romantika óta megkerülhetetlen a művészetben”(idézet a kiállítás honlapjáról). Ez a kérdés nem más, minthogy megváltható-e a világ, s vele együtt az ember. A kereszténység szellemiségében felnövekvő európai civilizáció e témának régóta a bűvkörében él, s úgy tűnik nem is fog egyhamar elszakadni attól, s ez jól van így. A szervezők kitettek magukért, még nekem is, a kevésbé művelt magyar átlaghallgatónak is beugranak valami messzi, homályos ködbe vesző művészettörténet órákon hallott nevek, Chagall, Munch, Picasso vagy Csontváry Kosztka, hogy csak néhányat említsek az összesen százharminc művészből, akinek a festményeit, szobrait, fotóit és performanszait tekintheti meg a nagyérdemű, az idejéből és pénzéből áldozni kész közönség. Egyébként úgy vélem, a kiállítás színvonalához mérten a jegyár kimondottan barátinak mondható.

De térjünk át magára a kiállításra! A kiállítást szekciókra osztották, amelyeknek önálló címük van, amely mentén a megváltáshoz kapcsolódóan egy-egy szűkebben vett téma köré szerveződnek a művek. Az első a Miféle test adatott nekünk? címet viseli. A bejáratnál a torinói lepel életnagyságú fotókópiája fogad bennünket, a nyomat alapján megfaragott szoborral együtt. Ez az a sokat vitatott ereklye, amely állítólag Krisztus halotti leple volt, amelybe a keresztről való levétel után a testét csavarták, s a mellette álló szobor eszembe jutatott egy másik, napjainkban igencsak közkeletű teóriát, amely szerint ez csupán nem más, mint egy Leonardo da Vinci által készített, ügyes hamisítvány, akarom mondani műremek. Ez a kis „párocska” persze bárkiben felébresztheti a gyanút, hisz felkínál egy lehetséges megoldást, de bennem olyan kérdést is felszínre hozott, hogy vajon tényleg arról van szó, hogy az ember maga teremtette meg a Messiást, s a hozzá kapcsolódó mítoszt, mert olyannyira vágyott arra, hogy sivár életéből valaki/valami kiszabadítsa, megváltsa? Ebben a szekcióban főként a test, kiváltképpen a női test kerül diskurzusba. A szépség, a harmónia, a teremtés csodája mellett azonban megjelenik a gyötrelem, a test megkínoztatása, a passió motívuma. A különös szemszögből bemutatott, orvosi röntgenképek bemontírozásával még érdekesebbé tett női test gyönyörűségét ellensúlyozandó, egy teremmel odébb, egy külön beugróban hátborzongató jelenetsoroknak lehetünk szemtanúi, a test megkínzatását naturalisztikusan ábrázoló performanszok által. Vannak, akik, ha művészetről van szó, azt szó szerint véresen komolyan veszik. Persze látnunk kell, hogy a szimpla öncsonkításnak tűnő, egy elképzelt sátánista szeánszba teljes mértékben beillő képek mögött ott a művészi érték, a szándék, hogy testközelbe hozza a reneszánsz, barokk, s az azt megelőző korok idealizált, s e módon eltorzított, a test szenvedésének valóságos mivoltát. Egyébként a rögtönzött közvélemény-kutatáson aTövis hulla-hopp című, egy zsidó lány által a Palesztin tengerparton prezentált performansz méltán pályázhatott volna a közönségdíjra.

A következő téma címe A halott ember volt, s az előbbiekben már részben sokkot kapott érzékenylelkületűeket újabb kihívásként egyből a Hullaházi sorozat fotói fogadják, amely szerencsétlenül járt embertársainkat próbálja művészi oldalukról bemutatni. A fotókon szereplő alakokról el kell mondanunk, hogy mind erőszakos halált haltak, a beállítás miatt arcuk nem látható, vagy sérülésük miatt arcként nem azonosíthatók, így lényegében eltűnik személyiségük; valaha volt érző, lélegző egyénekből egyszerre az egész emberiséggel azonosuló lények lesznek, a halál és a test esendőségének allegóriájaként. A fotósorozat nem csak arra világít rá, hogy mit meg lehet tenni az emberi testtel, hogy milyen borzalmakon mehet keresztül az ember, míg bevégzi sorsát, de emellett arra is, hogy a test megkínzatása nem ér véget a halállal, a lélek eltávoztával, mert az emberi kíváncsiság arra sarkall minket, hogy további kínzásoknak tegyük ki a halott testet, hogy kielégítse tudásvágyunkat. A halál a kiállítás további részén is hangsúlyos, de itt az elején a legerősebb, legemberközelibb, brutálisan lényegre törő.

