Category Archives: CéhKaptár

CéhKaptár

Költő vagyok, sablonos

Költő vagyok, sablonos.

Magával ragad az olvatag tavasz,
a madár csicsereg,
újjászületik a rügyező kikelet.
De, jaj, érzem közeledni a telet,
jő a fekete koporsó-hangulat
s zombik hallatják bőgő, nyögő hangjukat!

A haza sacrosanctus (ti. szent és sérthetetlen),
kritikával nem illetheti őt ajkam,
különben vágja le a múzsa
guillotine-ja váteszi farkam,
mely termékeny és tápláló
spermiumot terít szét,
nagy és dicsőséges és legyőzhetetlen
és, persze, önálló lesz tőle a nép.

Álmaimban látom a
koncentrációs táborbeli képeket,
s ettől minden reggel nobelesen
verejtékezve ébredek.

S óh, te, beteljesületlen szerelem!
miattad mit szenvedek el!
De sebaj, egy költőnek
úgyis szenvedni kell!

CéhKaptár

Költő vagyok, maradi

Költő vagyok, maradi.
Statikus vízgyűrűk körlenek
szódásszifon szemüvegemen,
lágy, szemre simuló kontaktlencsét
nem használok, megvetem.
Magamnál korábban vagyok,
újságból is csak tegnapit olvasok.
Madártollal mártogatok, tintapacázom,
a végén rágom a viaszt,
az írógép még a barátom,
de a számítógép modern, LCD
monitorja már elriaszt.
Nekem csak ne melegítsék sunyi,
láthatatlan mikrohullámok az ételem,
én inkább a mamutcombot a
barlangban a tűz fölé teszem!

CéhKaptár

Esti váratlanságok

On.

Seth Chap egy ruganyos mozdulattal felugrott, és megragadta a raktárhelyiséget fénnyel, vagyis inkább félhomállyal betöltő neoncsövet. Két támadóját meglepte ez a mozdulat, Seth azonban nem tétovázott, a levegőben spárgázva egyszerre rúgta őket arcon. A két férfi hátratántorodott, az egyiknek az orrából elkezdett ömleni a vér, a másik nekiesett egy kartondoboz-toronynak, mely maga alá temette. A maffiának azonban voltak még emberei. Egy fickó késsel a kezében hadonászva közeledett, a pengével egyre vékonyabb darabokra szelte a levegőt. Seth Chap koncentrált, látszott az arcán a feszült figyelem, az összpontosítás. A megfelelőnek vélt pillanatban nekiugrott a férfinek, aki a támadásra számított, s egy ügyes vágással sebet ejtett Seth bal karján. Főhősünk felszisszent, de tudta, hogy nem szabad késlekednie, s jobb karjával kicsavarta a pengét ellenfele kezéből, majd egy jól irányzott ütéssel elkábította. A játszma azonban úgy tűnik, véget ért. Egy pisztolyos figura állt Seth-tel szemben, s megadásra szólította fel:

– Jól küzdöttél, de egyszer minden sorozatnak vége szakad.

– Majd meglátjuk! – kiáltott fel főhősünk, s felugorva egy hibátlan pörgőrúgást mutatott be, bal lábával a pisztolyt rúgta ki az öltönyös fickó kezéből, jobbal pedig a fejére mért elemi erejű csapást. Arra azonban nem számított, hogy az egyik dobozoszlop mögül kilépő, sikkasztó hentesfiú szilánkosra töri a koponyáját egy fagyasztott csirkével.

Kapcs.

A gondolás abbahagyta az éneklést, ahogy a víz felett átívelő lugasokba értek, s így már csak az evező csendes csobbanása és az éji természet tompa zúgása hallatszott. Fabio, az egyik utas közelebb húzódott Barbarahoz, s átkarolta a derekát. A leány kellemesen megborzongott a közeledésre, s amennyire csak tudott, a férfihez simult. Fabio felemelte a lánytól távolabb eső kezét, s ujjait széttárva feltartotta. Az ujjak közti hiány a szerelem néma, mégis érthető jele volt, amire Barbara arcán sötét pír futott végig, melyet még az éjszaka leple sem tudott eltakarni. A leány lassan, de folyamatosan kulcsolta egybe kezét Fabioéval, és várakozással teli szerelemmel nézett rá, szemeivel bátorítva a férfit. Fabio lassan felé hajolt, ajkaik megnyíltak, s a férfi romantikusan beleokádta Barbara szájába az együtt elfogyasztott mexikói spagetti feltörő maradékát. A sötétben a visszahányt kukoricadarabok úgy sárgállottak, mint az égen a csillagok.

Kapcs.

Motorberregés, felkavart portenger, fékcsikorgás. Már csak három kocsi volt versenyben, egy kék, egy zöld és egy piros, utóbbiban LeHug Locke ült. A tereprali az életük, számtalanszor megküzdöttek már egymással, de valahogy mindig Johnny lett a befutó; most is ő haladt az élen. LeHug ráadásul még a második helyért küzdött, Jim, a zöld autó sofőrje előtte volt. Minden egyenesben megpróbálkozott az előzéssel, de Jim az összes támadást elhárította. LeHug sisakja alól csorgott a veríték, a cseppek meg-megcsillantak a rekkenő hőségben. Izzasztó volt az idő, izzasztó volt a verseny, s hősünk csak a harmadik helyen autózott, de még semmi nem volt veszve. LeHug Locke az egyik kanyarban merészen benyomult a zöld autó mellé, mire Jim a leszorítással próbálkozott. LeHug fékezett egy hatalmasat, aminek köszönhetően a zöld autó kipörgött, s sofőrjével együtt elszállt. Már csak Johnny volt hátra. LeHug beletaposott a gázba, és elszánt arccal indulni próbált, a kocsi azonban meg sem mozdult. A férfi dühösen a műszerfalhoz verdeste a sisakját, miközben a szomszédos úton az éppen a földről kerékpárral hazafelé igyekvő Sam bácsi integetett be az ablakon.

TXT 303

Vérző szívek 20:30
francia romantikus sorozat, 79. rész

Julieta házassága 21:25
mexikói szappanopera, 134. rész

For Two Na sorsjegyhúzás 22:15

Józsi, a defibrillátor 22:25
orvosi krimi, 56. rész

Hírek 23:20

Véres valóság 23:30
amerikai akciósorozat

Kapcs.

Vad csókcsata dúlt, a férfi majdnem összeroppantotta a nőt, a nő pedig kígyóként tekergett karjaiban, s hol elhajolt, elhárítva egy csókot, hol engedte, hogy nyaka, ajka, válla áldozatul essen. Volume 24 Egy pillanat erejéig kiszabadult a férfi karjaiból, s egyetlen fűzőt meglazítva ruháját a gravitációra bízta, ami levetkőztette teljesen. Volume 27 A férfi lassú lépésekkel és diadalmas félmosollyal indult felé, a nő pedig egyre hátrált, egészen az ágyig, majd mikor elért a vágy vörös vánkosáig, elegánsan ráfeküdt, s a kéjt váró arccal, hullámzó felső és alsó testtel, nedvesen pihegő ajkakkal nyögte elhalóan:

– Tied vagyok, tied vagyok!

