Category Archives: CikkCakk

CikkCakk

Százötven éve született Benedek Elek

Felnőttünk. Tesszük a hűvös, egyértelmű kijelentést, amellyel elhatároljuk magunkat a gyermeki léttől, megtagadván életünk ezen eltagadhatatlan szakaszát. Felnőttünk. Tudtára adjuk a világnak, hogy ami volt, elmúlt, akik akkor voltunk, már nincs többé, s hagyjanak békén, ne mutogassák a meztelen alfelem, főleg ne másnak, nem édes, kellemetlen ez nekem, és igenis nem hittem a Télapóban, sem a Jézuskában, csak eljátszottam, hogy örüljetek, ti jó szülők voltatok, s a nyers valóságtól a végsőkig óvtatok. A mesék is szépen perifériára szorulnak új, felnőtt életünkben, hogy majd talán egy időre visszatérjenek, midőn megpróbálunk majd megfelelni a szülői lét kínos kötelességének.

Igen, a mesék sem férnek bele egyszerű, de elévülhetetlen igazságaikkal, lényegre törő, érthető nyelvezetükkel szövevényes, rohanó, kaotikus világunkba. Persze nem mindenkinél. Igen, sokunk elfelejtjük, mit jelentettek számunkra gyermekként a mesék. S kik kamaszodó, majd felnőtt fejjel az irodalommal kacérkodunk, akadnak közölünk olyanok, akik lenézik e lelkes, a mesékért utóvédharcot folytató kissebséget. Pedig valljuk be, egyikünknek sem egy Goethe, egy Baudelaire vagy Ady volt első irodalmi élményünk, hanem egy Grimm, Andersen vagy éppen egy Benedek Elek mese. Irodalmi életünk – ha úgy tetszik: pályafutásunk – valahol itt kezdődött, az ebéd utáni csendes pihenők, a lefekvés előtti, könnyed álmot hozó meséknél.

A mese elvarázsol, lenyűgöz, magával ragad, ha kell, félelmet kelt, de legtöbbször nevettet, és szüntelen moralizál, terel, tanít minket arra, hogy milyenek legyünk mi, felnőttek. Ez a mesemondók öröksége, ez Benedek Eleké is. Ne becsüljük hát le őket, s azokat se, kik felnőttként e szép, s ősi műfajt fenntartják, hogy legyen mit nekünk is gyermekeinknek és unokáinknak mesélni.

CikkCakk

Köte(LÉK)

2008 őszén kezdtem meg tanulmányaimat a Debreceni Egyetemen; tavasszal az Egyetemi Élet közölte Áfra János cikkét a LÉK-ről, vagyis a Literátorok És Költők Irodalmi Önképzőköréről1. Talán, ha egy évvel előbb kezdem meg egyetemista éveim, most én is lékes lennék…

Először ez év tavaszán hallottam róluk, amikor a DEIK első, bemutatkozó estjét szerveztük, aztán néhányukkal találkoztam is az esten, amely találkozás során, úgy vélem, hamar kialakult egyfajta szimpátia, hisz egy tőről fakadnak gyökereink, mi több, megalakulásunk története már-már félelmetesen hasonlatos.

