Category Archives: 2009 Ősz

CéhKaptár

Költő vagyok, sablonos

Költő vagyok, sablonos.

Magával ragad az olvatag tavasz,
a madár csicsereg,
újjászületik a rügyező kikelet.
De, jaj, érzem közeledni a telet,
jő a fekete koporsó-hangulat
s zombik hallatják bőgő, nyögő hangjukat!

A haza sacrosanctus (ti. szent és sérthetetlen),
kritikával nem illetheti őt ajkam,
különben vágja le a múzsa
guillotine-ja váteszi farkam,
mely termékeny és tápláló
spermiumot terít szét,
nagy és dicsőséges és legyőzhetetlen
és, persze, önálló lesz tőle a nép.

Álmaimban látom a
koncentrációs táborbeli képeket,
s ettől minden reggel nobelesen
verejtékezve ébredek.

S óh, te, beteljesületlen szerelem!
miattad mit szenvedek el!
De sebaj, egy költőnek
úgyis szenvedni kell!

CéhKaptár

Költő vagyok, maradi

Költő vagyok, maradi.
Statikus vízgyűrűk körlenek
szódásszifon szemüvegemen,
lágy, szemre simuló kontaktlencsét
nem használok, megvetem.
Magamnál korábban vagyok,
újságból is csak tegnapit olvasok.
Madártollal mártogatok, tintapacázom,
a végén rágom a viaszt,
az írógép még a barátom,
de a számítógép modern, LCD
monitorja már elriaszt.
Nekem csak ne melegítsék sunyi,
láthatatlan mikrohullámok az ételem,
én inkább a mamutcombot a
barlangban a tűz fölé teszem!

CéhKaptár

Esti váratlanságok

On.

Seth Chap egy ruganyos mozdulattal felugrott, és megragadta a raktárhelyiséget fénnyel, vagyis inkább félhomállyal betöltő neoncsövet. Két támadóját meglepte ez a mozdulat, Seth azonban nem tétovázott, a levegőben spárgázva egyszerre rúgta őket arcon. A két férfi hátratántorodott, az egyiknek az orrából elkezdett ömleni a vér, a másik nekiesett egy kartondoboz-toronynak, mely maga alá temette. A maffiának azonban voltak még emberei. Egy fickó késsel a kezében hadonászva közeledett, a pengével egyre vékonyabb darabokra szelte a levegőt. Seth Chap koncentrált, látszott az arcán a feszült figyelem, az összpontosítás. A megfelelőnek vélt pillanatban nekiugrott a férfinek, aki a támadásra számított, s egy ügyes vágással sebet ejtett Seth bal karján. Főhősünk felszisszent, de tudta, hogy nem szabad késlekednie, s jobb karjával kicsavarta a pengét ellenfele kezéből, majd egy jól irányzott ütéssel elkábította. A játszma azonban úgy tűnik, véget ért. Egy pisztolyos figura állt Seth-tel szemben, s megadásra szólította fel:

– Jól küzdöttél, de egyszer minden sorozatnak vége szakad.

– Majd meglátjuk! – kiáltott fel főhősünk, s felugorva egy hibátlan pörgőrúgást mutatott be, bal lábával a pisztolyt rúgta ki az öltönyös fickó kezéből, jobbal pedig a fejére mért elemi erejű csapást. Arra azonban nem számított, hogy az egyik dobozoszlop mögül kilépő, sikkasztó hentesfiú szilánkosra töri a koponyáját egy fagyasztott csirkével.

Kapcs.

A gondolás abbahagyta az éneklést, ahogy a víz felett átívelő lugasokba értek, s így már csak az evező csendes csobbanása és az éji természet tompa zúgása hallatszott. Fabio, az egyik utas közelebb húzódott Barbarahoz, s átkarolta a derekát. A leány kellemesen megborzongott a közeledésre, s amennyire csak tudott, a férfihez simult. Fabio felemelte a lánytól távolabb eső kezét, s ujjait széttárva feltartotta. Az ujjak közti hiány a szerelem néma, mégis érthető jele volt, amire Barbara arcán sötét pír futott végig, melyet még az éjszaka leple sem tudott eltakarni. A leány lassan, de folyamatosan kulcsolta egybe kezét Fabioéval, és várakozással teli szerelemmel nézett rá, szemeivel bátorítva a férfit. Fabio lassan felé hajolt, ajkaik megnyíltak, s a férfi romantikusan beleokádta Barbara szájába az együtt elfogyasztott mexikói spagetti feltörő maradékát. A sötétben a visszahányt kukoricadarabok úgy sárgállottak, mint az égen a csillagok.

Kapcs.

Motorberregés, felkavart portenger, fékcsikorgás. Már csak három kocsi volt versenyben, egy kék, egy zöld és egy piros, utóbbiban LeHug Locke ült. A tereprali az életük, számtalanszor megküzdöttek már egymással, de valahogy mindig Johnny lett a befutó; most is ő haladt az élen. LeHug ráadásul még a második helyért küzdött, Jim, a zöld autó sofőrje előtte volt. Minden egyenesben megpróbálkozott az előzéssel, de Jim az összes támadást elhárította. LeHug sisakja alól csorgott a veríték, a cseppek meg-megcsillantak a rekkenő hőségben. Izzasztó volt az idő, izzasztó volt a verseny, s hősünk csak a harmadik helyen autózott, de még semmi nem volt veszve. LeHug Locke az egyik kanyarban merészen benyomult a zöld autó mellé, mire Jim a leszorítással próbálkozott. LeHug fékezett egy hatalmasat, aminek köszönhetően a zöld autó kipörgött, s sofőrjével együtt elszállt. Már csak Johnny volt hátra. LeHug beletaposott a gázba, és elszánt arccal indulni próbált, a kocsi azonban meg sem mozdult. A férfi dühösen a műszerfalhoz verdeste a sisakját, miközben a szomszédos úton az éppen a földről kerékpárral hazafelé igyekvő Sam bácsi integetett be az ablakon.

TXT 303

Vérző szívek 20:30
francia romantikus sorozat, 79. rész

Julieta házassága 21:25
mexikói szappanopera, 134. rész

For Two Na sorsjegyhúzás 22:15

Józsi, a defibrillátor 22:25
orvosi krimi, 56. rész

Hírek 23:20

Véres valóság 23:30
amerikai akciósorozat

Kapcs.

Vad csókcsata dúlt, a férfi majdnem összeroppantotta a nőt, a nő pedig kígyóként tekergett karjaiban, s hol elhajolt, elhárítva egy csókot, hol engedte, hogy nyaka, ajka, válla áldozatul essen. Volume 24 Egy pillanat erejéig kiszabadult a férfi karjaiból, s egyetlen fűzőt meglazítva ruháját a gravitációra bízta, ami levetkőztette teljesen. Volume 27 A férfi lassú lépésekkel és diadalmas félmosollyal indult felé, a nő pedig egyre hátrált, egészen az ágyig, majd mikor elért a vágy vörös vánkosáig, elegánsan ráfeküdt, s a kéjt váró arccal, hullámzó felső és alsó testtel, nedvesen pihegő ajkakkal nyögte elhalóan:

– Tied vagyok, tied vagyok!

Volume 36 A férfi közelebb lépett és végignézett a kitárulkozó testen, a kéjdús arcon, a csókszomjas ajkakon, a hullámzó kebleken, a mellekkel ellentétesen mozgó csípőn, a szemérem kis dombján, s a látványtól átszellemülve mondta:

– Bocs, de már elmentem. Mindig korai magömlésem van.
Volume 21

Kapcs.

A kislány egyedül gubbasztott a sötét sarokban, s minden porcikája remegett. Haja csapzott volt, néhol fűszálak álltak ki belőle, ruhája tépett s arcán a félelem könnyei csorogtak. Egy villanás: látta a kést, a hatalmas, gyilkolni kész pengét. Még egy villanás: hallotta a sikoltást, a visítást, az ordítást. Egy harmadik villanás: hallotta a tompa puffanást, egy élettelen test földre zuhanását. Negyedik villanás: látta a gőzölgő orjalevest és a megtöltött hurkát.

Kapcs.