Volume 36 A férfi közelebb lépett és végignézett a kitárulkozó testen, a kéjdús arcon, a csókszomjas ajkakon, a hullámzó kebleken, a mellekkel ellentétesen mozgó csípőn, a szemérem kis dombján, s a látványtól átszellemülve mondta:

– Bocs, de már elmentem. Mindig korai magömlésem van.
Volume 21

Kapcs.

A kislány egyedül gubbasztott a sötét sarokban, s minden porcikája remegett. Haja csapzott volt, néhol fűszálak álltak ki belőle, ruhája tépett s arcán a félelem könnyei csorogtak. Egy villanás: látta a kést, a hatalmas, gyilkolni kész pengét. Még egy villanás: hallotta a sikoltást, a visítást, az ordítást. Egy harmadik villanás: hallotta a tompa puffanást, egy élettelen test földre zuhanását. Negyedik villanás: látta a gőzölgő orjalevest és a megtöltött hurkát.

Kapcs.

Taylor Juliaval menekült üldözői elől. Minden kanyarban elfütyült egy golyó a fejük felett, ahogy rohantak le a mélygarázs lépcsőházában. Leértek a garázsba, ahol vaksötét volt, a lámpák az épület villanyközpontjának tönkremenetele után már nem égtek. Taylor sorra próbálta kinyitni a lenti autókat, de nem járt sikerrel. Egyre idegesebben rángatta az ajtókat, mert hallotta üldözőiket a nyomukban. Az első kettő már oda is ért, de azokat Julia egy-egy váratlan rúgással elintézte. Taylor elismerően bólintott, majd nem törődve a testi épségével bekönyökölte az egyik gépkocsi ablakát. Nemsokára már a garázsból hajtottak ki, üldözőiket azonban nem lehetett lerázni. Szívósan tapadtak rájuk, több autó is követte őket. Taylor nem esett kétségbe, úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, tudta, hol kell tőlük megszabadulni. Féktelen tempóban száguldottak az utcákon, annak ellenére, hogy este 9 óra volt, azaz még komoly forgalom. Julia talált egy pisztolyt tele tárral a kesztyűtartóban, azzal próbált hátrafelé lövöldözni. Az egyik sofőrt eltalálta, így az a kocsi egy hírlapárus bódéba rohant, önmagát és utasait összetörve; a levegőbe repülő újságokat, magazinokat pedig esőként az utcára zúdítva. Taylor tudta, hogy a bostoni gyors most érkezik a külvárosi átjárónál; a gyorsvonat, mely legalább 40 kocsi hosszú, hiszen sokan utaznak Bostonból nyugatra. Teljes sebességgel a vasúti átjáró felé vette az irányt, s mikor közelebb ért, látta, hogy a sorompó már le van hajtva, és több autó is várakozik előtte. Féloldalasan közelítette meg az ellentétes sávot, hogy a blokkoló sorompónak csak a szélével találkozzon. Julia felsikoltott, mert nemcsak hallotta a vonat hangját, a zakatolást és tülkölést, hanem néhány tízméternyire látta is. Taylor görcsösen markolta a kormányt, s teljes erejéből nyomta a gázpedált. Szíve a torkában dobogott, homloka izzadt, Julia pedig nem szűnt meg sikoltozni. A kocsijuk rácsusszant a sínre, s kicsit kitért a sorompó miatt. A vonat már csak pár méternyire volt. Átértek, kocsijuk legördült a túloldalon, ahol szerencsére senki sem várakozott. Hallották, ahogy üldözőik autói a vonatnak csapódnak, így biztosan felhagyva követésükkel. Taylor a következő utcánál megállt, kifújta magát. Juliara nézett, aki még reszketett egy kicsit. Rámosolygott, magához húzta a nőt, és megcsókolta.

Off.

CéhKaptár

A jótékonysági bál – avagy vannak-e még csodák?

Ábránd Ági visszaemlékezéseiből:

„Nyomorúságos idők voltak azok. Pont ifjúkoromban kellett átélnem ezen nehéz pillanatokat. Árvaházban nevelkedtem, s miután betöltöttem tizennyolcadik életévem, egyszerűen kidobtak. Hiába próbáltam valamilyen módon munkát vagy otthont keresni, nem sikerült. Az utcára kerültem, hajléktalan lettem. A novemberi hidegben, a szemétben turkálva próbáltam élelmet szerezni, s éjszakára egy-egy fedettebb kapualjban, hátsó udvarban húztam meg magam. Szörnyűséges volt. Azt hittem, beleőrülök a tehetetlenségbe, hogy nem tudom kimenteni magam. Egy barátom se akadt, aki támogatott, bíztatott volna. Senki. Így még kilátástalanabbnak láttam a helyzetem. Az emberekben elvesztettem a hitem. Ilyen körülmények között találtam egy nap a szemétben egy kidobott, igencsak megtépázott állapotban lévő meséskönyvet. Szerettem olvasni már akkor is, s a könyvből áradó melegség átjárta a szívem. Vágytam egy igazi jótündér-keresztanyára, aki segít rajtam. Eldöntöttem, ha elég erősen hiszek a létezésében, eljön. Minden nap vártam rá, és minden egyes nap azzal a reménnyel aludtam el: holnap lesz, holnap megváltozik az életem. Nos, eljött az a nap. A város leggazdagabb családja épp aznap rendezte az éves jótékonysági bált. Az utcán leltem rá egy a fényes eseményt reklámozó papírra.

– Ide se fogok eljutni soha! – suttogtam keserűen, miközben könnycseppek gurultak végig arcomon. A hirdetést bedobtam a legközelebbi szemetesbe, s akkor… Akkor megtörtént a csoda! A kuka rázkódni kezdett, majd felfénylett, s kiugrott belőle egy szépséges asszony.

– Szervusz, kincsem! Miért búslakodsz? Mondd el nekem, biztos tudok gyógyírt a könnyeidre.

Azzal odavont magához, kisírtam magam a vállán, s elmeséltem szomorú történetem.

– Ennyi a baj, kedves? Ezen könnyen tudok segíteni.

– Valóban? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

– Igen, bizony. Szívecském, el kell menned a bálba. Ne félj, én egy perc alatt olyan elegáns kisasszonyt kanyarintok belőled, hogy te se ismersz magadra! No gyere!

Nem hiszitek el, de varázsolni kezdett. Minden piszok, mely az utcán ragadt rám, eltűnt, én pedig finom, illatos és tiszta lettem. A varázslata – érdekes módon – a kukából jött, ahonnan kipattant, és mégis, a máskor oly bűzös doboz most öntötte magából a szebbnél szebb dolgokat. Gyönyörű báli ruhát kaptam tőle, és divatos frizurát.

– Köszönöm, ilyen fantasztikus ajándékot még sohasem kaptam! – ő azonban mosolyogva elhárította az ölelést:

– Még nem végeztünk, hisz valahogy el is kell jutnod oda. Lássuk csak… – újra a szemeteshez fordult, ahonnét előjött egy hintó.

– Most már készen vagyunk. Mehetsz – szólt kedvesen a tündér.

– Köszönöm szépen, én… nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg.

– Azzal, ha elmész a bálba, és megtalálod a szerelmed – mondta, aztán búcsút intett, és eltűnt a kukában. Ó, milyen izgatottan szálltam be a hintóba, mely elvitt a kastélyhoz. Ott még a vendégek bevonulása folyt, nem késtem el. A sorban állók már messziről észrevették a díszes kocsit, s azonnal megindult a találgatás; ki jön abban a pompás hintóban? Mikor az épület előtt kiszálltam a járműből, az egész vendégsereg engem bámult. Izgatott morajlás fogadott.