Akár annak idején Vida Virág, én is nagy reményekkel indultam neki egyetemi életemnek, remélve, hogy rátalálok arra a bizonyos „írni tudó társaságra”, amelyet gimnazistaként úgy hiányoltam magam körül. Hamar találtam néhány „magamfajtát”, akik maguk is szívesen csatlakoztak volna egy irodalmi körhöz, ám mivel már említettem, akkor még nem tudtunk a LÉK-ről, a magunk kezébe vettük a kezdeményezést. Tíz évre rá, hogy az akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem Irodalmi Intézetének könyvtárában megalakult a Literátorok Értelmező Közössége, egy kis nyolcadik emeleti garzonlakásban összeültek az akkori magyaros gólyák szellemi utódai, hogy létrehozzák a Debreceni Egyetem Irodalmi Kört. Minket is, bár mit sem tudva erről, az a cél vezérelt, hogy egy olyan közösséget hozzunk létre, amelynek tagjai, mint Vida Virág, a LÉK alapítóelnöke írta, „élvezetes és könnyed szellemi munkában közösen vesznek; külön-külön alkotnak, de munkáikat megosztják egymással; megtermékenyítik, beoltják és nemesítik egymás csírázó és kibomló művészetét”. Mint ahogy nekik, nekünk sem megy minden elsőre, de azt hiszem, a lelkesedés nem hiányzik belőlünk, és nem hiányzott a lékesek alapítóiból sem, hiszen már több mint tíz éve szervezik rendszeresen üléseiket, ahová mindenkit szeretettel várnak, még a „konkurenciát” is. Ezt egyébként, a félreértés elkerülése végett, csak viccnek szánom, hiszen meg sem fordult a fejemben, hogy vetélytársként gondoljak a lékesekre, hisz bár nem vagyunk egyformák, s nem gondolkodunk egyként mindenről, a művészetről sem, de úgy hiszem, mindnyájunkban közös a hit afelől, hogy fontos, amit csinálunk, és jelentőséggel bír számunkra és mások számára egyaránt. A lékesek mögött szép hagyományok és komoly munka áll, hisz az évek során számtalanszor ültek össze meghallgatni egymás műveit, több neves alkotót láttak vendégül, és erejükből még antológia2 összeállítására is futotta, bár sajnos anyagi és nem szellemi források hiánya miatt mindezidáig csak egy kiadás jelenhetett meg. Persze időközben folyamatosan megújultak az arcok, hisz fiatal, ígéretes tehetségekben soha sem volt hiány, és persze mindenki, aki kapcsolatba került a lékesek táborával, alakított, formált társai művészetén. Reméljük, ezt majd mi is elmondhatjuk magunkról. Mögöttük a múlt, előttünk álmok, tervek, és még sok tennivaló, de mindnyájunk előtt, nem is túl távol, ott a jövő, és egy lehetőség arra, hogy közösen érjük el azt.

Azt hiszem, ráléptünk egy útra, amely közelebb hoz egymáshoz, amely közös munkára, egymás jobb megismerésére, elfogadásra és megértésre ösztönöz minket az irodalom és a művészi érték eszméjének jegyében. Szeretném, ha együttműködésünk nem korlátozódna egymás kölcsönös megvendégelésében, hanem ezen túlmutatva közelebb segítene minket céljaink eléréséhez, amelyből mind mi, mind minden fiatal pályakezdő, vagy csak az irodalmat kedvelő hasznot húzhat.

A Debreceni Egyetem Irodalmi Kör nevében barátsággal fordulok a LÉK és minden más irodalmi szervezet felé, abban a reményben, hogy céljaink találkoznak, mert akárkik, s akárhol vagyunk, összeköt minket egy közös hit, egy közös vezérelv, az irodalom iránti szeretet és alázat köteléke.

B.Á.I.

A cikk írója ezúton szeretné megköszönni Gajdos Ágostonnak és Áfra Jánosnak a cikk megírásához adott segítségüket!

CikkCakk

Amiről nehéz írni

Ha megkérdeznénk az embereket, hogy melyek a legkönnyebb témák az írás szempontjából, azt hiszem, sokan mondanák: valami olyan dolog, amihez személyesen köze van. Vagy épp róla szól. Mert arról tud a legtöbbet, a leghitelesebben mesélni. Ez nagyon is logikusan hangzik. És mégis. Ezen meggyőző érv ellenére számomra igencsak nehezemre esett megírni ezt a cikket a szülővárosomról, Nyíregyházáról. Mióta az eszemet tudom, itt élek, és szeretem ezt a várost, jó érzéssel vallom az otthonomnak.

Tulajdonképpen mi is a célom? Hogy megmagyarázzam, miért is jó dolog nyíregyházinak lenni.

Mit szeretnék elkerülni? A sablonokat, és a már ezerszer elpuffogtatott közhelyeket. Lássuk be, ez nem olyan könnyű. Szóval, ebből kifolyólag be kell valljam, sokáig húztam az időt, és vártam. De hát nem lehet mindent a végtelenségig odázni.

Hol is kezdjem? Miért szeretek itt élni? Leginkább az ide fűződő rengeteg emlék és barát miatt. Nem a legújabb fejlesztések, a nemrég megnyitott Korzó, az országszerte híres Állatpark, hangulatos kávéházak vagy a szép épületek miatt. Nem is kifejezetten a nyíregyháziak miatt. Az emberek itt is sokfélék, mint bármely más magyar városban. Akadnak kedves, segítőkész, mogorva, bunkó és vicces, életvidám lakosok is. Tovább nem is sorolnám a tulajdonságokat. Tehát azért szeretem ezt a várost, mert itt nőttem fel. (Jó, még csak húsz vagyok…) Itt jártam óvodába, általános iskolába, gimnáziumba, nyelviskolába, moziba, színházba és zeneiskolába. A nyíregyháziak közül kerültek ki a legjobb barátaim, a szerelmem is. Életem első tizenkilenc évét itt éltem le, és ez az oka, hogy Nyíregyháza kiérdemelte Kedvenc Városaim Toplista első helyét. Gondolom, akinek olyan boldog gyerekkora lehetett, mint nekem, szintén így van ezzel.