Taylor Juliaval menekült üldözői elől. Minden kanyarban elfütyült egy golyó a fejük felett, ahogy rohantak le a mélygarázs lépcsőházában. Leértek a garázsba, ahol vaksötét volt, a lámpák az épület villanyközpontjának tönkremenetele után már nem égtek. Taylor sorra próbálta kinyitni a lenti autókat, de nem járt sikerrel. Egyre idegesebben rángatta az ajtókat, mert hallotta üldözőiket a nyomukban. Az első kettő már oda is ért, de azokat Julia egy-egy váratlan rúgással elintézte. Taylor elismerően bólintott, majd nem törődve a testi épségével bekönyökölte az egyik gépkocsi ablakát. Nemsokára már a garázsból hajtottak ki, üldözőiket azonban nem lehetett lerázni. Szívósan tapadtak rájuk, több autó is követte őket. Taylor nem esett kétségbe, úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, tudta, hol kell tőlük megszabadulni. Féktelen tempóban száguldottak az utcákon, annak ellenére, hogy este 9 óra volt, azaz még komoly forgalom. Julia talált egy pisztolyt tele tárral a kesztyűtartóban, azzal próbált hátrafelé lövöldözni. Az egyik sofőrt eltalálta, így az a kocsi egy hírlapárus bódéba rohant, önmagát és utasait összetörve; a levegőbe repülő újságokat, magazinokat pedig esőként az utcára zúdítva. Taylor tudta, hogy a bostoni gyors most érkezik a külvárosi átjárónál; a gyorsvonat, mely legalább 40 kocsi hosszú, hiszen sokan utaznak Bostonból nyugatra. Teljes sebességgel a vasúti átjáró felé vette az irányt, s mikor közelebb ért, látta, hogy a sorompó már le van hajtva, és több autó is várakozik előtte. Féloldalasan közelítette meg az ellentétes sávot, hogy a blokkoló sorompónak csak a szélével találkozzon. Julia felsikoltott, mert nemcsak hallotta a vonat hangját, a zakatolást és tülkölést, hanem néhány tízméternyire látta is. Taylor görcsösen markolta a kormányt, s teljes erejéből nyomta a gázpedált. Szíve a torkában dobogott, homloka izzadt, Julia pedig nem szűnt meg sikoltozni. A kocsijuk rácsusszant a sínre, s kicsit kitért a sorompó miatt. A vonat már csak pár méternyire volt. Átértek, kocsijuk legördült a túloldalon, ahol szerencsére senki sem várakozott. Hallották, ahogy üldözőik autói a vonatnak csapódnak, így biztosan felhagyva követésükkel. Taylor a következő utcánál megállt, kifújta magát. Juliara nézett, aki még reszketett egy kicsit. Rámosolygott, magához húzta a nőt, és megcsókolta.

Off.

CéhKaptár

A jótékonysági bál – avagy vannak-e még csodák?

Ábránd Ági visszaemlékezéseiből:

„Nyomorúságos idők voltak azok. Pont ifjúkoromban kellett átélnem ezen nehéz pillanatokat. Árvaházban nevelkedtem, s miután betöltöttem tizennyolcadik életévem, egyszerűen kidobtak. Hiába próbáltam valamilyen módon munkát vagy otthont keresni, nem sikerült. Az utcára kerültem, hajléktalan lettem. A novemberi hidegben, a szemétben turkálva próbáltam élelmet szerezni, s éjszakára egy-egy fedettebb kapualjban, hátsó udvarban húztam meg magam. Szörnyűséges volt. Azt hittem, beleőrülök a tehetetlenségbe, hogy nem tudom kimenteni magam. Egy barátom se akadt, aki támogatott, bíztatott volna. Senki. Így még kilátástalanabbnak láttam a helyzetem. Az emberekben elvesztettem a hitem. Ilyen körülmények között találtam egy nap a szemétben egy kidobott, igencsak megtépázott állapotban lévő meséskönyvet. Szerettem olvasni már akkor is, s a könyvből áradó melegség átjárta a szívem. Vágytam egy igazi jótündér-keresztanyára, aki segít rajtam. Eldöntöttem, ha elég erősen hiszek a létezésében, eljön. Minden nap vártam rá, és minden egyes nap azzal a reménnyel aludtam el: holnap lesz, holnap megváltozik az életem. Nos, eljött az a nap. A város leggazdagabb családja épp aznap rendezte az éves jótékonysági bált. Az utcán leltem rá egy a fényes eseményt reklámozó papírra.

– Ide se fogok eljutni soha! – suttogtam keserűen, miközben könnycseppek gurultak végig arcomon. A hirdetést bedobtam a legközelebbi szemetesbe, s akkor… Akkor megtörtént a csoda! A kuka rázkódni kezdett, majd felfénylett, s kiugrott belőle egy szépséges asszony.

– Szervusz, kincsem! Miért búslakodsz? Mondd el nekem, biztos tudok gyógyírt a könnyeidre.

Azzal odavont magához, kisírtam magam a vállán, s elmeséltem szomorú történetem.

– Ennyi a baj, kedves? Ezen könnyen tudok segíteni.

– Valóban? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

– Igen, bizony. Szívecském, el kell menned a bálba. Ne félj, én egy perc alatt olyan elegáns kisasszonyt kanyarintok belőled, hogy te se ismersz magadra! No gyere!

Nem hiszitek el, de varázsolni kezdett. Minden piszok, mely az utcán ragadt rám, eltűnt, én pedig finom, illatos és tiszta lettem. A varázslata – érdekes módon – a kukából jött, ahonnan kipattant, és mégis, a máskor oly bűzös doboz most öntötte magából a szebbnél szebb dolgokat. Gyönyörű báli ruhát kaptam tőle, és divatos frizurát.

– Köszönöm, ilyen fantasztikus ajándékot még sohasem kaptam! – ő azonban mosolyogva elhárította az ölelést:

– Még nem végeztünk, hisz valahogy el is kell jutnod oda. Lássuk csak… – újra a szemeteshez fordult, ahonnét előjött egy hintó.

– Most már készen vagyunk. Mehetsz – szólt kedvesen a tündér.

– Köszönöm szépen, én… nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg.

– Azzal, ha elmész a bálba, és megtalálod a szerelmed – mondta, aztán búcsút intett, és eltűnt a kukában. Ó, milyen izgatottan szálltam be a hintóba, mely elvitt a kastélyhoz. Ott még a vendégek bevonulása folyt, nem késtem el. A sorban állók már messziről észrevették a díszes kocsit, s azonnal megindult a találgatás; ki jön abban a pompás hintóban? Mikor az épület előtt kiszálltam a járműből, az egész vendégsereg engem bámult. Izgatott morajlás fogadott.

– Ki lehet ez a szépség? – találgatták mindenfelé. A lépcső tetején egy daliás és jóképű fiatalember állt, aki lesietett elém:

– Drága hölgyem, mérhetetlen boldogságot jelentene számomra, ha az én oldalamon vonulna be, s az enyém lehetne az első tánc.

Pirulva, minden ízemben reszketve, de örömmel mondtam igent. Mint kiderült, a házigazdánk fiát sikerült elkápráztatnom, akivel belibbentünk a táncterembe. A többi résztvevő körülvett minket, és a táncunkat élvezte.

– Milyen kecses és hajlékony ez a leányzó!

– Micsoda szép pár! Nagyon jól mutatnak egymás mellett.

– Ó, milyen fantasztikusan táncol ez a fiú! Igazán jó parti!

Ehhez hasonló foszlányokat kaptam el a beszélgetésekből. Az egész olyan volt, akár egy megvalósult álom! Menten beleszerettem a férfiba, és tudtam, hogy az érzelmeim nem maradnak viszonzatlanok. Egész idő alatt hevesen udvarolt, szenvedélyes és őszinte volt, s mikor véget ért az utolsó tánc, legnagyobb meglepetésemre letérdelt elém.

– Kedvesem, akárki is vagy, akár gazdag, akár szegény, tudom, hogy minket egymásnak teremtett a sors. Kérlek, légy a feleségem!

– Hihetetlen, mennyire gyorsan történik itt minden. – feleltem – De én örülök neki, és a válaszom igen.

Örömkönnyek folytak az arcomon. A vendégek éljeneztek, a vőlegényem családja hozzánk lépett, s édesapja így szólt:

– Sok boldogságot a fiataloknak! Kedves hölgyem, kérem, legyen a vendégünk éjszakára, hogy többet megtudhassunk Önről. Az egyik inasom megmutatja a szobáját.

– Legyen szíves, fáradjon velem! – mondta az egyik inas, én pedig boldogan követtem…”

***

Délceg Dani feljegyzéseiből:

„Életem legszebb estéjének indult. A jótékonysági bálra a kedvesemet, Annát hívtam meg. Már javában özönlöttek a vendégek, én pedig kiálltam a lépcső tetejére, hogy láthassam őt, amikor megérkezik. A tömeg jókedvűen beszélgetve haladt be, amikor a távolból megpillantottunk egy csavargót. Először nemigen foglalkoztunk vele, én is azt hittem, majd elkanyarodik valahol, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kastély a célja. Mire ideért, már mindenki megrökönyödve a nőt bámulta. Mégis mit keres itt? Egy nyikorgó, gumi nélküli biciklin érkezett, ő maga azonban a kerékpárnál is rosszabb állapotban volt. Valószínűleg hetek óta nem fürödhetett, mivel iszonyatos bűzt árasztott, a bőre mocskos volt, a haja zsíros és cafatokban lógott. Egészségtelenül vékony alakja, beesett arca arról tanúskodott, hogy már rég nem ehetett rendesen. Nem tudom, hogy a külsejét viccnek szánta-e vagy sem. Ha jól vettem ki, a szemétből öltözött fel a bálra. Egy szakadt lepedőt csavart maga köré, és nejlonzacskókat húzott a lábára. Sárral kente be a szemét, és vérrel az ajkát, amit onnan gondolok, hogy az egyik ujján vágás éktelenkedett. Mindenféle kacatot válogatás nélkül a nyakába akasztott, a fejére pedig egy meggyűrt Mc’Donalds-os papírkoronát illesztett.

– Mit keres itt ez a nő? – hallottam a morgolódó vendégeket. Az én családom rendezte ezt a nívós bált, s nem akartunk jeleneteket. Ezért odasiettem a zavart hölgyhöz, hogy elsimítsam a dolgot.

– Esetleg segíthetek valamiben? Beteg vagy bajba került? Ha gondolja, telefonálhatok valakinek…

– Én a bálba jöttem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Valami őrült fény villant a szemében, ami megrémített.

– Sajnálom, de nincs olyan állapotban, hogy bálba menjen. Hadd hívjak egy orvost, aki segít önnek.