– Ki lehet ez a szépség? – találgatták mindenfelé. A lépcső tetején egy daliás és jóképű fiatalember állt, aki lesietett elém:

– Drága hölgyem, mérhetetlen boldogságot jelentene számomra, ha az én oldalamon vonulna be, s az enyém lehetne az első tánc.

Pirulva, minden ízemben reszketve, de örömmel mondtam igent. Mint kiderült, a házigazdánk fiát sikerült elkápráztatnom, akivel belibbentünk a táncterembe. A többi résztvevő körülvett minket, és a táncunkat élvezte.

– Milyen kecses és hajlékony ez a leányzó!

– Micsoda szép pár! Nagyon jól mutatnak egymás mellett.

– Ó, milyen fantasztikusan táncol ez a fiú! Igazán jó parti!

Ehhez hasonló foszlányokat kaptam el a beszélgetésekből. Az egész olyan volt, akár egy megvalósult álom! Menten beleszerettem a férfiba, és tudtam, hogy az érzelmeim nem maradnak viszonzatlanok. Egész idő alatt hevesen udvarolt, szenvedélyes és őszinte volt, s mikor véget ért az utolsó tánc, legnagyobb meglepetésemre letérdelt elém.

– Kedvesem, akárki is vagy, akár gazdag, akár szegény, tudom, hogy minket egymásnak teremtett a sors. Kérlek, légy a feleségem!

– Hihetetlen, mennyire gyorsan történik itt minden. – feleltem – De én örülök neki, és a válaszom igen.

Örömkönnyek folytak az arcomon. A vendégek éljeneztek, a vőlegényem családja hozzánk lépett, s édesapja így szólt:

– Sok boldogságot a fiataloknak! Kedves hölgyem, kérem, legyen a vendégünk éjszakára, hogy többet megtudhassunk Önről. Az egyik inasom megmutatja a szobáját.

– Legyen szíves, fáradjon velem! – mondta az egyik inas, én pedig boldogan követtem…”

***

Délceg Dani feljegyzéseiből:

„Életem legszebb estéjének indult. A jótékonysági bálra a kedvesemet, Annát hívtam meg. Már javában özönlöttek a vendégek, én pedig kiálltam a lépcső tetejére, hogy láthassam őt, amikor megérkezik. A tömeg jókedvűen beszélgetve haladt be, amikor a távolból megpillantottunk egy csavargót. Először nemigen foglalkoztunk vele, én is azt hittem, majd elkanyarodik valahol, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kastély a célja. Mire ideért, már mindenki megrökönyödve a nőt bámulta. Mégis mit keres itt? Egy nyikorgó, gumi nélküli biciklin érkezett, ő maga azonban a kerékpárnál is rosszabb állapotban volt. Valószínűleg hetek óta nem fürödhetett, mivel iszonyatos bűzt árasztott, a bőre mocskos volt, a haja zsíros és cafatokban lógott. Egészségtelenül vékony alakja, beesett arca arról tanúskodott, hogy már rég nem ehetett rendesen. Nem tudom, hogy a külsejét viccnek szánta-e vagy sem. Ha jól vettem ki, a szemétből öltözött fel a bálra. Egy szakadt lepedőt csavart maga köré, és nejlonzacskókat húzott a lábára. Sárral kente be a szemét, és vérrel az ajkát, amit onnan gondolok, hogy az egyik ujján vágás éktelenkedett. Mindenféle kacatot válogatás nélkül a nyakába akasztott, a fejére pedig egy meggyűrt Mc’Donalds-os papírkoronát illesztett.

– Mit keres itt ez a nő? – hallottam a morgolódó vendégeket. Az én családom rendezte ezt a nívós bált, s nem akartunk jeleneteket. Ezért odasiettem a zavart hölgyhöz, hogy elsimítsam a dolgot.

– Esetleg segíthetek valamiben? Beteg vagy bajba került? Ha gondolja, telefonálhatok valakinek…

– Én a bálba jöttem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Valami őrült fény villant a szemében, ami megrémített.

– Sajnálom, de nincs olyan állapotban, hogy bálba menjen. Hadd hívjak egy orvost, aki segít önnek.

– Én jól vagyok. A bálba jöttem – tanácstalanná váltam. Mihez kezdjek most? Nagyon sajnáltam őt, de nem tehettem mást.

– Van meghívója? – próbálkoztam.

– Meghívó? – csodálkozott rám – Nincs meghívóm.

– Akkor sajnos nem mehet be. Meghívó nélkül…

– Bemegyek. Nekem be kell mennem, értse meg! – könnyek gyűltek a szemébe – Én a bálba jöttem!

– Nem olyan nagy ez a bál, higgye el! Unalmas lesz nagyon. Fecsegés, meg tánc és semmi izgalmas…

– Tánc? – hirtelen úgy nézett rám, mintha most látna először – Maga is a bálba jött? Táncolni?

– Igen, de…

– Óh! Velem fog táncolni, igaz? Felkér? – nézett rám kacéran, mire kivert a víz.

– Nem lehet – préseltem ki magamból – Ön nem jöhet be.

– Én a bálba jöttem! – kiáltotta élesen, és rohanni kezdett a bejárat felé. Senki sem állította meg, mivel a belőle áradó bűz elriasztott mindenkit. Utána szaladtam, s közben odakiáltottam a vendégeknek:

– Hívják a mentőket! És a rendőrséget, és a biztonságiakat! Csak hívjanak valakit!

A betolakodót a táncteremben kaptam el. A vendégek kíváncsian körülálltak minket.

– Ebből elég, hölgyem! Azonnal takarodjon innen! – karon akartam fogni, de kicsúszott a kezeim közül.

– Jöjjön, táncoljunk! Itt vagyunk a bálban! Itt vagyunk a bálban! – zengte rekedt és ijesztő hangon. Újra megpróbáltam elkapni, de ő folyton eltáncolt előlem. Szörnyen kínosan éreztem magam, de senki nem segített. A vendégek botrányra éhesen, élvezettel bámultak, s pusmogtak:

– Micsoda bűzt áraszt ez a nő!

– Borzasztó, hogy manapság mik meg nem történnek!

– Felháborító, hogy ennyire nem gondoskodtak a mi biztonságunkról!

Fogócskáztunk még egy darabig, ám én kifulladtam. Letérdeltem, és könyörögtem a nőnek, hogy hagyja abba, mire ő boldogan sikoltozva így felelt:

– Letérdelt elém! Maga megkérte a kezem!- azonnal felpattantam:

– Félreérti, én soha…

– A válaszom, igen! Hozzád megyek! Mostantól mindig együtt leszünk, szerelmem! Ne félj! – hiába jelentettem ki, hogy nem veszem el őt, az őrült nő fenyegető mosollyal az arcán elindult felém, s úgy látszott, megfordul a kocka, ő fog üldözni engem, amikor végre megérkezett a segítség.

– Hölgyem, most velünk kell jönnie! – az őrült „jegyesem” rám nézett, és ennyit mondott:

– Nemsokára látjuk egymást, drágám!

