Category Archives: Pennázó

Pennázó

Roncstelep

Feslett, elnyűtt, kopott, rozsdás
az idő húrjain pendülő nyikorgás
minden darab egy-egy rész
s lassan mozaikká esik az egész
és mégis mind egy múltra néz
szemünkben így a rész is egész

emlékek:
széthullott gépangyalok
lom-sorsra adott
földi maradvány
tollakra hullott rozsda-szárny
nincs végső tisztesség
halomba hordják a holt
múltnak testét

így alkot az ember
a maga hasznára
s művét aztán
a lomra hányja
rossz isten az ember
mert nem becsül semmit
ROSSZ ISTEN AZ EMBER

roncstelep:
megannyi alkotmány
temetője
feslett, rozsdás, kopott
valaha fényesen ragyogott
aláhullott csillagok

Pennázó

Pillangóvirágként…

Pillangóvirágként száll India,
Benne száll sok harmónium hangja.
Sorsát tűrni képes kacér szemek
Játszanak a halállal, s nevetnek.
Ha vége, új játszmába kezdenek
Együtt hál a nyomor s a képzelet.
Ülj le, vándor, pihenj meg! Gouranga!
Egy isten sem szeret úgy, mint Krisna!

Lázas révület, amibe esel,
Ha kívánod, táncolsz az élettel.
Itt nem ér el a Biblia súlya,
Mózesen röhög a Káma Szútra.
Hív egy aszkéta cinkos mosolya,
És mára ágyad lesz az ő ágya.
Elnyúlsz kurkuma illatú testtel,
Ó, Nagy Krisna, ne játssz a szívemmel!

Pennázó

Mese a mesékről

Egyszer volt, hol nem volt, a távoli múltban létezett egy hely, ami nagyon sok mindenben különbözött a mi világunktól. Varázslatos és misztikus lények éltek együtt békességben az emberekkel.

Az ország élén király állt, aki igen kiváló uralkodó volt. Egy éjjel a királynak szörnyű rémálma támadt. A jövőről álmodott, ahol a varázslények és a halandók szembefordultak egymással. Véres háborút vívtak, melyet az emberiség nyert. Ez bizony a mágiával bírók számára halált jelentett. Sokan közülük azonban megmenekültek azáltal, hogy örökre elbújtak az ember szeme elől, míg mások elvesztették mágikus képességeiket, és hétköznapi állatokká változtak.

A jó király verejtékben ébredt, s menten hívatta az udvari jóst és álomfejtőt, akinek elmondta az álmát. Miután végighallgatta, így szólt:

– Sajnos, királyom, azt kell válaszoljam, az álmod valósággá fog válni.

A király rettenetesen megijedt:

– Nem, az lehetetlen! Elképzelni se tudom, mi okból támadjuk meg a barátainkat, akik soha sem ártottak nekünk.

– Az ember természete az idők folyamán úgy alakul majd, hogy egyre aljasabb, kapzsibb és irigyebb lesz. Egy nap felébred bennünk az irigység a mágia iránt. Olyan nagyok és hatalmasok akarunk majd lenni, mint ők. Ez lesz a háború oka.

– Te jós vagy, biztos tudod, nem lehetne-e valahogy megakadályozni ezt a szörnyűséget? Hogy az ember így elkorcsosuljon?

– Talán lenne egy lehetőség. Ha már most hozzákezdenénk az ember neveléséhez.

– Hatással lehetnénk a jövőre? – kérdezte bizakodva a király.

– Igen. De egy valamit nem fogunk tudni megváltoztatni.

– Micsodát?

– A mágiával bíró lények és a mi utunk egy nap végleg el fog válni. Ez mindenkép bekövetkezik.

– És az az iszonyú háború?

– Talán igen. Azt esetleg enyhíthetjük.

– Rendben van. Kezdjünk hát hozzá!

Ekkor a király okos nevelőkkel, varázslényekkel és más bölcsekkel ült le beszélni, hogy megoldást találjanak.