Mint mindennek, ennek a városnak is története van, sőt minden négyzetméteréről lehetne valamit mesélni. Ahogy az itteni politikusokról, sportról, kultúráról is oldalakat írhattam volna. De nem akartam ilyesmiről beszélni. Akit érdekelnek ezek a témák, csak felmegy a netre, és kattint néhányat.

Én csak meg szerettem volna indokolni, hogy miért szeretem ezt a várost. És végül, nem is volt olyan nehéz.

CikkCakk

A Jégmadár világa

Spiró György A Jégmadár című műve egy különös szentnek a még különösebb története. A mű kuriózuma, hogy bár egyértelműen szépirodalmi alkotásról van szó, a narrátor történészként mesél, történeti munkát alkot, s mindeközben nem csupán a szentté nyilvánított Bisztő Zsonna életét mutatja be, hanem az e lányt körülvevő világot is aprólékosan leírja.

A Jégmadár című művet narrációja különlegessé teszi: a mesélő történészként tünteti fel önmagát, egy historikushoz illő részletességgel tárja fel az események lehetséges mozgatórugóit, és folyamatosan más (nyilván fiktív) szakirodalmi művekre (pl: Csuangthagoun Bisztő Zsonnáról írott életrajzára), már nyilvánosságra hozott, számára hozzáférhető titkosszolgálati jegyzőkönyvekre, hanganyagokra hivatkozik. Művét maximák, velős igazságok tarkítják, melyek többnyire Jonathan Chapiro (fiktív személy) tollából származnak. Például: „Ellenségem nélkül nem létezem, ellenségem az én bensőséges énem, aki áldott legyen, mert van kit meggyilkolnom magam helyett.” A történészi munkától elkülönül az utolsó fejezet, melyet az eddigi narrátor fia mesél, kijavítva az apja hibáit, s feltüntetve a kutatás korabeli állása szerinti információkat.

A narrátorok Talizmánia lakói, mely egy eszményi államként létezik a polgárháború miatt széteső Amerika Iowa környékén lévő részén. Talizmánia a világ legfejlettebb állama, határait a szivárványhártya védi, melyen nem lehet áthatolni, így tökéletes biztonságot nyújt lakóinak. Az egész államot a Véletlen irányítja, a 77-ekre tagolódó népességet az egy-egy kompániáért felelős főpapok vezetik, akik mindenről kockadobással döntenek. A 77 tagú törzsek folyamatosan vándorolnak, modern, csaknem a levegőnél könnyebb sátraikat magukkal viszik, s abban töltik éjszakáikat. Talizmánia állampolgárai azzal foglalkoznak munkaidejükben, amit a kocka rendel, lehetnek orvosok egy periódus erejéig, s a következőben előfordulhat, hogy ürüléket lapátolnak. Mindent a Véletlen határoz meg, kivéve a véderő tagjait, akiknek tisztsége életfogytiglan szól, hiszen ők felelnek a szivárványhártya fenntartásáért és a támadásra használható antigravitációs hullámok alkalmazásáért. Talizmániában a 77 fős törzsek számítanak az egyetlen közösségi típusnak, a család intézményét ugyanis eltörölték. A nemi életnek is vannak korlátai: csak akkor lehet közösülni, ha párosodási nap van, s csak azzal, akit kisorsolnak az embernek. Szabad idejében azzal foglalkozhat a talizmán polgár, amivel akar, így például a narrátor Zsonna-kutató lett. A történész fia idején lezajló forradalom miatt már más Talizmánia államszervezete, részlegesen visszatér a család mint közösség, s a vezetés is változik.