Libabőrös voltam az iszonyattól, és reméltem, hogy soha többé nem látom őt…”

***

Részlet A. Lényeg Laci cikkéből:

„Az idei jótékonysági bál majdnem botrányba fulladt. Egy csavargó állított be, aki abnormális viselkedésével és öltözékével mély felháborodást váltott ki a vendégekből. A kiérkező orvos azonnal kezelésbe vette a mind lelkileg, mind testileg megviselt állapotban lévő betolakodót, akiről mint kiderült: skizofréniában szenved. A hölgy már kórházba került, és úgy határoztak, hogy a jótékonysági bál megrendezéséből befolyt pénzösszeget a hajléktalanok, illetve a bál „hívatlan vendégének” megsegítésére fordítják. Délceg Dani gyakran látogatja a gyógyulófélben lévő Ábránd Ágit, és egyesek szerint egyre meghittebb kapcsolatba kerülnek…”

CéhKaptár

(Név nélkül 2)

Egyszer minden csillag lehull
egyszer minden fény kialszik
egyszer majd én is eltűnök
megszűnök létezni kihal minden érzés belőlem, s lélekből anyaggá silányulok
szar érzés ám a szeretethiány szarabb, mint a szerelmi bánat nemcsak a szív a lélek is üres akár a borsóhüvely mi kifosztva sorvad a komposztdombon nincs szeretet nincs béke nincs ember ki a Nagynál nagyobb legyen holt apa képe kivész minden lassan miért miből éltem illúzió miket kerget az ember hogy családja van s nem árva aztán innen átjut egy másik világba rájön ostoba volt elhitte mit hinni akart igazság nincs az egészben s eltűnök lassan a semmi-sötétben nem baj így rendeltett hát nyugtasd ezzel magad Isten akarja gondold hogy könnyebb hibáztasd őt vagy te magad szintén igyál rúgj be szívd a tüdőd bánja őrület szállja elméd minden hiába minden elveszett s nincs ki bánja üres szavakból alkoss szöveget fogd rá hogy vers vagy próza te is eltűnsz egy koporsóban s nincs ki helyetted született nem élt senki s nem fog élni így ne is éljen de villog folyton a szeretethiány s nincs ki rá megfeleljen nincs ki emberszámba vegyen mert Isten is csak néma s nem üt kezemre míg e sorokat írom nem vág szívembe hogy ily keményen gondolom süket minden ügyemre én süket vagyok az övére ő elvesz s én nem kérdem már mi végre tart meg engem húsz esztendőn át miért rajtam köszörülte sokaság a torkát miért én voltam a bátor a gyenge miért pazarol anyagot emberre egyszer minden tűz kialszik egyszer minden gyermek meghal s férfi lesz végül
apám halott anyám sem él már s én is egyszer meghalok de addig átkát hordom szüleimnek vérré vált anyag anyaggá vált ember s minden mi volt van ami lesz megkérdőjelezett.

CéhKaptár

(Név nélkül 1)

Bűnben teremtetett a világ, melyet ismerek
Kapzsiság, harag, félelem, halál
S a Pénz az úr, Pénz az isten.
Hol van a szabadság, s a szabad akarat?
Gúzsba köt minket törvényi béklyó,
S közutálatként a társadalmi norma,
Mely erény helyett a bűnre szólít.
Kaparj magadnak te is!
Ásd ki a holtakat, szerezz aranyat!
Boldogságod kulcsa az egzisztencia!
Taposs át mindenkin vagy eltaposnak!
Lopj, csalj vagy téged csalnak!
Ölj is, ha kell, hisz az is emberi,
Farkasok között talán nem egyedi,
De embert emberré csak ez tehet!

Bűnben fogan a gyermek,
S érik férfivá a férfi.
Bűn, melyet nem is gondoltam,
Magam is elkövettem.
A jót, a tisztát, az áldozati bárányt,
Feláldoztam oltárán a vágynak.
Nem mentség rá a szerelem,
S hiába szeret kit nővé tettem,
Bűnre bűntudat a válasz,
S csak te vagy az, aki feloldoz…

CéhKaptár

Történet a történetekről

Izgatottan haladok Tölgyén és Csököny, a két maszatka között, akik mutatják az utat. Csököny még most is morog.

– Kérlek, hagyd abba! Mondtam, hogy ez csak egyszeri alkalom – az emberek ugyanis nem tudhatnának a létezésükről, míg én felderítés közben fülön csíptem őket, és rávettem a két hevesen ellenkező varázslényt, hogy vezessenek el a főnökükhöz.

– Ez teljesen szabályellenes! Vésd eszedbe, hogy mi az engedélyünk kockáztatjuk, szóval ne várd tőlem, hogy idióta álvigyorral a képemen vezetgesselek!

– Hűtsd le magad, barátom!- szól neki Tölgyén, aki már nyugodtan haladt az oldalamon.

– Dominika, mit szeretnél kérdezni Tőle? – kérdezi a barázdás arcú felderítő.

– Beszélnem kell egy könyvvel – válaszolom magabiztosan.

***
Ezután csendben megyünk tovább, a két manó végül egy hatalmas kapuhoz kísér. Már nyúlnék a kopogtatóért, de Tölgyén megállít:

– Ez csak nekünk működik – és valóban, az ütései nyomán kitárul az ajtó.

– Bízd ránk a felvezetést, és a diplomatikus blablát, rendben? – suttogja Csököny. Ám mielőtt felelhetnék, megpillantom a varázslények irányítóját, a Múzsát. Ő a szemembe néz és rám mosolyog. Kecses mozdulattal elhallgattatja a magyarázkodni készülő felderítőket, és hozzám fordul:

– Rég volt már, hogy ember személyesen keresett meg engem. Mondd hát, Dominika, miben lehetek segítségedre?

Hirtelen azt se tudom, hogy kezdjek hozzá, hogy szólítsam meg. De aztán csak megtalálom a hangom:

– Egy új novellám írásához szeretnék beszélgetni egy könyvvel. Hogy megtudhassam, milyen könyvnek lenni? Ez… nagyon fontos lenne, és természetesen neked ajánlanám az írásom, ha tudnál segíteni.

A Múzsa elgondolkodott. Azt hiszem, tetszik neki az ötletem, hiszen egy múzsának semmi sem lehet csábítóbb, mint egy neki írt mű.

– Teljesítem a kérésed, leányom, ha betartod az ígéreted – egyetértően bólintok – Akkor most jól figyelj rám! A varázslatommal csak egyetlen könyvet kelthetsz életre, tehát jól válaszd ki a beszélgető partnered! Tessék, itt a varázsszer, amit csak egyszer használhatsz fel! – azzal felém nyújt egy ismerős, sárga csomagolású anyagot.

– De hisz… ez élesztő…- forgatom döbbenten a Sütőélesztő feliratú ajándékot – Ez valami vicc? – kérdezem magamban.

– Az élesztő el van varázsolva. – magyarázza a Múzsa, aki szemmel láthatóan tréfás kedvében van – Amint egyszer használod, visszaváltozik igazi élesztővé.

– Értem – mondtam bátortalanul, és közben persze nem értettem.

***
– Mi a bajod, nem tetszik a Múzsa ajándéka? – Csököny és Tölgyén még most is rajtam hahotázik, hogy milyen képet vágtam, mikor megkaptam az élesztőt.