Végül a következőket sütötték ki. Az ember lelke és elméje gyermekkorában a legfogékonyabb. Ekkor kell megmutatni, hogy mi a jó és a rossz, és hogy milyenek is a mágikus lények. Ezért elrendelték, hogy attól a naptól kezdve gyűjtsék a történeteket, melyek ezt példázzák. Gyűjtők kerekedtek fel, akik járták az országot, s ilyen történéseket jegyeztek fel. Ezeket a királyi nyomda minden évben kiadta, így a birodalom minden lakója olvashatta. Hihetetlen sikert arattak, és minden gyermek ezeket hallgatta elalvás előtt, majd később az ő gyerekeik és az övéik is örömmel vették kézbe ezeket a könyveket. Sok generáció nőtt fel a történeteken, időközben meghalt a király, sok másik követte őt a trónon. Kezdetben ezen királyok is folytatták a gyűjtést, tovább gazdagítva a könyvek sorát. Ám idővel egyre kevesebbet foglalkoztak vele, végül teljesen elhagyták. Ahogy a jós is megmondta, az emberi faj romlásnak indult. Századokon keresztül tartott, de valóban bekövetkezett az a nap, mikor a varázslények elszakadtak tőlünk. Oly mértékben megváltoztunk, hogy kénytelenek voltak elbujdosni, a puszta létüket letagadni. De a könyveknek köszönhetően a háborút elkerülték, s néhány száz éven belül a mágikus lények nem létező, csodálatos figurákká váltak, akikről csak a „mesékben” hallani. Mert bizony a történetekről elfelejtették, hogy igaziak. Hogy valóban megtörténtek. De így is szerették, értékelték fontosságuk, és szívesen olvasták őket. Egyesek újakat írtak a könyvek alapján, híres mesélőkké váltak, és bár tudtukon kívül, de folytatták a jó király hagyományát. Javítják az embert, elvarázsolnak és megigéznek. Ez a mesélők feladata.

Pennázó

Igaz hittel

Én igaz hittel jöttem hozzád,
Te nagy, te szép, te szent mennyország.
Én igaz hittel neked éltem,
Én istenem, én szent reményem.

Mert félek, hogy én is meghalok,
De én élni… élni akarok!
Tarts meg örökké! Te hatalmas!
Légy jó hozzám! Szent és irgalmas!

Mikor semmim sincs sötét éjen,
Te legyél az én csillagfényem;
Megváltóm, őrizőm, angyalom,
Dicső hajnalom, bús alkonyom!

Mit én akarok, azt akarjad,
S ami vágyam, azt mind megadjad!
Amit nem akarok, az nincsen.
Maradj hát hű és igaz isten!

Mert igaz hittel jöttem hozzád,
Te hű, te igaz hatalmasság.
Akarsz-e jót a te fiadnak?
Ha nem… Isten! Én megtagadlak!

 

Pennázó

Haikuk

Tölgyek

Hűvös ösvények
barangolnak köztetek
puha bőrű fák!

Tükröm fodrozza
mély emlékek csobbanó
szorongásait.

Zenit

Éppen alattam
nézett föl szemeimbe
kedvesem, a Föld.

Tisztás

Fenyőlevelek,
mohás szőnyegén mély csönd;
fák álma zúg csak.

Erdei kunyhó

Tűri az erdő
az oltalmat kereső
erényt meg a bűnt is.

Erdei kunyhó

Tűri az erdő
házát, veteményével
a csuhás papnak.

Favágás

Forgács szanaszét.
Gyantaillatban dőlnek
a Törpe elé.

Favágók

Láncfűrészükön
visszaverődik a Nap
szomorú fénye.

Diák

Baseball-sapkás.
„Merre visz az út?”kiált;
Én sírni kezdtem…

Völgy

Patak menekül
hidegen szomjam elől
völgye sötétjén.

Caspar D.F:

Ezt a kilátást
ecsetednek ajánlom
annyira ihlet.

Város

A messzeségben
kigyújtotta fényeit
az embererdő.

Az út vége

A láthatáron
szimbólumokká égnek
a városfények.

Az út vége

A láthatárban
szimbólummá ölelik
egymást vágyaim.

Az út vége

Kellemetlen lesz
mikor majd gyermekemmel
erre vetődöm.

Az út vége

Drága Fiam, nézd!
megfizettem busásan
ezt a kilátást.

Az út eleje

Drága Apám, nézd!
megragadom ujjammal
a horizontot!

Chopin

Halk zongoraszó.
Prelűd, etűd játssza túl
a lengyel szívét.

Chopin

Halkan billent.
Gyászindulója siker.
Tüdeje véres.

Villon

Táncolt kötelén,
zsebre dugott sok dámát
majd az egész Kort.

Villon

Piszkos bujaság
tiszta kötésben: ez vagy;
jaj, de mi voltál?

Villon

Örökül téged
a kötél nyert; s hagytad ránk
a középkort.