– Én jól vagyok. A bálba jöttem – tanácstalanná váltam. Mihez kezdjek most? Nagyon sajnáltam őt, de nem tehettem mást.

– Van meghívója? – próbálkoztam.

– Meghívó? – csodálkozott rám – Nincs meghívóm.

– Akkor sajnos nem mehet be. Meghívó nélkül…

– Bemegyek. Nekem be kell mennem, értse meg! – könnyek gyűltek a szemébe – Én a bálba jöttem!

– Nem olyan nagy ez a bál, higgye el! Unalmas lesz nagyon. Fecsegés, meg tánc és semmi izgalmas…

– Tánc? – hirtelen úgy nézett rám, mintha most látna először – Maga is a bálba jött? Táncolni?

– Igen, de…

– Óh! Velem fog táncolni, igaz? Felkér? – nézett rám kacéran, mire kivert a víz.

– Nem lehet – préseltem ki magamból – Ön nem jöhet be.

– Én a bálba jöttem! – kiáltotta élesen, és rohanni kezdett a bejárat felé. Senki sem állította meg, mivel a belőle áradó bűz elriasztott mindenkit. Utána szaladtam, s közben odakiáltottam a vendégeknek:

– Hívják a mentőket! És a rendőrséget, és a biztonságiakat! Csak hívjanak valakit!

A betolakodót a táncteremben kaptam el. A vendégek kíváncsian körülálltak minket.

– Ebből elég, hölgyem! Azonnal takarodjon innen! – karon akartam fogni, de kicsúszott a kezeim közül.

– Jöjjön, táncoljunk! Itt vagyunk a bálban! Itt vagyunk a bálban! – zengte rekedt és ijesztő hangon. Újra megpróbáltam elkapni, de ő folyton eltáncolt előlem. Szörnyen kínosan éreztem magam, de senki nem segített. A vendégek botrányra éhesen, élvezettel bámultak, s pusmogtak:

– Micsoda bűzt áraszt ez a nő!

– Borzasztó, hogy manapság mik meg nem történnek!

– Felháborító, hogy ennyire nem gondoskodtak a mi biztonságunkról!

Fogócskáztunk még egy darabig, ám én kifulladtam. Letérdeltem, és könyörögtem a nőnek, hogy hagyja abba, mire ő boldogan sikoltozva így felelt:

– Letérdelt elém! Maga megkérte a kezem!- azonnal felpattantam:

– Félreérti, én soha…

– A válaszom, igen! Hozzád megyek! Mostantól mindig együtt leszünk, szerelmem! Ne félj! – hiába jelentettem ki, hogy nem veszem el őt, az őrült nő fenyegető mosollyal az arcán elindult felém, s úgy látszott, megfordul a kocka, ő fog üldözni engem, amikor végre megérkezett a segítség.

– Hölgyem, most velünk kell jönnie! – az őrült „jegyesem” rám nézett, és ennyit mondott:

– Nemsokára látjuk egymást, drágám!

Libabőrös voltam az iszonyattól, és reméltem, hogy soha többé nem látom őt…”

***

Részlet A. Lényeg Laci cikkéből:

„Az idei jótékonysági bál majdnem botrányba fulladt. Egy csavargó állított be, aki abnormális viselkedésével és öltözékével mély felháborodást váltott ki a vendégekből. A kiérkező orvos azonnal kezelésbe vette a mind lelkileg, mind testileg megviselt állapotban lévő betolakodót, akiről mint kiderült: skizofréniában szenved. A hölgy már kórházba került, és úgy határoztak, hogy a jótékonysági bál megrendezéséből befolyt pénzösszeget a hajléktalanok, illetve a bál „hívatlan vendégének” megsegítésére fordítják. Délceg Dani gyakran látogatja a gyógyulófélben lévő Ábránd Ágit, és egyesek szerint egyre meghittebb kapcsolatba kerülnek…”

CéhKaptár

(Név nélkül 2)

Egyszer minden csillag lehull
egyszer minden fény kialszik
egyszer majd én is eltűnök
megszűnök létezni kihal minden érzés belőlem, s lélekből anyaggá silányulok
szar érzés ám a szeretethiány szarabb, mint a szerelmi bánat nemcsak a szív a lélek is üres akár a borsóhüvely mi kifosztva sorvad a komposztdombon nincs szeretet nincs béke nincs ember ki a Nagynál nagyobb legyen holt apa képe kivész minden lassan miért miből éltem illúzió miket kerget az ember hogy családja van s nem árva aztán innen átjut egy másik világba rájön ostoba volt elhitte mit hinni akart igazság nincs az egészben s eltűnök lassan a semmi-sötétben nem baj így rendeltett hát nyugtasd ezzel magad Isten akarja gondold hogy könnyebb hibáztasd őt vagy te magad szintén igyál rúgj be szívd a tüdőd bánja őrület szállja elméd minden hiába minden elveszett s nincs ki bánja üres szavakból alkoss szöveget fogd rá hogy vers vagy próza te is eltűnsz egy koporsóban s nincs ki helyetted született nem élt senki s nem fog élni így ne is éljen de villog folyton a szeretethiány s nincs ki rá megfeleljen nincs ki emberszámba vegyen mert Isten is csak néma s nem üt kezemre míg e sorokat írom nem vág szívembe hogy ily keményen gondolom süket minden ügyemre én süket vagyok az övére ő elvesz s én nem kérdem már mi végre tart meg engem húsz esztendőn át miért rajtam köszörülte sokaság a torkát miért én voltam a bátor a gyenge miért pazarol anyagot emberre egyszer minden tűz kialszik egyszer minden gyermek meghal s férfi lesz végül
apám halott anyám sem él már s én is egyszer meghalok de addig átkát hordom szüleimnek vérré vált anyag anyaggá vált ember s minden mi volt van ami lesz megkérdőjelezett.

CéhKaptár

(Név nélkül 1)

Bűnben teremtetett a világ, melyet ismerek
Kapzsiság, harag, félelem, halál
S a Pénz az úr, Pénz az isten.
Hol van a szabadság, s a szabad akarat?
Gúzsba köt minket törvényi béklyó,
S közutálatként a társadalmi norma,
Mely erény helyett a bűnre szólít.
Kaparj magadnak te is!
Ásd ki a holtakat, szerezz aranyat!
Boldogságod kulcsa az egzisztencia!
Taposs át mindenkin vagy eltaposnak!
Lopj, csalj vagy téged csalnak!
Ölj is, ha kell, hisz az is emberi,
Farkasok között talán nem egyedi,
De embert emberré csak ez tehet!

Bűnben fogan a gyermek,
S érik férfivá a férfi.
Bűn, melyet nem is gondoltam,
Magam is elkövettem.
A jót, a tisztát, az áldozati bárányt,
Feláldoztam oltárán a vágynak.
Nem mentség rá a szerelem,
S hiába szeret kit nővé tettem,
Bűnre bűntudat a válasz,
S csak te vagy az, aki feloldoz…

CéhKaptár

Történet a történetekről

Izgatottan haladok Tölgyén és Csököny, a két maszatka között, akik mutatják az utat. Csököny még most is morog.

– Kérlek, hagyd abba! Mondtam, hogy ez csak egyszeri alkalom – az emberek ugyanis nem tudhatnának a létezésükről, míg én felderítés közben fülön csíptem őket, és rávettem a két hevesen ellenkező varázslényt, hogy vezessenek el a főnökükhöz.

– Ez teljesen szabályellenes! Vésd eszedbe, hogy mi az engedélyünk kockáztatjuk, szóval ne várd tőlem, hogy idióta álvigyorral a képemen vezetgesselek!

– Hűtsd le magad, barátom!- szól neki Tölgyén, aki már nyugodtan haladt az oldalamon.

– Dominika, mit szeretnél kérdezni Tőle? – kérdezi a barázdás arcú felderítő.

– Beszélnem kell egy könyvvel – válaszolom magabiztosan.

***
Ezután csendben megyünk tovább, a két manó végül egy hatalmas kapuhoz kísér. Már nyúlnék a kopogtatóért, de Tölgyén megállít:

– Ez csak nekünk működik – és valóban, az ütései nyomán kitárul az ajtó.

– Bízd ránk a felvezetést, és a diplomatikus blablát, rendben? – suttogja Csököny. Ám mielőtt felelhetnék, megpillantom a varázslények irányítóját, a Múzsát. Ő a szemembe néz és rám mosolyog. Kecses mozdulattal elhallgattatja a magyarázkodni készülő felderítőket, és hozzám fordul:

– Rég volt már, hogy ember személyesen keresett meg engem. Mondd hát, Dominika, miben lehetek segítségedre?

Hirtelen azt se tudom, hogy kezdjek hozzá, hogy szólítsam meg. De aztán csak megtalálom a hangom:

– Egy új novellám írásához szeretnék beszélgetni egy könyvvel. Hogy megtudhassam, milyen könyvnek lenni? Ez… nagyon fontos lenne, és természetesen neked ajánlanám az írásom, ha tudnál segíteni.

A Múzsa elgondolkodott. Azt hiszem, tetszik neki az ötletem, hiszen egy múzsának semmi sem lehet csábítóbb, mint egy neki írt mű.

– Teljesítem a kérésed, leányom, ha betartod az ígéreted – egyetértően bólintok – Akkor most jól figyelj rám! A varázslatommal csak egyetlen könyvet kelthetsz életre, tehát jól válaszd ki a beszélgető partnered! Tessék, itt a varázsszer, amit csak egyszer használhatsz fel! – azzal felém nyújt egy ismerős, sárga csomagolású anyagot.