– Őszintén szólva nem erre számítottam. Ebben nincs semmi varázslatos! Én azt hittem, hogy kapok valami csillámló port egy halványrózsaszín selyemzacskóban, vagy egy szép gyűrűt, amit el kell forgatnom… Ilyesmikre gondoltam. Nem konyhai élesztőre! – csóválom a fejem, de már együtt nevetek velük. Miután lecsillapodunk, Csököny búcsúzkodásba kezd:

– Innentől már egyedül kell boldogulnod. Mi már nem kísérhetünk tovább.

– Sajnálom, igazán jól éreztem magam veletek. Köszönöm a segítségeteket!

– Reméljük, emlékezni fogsz rá – néz rám Tölgyén szomorúan.

– Miért ne emlékeznék? – kérdezem kicsit idegesen.

– A szabály, az szabály. Mi nem érintkezhetünk emberekkel közvetlenül. Miután beszéltél a könyvvel, a Múzsa álmot bocsát rád, és kitörli a kalandunk bizonyos részeit, hogy az írásod ne sodorjon minket veszélybe. Talán csak a lényegre emlékszel majd, a társalgásra a könyvvel. Ki tudja?

– Mire nem fogok emlékezni?

– Hogyan léptél velünk kapcsolatba, hogyan lehet eljutni a Múzsáig..

– Hogy néz ki a Múzsa és a palotája… Ilyesmikre biztosan nem fogsz. A helyszínek közti váltások is valószínűleg homályosak lesznek – sorolják a manók.

– Jól van – sóhajtom – Majd meglátjuk. Akkor ég veletek!

– Sok sikert az íráshoz! – mosolyognak rám, és eltűnnek a szemem elől.

***
Otthon vagyok. Édesanyám régi meséskönyvét keresem. Kiskoromban imádtam azt a vastag, kalandokkal teli könyvet, és máig különleges helye van a szívemben. Megtaláltam. A borítója kékesszürke alapú, és apró mesefigurák díszítik; lovagok, királylányok, sárkányok és boszorkányok. Előveszem az élesztőt.

– Hogy kell használni? Arról nem volt szó – tanácstalanul ülök az ágyamon. Végül „lesz, ami lesz” alapon letörök egy darabot a varázsélesztőből, és rárakom a könyvre. Legnagyobb meglepetésemre működik! A fedele hullámzani kezd, és a hullámokból lassan kiemelkedik egy idős arc, aki mormog és nyammog, mintha most kelt volna fel.

– Szia! – köszönök neki kissé félénken. A könyv szemügyre vesz, majd rám mosolyog:

– Szervusz kislányom! Mond, milyen csoda folytán nőtt nekem szemem és szám?

– A Múzsa jóvoltából. Szeretném megtudni, hogy milyen lehet könyvnek lenni, ezért élesztettelek fel. Kérlek, mesélj magadról! Az életedről.

A könyv csodálkozva néz körbe, és erősen gondolkodóba esik:

– Az életem? Hmm, rendben van, csillagom, csak adj egy percet, hogy összeszedhessem magam…

Türelmesen várakozom, míg a meséskönyv belefog mondókájába:

– Tudod, én nem könyv voltam ám eredetileg. Én fa voltam. Igen-igen. Bükkfa, fenn a hegyekben. Sajnos, rendkívül homályosak az emlékeim ezekből az időkből. Én úgy tekintek rá, mint a gyermekkoromra. Igazán boldog időszak volt. Szabadon éltem, a többi fával és élőlénnyel együtt… De alig lehettem húsz éves, mikor kivágtak, tudod, kincsem? Bizony, kivágtak fejszével. Csak úgy döngették a törzsem. Istenem, de borzasztó volt! Fájt ám, de hogy! Jaj… és az ágaim közt fészkelő madarak hogy féltek, nem tudták, hogy hova vigyék biztonságba az épp kikelt fiókákat, és…

– Igen, értem. És utána mi történt? – vágok közbe, látva, hogy a néni egy kicsit elkalandozott.

– Utána elszállítottak egy gyárba, ahol atomjaimra szedtek. Nem tudtam eldönteni, hogy mi történik velem. Meghalok? Átalakulok? Ez valami büntetés vagy kínoznak? Nem tudtam, csak azt, hogy mindez az akaratom ellenére történik, és iszonyatosan fáj. Azóta se tudom, hogy pontosan mit csináltak velem, bár egy műszaki könyv már néhányszor elmagyarázta, de sose tudom megjegyezni. Szóval addig dolgoztak rajtam, míg egy üres könyv nem lett belőlem. A lapjaim hófehérek voltak, így belül és kívül is üresnek éreztem magam. Nagyon boldogtalan idő volt az számomra. Tudtam, hogy már nem vagyok fa, de akkor még nem voltam könyv se. Ez a legrosszabb, tudod, gyönyörűm? Elmondhatatlanul gyötrelmes érzés. És akkor végre jött a nyomda. Ott belém kerültek a mesék. Az fantasztikus élmény, mintha újjászülettem volna!

Minden könyv a tartalma miatt lesz valaki. Addig, amíg üres: egy senki. Mintha nem is létezne. De a történet! Az tesz minket könyvvé! Miután elnyertem a mostani alakom, kezdtem újra boldog lenni. Minden könyvnek saját világa, univerzuma van a tartalma által. És ez egészen egyedi kiváltság.

Egy könyvesboltba kerültem, ahol beszédbe elegyedtem a többi könyvvel. Megtudtam tőlük, hogy miért vágtak ki, hogy mi lettem. Megöltek az emberek, hogy a fejükben lévő dolgokat leírhassák, és olvashassák. Be kell, hogy valljam, ezután sokáig haragudtam az emberekre. Emiatt mentem keresztül a sok gyötrelmen? Hogy olvassanak és félredobjanak? Tehetetlen dühöt éreztem, míg a nagymamád meg nem vett. Akkor kíváncsiságom felülkerekedett, és aprólékosan szemügyre vettem az embereket, az otthonukat. Mikor először olvastak fel belőlem, akkor szerettem meg könyv mivoltomat. Mert egy könyv számára nincs is csodálatosabb érzés, ha szeretik olvasni. Mikor az emberek elvesznek a történetemben, és nem bírnak letenni. Ilyenkor – mi könyvek – összekapcsolódunk a lelketekkel – a néni rám mosolyog. – Az nekünk olyan érzés, mint nektek a szerelem. Sajnos, tudtok fájdalmat is okozni nekünk. Ha unottan leraktok, nem olvastok végig, ha egy emberről lerí, hogy nem szereti az olvasást, az legalább olyan intenzív élmény, mint amikor imádnak minket.

De mi könyvek igen türelmesek is vagyunk. Éveken keresztül is őrizzük a reményt, hogy valaki majd ismét megtalál, és örömet lel bennünk, akár egy poros polcon, vagy egy doboz mélyén, a padláson hagytok minket.

– Még akkor is, ha közben terjednek a technikai újítások? Hogy már van internet? Hogy egyre kevesebben olvasnak?

– Szívem, mindig lesznek emberek, akik szeretik a könyveket, és a könyvekből való olvasást. Hidd el nekem! – biztat a könyv, és jóságosan elmosolyodik.

– Kedvesem, nagyszerű volt beszélni veled, de érzem, hogy fogy az erőm, elmúlik a varázs.