Történészhallgatóként a következő szekció, A történelem ígérete könnyű befogadást ígért számomra, és nem kellett csalódnom. Ez a rész azt a mindenki számára világos tényt boncolgatja, hogy a történelem folyamán mindig voltak, akik messiási szerepben tetszelegtek, s közben kiderült róluk, hogy ők maguk az antikrisztusok, akik háborút, halált, és szenvedést hoznak a világra. Összességében az a benyomás szűrődött le, hogy bár mindig feltűnnek olyanok, akik megváltást ígérnek, s a paradicsom megteremtését itt a földön, mivel e szándék mögött mindig ott lappang a sekélyes öncélúság, téves, öntömjénező egoizmus, s az uralkodni vágyás igénye, ezeknek a krisztusoknak eredendően veszniük kell. Csak hogy kiemeljek egy dolgot, Hitler természetesen elmaradhatatlanul tárgyalt figura volt. Ami megfogott, az egy fotómontázs, amelyen egy csecsemő arcképét maszkírozták át úgy, hogy arcvonásai hasonlítsanak a néhai Führerre, s persze a mindenki által jól ismert hitleri attribútum, a bajusz sem hiányozhatott. A csecsemőnek mint az ártatlanság és tisztaság jelképének eme csúf eltorzítása azt sugallta számomra, hogy amikor megszületünk, ott lakozik bennünk is egy potenciális Hitler, amely arra vár, hogy kitörjön, s persze sok más egyéb mellett rajtunk is áll, hogy megtudjuk-e fékezni, s fanatikus elvakultságunkat leküzdve emberként, s nem állatként tekintünk minden embertársunkra. Volt némi hiányérzetem, nyugodt szívvel el tudtam volna képzelni olyan alkotást, amely kortárs példára hivatkozik, anélkül, hogy ujjal mutogatna, de fenntartva, hogy akár a csecsemőben megbúvó Hitler, minden viszonylagos, s az idő dönti el, ki lesz a holnap antikrisztusa.

A következő terembe a számomra legkevésbé értelmezhető installáció folyosóján keresztül juthatunk el. Ezen a templomi félhomályba burkolózó folyosón több térdelő, a nagyon régi időkben használt búvársisakot viselő alak látható, amelyek kezükben egy-egy serleget tartanak. Bevallom őszintén, ott akkor nem tudtam mit kezdeni a jelenettel. Így utólag visszagondolva arra következtettem, hogy talán arra akart utalni a művész, hogy a több millió keresztény, akik így egyként kezelve arctalanok mind, vallásos rituáléjuk (az áldozás szertartása) által, valamiképp a megváltás élményét akarják megtapasztalni, de ennek sikere kétséges.

Az utolsó terem, magának a Messiásnak, Jézus Krisztusnak van szentelve, s itt is főként a passió, a szenvedés különböző stációinak ábrázolása áll a középpontban. A megfeszíttetés jelenete a fő motívum, ennek ábrázolását több perspektívából és különböző művészi technikával prezentálva láthatjuk. A Do it yourself (Csináld magad!) című kompozíció, amelyet profán nyelven nevezhetnénk „Szögezd fel Jézust a keresztre” játéknak, nyíltan provokál arra, hogy gondoljunk bele, valójában mi, emberek voltunk, akik saját üdvözülésünkre feláldoztuk az Isten fiát.

A kiállítás végén megtornáztatott agyunk, érzékeink, gyomrunk megnyugodhat a vízben elmerülő, majd felbukkanó férfi látványában, akivel együtt valamiképpen mi is megtisztulunk, s lehetőséget kapunk, hogy az újonnan szerzett hatásokat elkezdjük, ha nem is megérteni, de feldolgozni.