– De hisz… ez élesztő…- forgatom döbbenten a Sütőélesztő feliratú ajándékot – Ez valami vicc? – kérdezem magamban.

– Az élesztő el van varázsolva. – magyarázza a Múzsa, aki szemmel láthatóan tréfás kedvében van – Amint egyszer használod, visszaváltozik igazi élesztővé.

– Értem – mondtam bátortalanul, és közben persze nem értettem.

***
– Mi a bajod, nem tetszik a Múzsa ajándéka? – Csököny és Tölgyén még most is rajtam hahotázik, hogy milyen képet vágtam, mikor megkaptam az élesztőt.

– Őszintén szólva nem erre számítottam. Ebben nincs semmi varázslatos! Én azt hittem, hogy kapok valami csillámló port egy halványrózsaszín selyemzacskóban, vagy egy szép gyűrűt, amit el kell forgatnom… Ilyesmikre gondoltam. Nem konyhai élesztőre! – csóválom a fejem, de már együtt nevetek velük. Miután lecsillapodunk, Csököny búcsúzkodásba kezd:

– Innentől már egyedül kell boldogulnod. Mi már nem kísérhetünk tovább.

– Sajnálom, igazán jól éreztem magam veletek. Köszönöm a segítségeteket!

– Reméljük, emlékezni fogsz rá – néz rám Tölgyén szomorúan.

– Miért ne emlékeznék? – kérdezem kicsit idegesen.

– A szabály, az szabály. Mi nem érintkezhetünk emberekkel közvetlenül. Miután beszéltél a könyvvel, a Múzsa álmot bocsát rád, és kitörli a kalandunk bizonyos részeit, hogy az írásod ne sodorjon minket veszélybe. Talán csak a lényegre emlékszel majd, a társalgásra a könyvvel. Ki tudja?

– Mire nem fogok emlékezni?

– Hogyan léptél velünk kapcsolatba, hogyan lehet eljutni a Múzsáig..

– Hogy néz ki a Múzsa és a palotája… Ilyesmikre biztosan nem fogsz. A helyszínek közti váltások is valószínűleg homályosak lesznek – sorolják a manók.

– Jól van – sóhajtom – Majd meglátjuk. Akkor ég veletek!

– Sok sikert az íráshoz! – mosolyognak rám, és eltűnnek a szemem elől.

***
Otthon vagyok. Édesanyám régi meséskönyvét keresem. Kiskoromban imádtam azt a vastag, kalandokkal teli könyvet, és máig különleges helye van a szívemben. Megtaláltam. A borítója kékesszürke alapú, és apró mesefigurák díszítik; lovagok, királylányok, sárkányok és boszorkányok. Előveszem az élesztőt.

– Hogy kell használni? Arról nem volt szó – tanácstalanul ülök az ágyamon. Végül „lesz, ami lesz” alapon letörök egy darabot a varázsélesztőből, és rárakom a könyvre. Legnagyobb meglepetésemre működik! A fedele hullámzani kezd, és a hullámokból lassan kiemelkedik egy idős arc, aki mormog és nyammog, mintha most kelt volna fel.

– Szia! – köszönök neki kissé félénken. A könyv szemügyre vesz, majd rám mosolyog:

– Szervusz kislányom! Mond, milyen csoda folytán nőtt nekem szemem és szám?

– A Múzsa jóvoltából. Szeretném megtudni, hogy milyen lehet könyvnek lenni, ezért élesztettelek fel. Kérlek, mesélj magadról! Az életedről.

A könyv csodálkozva néz körbe, és erősen gondolkodóba esik:

– Az életem? Hmm, rendben van, csillagom, csak adj egy percet, hogy összeszedhessem magam…

Türelmesen várakozom, míg a meséskönyv belefog mondókájába:

– Tudod, én nem könyv voltam ám eredetileg. Én fa voltam. Igen-igen. Bükkfa, fenn a hegyekben. Sajnos, rendkívül homályosak az emlékeim ezekből az időkből. Én úgy tekintek rá, mint a gyermekkoromra. Igazán boldog időszak volt. Szabadon éltem, a többi fával és élőlénnyel együtt… De alig lehettem húsz éves, mikor kivágtak, tudod, kincsem? Bizony, kivágtak fejszével. Csak úgy döngették a törzsem. Istenem, de borzasztó volt! Fájt ám, de hogy! Jaj… és az ágaim közt fészkelő madarak hogy féltek, nem tudták, hogy hova vigyék biztonságba az épp kikelt fiókákat, és…

– Igen, értem. És utána mi történt? – vágok közbe, látva, hogy a néni egy kicsit elkalandozott.

– Utána elszállítottak egy gyárba, ahol atomjaimra szedtek. Nem tudtam eldönteni, hogy mi történik velem. Meghalok? Átalakulok? Ez valami büntetés vagy kínoznak? Nem tudtam, csak azt, hogy mindez az akaratom ellenére történik, és iszonyatosan fáj. Azóta se tudom, hogy pontosan mit csináltak velem, bár egy műszaki könyv már néhányszor elmagyarázta, de sose tudom megjegyezni. Szóval addig dolgoztak rajtam, míg egy üres könyv nem lett belőlem. A lapjaim hófehérek voltak, így belül és kívül is üresnek éreztem magam. Nagyon boldogtalan idő volt az számomra. Tudtam, hogy már nem vagyok fa, de akkor még nem voltam könyv se. Ez a legrosszabb, tudod, gyönyörűm? Elmondhatatlanul gyötrelmes érzés. És akkor végre jött a nyomda. Ott belém kerültek a mesék. Az fantasztikus élmény, mintha újjászülettem volna!

Minden könyv a tartalma miatt lesz valaki. Addig, amíg üres: egy senki. Mintha nem is létezne. De a történet! Az tesz minket könyvvé! Miután elnyertem a mostani alakom, kezdtem újra boldog lenni. Minden könyvnek saját világa, univerzuma van a tartalma által. És ez egészen egyedi kiváltság.

Egy könyvesboltba kerültem, ahol beszédbe elegyedtem a többi könyvvel. Megtudtam tőlük, hogy miért vágtak ki, hogy mi lettem. Megöltek az emberek, hogy a fejükben lévő dolgokat leírhassák, és olvashassák. Be kell, hogy valljam, ezután sokáig haragudtam az emberekre. Emiatt mentem keresztül a sok gyötrelmen? Hogy olvassanak és félredobjanak? Tehetetlen dühöt éreztem, míg a nagymamád meg nem vett. Akkor kíváncsiságom felülkerekedett, és aprólékosan szemügyre vettem az embereket, az otthonukat. Mikor először olvastak fel belőlem, akkor szerettem meg könyv mivoltomat. Mert egy könyv számára nincs is csodálatosabb érzés, ha szeretik olvasni. Mikor az emberek elvesznek a történetemben, és nem bírnak letenni. Ilyenkor – mi könyvek – összekapcsolódunk a lelketekkel – a néni rám mosolyog. – Az nekünk olyan érzés, mint nektek a szerelem. Sajnos, tudtok fájdalmat is okozni nekünk. Ha unottan leraktok, nem olvastok végig, ha egy emberről lerí, hogy nem szereti az olvasást, az legalább olyan intenzív élmény, mint amikor imádnak minket.

De mi könyvek igen türelmesek is vagyunk. Éveken keresztül is őrizzük a reményt, hogy valaki majd ismét megtalál, és örömet lel bennünk, akár egy poros polcon, vagy egy doboz mélyén, a padláson hagytok minket.

– Még akkor is, ha közben terjednek a technikai újítások? Hogy már van internet? Hogy egyre kevesebben olvasnak?

– Szívem, mindig lesznek emberek, akik szeretik a könyveket, és a könyvekből való olvasást. Hidd el nekem! – biztat a könyv, és jóságosan elmosolyodik.

– Kedvesem, nagyszerű volt beszélni veled, de érzem, hogy fogy az erőm, elmúlik a varázs.

– Köszönöm – a mesekönyv utoljára rám néz; tekintete csupa szeretet, majd az arca eltűnik, és visszatér az igazi alakja. Hálásan megsimogatom, és a helyére viszem. Az ágyamon ott a szinte hiánytalan élesztő, amiből most már kiveszett a varázserő. Beteszem a hűtőbe. Aztán a szobámba sietek, hogy leírjam fantasztikus élményem, ám amint hozzákezdenék, ólmos fáradtság vesz rajtam erőt.

Jó, pihenek egy kicsit, de aztán tényleg írok – mondom magamnak, s behunyom a szemem.

CéhKaptár

Ars poetica

Alkotnék – óh igen!
De miről s kinek?
Hajnalokról, madarakról?
Miért s minek?
Múltról, jövőről?
Kiért s ki érti meg?
Miért írnák hát ezekről,
Semmiért a senkinek?

Alkotok – óh igen!
Bármiről és bárkinek,
Mert ember vagyok, élni vágyok,
Némaságom szörnyű átok- értitek?
Hát írok, Élet, én nagy álmom,
Rólad, hogyha engeded.
Egy röpke dalt, mi fölkavar,
S értik majd az emberek.

CéhKaptár

A teremtő levele

Tiszta szellemi lényem, nem manifesztálódott létem, alkoss ismét, teremts, kreálj, ezért hozzád, azaz szerény mindenható magamhoz fordulok!