– Köszönöm – a mesekönyv utoljára rám néz; tekintete csupa szeretet, majd az arca eltűnik, és visszatér az igazi alakja. Hálásan megsimogatom, és a helyére viszem. Az ágyamon ott a szinte hiánytalan élesztő, amiből most már kiveszett a varázserő. Beteszem a hűtőbe. Aztán a szobámba sietek, hogy leírjam fantasztikus élményem, ám amint hozzákezdenék, ólmos fáradtság vesz rajtam erőt.

Jó, pihenek egy kicsit, de aztán tényleg írok – mondom magamnak, s behunyom a szemem.

CéhKaptár

Ars poetica

Alkotnék – óh igen!
De miről s kinek?
Hajnalokról, madarakról?
Miért s minek?
Múltról, jövőről?
Kiért s ki érti meg?
Miért írnák hát ezekről,
Semmiért a senkinek?

Alkotok – óh igen!
Bármiről és bárkinek,
Mert ember vagyok, élni vágyok,
Némaságom szörnyű átok- értitek?
Hát írok, Élet, én nagy álmom,
Rólad, hogyha engeded.
Egy röpke dalt, mi fölkavar,
S értik majd az emberek.

CéhKaptár

A teremtő levele

Tiszta szellemi lényem, nem manifesztálódott létem, alkoss ismét, teremts, kreálj, ezért hozzád, azaz szerény mindenható magamhoz fordulok!

Én, az Isten, a Zeusznak nevezett, a Iuppiternek hívott, a Réként ragyogó, a Ptahnak, Hnumnak és Amonnak keresztelt, az Odinként vascsörtetve imádott, az Allahként borotválatlan, a racionális Legfelsőbb Lény, én a teremtő ezennel egyetemes, univerzális üdvözletben, mindenhatói, atyai köszöntésben részesítem, és a kezem megalázó csókra nyújtva, úgy, hogy csak a középső ujj felső ujjperce legyen elérhető, s az is csupán egy nedves lehelet-attak erejéig, a Bölcsészt, aki igazi naplopó, holdlopó, s általánosan minden égitest tolvaja, falja a könyveket a lapok magas cellulóztartalma ellenére, akár elektronikus formában is, jól megrágva minden tizenkettes méretű, tájmznyúromen betűt.

Én megteremtettem a világot, létrehoztam egy rendszert, mely csodálatosan működik, s e szisztémába belepöcköltem néhány humanoid lényt is, hadd ismerkedjenek vele, tegyék magukévá, éljenek benne minél okosabban, minél logikusabban, de úgy, hogy ne veszélyeztessék a nagy Egészet. Ha ez előfordult, akkor lesújtottam: mégsem árt, ha tudják, ki az Úr a házban. Küldtem nekik pestist, felbérelve az amúgy is aljas patkányokat, maláriát, a szemtelen szúnyogok segítségével, rákot mindenféle mikroorganizmuson keresztül, földrengést, hatalmas hullámokat: vulkán mélyéről előtörő pokoli akaratom megnyilvánulásai voltak mindezek. De az ember küzdött; a betegségek, kórokozók ellen egyre eszesebb orvosok léptek, lépnek fel, a természeti katasztrófák ellen vályogházaikat, agyagviskóikat, gólyalábon vízben lépegető faépítményeiket, szürke paneldzsungeleiket a mérnökök stabillá, néhol sebezhetetlenné tették.

S míg mindenki dolgozott, harcolt, próbálta fizikailag élhetőbbé tenni a teremtett világot, a Bölcsész feküdt és írt. A másik Bölcsész feküdt és rajzolt. A harmadik Bölcsész feküdt és dúdolt. Aztán összefeküdtek, s meghallgatták, -nézték, mit alkotott a másik. A többi ember lenézéssel vegyes megvetéssel kísérte léptüket, szellemi rongynak vélt lelki köntösüket, hanyag cigaretta-tartásukat és a polgárbuborékok pukkasztására szolgáló tintás ujjaikat.

Én, az Alkotó, ezennel kihirdetem, kinyilvánítom, deklarálom, promulgálom a teremtett világ számára, hogy a Bölcsészt felhatalmazom a kulturális javak gondozására, minden hagyomány, művészet ápolására, mely kívül esik az utilitarizmus zárt körén, felhatalmazom a megverselésre, a prózaiasításra, a drámaművelésre, a színpadi szép-szomorú szereplésre, a hangszáliasításra, a pengetésre, a kongatásra, a teli tüdőből fújásra, a szellemi, esztétikai szépítésre és a lelkes lélek-építésre. Valamint megadom neki a jogot, hogy – amiért őt is lenézik haszontalansága, semmittevése miatt – ő is lenézhesse a művészetidegen embert, s emberi módra, kölcsönösen megvetve egymást élhessenek.

A fentieket nemcsak mint jogot, hanem mint kötelességet is ruházom a Bölcsészre. Amennyiben nem tesz küldetésének, az általa messianisztikusnak vélt lángoszlop-szerepnek eleget, arra ítélem, hogy élete lebujokban, lélekölő presszókban teljen, kommersz szeszt fogyasztva és csavart dohányt szívva. Ha kötelességét szem előtt tartja, akkor az egész léten át tartó, folyamatosan kibontakozó alkohol- és drogfüggőség lesz a jutalma.

 

A Mindenható

Kelt az ember által felvilágosodásnak nevezett kor kezdetén

CéhKaptár

“Lapos” szemmel

Miért van az, hogy ti bennem
Csupán csak egy betű halmot láttok?
Miért volnék én száraz anyag,
Mit egy tárból elő ástok?

Kövér volnék? Meg unalmas?
Vagy színes képekkel teli,
És olyan nagyon izgalmas,
Hogy le se raktok (!), úgy olvastok?!

Tényleg ennyi vagyok nektek?
Vastag könyv, mit nézegettek?
Élet, tudás, színes álmok
Magamban rejtem a világot!

CéhKaptár

Levél a Marsról

Tisztelt Debreceni Egyetem Irodalmi Kör!

Holdasné Aszteroidisz Jolán vagyok, kisnyugdíjas. Több mint kétezer évvel ezelőtt születtem egy vénuszi völgyben. Jelenleg a Marson élek férjemmel, Holdas Mihállyal. Mi, akik korábban hivatásos űrturisták voltunk, nagyon megörültünk, hogy a Földön 2009 a csillagászat éve. Reméljük, így végre Önök is szétnéznek egy kicsit maguk körül, kirándulnak egyet valamelyik csillagrendszerben vagy csak kiruccannak megnézni a szomszédokat – azaz minket. Különösen azért örülnénk ennek, mert habár tényleg nagyon nyugodt ez a környék – ahogy azt a katalógus alapján is láthattuk –, sehol sem kapunk orvosságot ízületi panaszainkra, de még egy árva orvosi rendelő sincs. Bezzeg önöknél. Igazi Kánaán.

Persze maguknál is ott van a bürokrácia, a rendőrállam, de higgyék el, ez mindenhol így van! A múltkor például, amikor a férjemmel elugrottunk a Jupiterbe harisnyát venni, csak pár másodpercre léptem le a csillagösvényről, erre nem megbüntettek?

Még leánykoromban önöknél is jártam, akkor nem értettem teljesen, mi történt. Olyan volt, mintha mindenki bújócskát játszott volna. Csak álltak a népek mozdulatlan, amikor pedig megkérdeztem, mit csinálnak, mind azt mondta: „várom a megváltót”. Aztán persze jött a szokásos eljárás, megfeszítették, hogy utána istenítsék. El sem hinnék, mennyi ilyet láttam!