A történész – kutatásainak köszönhetően – eljut Európába, Zsonna ugyanis ugar nemzetiségű. Ugarhon a Kárpát-medencében fekszik, keletről Rommakákia, északkeletről Urukafferia, északról Szlákia határolja. Az ugarok utálják a rommakákokat s viszont, de a szlákokkal sem más a helyzet, a gyűlölet beteges, pénznyelő és újra meg újra fellángoló háborúba taszítja ezen államokat. A történész munkájából kiderül, hogy a környező népek közül csak az észak-szléveket (akiknek War-Show a fővárosa s minden nemzeti ünnepük alkalmával egy-egy hatalmas vereségről emlékeznek meg) szeretik az ugarok, őket is valószínűleg azért, mert nincs közös határuk. A fent említett ellentéteket a nevezett államok csak egyszer tették félre, amikor a nemzetközi katonai szervezet, az EEE utasította őket Cigánia, azaz a cigányok államának létrehozására, méghozzá úgy, hogy mind a szlákok, mind a rommakákok, mind az urukafferek, mind az ugarok kénytelenek voltak feláldozni egy-egy részt az országukból. Az új, cigányok által lakott államot ünnepélyesen megtámadták, az EEE azonban lézerfegyverekkel lőtte szitává az egyesített haderőt. Az egyébként önállóan működni képtelen Cigánia létrejötte után a térséget elözönlötték az örökök, akik Ugarhont elfoglalva beolvasztották a területét birodalmukba, méghozzá Északi-Szundzsuk néven.

Magának, Ugarhonnak a részletes bemutatására is sor kerül a történészi munkában. Az állam északkeleti határsávját a fent említett, világnyelven Gypsylandnek hívott országhoz csatolják. A keleti rész teljesen elszikesedett, ezzel Ugarhon területe – lakhatóság szempontjából – tovább csökkent. A történész főleg az ország fővárosában, Kolakmencen kutat, mely az egyetlen megmaradt nagyváros az Északi-Szundzsukban. Általánosan Ugarhonban mindenki lop, sikkaszt, legnagyobb szava a belügyminiszternek, Ugronnya Bertóknak van, aki már a hivatalba lépésekor fejet hajt a maffiának. Az állampolgárok rengeteget isznak, például Zsonna apja, Bisztő Gyalla munkanélküli és állandóan részeg. A tanárképzés megszűnt, az oktatók a fegyencek közül kerülnek ki, így csökkentve a tudás átlagos szintjét s növelve a nevelés során alkalmazott testi erőszakot. Az ország alkalmas terepnek tűnik egy amerikai cég számára, hogy egy veszélyes, új műtétet elvégezzen a gyanútlan, szenvedő főszereplőként fellépő Zsonnán. (Zsonna korában még létezett Amerika, a történész múltként tekint vissza az eseményekre, az ő idejében már Talizmánia lett az /abszolút elzárkózó/ abszolút hatalom). A narrátor az irodalmat is segítségül hívja az ország jellegének és mentalitásának lefestéséhez, többször idéz a neves ugar költőtől, Andrew Bodytól. Például:

Kolakmenc átka, hogy átkos, átkos,
hiába reméled, hogy a Puna majd átmos
és egyesít velem téged meg őt
folyónk, a szürke, a lassú, az álmos:
elválaszt folyónk és szétmetsz a lét itt,
mindent felszabdal a pénz, a gőg,
a nyomor, a végzet, a rohadt szentségit!

(A Puna Európa második legnagyobb, Ugarhont is átszelő folyója)

A Balkánon kívül kapunk egy átfogó képet a világ más területeiről is. Afrika teljesen elnéptelenedett, mert az AIDS csaknem mindenkit elpusztított. Khínában gyilkos polgárháború dúlt, az eredménye 450 millió halott. Rosszland teljesen eladósodott, törlesztésképpen eladta Kanadának Szibéria egy részét, ahol Kanada egy gigantikus ipari telepet létesített. A világon mindenhol erős a nacionalizmus, főleg az egységesülni nem tudó Európában, ahol az alapvető közös szervezetek is megszűntek.

A kor tudósai folyamatosan dolgoznak, s főleg a katonai fejlesztések terén érnek el eredményeket. Elmélkedhetünk úgy is, ahogy a történész-narrátor gondolja: minden fejlesztés katonai alapú, legfeljebb békés célúként végződik. A Jégmadár világában repkednek a madáremberek, kémkednek a kopoltyús emberek, előbb-utóbb elkészül a víz alatti, a nyomást leküzdő Mély-Atlantisz, s mindenféle más genetikai programra és elvetemült kísérletre kerül sor.

A Jégmadár világa fikciónak tekinthető, de csupán az idősíkok határozott elkülönülése miatt, amit ugyanis az olvasó elé tár, az egy reálisnak tetsző jövőkép. Egy jövőben potenciálisan megvalósuló, kétségbeejtő fikció.