Én, az Isten, a Zeusznak nevezett, a Iuppiternek hívott, a Réként ragyogó, a Ptahnak, Hnumnak és Amonnak keresztelt, az Odinként vascsörtetve imádott, az Allahként borotválatlan, a racionális Legfelsőbb Lény, én a teremtő ezennel egyetemes, univerzális üdvözletben, mindenhatói, atyai köszöntésben részesítem, és a kezem megalázó csókra nyújtva, úgy, hogy csak a középső ujj felső ujjperce legyen elérhető, s az is csupán egy nedves lehelet-attak erejéig, a Bölcsészt, aki igazi naplopó, holdlopó, s általánosan minden égitest tolvaja, falja a könyveket a lapok magas cellulóztartalma ellenére, akár elektronikus formában is, jól megrágva minden tizenkettes méretű, tájmznyúromen betűt.

Én megteremtettem a világot, létrehoztam egy rendszert, mely csodálatosan működik, s e szisztémába belepöcköltem néhány humanoid lényt is, hadd ismerkedjenek vele, tegyék magukévá, éljenek benne minél okosabban, minél logikusabban, de úgy, hogy ne veszélyeztessék a nagy Egészet. Ha ez előfordult, akkor lesújtottam: mégsem árt, ha tudják, ki az Úr a házban. Küldtem nekik pestist, felbérelve az amúgy is aljas patkányokat, maláriát, a szemtelen szúnyogok segítségével, rákot mindenféle mikroorganizmuson keresztül, földrengést, hatalmas hullámokat: vulkán mélyéről előtörő pokoli akaratom megnyilvánulásai voltak mindezek. De az ember küzdött; a betegségek, kórokozók ellen egyre eszesebb orvosok léptek, lépnek fel, a természeti katasztrófák ellen vályogházaikat, agyagviskóikat, gólyalábon vízben lépegető faépítményeiket, szürke paneldzsungeleiket a mérnökök stabillá, néhol sebezhetetlenné tették.

S míg mindenki dolgozott, harcolt, próbálta fizikailag élhetőbbé tenni a teremtett világot, a Bölcsész feküdt és írt. A másik Bölcsész feküdt és rajzolt. A harmadik Bölcsész feküdt és dúdolt. Aztán összefeküdtek, s meghallgatták, -nézték, mit alkotott a másik. A többi ember lenézéssel vegyes megvetéssel kísérte léptüket, szellemi rongynak vélt lelki köntösüket, hanyag cigaretta-tartásukat és a polgárbuborékok pukkasztására szolgáló tintás ujjaikat.

Én, az Alkotó, ezennel kihirdetem, kinyilvánítom, deklarálom, promulgálom a teremtett világ számára, hogy a Bölcsészt felhatalmazom a kulturális javak gondozására, minden hagyomány, művészet ápolására, mely kívül esik az utilitarizmus zárt körén, felhatalmazom a megverselésre, a prózaiasításra, a drámaművelésre, a színpadi szép-szomorú szereplésre, a hangszáliasításra, a pengetésre, a kongatásra, a teli tüdőből fújásra, a szellemi, esztétikai szépítésre és a lelkes lélek-építésre. Valamint megadom neki a jogot, hogy – amiért őt is lenézik haszontalansága, semmittevése miatt – ő is lenézhesse a művészetidegen embert, s emberi módra, kölcsönösen megvetve egymást élhessenek.

A fentieket nemcsak mint jogot, hanem mint kötelességet is ruházom a Bölcsészre. Amennyiben nem tesz küldetésének, az általa messianisztikusnak vélt lángoszlop-szerepnek eleget, arra ítélem, hogy élete lebujokban, lélekölő presszókban teljen, kommersz szeszt fogyasztva és csavart dohányt szívva. Ha kötelességét szem előtt tartja, akkor az egész léten át tartó, folyamatosan kibontakozó alkohol- és drogfüggőség lesz a jutalma.

 

A Mindenható

Kelt az ember által felvilágosodásnak nevezett kor kezdetén

CéhKaptár

“Lapos” szemmel

Miért van az, hogy ti bennem
Csupán csak egy betű halmot láttok?
Miért volnék én száraz anyag,
Mit egy tárból elő ástok?

Kövér volnék? Meg unalmas?
Vagy színes képekkel teli,
És olyan nagyon izgalmas,
Hogy le se raktok (!), úgy olvastok?!

Tényleg ennyi vagyok nektek?
Vastag könyv, mit nézegettek?
Élet, tudás, színes álmok
Magamban rejtem a világot!

CéhKaptár

Levél a Marsról

Tisztelt Debreceni Egyetem Irodalmi Kör!

Holdasné Aszteroidisz Jolán vagyok, kisnyugdíjas. Több mint kétezer évvel ezelőtt születtem egy vénuszi völgyben. Jelenleg a Marson élek férjemmel, Holdas Mihállyal. Mi, akik korábban hivatásos űrturisták voltunk, nagyon megörültünk, hogy a Földön 2009 a csillagászat éve. Reméljük, így végre Önök is szétnéznek egy kicsit maguk körül, kirándulnak egyet valamelyik csillagrendszerben vagy csak kiruccannak megnézni a szomszédokat – azaz minket. Különösen azért örülnénk ennek, mert habár tényleg nagyon nyugodt ez a környék – ahogy azt a katalógus alapján is láthattuk –, sehol sem kapunk orvosságot ízületi panaszainkra, de még egy árva orvosi rendelő sincs. Bezzeg önöknél. Igazi Kánaán.

Persze maguknál is ott van a bürokrácia, a rendőrállam, de higgyék el, ez mindenhol így van! A múltkor például, amikor a férjemmel elugrottunk a Jupiterbe harisnyát venni, csak pár másodpercre léptem le a csillagösvényről, erre nem megbüntettek?

Még leánykoromban önöknél is jártam, akkor nem értettem teljesen, mi történt. Olyan volt, mintha mindenki bújócskát játszott volna. Csak álltak a népek mozdulatlan, amikor pedig megkérdeztem, mit csinálnak, mind azt mondta: „várom a megváltót”. Aztán persze jött a szokásos eljárás, megfeszítették, hogy utána istenítsék. El sem hinnék, mennyi ilyet láttam!

Apropó istenítés! Lennonról nem tudnak valamit? Már egy ideje elutazott a Földre, azt mondta, indul valami Megasztáron, de azóta nem is hallottunk felőle. Bezzeg az Orbit Viktorról! Hajadon koromban csakis nekem csapta a szelet! Nekem ígérte az egész bolygót, s a Tejutat, ha neki adom a szívemet, de én csak egy aszott narancsot adtam a kezébe, erre fogta magát, és elindult a Földre. Úgy hallottam, sokra vitte. Szegény testvérének, Ferikének meg már az óvodában sem volt sikere. Ebédnél, ha leült, a többiek kivonultak, a tojást pedig, amit a gyerekek nem szerettek, mindig hozzávagdosták. Különben rendes gyerek volt, csak néha csúnyán beszélt.

Na, lassan zárom a soraimat, mert meteorzápor van, és még nem szedtem be a ruhákat. Végezetül hadd biztassam Önöket, hogy kémleljék csak egész nyugodtan az eget! Rosszabbat úgysem látnak.

Holdasné Aszteroidisz Jolán
2009. április 27.
Mars, Spielbergváros, Vöröshadsereg utca 4/a.

CéhKaptár

Az író halála

Az író egy igazán boldog ember volt. Boldogságát pedig az az egyszerű tény okozta, hogy írt. Imádta az alkotás folyamatát, ahogy egy történet szála megfogant elméjében, és ő szereplőket, jellemeket, sőt egy egész kis univerzumot teremthetett köré. Itt kedvére rakosgathatta a konfliktusokat, drámai pillanatokat és a vicces jeleneteket. Szereplőket kelthetett életre, vagy pusztíthatott el, könnyeket csalhatott a szemekbe, és mosolyt az arcokra. Mivel az író tehetséges is volt ebben a művészi istenkedésben, az olvasói közönség soraiban is sikert arattak könyvei.

Egyedül élt. Családja persze volt, úgy mint szülők, testvérek, unokatestvérek, de az író egy magának való figura volt, akit a környezete egy furcsálló mosoly kíséretében elvontnak titulált. Ám azt meg kell hagyni, hogy az alkotó igyekezett részt venni a fontosabb családi ünnepeken. Csak egy valamit utált: ha hozzá jöttek vendégek. Mint például ma, a születésnapján. Itt az egész família, akik közösen ajándékozták meg… Amihez ő igyekezett jó képet vágni, valószínűleg nem sok sikerrel. Az ajándék ugyanis egy televízió volt. Azelőtt az író nem nézett, nem is vett ilyen készüléket, egyrészt azért, mert feleslegesnek tartotta, másrészt, mert ő egy amolyan régimódi fickó volt, aki írógépen dolgozott, antik bútorokkal rendezte be lakását, és az összes modern technikai vívmányra egyfajta felsőbbrendű, lenézéssel vegyes utálattal tekintett. Egyszóval nem tévézett. Családja azonban már nyilván tarthatatlannak ítélte ezt a helyzetet, s azt hitték szegények, most jót tesznek neki, meg amúgy is hadd táguljon a látóköre, sőt lehet, még ihletet is merít belőle!