Villon

Utcasár szaglik,
meg telivér nők vágya:
ez csak ő lehet.

Villon

Versíró zsivány!
Melyikért irigyelje
a tisztes polgár?

Villon

Virágaival
s pestisével hagytad ránk
azt a középkort.

Pennázó

Egy magányos zongora

Áll magában, mint dőlt kéményű csárda.
Csak áll egyedül valakire várva.
Hatalmas, üres, kongó koncertteremben,
Egy régi-régi dalt dúdolgat csendben.

Mennyi nóta, mennyi dal csendült fel itt?
Mennyi barát, s pajtás tűnt fel, s el megint.
Ő itt maradt. Már ujjnyi vastag pora.
Ő egy magányos fekete zongora.

Pennázó

Bogumil

Az én Mekkám Szárszó,
A Kába köve vasúti bazalt.
Szent sírban más Krisztus fekszik.

Golgotám kopár csúcsa,
Ködbe vész minden útja.
Hé, te, Hóhér üss nagyobbat!
Verd a szöget két karomba!

Templomomnak fala sincs már,
Mit sirathatnék gyermekésszel.
Eretnek vagyok. Más szentség
Neve hangzik fel körülöttem,
Más Isten áld meg szent kezével.

Pennázó

A mai kisgyermek panaszai

Mint aki a sínek közé esett…

és általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
s mint dühös némberből a harag
nyakába zúdul az emberi salakanyag,
és fél, ahogy sosem félt még:

Mint aki a sínek közé esett…
A gyermekkort, a felhőtlen, boldog, naiv létet
búcsúztatom, mert egyszerre semmivé lett,
mint aki a sínek közé esett.

Mint aki a sínek közé esett –
Vad panoráma, rémes élvezet –
Félholtra vert filmsztárok
fogják a vásznon golyósebezte hasukat,
lenge ruhás kacér lányok
riszálják hívogatóan magukat,
a meséből hiányzik a jó, a szeretet,
hát mondd, hogy maradjak így gyerek?!
Neil, a postás meghozza halálhíremet.
Még megpróbálom megfogni, amit öröknek hittem:
lepkéket, álmot, az édeset:

mint aki a sínek közé esett.

Pennázó

A gödöllői síneken

Ezernyi pata dobogott a gödöllői síneken. Fölálltam pótszékemről. Az, mintha egy láthatatlan kalauz irányította volna, azonnal visszahajlott a vonat oldalához. Lehúztam az ablakot, s kihajoltam rajta. Arcomba csapott a színes pesti szél. Mellettem száguldott a kövek tengerének vöröses forgataga. Megszédített mámorító kavalkádjuk látványa, s kicsit talán a vonat rázkódása is közre játszott abban, hogy egy kissé hátratántorodtam. A gödöllői erdő egyre lassabban haladt el mellettem, s a fák végül egy halk, mégis erőteljes nyögés kíséretében megnyugodtak; már csak a szél fújta recsegő koronájukat.

Tekintetem a természetről vajszínű hátizsákomra vándorolt, mely ez idáig magára maradva zötykölődött a rácsos poggyásztartóban. Kicipzáraztam, majd belenyúltam. Kezem nekiütközött egy keménykötésű könyvnek, a jegyzeteimnek, két sonkásszendvicsnek és egy kis flakon víznek, mígnem kitapintott egy lapos kavicsot. Emlék – állt az egyik oldalán, míg a másikon: 2008. április. Halvány mosoly formálódott az arcomon, s én ismét elindultam az ablak felé. Kihajoltam rajta. A vonat még mindig állt, nem kellett aggódnom. Kinyújtottam a karom, benne a meleg kaviccsal. Szorításom egyre csak gyengült, erőtlenné vált, a kődarab pedig zuhanni kezdett.

Eszembe jutott a szem szelídsége. A világ megállt, s a kavics zuhant tovább, mint az idő, megállíthatatlanul. A haj bársonyossága. S a kavics csak zuhant, mintha nem is akarna megállni. Az arc tündöklése. Zuhant, zuhant feltartóztathatatlan, s zuhant vele a világ is. Az érintése. A kavics halk csattanással földet ért, befurakodott a többi közé, amelyeken nem volt írás, mert azokat maga az idő jelölte meg. A világ is csattant, összetört, majd egybeforrt, és magán mély sebhelyet viselve tovább robogott.