Apropó istenítés! Lennonról nem tudnak valamit? Már egy ideje elutazott a Földre, azt mondta, indul valami Megasztáron, de azóta nem is hallottunk felőle. Bezzeg az Orbit Viktorról! Hajadon koromban csakis nekem csapta a szelet! Nekem ígérte az egész bolygót, s a Tejutat, ha neki adom a szívemet, de én csak egy aszott narancsot adtam a kezébe, erre fogta magát, és elindult a Földre. Úgy hallottam, sokra vitte. Szegény testvérének, Ferikének meg már az óvodában sem volt sikere. Ebédnél, ha leült, a többiek kivonultak, a tojást pedig, amit a gyerekek nem szerettek, mindig hozzávagdosták. Különben rendes gyerek volt, csak néha csúnyán beszélt.

Na, lassan zárom a soraimat, mert meteorzápor van, és még nem szedtem be a ruhákat. Végezetül hadd biztassam Önöket, hogy kémleljék csak egész nyugodtan az eget! Rosszabbat úgysem látnak.

Holdasné Aszteroidisz Jolán
2009. április 27.
Mars, Spielbergváros, Vöröshadsereg utca 4/a.

CéhKaptár

Az író halála

Az író egy igazán boldog ember volt. Boldogságát pedig az az egyszerű tény okozta, hogy írt. Imádta az alkotás folyamatát, ahogy egy történet szála megfogant elméjében, és ő szereplőket, jellemeket, sőt egy egész kis univerzumot teremthetett köré. Itt kedvére rakosgathatta a konfliktusokat, drámai pillanatokat és a vicces jeleneteket. Szereplőket kelthetett életre, vagy pusztíthatott el, könnyeket csalhatott a szemekbe, és mosolyt az arcokra. Mivel az író tehetséges is volt ebben a művészi istenkedésben, az olvasói közönség soraiban is sikert arattak könyvei.

Egyedül élt. Családja persze volt, úgy mint szülők, testvérek, unokatestvérek, de az író egy magának való figura volt, akit a környezete egy furcsálló mosoly kíséretében elvontnak titulált. Ám azt meg kell hagyni, hogy az alkotó igyekezett részt venni a fontosabb családi ünnepeken. Csak egy valamit utált: ha hozzá jöttek vendégek. Mint például ma, a születésnapján. Itt az egész família, akik közösen ajándékozták meg… Amihez ő igyekezett jó képet vágni, valószínűleg nem sok sikerrel. Az ajándék ugyanis egy televízió volt. Azelőtt az író nem nézett, nem is vett ilyen készüléket, egyrészt azért, mert feleslegesnek tartotta, másrészt, mert ő egy amolyan régimódi fickó volt, aki írógépen dolgozott, antik bútorokkal rendezte be lakását, és az összes modern technikai vívmányra egyfajta felsőbbrendű, lenézéssel vegyes utálattal tekintett. Egyszóval nem tévézett. Családja azonban már nyilván tarthatatlannak ítélte ezt a helyzetet, s azt hitték szegények, most jót tesznek neki, meg amúgy is hadd táguljon a látóköre, sőt lehet, még ihletet is merít belőle!

– Micsoda ostobaság! – gondolta magában az író, de azért megköszönte az ajándékot, és azt is, hogy ezermester nagybátyja azon melegében összeszerelte és összedrótozta, amit szerelni és drótozni kellett. Ünnepeltek egy sort, s mikor végre elmentek, az író fellélegzett – újra egyedül volt. Illetve mégsem; ott az a vékony, ezüstkeretű idegen, aki csöppet sem illett a lakásba. De az alkotó nem sokat törődött vele, rögvest nekiállt írni.

Másnap belekezdett egy új történetbe. Egészen pontosan hajnali háromkor kezdte. Mert az ihlet nem várhatott, az hajtotta belülről. Aludni lehet később is. Szóval leült, és írt. Sok-sok órán keresztül. Mire az ihlet visszavonulót fújt, ő már teljesen kimerült szellemileg. Felállt nyújtózkodni, tornázni is szokott ilyenkor. Most viszont elmaradt a sportolás. Figyelmét túlságosan lekötötte a „betolakodó”, akit leplezetlen ellenszenvvel nézett. Sajnos nem tudott irányában érzelemmentes maradni. Mert utálta ugyan, de kíváncsi is volt rá, bár ezt magának semmiképp be nem vallotta volna. Némi hezitálás után úgy döntött, bekapcsolja. Csak azért, hogy elmondhassa, ő kipróbálta, de unalmasnak és borzalmasnak találta. Megnyomta a távirányító gombját, s a förmedvény rögtön működésbe lépett.

Az író életében először tévézett. Kapcsolgatott, nézte, mi megy épp. Látott reklámokat, sorozatokat, filmeket, show műsorokat. Nem nyerte el a tetszését. Sőt az egész helyzetet megalázónak érezte, hisz ő művész. Aki jobb annál, hogy a tévé előtt heverésszen. A tévét a szürke, jelentéktelen, hétköznapi emberek használják, de őrá egyik jelző se igaz. Ki is kapcsolta gyorsan. Úgy gondolta, hogy körülbelül húsz percet ülhetett előtte, de alaposan megdöbbent, amikor rápillantott az órára. Ötvenhét perc?! Képtelenség, hogy így elveszítse az időérzékét! Szégyellte is magát emiatt, hisz ez azt jelenti, hogy… belefeledkezett, mintha élvezte volna. Szerencsére nem töprengett ezen sokáig, mert a múzsa ismét megérkezett, az író pedig ment írni.

A napokban sokat haladt művével, de valahogy kicsit nehézkesebben. Tudta is, hogy mi ennek az oka. Gondolatai újra és újra a televízió körül jártak. Ugyan mi történhetett azokban a műsorokban, amiket látott? És vajon mennyi van még, amiket nem ismer? Sokáig ellenállt a kísértésnek, hogy megint bekapcsolja amasinériát, és végül egy ponton engedett.

– Mi baj lehet belőle? – vélte, s leült tévézni. Ez alkalommal még több időt töltött a fotelban, és most már nem is érzett olyan szégyent, mint először.

– Hisz mindenki nézi, én miért ne tehetném? – kérdezte magától, s kezdte megérteni családja hozzáállását, és más témákról alkotott véleményét is lassan átértékelte.

Tehát az író írt, és időnként tévézett. Ám ahogy telt az idő, ez a sorrend számára szinte észrevétlenül fordult meg; az író tévézett, és időnként írt. Egyre nehezebben jött az ihlet, és egyre jobban esett a varázsdoboz előtt ülni. Mikor a folyamat tudatosult benne, aggodalom tört rá, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy félelmeit elhessegetve ezt mondja:

– Ha az ihlet elég erős, úgyis kihajt a tévé és a fotel kényelméből, nem kell hát erőltetnem magam.

Így ment ez napról napra. Mikor támadt egy jó ötlete, s eszébe jutott, „le kéne írni”, ólmos fáradtság vett rajta erőt, és minden alkalommal egyre nehezebben kelt fel. Egyszer eljött a pillanat, amikor már egyáltalán nem állt fel.