– Micsoda ostobaság! – gondolta magában az író, de azért megköszönte az ajándékot, és azt is, hogy ezermester nagybátyja azon melegében összeszerelte és összedrótozta, amit szerelni és drótozni kellett. Ünnepeltek egy sort, s mikor végre elmentek, az író fellélegzett – újra egyedül volt. Illetve mégsem; ott az a vékony, ezüstkeretű idegen, aki csöppet sem illett a lakásba. De az alkotó nem sokat törődött vele, rögvest nekiállt írni.

Másnap belekezdett egy új történetbe. Egészen pontosan hajnali háromkor kezdte. Mert az ihlet nem várhatott, az hajtotta belülről. Aludni lehet később is. Szóval leült, és írt. Sok-sok órán keresztül. Mire az ihlet visszavonulót fújt, ő már teljesen kimerült szellemileg. Felállt nyújtózkodni, tornázni is szokott ilyenkor. Most viszont elmaradt a sportolás. Figyelmét túlságosan lekötötte a „betolakodó”, akit leplezetlen ellenszenvvel nézett. Sajnos nem tudott irányában érzelemmentes maradni. Mert utálta ugyan, de kíváncsi is volt rá, bár ezt magának semmiképp be nem vallotta volna. Némi hezitálás után úgy döntött, bekapcsolja. Csak azért, hogy elmondhassa, ő kipróbálta, de unalmasnak és borzalmasnak találta. Megnyomta a távirányító gombját, s a förmedvény rögtön működésbe lépett.

Az író életében először tévézett. Kapcsolgatott, nézte, mi megy épp. Látott reklámokat, sorozatokat, filmeket, show műsorokat. Nem nyerte el a tetszését. Sőt az egész helyzetet megalázónak érezte, hisz ő művész. Aki jobb annál, hogy a tévé előtt heverésszen. A tévét a szürke, jelentéktelen, hétköznapi emberek használják, de őrá egyik jelző se igaz. Ki is kapcsolta gyorsan. Úgy gondolta, hogy körülbelül húsz percet ülhetett előtte, de alaposan megdöbbent, amikor rápillantott az órára. Ötvenhét perc?! Képtelenség, hogy így elveszítse az időérzékét! Szégyellte is magát emiatt, hisz ez azt jelenti, hogy… belefeledkezett, mintha élvezte volna. Szerencsére nem töprengett ezen sokáig, mert a múzsa ismét megérkezett, az író pedig ment írni.

A napokban sokat haladt művével, de valahogy kicsit nehézkesebben. Tudta is, hogy mi ennek az oka. Gondolatai újra és újra a televízió körül jártak. Ugyan mi történhetett azokban a műsorokban, amiket látott? És vajon mennyi van még, amiket nem ismer? Sokáig ellenállt a kísértésnek, hogy megint bekapcsolja amasinériát, és végül egy ponton engedett.

– Mi baj lehet belőle? – vélte, s leült tévézni. Ez alkalommal még több időt töltött a fotelban, és most már nem is érzett olyan szégyent, mint először.

– Hisz mindenki nézi, én miért ne tehetném? – kérdezte magától, s kezdte megérteni családja hozzáállását, és más témákról alkotott véleményét is lassan átértékelte.

Tehát az író írt, és időnként tévézett. Ám ahogy telt az idő, ez a sorrend számára szinte észrevétlenül fordult meg; az író tévézett, és időnként írt. Egyre nehezebben jött az ihlet, és egyre jobban esett a varázsdoboz előtt ülni. Mikor a folyamat tudatosult benne, aggodalom tört rá, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy félelmeit elhessegetve ezt mondja:

– Ha az ihlet elég erős, úgyis kihajt a tévé és a fotel kényelméből, nem kell hát erőltetnem magam.

Így ment ez napról napra. Mikor támadt egy jó ötlete, s eszébe jutott, „le kéne írni”, ólmos fáradtság vett rajta erőt, és minden alkalommal egyre nehezebben kelt fel. Egyszer eljött a pillanat, amikor már egyáltalán nem állt fel.

– Majd később! – legyintett magában, majd tekintetét a képernyőre szögezte. Az ötletek még jöttek, de egyre ritkábban. Míg egy nap az ihlet tett egy utolsó, kétségbeesett próbálkozást. Hiába.

Aznap este az író fásultan ment aludni. Furcsa ürességet érzett. Hova tűnt a boldogsága? Mi lett a régi életével? Valahogy már nem is érdekelte a válasz. Régi örömei, elfoglaltságai ködbe vesztek. A modern világról alkotott képe ma már nevetségesnek tűnt szemében.

Lefeküdt aludni, de a múzsa többé nem verte fel álmából. Az író aznap éjjel meghalt.

Reggel felkelt az ember. Megmosdott, evett-ivott. Aztán bekapcsolta a tévét. Egy reklám alatt körbenézett a szobában, pillantása az írógépre esett:

– Talán vennem kéne egy számítógépet.

CéhKaptár

A torony

Égh Sándor ráérősen kotorászott a zakója zsebében, majd heuréka-arccal kivett belőle egy doboz cigarettát s egy öngyújtót. Egy kattanással életre keltette az egyik őselemet, mely sercegő hangra bírta a gyárilag sodort szálat. A férfi mélyeket, hosszúakat szívott a dohányrúdból, a hamut pedig nem pöccintette le, hagyta, hogy a lenge szellő és a gravitáció elvégezze helyette a munkát. Ő már dolgozott eleget.

A saját maga által tervezett üvegpalota legfelső emeletén tartózkodott, kissé kihajolva az ablakon vizsgálta a régóta lakhelyéül szolgáló várost és az új épületet. Sok házat, felhőkarcolót, csarnokot tervezett már, de talán ez volt a legjobban sikerült alkotása. Hónapokkal korábban, amikor a kész tervrajz fölé hajolt, érezte, hogy most valami maradandót, valami különlegeset fog alkotni, valamit, ami hajlik a tökéletes felé. A tervek rendkívül ígéretesek voltak, s a kivitelezésük legalább ilyen jól sikerült.

A toronynak beillő, több célra is használható épületet egy amorf úszómedence övezte, mélysége feneketlennek tűnt. A medence fölé magasodott maga a ház, számtalan emeletével. A szinteket Égh Sándor nem azonos formájúra tervezte, de ez mégsem okozott statikai problémát, s így az épület, melynek emeletei egyre kisebbek voltak, szétterülve tört az ég felé. Egy újságíró „a modern Bábel tornyának” nevezte, s ez az elnevezés rajta maradt. Később már nemcsak a média hívta az épületet az említett módon, de az újságokon, a televízión keresztül ez hamar átment a köztudatba is. Az emberek csodálták a felhők felé hatoló, egyre növekvő kolosszust, s tetszett nekik, hogy végre vetélytársa akad a sablonos, hasáb alakú bérházaknak.

Égh Sándor visszagondolt arra, hogy mily nehezen indult útjára a kivitelezés folyamata. Kezdetben volt egy üres, kiásott alap, s ebből kellett megteremteni a leendő süllyesztett parkolót, majd a szerkezet szilárdságáért felelős elemeket megalkotni. Egyik nap a másik után következett, az épület magasodott, s az építész látta, hogy ez így jó.

Nem ment azonban minden zökkenőmenetesen, erre Égh Sándor is élénken emlékezett. Rosszakarója, egy tehetségtelen, de az örökölt vagyon miatt befolyásos építész, Villás Antal mindenáron keresztbe akart neki tenni. Égh úr nem értette, hogy a kollegája miért próbálja keresztülhúzni számításait, a puszta irigységet s az egyszerű, pusztító hajlamot vélte e mögött felfedezni. Hiszen aki nem képes alkotni, az más művét próbálja romba dönteni. Ezen ellentétek teszik a létrehozott művet még hatalmasabbá!

Villás Antal minden eszközt megragadott, hogy az épület befejezését megakadályozza, vagy legalább késleltesse elkészültét. Először az üres telekre csődítette a lakókat, hogy tiltakozzanak e beruházás ellen, mondván, hogy erre nincs szüksége a városnak. A demonstráció azonban nem bizonyult erőteljesnek, kitartónak, ugyanis amikor a buldózerek megindultak, a tömeg – az előre kiosztott jelszavakat skandálva ugyan – de kihátrált az építési telekről. Égh Sándornak a legérzékenyebb veszteséget a tervrajzok megsemmisítése okozta. Mind az eredetit, mind a biztonsági másolatot elégették, a hamut az egyik reggel találta meg az asztalán. A papír azonosításában az épen hagyott sarka segített, melyre az elkövető egy vigyorgó, ördögszarvas fejet rajzolt – hamuval.

Az építésznek keserves órákba telt, míg a tervrajzot pótolta, de végül sikerült. Már amikor a szénné vált maradványokat látta, tudta, hogy ez csak időveszteséget jelent, a terveket megölhették, de az ő géniusza, mely a szellemében lakozik, elpusztíthatatlan, így bármikor könnyűszerrel rekonstruálja a lángok martalékává vált rajzokat.

Égh Sándor nem terelte jogi útra az ügyet, ennél nagyvonalúbb volt és büszkébb. Ő mindenképpen megalkotja a modern, bábeli tornyot, hiába akarják neki vagy gyermekének vesztét okozni!

Villás Antal agyafúrt módon próbálta a torony elkészültét késleltetni. Egyik alkalommal az elhordandó talajba római műkincsutánzatot csempészett emberei útján. A régészek azonban hamar megállapították a tárgy hamis voltát, így a munkálatok folytatódhattak tovább.