Pennázó

A férfi, aki meghalt…

Mindazenyém István rosszul lett. A kocsijában ült, és már majdnem hazaért, amikor heves szívdobogást érzett. Valahogy eljutott a Mindazenyém villáig, majd a mellkasát markolászva betántorgott a nagyszobába. Házvezetőnője, Elrendezem Adél, mint mindig, most is a szoba jobb sarkában álló asztalkára készítette elő István gyógyszerét és egy pohár vizet. A férfi, aki erős nyomást érzett a mellkasában, szédelegve indult el az életmentő fehér piruláért. Közben felborította az egyik széket, amiben kis híján hasra esett. Furcsa szagra lett figyelmes. Gáz? Utánanéz később… Szaggatottan vette a levegőt, ráadásul a bal keze egyre jobban lezsibbadt. Végre itt a gyógyszere! Csak egy pillanatra nézett rá a már jól ismert bogyóra, mégis az az érzése támadt, ez nem az ő gyógyszere. De nem volt ideje se ezen töprengeni, se bevenni. Egy árnyék vetődött a falra, mellyel szemben állt. A mögötte lévő alak felemelte a jobb kezét, amiben egy kést tartott. Az ijedelem annyira megbénította Mindazenyém Istvánt, hogy mozdulni se bírt. Csak nézte, ahogy az árny keze döfésre lendült. Éles fájdalmat érzett… aztán már semmit.

V

Ezen sajnálatos esemény délelőttjén sok minden történt a házban, persze a tulajdonos tudta és jelenléte nélkül. Rajta kívül ugyanis lakott még itt néhány ember. Elrendezem Adél, a házvezetőnő; Lemetszlek Béla, a kertész; Kissné Csipetnyisót Margit, a szakácsnő; valamint Mitkívánmég Lajos, a komornyik. Ők négyen különböző természetűek voltak, de egyvalamiben megegyeztek: utálták a munkaadójukat, Mindazenyém Istvánt. Erre pedig minden okuk meg is volt. A nála eltöltött éveik során mindegyikük elég igazságtalanságot és gonoszságot viselt már el. És eme sajnálatos nap délelőttjén mindegyikük poharába megérkezett az a bizonyos utolsó csepp…

I

Elrendezem Adél szinte nem is látott a dühtől és a gyűlölettől. Ez az ember egy szörnyeteg! Amikor jelentkezett hozzá házvezetőnőnek, a férfi már akkor kikezdett vele. Aztán az első két évben folyamatosan ostromolta, hiába. István azonban nem tudott beletörődni a visszautasításba, s vonzalma az egyik pillanatról a másikra átcsapott valamiféle gyűlöletbe. Ettől kezdve egyetlen alkalmat se hagyott volna ki, hogy rá vagy a munkájára megjegyzést tegyen, ráadásul a fizetését is igazságtalanul lecsökkentette. Adél okosan cselekedett, amikor nem volt esélye, hallgatott, de ha megtehette, azonnal visszavágott. Csakhogy az utóbbi időben István nem őt zaklatta, hanem a nő tizennyolc éves lányát, Katarinát. És ma mit talált a szobájában? A keservesen zokogó lányát, aki meg akarta mérgezni magát, mert István majdnem megerőszakolta! Állat! Na, jól van, eleget tűrt. A mérget elvette Katarinától, és most ő szorongatta. Tudta, mihez kezd vele. A nagyszobában lévő asztalhoz sétált, ahová már előkészítette István gyógyszerét és egy pohár vizet. A mérget beleöntötte a vízbe…