Elmondható a kiállításról, hogy időt és pénzt nem sajnálva, nagy műgonddal tervezték meg és állították össze, amiért le a kalappal a rendezők előtt. Azonban a címadás, szerintem, félrevezető, vagyis inkább nem pontosan tükrözi a valóságot, s talán többet, de mindenképpen mást ígér, mint amit ad. De hangsúlyozom, ez önmagában semmit sem von le a kiállítás értékéből. A kiállításon viszont a megváltás csak áttételesen szerepel, ehelyett inkább a test, annak halandó, múlékony matériája, és a passió motívuma körül folyik a diskurzus. Mások véleménye között is szerepelt ez az ellentétes érzés, amely aközött feszült, hogy összességében tetszett a tárlat, de a cím alapján nem egészen ezt várta az ember. Ezen mély gondolatokat tartalmazó alkotások láttán akaratlanul is elgondolkozunk, rácsodálkozunk dolgokra, megrettenünk, sőt néha elborzadunk. Úgy vélem, a kiállítás mindenkire gyakorol valamilyen hatás, persze más-más mértékben, amely miatt talán nem fog hinni kevésbé vagy jobban, talán nem értékeli át egész életét, de egy biztos, másnap felkel, s nem lehet minden ugyanolyan, mint azelőtt. Mi mást mondhatnék még, aki még nem nézte meg, az december 31-ig tegye meg, aki pedig már látta, ha teheti, nézze meg megint, mert talán felfedez valami olyat, amit előtte még nem látott.

CikkCakk

Irodalmi kalandozások Síkfőkúton

Hallottál már a Debreceni Egyetem Síkfőkúton található Soó Rezső Kutatóházáról? Nos, ha eddig nem, akkor itt az ideje, hogy tovább bővítsd látóköröd!

2009. november 13. és 15. között került sor arra az irodalmi szemináriumra, melyet a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet Tudományos Diákköre szervezett, ahol három érdekes beszélgetést hallhattak a résztvevők.

Egyrészt a József Attila Irodalmi Körről (a későbbiekben JAK), más írószervezetekről, fórumokról és támogatóikról volt szó a JAK elnöke, Balogh Endre (író, a Prae szerkesztője) és Lapis József (kritikus, a Debreceni Disputa szerkesztője) között. Ezenkívül bemutatták a JAK által kiadott köteteket, íróiakkal együtt, úgymint L. Varga Péter tanulmánykötetét A metamorfózis retorikái címmel, valamint Bajtai András Betűember című verseskötetét. L. Varga Péterrel Fodor Péter (irodalomtörténész, az Alföld szerkesztője), míg Bajtai Andrással Herczeg Ákos (kritikus, a DE doktorandusza) beszélgetett.

Bár az elhangzott témák kifejtése nagyon is szakmai és komoly volt, én személy szerint nem éreztem sem száraznak, sem unalmasnak. Ez főleg a kirándulás egésze alatt érzékelhető oldott és remek hangulatnak volt köszönhető.

Az imént felvázolt három előadás mindegyike november 14-én, szombaton hangzott el. A résztvevők az azt megelőző nap érkeztek a helyszínre, elfoglalták szállásukat, s készen álltak arra, hogy egyetemistához méltóan szórakozzanak. A jó zene, a szimpatikus emberek és az a töméntelen mennyiségű étel és ital gondoskodott róla, hogy mindannyian bulizhassunk, ismerkedhessünk, és persze tanulhassunk.

Személyesen tapasztalataim alapján csak ajánlani tudom mindenkinek: ha lesz lehetősége részt venni hasonló rendezvényen, tegye meg!

CikkCakk

Próbálkozásaim, avagy a magyar-japán 140-es

Energiaitaltól fáradt jelenléttel vetem magam forgószékem horzsoló felületére, közben hanyag mozdulatot elkövetve, lábujjheggyel kapcsolom be asztali számítógépem. Bizonyos időmennyiséggel előzte meg ezen eseményt egy korábbi cselekedetem, amellyel jelentősen növeltem az arcomra nehezedő súly mértékét.

Novembernek lassan vége, közeleg a téli lapszám bemutatója, én pedig nem tudok felmutatni semmit a japán-magyar emlékévről. Igen, az utólagos helyszínelés lehetőségét kizárva, kiállok az onlájn közönség elé, s bevallom: magamra vállaltam egy megemlékezéses novella megírását.

Persze – mentve a menthetőt – azt is kijelenthetem, voltak próbálkozásaim.

Első kísérletem az volt, hogy kedvelt eszközömmel élve, néhány szamuráj – tudniillik szprájt és fehérbor párosításával kapott folyékony halmazállapotú bódítószer – elfogyasztása által a befolyásolt elme kreativitására bízom az alkotómunkát, ám hamarosan rá kellett jönnöm, minden megfogant gondolatgumó használhatatlan állapotban hagyja el szájüregem, s ezeket másnap már hiába próbálnám visszakapargatni elmémbe a konszolidált szórakozóhely mosdóhelységének vécécsészéjéből.