A rosszakaró végső megoldásként az emberöléstől sem riadt vissza. A munkások közül két héten belül kettő is elhalálozott, s a lapok már sorozatgyilkosságról beszéltek. Villás Antalnak azonban nem volt szerencséje: Égh Sándor egyik nyomozó ismerőse hamar kiderítette, hogy ki követte el a gyilkosságot, de a rosszakaróig nem sikerült visszagöngyölíteni a szálakat, mert a felbérelt egyén előzetes letartóztatása alatt rejtélyes módon elhalálozott.

Az alkotó építész éppen az épületet fedő üvegkupolát szemlélte, amikor a lift hangos, dongó csengetést hallatott, ezzel jelezve, hogy valaki a felső szintre érkezett. A felvonóból Villás Antal szállt ki, s mosolyogva az ablak felé indult, addig helyezve egyik lábát a másik elé, hogy nemsokára Égh Sándor mellett könyökölt.

– Szervusz, Sanyi, jöttem gratulálni a művedhez! – szólította meg az érkező a már percek óta az ablakban könyöklőt.

– Üdv, Anti! Köszönöm. Bizony volt egy-két dolog, ami hátráltatta az épület átadását, de tudtam, hogy végül minden megoldódik – válaszolt Égh Sándor, elfogadva a másik kéznyújtását.

– Igen, hallottam róluk, de szerencsére minden a helyére került.

– Igen. A gép forog, az alkotó pihen. Jól mondtad, minden a helyére került. Majdnem minden – mondta Égh Sándor, és kilökte az ablakon Villás Antalt. – Ideje, hogy hazatérj! – tette hozzá, a zuhanó után nézve, aki épp akkor érkezett le a mélységes medence aljára.

Az alkotó építész a medence felé pöckölte a kihunyt cigarettavéget, majd kirepülve az ablakon, a felhők felé vette az irányt.

Pennázó

Roncstelep

Feslett, elnyűtt, kopott, rozsdás
az idő húrjain pendülő nyikorgás
minden darab egy-egy rész
s lassan mozaikká esik az egész
és mégis mind egy múltra néz
szemünkben így a rész is egész

emlékek:
széthullott gépangyalok
lom-sorsra adott
földi maradvány
tollakra hullott rozsda-szárny
nincs végső tisztesség
halomba hordják a holt
múltnak testét

így alkot az ember
a maga hasznára
s művét aztán
a lomra hányja
rossz isten az ember
mert nem becsül semmit
ROSSZ ISTEN AZ EMBER

roncstelep:
megannyi alkotmány
temetője
feslett, rozsdás, kopott
valaha fényesen ragyogott
aláhullott csillagok

Pennázó

Pillangóvirágként…

Pillangóvirágként száll India,
Benne száll sok harmónium hangja.
Sorsát tűrni képes kacér szemek
Játszanak a halállal, s nevetnek.
Ha vége, új játszmába kezdenek
Együtt hál a nyomor s a képzelet.
Ülj le, vándor, pihenj meg! Gouranga!
Egy isten sem szeret úgy, mint Krisna!

Lázas révület, amibe esel,
Ha kívánod, táncolsz az élettel.
Itt nem ér el a Biblia súlya,
Mózesen röhög a Káma Szútra.
Hív egy aszkéta cinkos mosolya,
És mára ágyad lesz az ő ágya.
Elnyúlsz kurkuma illatú testtel,
Ó, Nagy Krisna, ne játssz a szívemmel!

Pennázó

Mese a mesékről

Egyszer volt, hol nem volt, a távoli múltban létezett egy hely, ami nagyon sok mindenben különbözött a mi világunktól. Varázslatos és misztikus lények éltek együtt békességben az emberekkel.

Az ország élén király állt, aki igen kiváló uralkodó volt. Egy éjjel a királynak szörnyű rémálma támadt. A jövőről álmodott, ahol a varázslények és a halandók szembefordultak egymással. Véres háborút vívtak, melyet az emberiség nyert. Ez bizony a mágiával bírók számára halált jelentett. Sokan közülük azonban megmenekültek azáltal, hogy örökre elbújtak az ember szeme elől, míg mások elvesztették mágikus képességeiket, és hétköznapi állatokká változtak.

A jó király verejtékben ébredt, s menten hívatta az udvari jóst és álomfejtőt, akinek elmondta az álmát. Miután végighallgatta, így szólt:

– Sajnos, királyom, azt kell válaszoljam, az álmod valósággá fog válni.

A király rettenetesen megijedt:

– Nem, az lehetetlen! Elképzelni se tudom, mi okból támadjuk meg a barátainkat, akik soha sem ártottak nekünk.

– Az ember természete az idők folyamán úgy alakul majd, hogy egyre aljasabb, kapzsibb és irigyebb lesz. Egy nap felébred bennünk az irigység a mágia iránt. Olyan nagyok és hatalmasok akarunk majd lenni, mint ők. Ez lesz a háború oka.

– Te jós vagy, biztos tudod, nem lehetne-e valahogy megakadályozni ezt a szörnyűséget? Hogy az ember így elkorcsosuljon?

– Talán lenne egy lehetőség. Ha már most hozzákezdenénk az ember neveléséhez.

– Hatással lehetnénk a jövőre? – kérdezte bizakodva a király.

– Igen. De egy valamit nem fogunk tudni megváltoztatni.

– Micsodát?

– A mágiával bíró lények és a mi utunk egy nap végleg el fog válni. Ez mindenkép bekövetkezik.

– És az az iszonyú háború?

– Talán igen. Azt esetleg enyhíthetjük.

– Rendben van. Kezdjünk hát hozzá!

Ekkor a király okos nevelőkkel, varázslényekkel és más bölcsekkel ült le beszélni, hogy megoldást találjanak.

Végül a következőket sütötték ki. Az ember lelke és elméje gyermekkorában a legfogékonyabb. Ekkor kell megmutatni, hogy mi a jó és a rossz, és hogy milyenek is a mágikus lények. Ezért elrendelték, hogy attól a naptól kezdve gyűjtsék a történeteket, melyek ezt példázzák. Gyűjtők kerekedtek fel, akik járták az országot, s ilyen történéseket jegyeztek fel. Ezeket a királyi nyomda minden évben kiadta, így a birodalom minden lakója olvashatta. Hihetetlen sikert arattak, és minden gyermek ezeket hallgatta elalvás előtt, majd később az ő gyerekeik és az övéik is örömmel vették kézbe ezeket a könyveket. Sok generáció nőtt fel a történeteken, időközben meghalt a király, sok másik követte őt a trónon. Kezdetben ezen királyok is folytatták a gyűjtést, tovább gazdagítva a könyvek sorát. Ám idővel egyre kevesebbet foglalkoztak vele, végül teljesen elhagyták. Ahogy a jós is megmondta, az emberi faj romlásnak indult. Századokon keresztül tartott, de valóban bekövetkezett az a nap, mikor a varázslények elszakadtak tőlünk. Oly mértékben megváltoztunk, hogy kénytelenek voltak elbujdosni, a puszta létüket letagadni. De a könyveknek köszönhetően a háborút elkerülték, s néhány száz éven belül a mágikus lények nem létező, csodálatos figurákká váltak, akikről csak a „mesékben” hallani. Mert bizony a történetekről elfelejtették, hogy igaziak. Hogy valóban megtörténtek. De így is szerették, értékelték fontosságuk, és szívesen olvasták őket. Egyesek újakat írtak a könyvek alapján, híres mesélőkké váltak, és bár tudtukon kívül, de folytatták a jó király hagyományát. Javítják az embert, elvarázsolnak és megigéznek. Ez a mesélők feladata.

Pennázó

Igaz hittel

Én igaz hittel jöttem hozzád,
Te nagy, te szép, te szent mennyország.
Én igaz hittel neked éltem,
Én istenem, én szent reményem.

Mert félek, hogy én is meghalok,
De én élni… élni akarok!
Tarts meg örökké! Te hatalmas!
Légy jó hozzám! Szent és irgalmas!

Mikor semmim sincs sötét éjen,
Te legyél az én csillagfényem;
Megváltóm, őrizőm, angyalom,
Dicső hajnalom, bús alkonyom!

Mit én akarok, azt akarjad,
S ami vágyam, azt mind megadjad!
Amit nem akarok, az nincsen.
Maradj hát hű és igaz isten!

Mert igaz hittel jöttem hozzád,
Te hű, te igaz hatalmasság.
Akarsz-e jót a te fiadnak?
Ha nem… Isten! Én megtagadlak!

 

Pennázó

Haikuk

Tölgyek

Hűvös ösvények
barangolnak köztetek
puha bőrű fák!

Tükröm fodrozza
mély emlékek csobbanó
szorongásait.

Zenit

Éppen alattam
nézett föl szemeimbe
kedvesem, a Föld.

Tisztás

Fenyőlevelek,
mohás szőnyegén mély csönd;
fák álma zúg csak.

Erdei kunyhó

Tűri az erdő
az oltalmat kereső
erényt meg a bűnt is.

Erdei kunyhó

Tűri az erdő
házát, veteményével
a csuhás papnak.

Favágás

Forgács szanaszét.
Gyantaillatban dőlnek
a Törpe elé.

Favágók

Láncfűrészükön
visszaverődik a Nap
szomorú fénye.

Diák

Baseball-sapkás.
„Merre visz az út?”kiált;
Én sírni kezdtem…

Völgy

Patak menekül
hidegen szomjam elől
völgye sötétjén.

Caspar D.F:

Ezt a kilátást
ecsetednek ajánlom
annyira ihlet.