N

Lemetszlek Béla újabb nyugtatót vett be. Nem, ezt ő nem bírja tovább idegekkel. A munkaadójának eddig is voltak olyan ötletei, amelyekből világosan látszott, hogy hiányzik belőle a gondolkodás és az értelem legcsekélyebb szikrája, de ez a mostani! A múlt héten eldöntötte, hogy tulipánokat akar látni a kertjében. A szőlőtőkék helyett. Október végén. Ehhez először le kell szüretelnie, amit lehet, majd kiszedni a szőlőt gyökerestül, karóstul, felásni a kertet, és elvetni a hagymákat, amik a közelgő tél miatt máris halálra vannak ítélve. De ő nem vitatkozhat a főnökével, ezt még az első ilyen megvalósíthatatlan ötlete után közölte vele. Egy idő után nem is tette, rájött, csak egyvalamivel beszélheti le Istvánt a kívánságáról: ha égbekiáltóan magas összegeket hazudik a növénymagvak áráról. Hát igen, egy darabig ez be is jött. Tavaly viszont lebukott, azóta István utánajár, ha úgy sejti, hogy hazudott neki. Szóval nincs mit tenni, azóta kénytelen azt tenni, amit István mond. Hozzákezdett a munkához, aminek a felével el is készült, csak az ásás és az ültetés maradt hátra. Na de! Ma meg mit „parancsolt” a kedves István? Hát ő inkább úgy akarná, hogy a kert egyik részében mégis legyen szőlő, a másikban pedig almafák. A tulipánhagymákkal mit csináljon? A szőlőt hogy ültesse vissza? Az almacsemeték vajon túlélik-e a telet? Ez az ember tönkreteszi a munkáját. Azt, amit tegnap elhatároz, másnap elveti. A természet azonban nem bír igazodni az ilyen szeszélyekhez. Neki viszont el kell pusztítania az épp kicsírázó életet. És ezért gyűlölte Mindazenyém Istvánt. Minden egyes porcikája irtózott a hájas képétől és a pénzéhes tekintetétől. Mennyit szenvedtek már miatta! És hogy eddig miért nem mondott fel? Mert egy hatvan éves kertészt manapság már senki sem alkalmaz. Óh, most jutott eszébe, Adél megkérte, hogy vigyen a nagyszobába néhány szál rózsát. Le is vágott négy szál szép, egészséges virágot, s bement velük a nagyszobába, ahol vízbe tette őket. Ahogy indult volna kifelé, a szeme megakadt István gyógyszeres asztalán. Egy pillanatra felidőződött benne, amikor ennél az asztalnál megkérte főnökét, hadd vehessen új szerszámokat, mivel a régiek már annyira rossz állapotban voltak, hogy pár már darabokra esett. Neki kellett összeragasztania őket, a ház ura ugyanis nem óhajtotta pénzét „paraszti eszközökre” pazarolni. A kertészt újra elöntötte a düh. Paraszti eszközök?! Gyorsan a zsebébe nyúlt nyugtatójáért, ám amikor a szájához emelte a gyógyszert, hirtelen leengedte kezét. Álnok ötlet született fejében. István piruláját kicserélte a sajátjára. Nem biztos, hogy meghal, de legalább szenvedni fog a szívével. Lemetszlek Bélát pedig már maga a gondolat is örömmel töltötte el…

D

Mitkívánmég Lajos gondolkodott. A mai reggel során fontos információk kerültek birtokába. Olyanok, amelyek cselekvésre késztették, de ez alapos megfontolást és átgondoltságot igényelt. Istenem, milyen rég készült már erre! Ki hitte volna, hogy egy szegény, ártatlan kislány bántalmazása juttatja végső elhatározására? Bizony, a kis Katarinát majdnem megerőszakolta az a dög. Már sok éve így nevezte magában Mindazenyém Istvánt. És erre jó oka volt. Mivel ő egyfajta titkárként is szolgált, bepillantást nyerhetett István sötét ügyleteibe, sikkasztásaiba, csalásaiba. Undorító egy ember, aki ráadásul tönkreteszi az ő életüket is. Bélát a lehetetlen elképzeléseivel, Margitot az elégedetlenségével kergette őrületbe. Adélnak előbb udvarolt, aztán meg zaklatta… Ha csak egyetlen ujjal hozzá merészelt érni… Nyugalom, nyugalom! Most úgyis megfizet mindenért. Ó, Adél! Elvált asszony, számára azonban mindvégig az elérhetetlen istennőt jelentette. Katarinára pedig úgy tekintett, mint a saját lányára. Tanítani, óvni és védeni akarta, de kudarcot vallott. Ám ez nem fordul elő többé, hiszen nem bánthatja Adélt és Katarinát az, aki halott. Mindent szépen kiszámított előre. Margit, a szakácsnő fél órája ment el. A dög nagyjából tizenöt perc múlva érkezik haza, a többiek el vannak foglalva, senki sem jön ezalatt a földszintre. Felhívta Margitot, hogy vegyen még ezt-azt, hisz távol kell tartania. Ő addig bekapcsolva hagyja a gázt, ami szétterjed a konyhában és a nagyszobában is. Amint hazaér, a dög a szívgyógyszerét veszi be. Tehát a gáz végezni fog vele. Ő kihívja a rendőrséget. S ki lesz a gyanúsított? A szakácsnő. Persze, kesztyűben csinálja majd, így nem lesznek ujjlenyomatok. Legalábbis nem az övéi… Ja, és ki kell szellőztetni, ne lehessen érezni, mikor nyitották meg a gázt. Rendben, akkor irány a konyha…