Egyetemistára jellemző módon, bármily lehetetlennek tűnt is a feladat, nem adtam fel, hisz nem volt pénzem bélyegre.

Második nekifutásra úgy gondoltam, érdemes valami egyedit belevinni a születendő írásba, nehogy a kedves Olvasó rögtön visszaküldje nedvesítésre a már eddig is sokat szenvedett alkotást. Terveim szerint a megemlékezés informatikai jelleget öltött volna, első sorában egy Olvasatlan üzenetek száma: 1. Katt. felirattal. Aztán jött volna egy fiktív üzenet nihondzsin barátomnak, Takomának címezve. A továbbiakban bonyolítottam volna a dolgot, ugyanis a szöveg egy kommunikációs hibával folytatódott volna, s eztán a frímél kompromisszumkészen felajánlotta volna, hogy próbálkozzam később. Ekkor egy Katt, katt, katt, katt, katt, katt, katt, katt. ésOlvasatlan üzenetek száma: 4. Következő elemként viagra-reklám angolul, katt. Töltsön el három éjszakát bármelyik európai szállodában, ingyen! Katt. Karácsonyi árzuhanás. Katt. Katt. Biztos, hogy törli a kijelölt üzeneteket? Katt. Kérem, várjon. Katt. – lényegében erről lett volna szó. S ekkor megjelenik az én kedves fiktív nihondzsin barátom válaszüzenete, melyben reagál felvetésemre, miszerint érdemes lenne megemlékezni a japán-magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének száznegyvenedik évfordulójáról. Véleménye megegyezett volna az enyémmel, de ő – ahogy azt én előre gondoltam – jobban szereti az efféle projekteket emesenen megbeszélni. Legszívesebben szkájpot használna, de azzal – mindennemű kockai alapot nélkülözve, s ezen írás során nem említett egyéb indokok következtében – általam nem rendelkezvén, kénytelen volt azzal zárni sorait, hogy emesen címe takomatájcsónyolcvankilencgékukacyahúpontcom, aztán az aláírás: Takoma.

Az emesenes részig már nem jutottam el.

CikkCakk

Az élet fogságában

Spiró György Fogság című művének értelmezése

Fogság című mű főhőse a gyengén látó zsidó fiú, Uri, becsületes nevén Gaius Theodorus. Az I. században játszódó cselekmény során Uri a római zsidóközösség Jeruzsálembe igyekvő pénzszállító delegációjának tagjaként eljut Júdeába, majd társaitól különválva a gazdag Alexandria rejtelmei is feltárulnak előtte. Otthonába, a római zsidó negyedbe már tapasztalatokkal teli férfiúként érkezik, akinek fizikai és szellemi megpróbáltatásai a birodalom fővárosában is folytatódnak.

A regény kalandos cselekménye mellett komoly mondanivalót hordoz. Az író a pénz mindenhatóságát tekintve párhuzamot von a történetben megjelenő antik és a mai világ között. A szent küldetést végrehajtó delegáció tagjait ugyanúgy csak az anyagi gyarapodás motiválja, mint a számtalan hivatali visszaélést elkövető jeruzsálemi főpapokat. A korrupció a társadalom legalacsonyabb rétegétől egészen a hatalmi elitig jelen van, az egyre nagyobb összegeket megmozgató lefizetések láncolatszerűen kapcsolódnak össze. Az anyagi boldogulás a karakterek többségének mozgatórugója, ami – akárcsak napjainkban – folyamatos csalásokhoz, visszaélésekhez vezet. A tudás hatalma eltörpül a szinte istenként tisztelt pénz hatalma mellett. Az arany mind a történetben, mind a valóságban a problémák megoldását jelenti, minden tisztséget, minden pozíciót, minden engedélyt megszerezhet az, aki a megfelelő ember(ek) zsebébe csúsztatja a szimbólummá vált borítékot.

Nemcsak a regényben, hanem ma is fontos szerepet játszik, hogy egy ember mennyire kiterjedt kapcsolati tőkével rendelkezik. Gaius Lucius, Urinak és az édesapjának, Józsefnek a patrónusa szeszélyes igényeivel jelentős keresletet támasztott védenceinek a termékei iránt. Ennek köszönhetően vált Uri számára jövedelmezővé az amforákkal való kereskedés. Alexandriában a főhős az alabarkhosz családjával kötött ismertséget, ami szellemi és anyagi jólétet eredményezett számára. A kapcsolatok tehát – ahogy ma is – eszközök az anyagiak szerzéséhez, a gazdagodáshoz és a hivatalai előrelépéshez.