– Majd később! – legyintett magában, majd tekintetét a képernyőre szögezte. Az ötletek még jöttek, de egyre ritkábban. Míg egy nap az ihlet tett egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást. Hiába.

Aznap este az író fásultan ment aludni. Furcsa ürességet érzett. Hova tűnt a boldogsága? Mi lett a régi életével? Valahogy már nem is érdekelte a válasz. Régi örömei, elfoglaltságai ködbe vesztek. A modern világról alkotott képe ma már nevetségesnek tűnt szemében.

Lefeküdt aludni, de a múzsa többé nem verte fel álmából. Az író aznap éjjel meghalt.

Reggel felkelt az ember. Megmosdott, evett-ivott. Aztán bekapcsolta a tévét. Egy reklám alatt körbenézett a szobában, pillantása az írógépre esett:

– Talán vennem kéne egy számítógépet.

CéhKaptár

A torony

Égh Sándor ráérősen kotorászott a zakója zsebében, majd heuréka-arccal kivett belőle egy doboz cigarettát s egy öngyújtót. Egy kattanással életre keltette az egyik őselemet, mely sercegő hangra bírta a gyárilag sodort szálat. A férfi mélyeket, hosszúakat szívott a dohányrúdból, a hamut pedig nem pöccintette le, hagyta, hogy a lenge szellő és a gravitáció elvégezze helyette a munkát. Ő már dolgozott eleget.

A saját maga által tervezett üvegpalota legfelső emeletén tartózkodott, kissé kihajolva az ablakon vizsgálta a régóta lakhelyéül szolgáló várost és az új épületet. Sok házat, felhőkarcolót, csarnokot tervezett már, de talán ez volt a legjobban sikerült alkotása. Hónapokkal korábban, amikor a kész tervrajz fölé hajolt, érezte, hogy most valami maradandót, valami különlegeset fog alkotni, valamit, ami hajlik a tökéletes felé. A tervek rendkívül ígéretesek voltak, s a kivitelezésük legalább ilyen jól sikerült.

A toronynak beillő, több célra is használható épületet egy amorf úszómedence övezte, mélysége feneketlennek tűnt. A medence fölé magasodott maga a ház, számtalan emeletével. A szinteket Égh Sándor nem azonos formájúra tervezte, de ez mégsem okozott statikai problémát, s így az épület, melynek emeletei egyre kisebbek voltak, szétterülve tört az ég felé. Egy újságíró „a modern Bábel tornyának” nevezte, s ez az elnevezés rajta maradt. Később már nemcsak a média hívta az épületet az említett módon, de az újságokon, a televízión keresztül ez hamar átment a köztudatba is. Az emberek csodálták a felhők felé hatoló, egyre növekvő kolosszust, s tetszett nekik, hogy végre vetélytársa akad a sablonos, hasáb alakú bérházaknak.

Égh Sándor visszagondolt arra, hogy mily nehezen indult útjára a kivitelezés folyamata. Kezdetben volt egy üres, kiásott alap, s ebből kellett megteremteni a leendő süllyesztett parkolót, majd a szerkezet szilárdságáért felelős elemeket megalkotni. Egyik nap a másik után következett, az épület magasodott, s az építész látta, hogy ez így jó.

Nem ment azonban minden zökkenőmenetesen, erre Égh Sándor is élénken emlékezett. Rosszakarója, egy tehetségtelen, de az örökölt vagyon miatt befolyásos építész, Villás Antal mindenáron keresztbe akart neki tenni. Égh úr nem értette, hogy a kollegája miért próbálja keresztülhúzni számításait, a puszta irigységet s az egyszerű, pusztító hajlamot vélte e mögött felfedezni. Hiszen aki nem képes alkotni, az más művét próbálja romba dönteni. Ezen ellentétek teszik a létrehozott művet még hatalmasabbá!

Villás Antal minden eszközt megragadott, hogy az épület befejezését megakadályozza, vagy legalább késleltesse elkészültét. Először az üres telekre csődítette a lakókat, hogy tiltakozzanak e beruházás ellen, mondván, hogy erre nincs szüksége a városnak. A demonstráció azonban nem bizonyult erőteljesnek, kitartónak, ugyanis amikor a buldózerek megindultak, a tömeg – az előre kiosztott jelszavakat skandálva ugyan – de kihátrált az építési telekről. Égh Sándornak a legérzékenyebb veszteséget a tervrajzok megsemmisítése okozta. Mind az eredetit, mind a biztonsági másolatot elégették, a hamut az egyik reggel találta meg az asztalán. A papír azonosításában az épen hagyott sarka segített, melyre az elkövető egy vigyorgó, ördögszarvas fejet rajzolt – hamuval.

Az építésznek keserves órákba telt, míg a tervrajzot pótolta, de végül sikerült. Már amikor a szénné vált maradványokat látta, tudta, hogy ez csak időveszteséget jelent, a terveket megölhették, de az ő géniusza, mely a szellemében lakozik, elpusztíthatatlan, így bármikor könnyűszerrel rekonstruálja a lángok martalékává vált rajzokat.

Égh Sándor nem terelte jogi útra az ügyet, ennél nagyvonalúbb volt és büszkébb. Ő mindenképpen megalkotja a modern, bábeli tornyot, hiába akarják neki vagy gyermekének vesztét okozni!

Villás Antal agyafúrt módon próbálta a torony elkészültét késleltetni. Egyik alkalommal az elhordandó talajba római műkincsutánzatot csempészett emberei útján. A régészek azonban hamar megállapították a tárgy hamis voltát, így a munkálatok folytatódhattak tovább.

A rosszakaró végső megoldásként az emberöléstől sem riadt vissza. A munkások közül két héten belül kettő is elhalálozott, s a lapok már sorozatgyilkosságról beszéltek. Villás Antalnak azonban nem volt szerencséje: Égh Sándor egyik nyomozó ismerőse hamar kiderítette, hogy ki követte el a gyilkosságot, de a rosszakaróig nem sikerült visszagöngyölíteni a szálakat, mert a felbérelt egyén előzetes letartóztatása alatt rejtélyes módon elhalálozott.

Az alkotó építész éppen az épületet fedő üvegkupolát szemlélte, amikor a lift hangos, dongó csengetést hallatott, ezzel jelezve, hogy valaki a felső szintre érkezett. A felvonóból Villás Antal szállt ki, s mosolyogva az ablak felé indult, addig helyezve egyik lábát a másik elé, hogy nemsokára Égh Sándor mellett könyökölt.

– Szervusz, Sanyi, jöttem gratulálni a művedhez! – szólította meg az érkező a már percek óta az ablakban könyöklőt.

– Üdv, Anti! Köszönöm. Bizony volt egy-két dolog, ami hátráltatta az épület átadását, de tudtam, hogy végül minden megoldódik – válaszolt Égh Sándor, elfogadva a másik kéznyújtását.

– Igen, hallottam róluk, de szerencsére minden a helyére került.

– Igen. A gép forog, az alkotó pihen. Jól mondtad, minden a helyére került. Majdnem minden – mondta Égh Sándor, és kilökte az ablakon Villás Antalt. – Ideje, hogy hazatérj! – tette hozzá, a zuhanó után nézve, aki épp akkor érkezett le a mélységes medence aljára.

Az alkotó építész a medence felé pöckölte a kihunyt cigarettavéget, majd kirepülve az ablakon, a felhők felé vette az irányt.