I

Kissné Csipetnyisót Margit feldúltan állt a piac előtt. Szokásos délelőtti bevásárló körútjára ment, amit minél hamarabb le akart tudni. Igaz, Lajos útközben felhívta, hogy vegyen még valamit, de ez már tökéletesen kitörlődött az agyából. Amit felírt a cetlijére, megvette, most tehát elindult haza. Csak azt nem tudta, hogy fogja kibírni a nap hátralévő részét egy házban azzal a szeméttel. Mindazenyém István! Hogy tehette ezt vele? Már vagy huszonöt éve dolgozott nála. Mindennap bevásárolt, elkészítette István és a többiek reggelijét, ebédjét, vacsoráját, elmosogatott és tisztán tartotta a konyhát. Még a munkaadója ostoba megjegyzéseit is elviselte, mert szerinte ezt úgy kellett volna, azt meg amúgy. Persze hozzáértés nélkül szólt bele a munkájába, ahogy Bélának is. De Bélát legalább nem alázta meg annyira, mint őt. Tegnap este ugyanis István észrevette, hogy az apjától örökölt ezüst evőeszközkészlet két darabja elkezdett befeketedni. Éktelen patáliát csapott, s kijelentette, hogy nála gondatlanabb, megbízhatatlanabb, pocsékabb munkaerőt még soha nem látott. Hiába próbált azzal védekezni, hogy elfogyott a sidol. Mindig Istvántól kéri a bevásárláshoz szükséges pénzt, és a múlt héten említette neki, hogy többre lenne szükség, mert elfogyott a sidol. Ó, nem! Egy petákkal se adhat többet! Egyébként is ráér, majd megveszi később, amikor majd ő mondja neki. Csakhogy nem mondta az a féreg. Aki tegnap kirúgta, annyira felháborította a dolog. És ma, a reggeli után, mikor mosogatott, István odasompolygott hozzá, hogy közölje, holnap már mehet is. Megtalálta az utódját, akinek fényképét az orra alá tolta. Egy a húszas éveiben járó, platinaszőke, szilikonos bombázó volt rajta. Ez mennyit érthet a főzéshez! De azért a mai napot még le kell dolgoznia, különben nem kap végkielégítést. Hirtelen újra elöntötte a düh. Meg kéne halnia az ilyen gazembereknek!… Jaj, itt is van. A háznál, amit tegnap estéig az otthonának nevezett, bár soha nem érezte annak. A már megszokott cselekvéseket végezte. Be a házba, átvágott a nagyszobán… Állj, mi ez a gázszag? Nyitva hagyta volna? Jézusom! Gyorsan elzárta, s kinyitotta a konyhaablakot. Távolról hallotta Lajos hangját. Telefonált. Még mindig sok itt a gáz. Majd kimegy. Elővette a zöldségeket, majd megmosta és megpucolta őket. Ezután a nagy konyhakést szedte ki a fiókból, hogy felszeletelje őket. De a gáz… Ki kellene mennie, mielőtt rosszul lesz… István kocsija nagyot fékezett. A konyhakést lecsapta a pultra, és az ajtó felé indult. Segítsen valaki… István ekkor rontott be a nagyszobába, úgy mintha részeg lett volna. Nekicsapódott valaminek. Tehát megint a szívével van baja… Margit körül forogni kezdett az egész konyha. A következő pillanatban összeesett…

C

Nesztelen léptekkel közelített Mindazenyém István felé. Még innen hátulról is undorító ez a dög. Most megfizet azért, amit vele tett. István rosszul lett, zihálva fogta meg a poharat, a gyógyszeréhez kapkodva nyúlt. Odaért a háta mögé. Felemelte jobb kezét, kezében a késsel, amit a konyhából vett el, mikor a szakácsnő nem nézett arra. István megpillanthatta az árnyékát, mert hirtelen az egész teste megdermedt. Eljött a bosszú ideje, szabadjára engedheti gyűlöletét. Hátralendítette karját, ám ezt követően ujjai elernyedtek a döbbenettől, s a kés kiesett Katarina kezéből.

T

Halotti nyilvántartás (részlet)

„Mindazenyém István- elhunyt 2006. november 04. A halál oka: coronaria-betegség (szívkoszorúér-betegség) által okozott szívinfarktus.”

A*

…bár a halál túl jó volt neki

*vindicta (latin): bosszú