Az író nemcsak a mai pénzközpontú világot jeleníti meg antik keretek között, hanem a XX. század diktatúráira is utal. A falut, melyben Urit fogva tartják, Jehuda mester vezeti. A mestert a falu népe tévedhetetlennek tartja, bölcsessége miatt ő dönt a vitás kérdésekben. A körülötte kialakuló személyi kultuszhoz a diktatúrákban általános félelem párosul. Ezt alátámasztja, hogy Uri kérdésére, miszerint szeretik-e Jehudát, az asszonyok zavartan csak annyit válaszolnak: „Ő a mester”. A vezér ugyanúgy rendelkezik karhatalommal, akár a múltszázad hírhedt rendszerei. A rablókból toborzott, fizetett őrök gátolják meg Urit abban, hogy megszökjön, vagy másképpen: hogy átlépje a vasfüggönyt. Betzachariából – ez a falu neve – is elküldik a kötelező jellegű áldozati adományt a Templomnak, amit a beszolgáltatással rokoníthatunk. A faluban, tehát a diktatúrában élő emberek egyszerűek, szürkék, tudatlanok, nincsenek tisztában azzal, hogy létezik a sajátjukon kívüli életforma. Rómára ellenségként tekintenek, ami a totalitárius rendszerek népámító, átideologizált hírközlésének köszönhető. A kulcsmondat Uri szökési kísérletének kudarca után hangzik el: „Minden bokorban jelen van az állam.”

A XX. század egyik komoly problémája, az antijudaizmus is megjelenik a műben. Az alexandriai események: a gimnáziumba limitált számú héber tanuló felvétele, a zsidó vallás jellegzetességeinek parodizálása falfirkákon és a színházban a náci koncentrációs táborokhoz hasonló gyűjtőhely létrehozásába torkollanak. A Deltának hívott, fallal körülvett zsidónegyedben élőholtakká soványodott izraeliták lézengenek, miközben számtalan társukat a Delta kapuja előtt törnek kerékbe vagy akasztanak fel. A kivégzés és a gyűjtőhelyen tartózkodó emberek állapota a lágerekben történtekkel rokonítható. A regény egyik szereplője, Apollosz szerint a zsidóellenesség okának a héber nép kiválasztottsága tekinthető. A kiválasztottság pozitív diszkrimináció önmagunkkal szemben, ami másokban visszatetszést kelthet. A zsidóság Deltában, tehát a koncentrációs táborokban való szenvedései csak erősítették a héber nép Isten által való kijelöltségének tudatát, aminek hatására megmaradt az izraeliták iránt érzett ellenszenv. A zsidó vallásúak elleni unszimpátia a kiválasztottságnak, a nép különleges státuszának megszűnésével eltűnne. A regény tehát megoldást kínál az antijudaizmus és az antiszemitizmus orvoslására.

Uri a pénzéhség, a szövevényes kapcsolatok, a júdeai elmaradottság és a népe iránt érzett ellenszenv miatt a történet előrehaladtával egyre jobban kiábrándul a világból. A magánélete is sikertelen. Édesapjával a rossz szeme miatt nem volt felhőtlen a kapcsolata, házassága boldogtalan, hisz csak pénzért nősült, gyermekei közül csak egyet szeret, Theót, akit erőszakkal megvásárolnak tőle. A Theóval való későbbi találkozás, és a hosszú idő alatt összegyűjtött tekercsek elvesztése végleg összeroppantja Urit.

De hiába a világ minden gonoszsága, Gaius Theodorus élni akar. Az élet foglya – innen a cím – akárcsak mi mindnyájan. Fogoly, mert tisztában van vele, hogy erkölcstelen a világ, a pénz diktál, az erőszak uralkodik, az ellenségeskedés folyamatos és sokszor az ember még egy békés, nyugodt családi háttérre sem számíthat, mégsem akar, és akarata miatt nem is tud távozni a másvilágra, görcsösen kapaszkodik az életbe, mert még mindig remél. Ahogy a sok csalódás, kiábrándulás és az utóbbi véres száz év ellenére az emberek is megmaradtak embernek. Uri az utolsó mondatában a kegyetlen XX. századot túlélt emberiség és a jelen képviselőinek gondolatát fogalmazza meg:

„Még mindig élni akarok, gondolta, és elámult.”