Város

A messzeségben
kigyújtotta fényeit
az embererdő.

Az út vége

A láthatáron
szimbólumokká égnek
a városfények.

Az út vége

A láthatárban
szimbólummá ölelik
egymást vágyaim.

Az út vége

Kellemetlen lesz
mikor majd gyermekemmel
erre vetődöm.

Az út vége

Drága Fiam, nézd!
megfizettem busásan
ezt a kilátást.

Az út eleje

Drága Apám, nézd!
megragadom ujjammal
a horizontot!

Chopin

Halk zongoraszó.
Prelűd, etűd játssza túl
a lengyel szívét.

Chopin

Halkan billent.
Gyászindulója siker.
Tüdeje véres.

Villon

Táncolt kötelén,
zsebre dugott sok dámát
majd az egész Kort.

Villon

Piszkos bujaság
tiszta kötésben: ez vagy;
jaj, de mi voltál?

Villon

Örökül téged
a kötél nyert; s hagytad ránk
a középkort.

Villon

Utcasár szaglik,
meg telivér nők vágya:
ez csak ő lehet.

Villon

Versíró zsivány!
Melyikért irigyelje
a tisztes polgár?

Villon

Virágaival
s pestisével hagytad ránk
azt a középkort.

Pennázó

Egy magányos zongora

Áll magában, mint dőlt kéményű csárda.
Csak áll egyedül valakire várva.
Hatalmas, üres, kongó koncertteremben,
Egy régi-régi dalt dúdolgat csendben.

Mennyi nóta, mennyi dal csendült fel itt?
Mennyi barát, s pajtás tűnt fel, s el megint.
Ő itt maradt. Már ujjnyi vastag pora.
Ő egy magányos fekete zongora.

Pennázó

Bogumil

Az én Mekkám Szárszó,
A Kába köve vasúti bazalt.
Szent sírban más Krisztus fekszik.

Golgotám kopár csúcsa,
Ködbe vész minden útja.
Hé, te, Hóhér üss nagyobbat!
Verd a szöget két karomba!

Templomomnak fala sincs már,
Mit sirathatnék gyermekésszel.
Eretnek vagyok. Más szentség
Neve hangzik fel körülöttem,
Más Isten áld meg szent kezével.

Pennázó

A mai kisgyermek panaszai

Mint aki a sínek közé esett…

és általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
s mint dühös némberből a harag
nyakába zúdul az emberi salakanyag,
és fél, ahogy sosem félt még:

Mint aki a sínek közé esett…
A gyermekkort, a felhőtlen, boldog, naiv létet
búcsúztatom, mert egyszerre semmivé lett,
mint aki a sínek közé esett.

Mint aki a sínek közé esett –
Vad panoráma, rémes élvezet –
Félholtra vert filmsztárok
fogják a vásznon golyósebezte hasukat,
lenge ruhás kacér lányok
riszálják hívogatóan magukat,
a meséből hiányzik a jó, a szeretet,
hát mondd, hogy maradjak így gyerek?!
Neil, a postás meghozza halálhíremet.
Még megpróbálom megfogni, amit öröknek hittem:
lepkéket, álmot, az édeset:

mint aki a sínek közé esett.

Pennázó

A gödöllői síneken

Ezernyi pata dobogott a gödöllői síneken. Fölálltam pótszékemről. Az, mintha egy láthatatlan kalauz irányította volna, azonnal visszahajlott a vonat oldalához. Lehúztam az ablakot, s kihajoltam rajta. Arcomba csapott a színes pesti szél. Mellettem száguldott a kövek tengerének vöröses forgataga. Megszédített mámorító kavalkádjuk látványa, s kicsit talán a vonat rázkódása is közre játszott abban, hogy egy kissé hátratántorodtam. A gödöllői erdő egyre lassabban haladt el mellettem, s a fák végül egy halk, mégis erőteljes nyögés kíséretében megnyugodtak; már csak a szél fújta recsegő koronájukat.

Tekintetem a természetről vajszínű hátizsákomra vándorolt, mely ez idáig magára maradva zötykölődött a rácsos poggyásztartóban. Kicipzáraztam, majd belenyúltam. Kezem nekiütközött egy keménykötésű könyvnek, a jegyzeteimnek, két sonkásszendvicsnek és egy kis flakon víznek, mígnem kitapintott egy lapos kavicsot. Emlék – állt az egyik oldalán, míg a másikon: 2008. április. Halvány mosoly formálódott az arcomon, s én ismét elindultam az ablak felé. Kihajoltam rajta. A vonat még mindig állt, nem kellett aggódnom. Kinyújtottam a karom, benne a meleg kaviccsal. Szorításom egyre csak gyengült, erőtlenné vált, a kődarab pedig zuhanni kezdett.

Eszembe jutott a szem szelídsége. A világ megállt, s a kavics zuhant tovább, mint az idő, megállíthatatlanul. A haj bársonyossága. S a kavics csak zuhant, mintha nem is akarna megállni. Az arc tündöklése. Zuhant, zuhant feltartóztathatatlan, s zuhant vele a világ is. Az érintése. A kavics halk csattanással földet ért, befurakodott a többi közé, amelyeken nem volt írás, mert azokat maga az idő jelölte meg. A világ is csattant, összetört, majd egybeforrt, és magán mély sebhelyet viselve tovább robogott.

Pennázó

A férfi, aki meghalt…

Mindazenyém István rosszul lett. A kocsijában ült, és már majdnem hazaért, amikor heves szívdobogást érzett. Valahogy eljutott a Mindazenyém villáig, majd a mellkasát markolászva betántorgott a nagyszobába. Házvezetőnője, Elrendezem Adél, mint mindig, most is a szoba jobb sarkában álló asztalkára készítette elő István gyógyszerét és egy pohár vizet. A férfi, aki erős nyomást érzett a mellkasában, szédelegve indult el az életmentő fehér piruláért. Közben felborította az egyik széket, amiben kis híján hasra esett. Furcsa szagra lett figyelmes. Gáz? Utánanéz később… Szaggatottan vette a levegőt, ráadásul a bal keze egyre jobban lezsibbadt. Végre itt a gyógyszere! Csak egy pillanatra nézett rá a már jól ismert bogyóra, mégis az az érzése támadt, ez nem az ő gyógyszere. De nem volt ideje se ezen töprengeni, se bevenni. Egy árnyék vetődött a falra, mellyel szemben állt. A mögötte lévő alak felemelte a jobb kezét, amiben egy kést tartott. Az ijedelem annyira megbénította Mindazenyém Istvánt, hogy mozdulni se bírt. Csak nézte, ahogy az árny keze döfésre lendült. Éles fájdalmat érzett… aztán már semmit.

V

Ezen sajnálatos esemény délelőttjén sok minden történt a házban, persze a tulajdonos tudta és jelenléte nélkül. Rajta kívül ugyanis lakott még itt néhány ember. Elrendezem Adél, a házvezetőnő; Lemetszlek Béla, a kertész; Kissné Csipetnyisót Margit, a szakácsnő; valamint Mitkívánmég Lajos, a komornyik. Ők négyen különböző természetűek voltak, de egyvalamiben megegyeztek: utálták a munkaadójukat, Mindazenyém Istvánt. Erre pedig minden okuk meg is volt. A nála eltöltött éveik során mindegyikük elég igazságtalanságot és gonoszságot viselt már el. És eme sajnálatos nap délelőttjén mindegyikük poharába megérkezett az a bizonyos utolsó csepp…

I

Elrendezem Adél szinte nem is látott a dühtől és a gyűlölettől. Ez az ember egy szörnyeteg! Amikor jelentkezett hozzá házvezetőnőnek, a férfi már akkor kikezdett vele. Aztán az első két évben folyamatosan ostromolta, hiába. István azonban nem tudott beletörődni a visszautasításba, s vonzalma az egyik pillanatról a másikra átcsapott valamiféle gyűlöletbe. Ettől kezdve egyetlen alkalmat se hagyott volna ki, hogy rá vagy a munkájára megjegyzést tegyen, ráadásul a fizetését is igazságtalanul lecsökkentette. Adél okosan cselekedett, amikor nem volt esélye, hallgatott, de ha megtehette, azonnal visszavágott. Csakhogy az utóbbi időben István nem őt zaklatta, hanem a nő tizennyolc éves lányát, Katarinát. És ma mit talált a szobájában? A keservesen zokogó lányát, aki meg akarta mérgezni magát, mert István majdnem megerőszakolta! Állat! Na, jól van, eleget tűrt. A mérget elvette Katarinától, és most ő szorongatta. Tudta, mihez kezd vele. A nagyszobában lévő asztalhoz sétált, ahová már előkészítette István gyógyszerét és egy pohár vizet. A mérget beleöntötte a vízbe…

N

Lemetszlek Béla újabb nyugtatót vett be. Nem, ezt ő nem bírja tovább idegekkel. A munkaadójának eddig is voltak olyan ötletei, amelyekből világosan látszott, hogy hiányzik belőle a gondolkodás és az értelem legcsekélyebb szikrája, de ez a mostani! A múlt héten eldöntötte, hogy tulipánokat akar látni a kertjében. A szőlőtőkék helyett. Október végén. Ehhez először le kell szüretelnie, amit lehet, majd kiszedni a szőlőt gyökerestül, karóstul, felásni a kertet, és elvetni a hagymákat, amik a közelgő tél miatt máris halálra vannak ítélve. De ő nem vitatkozhat a főnökével, ezt még az első ilyen megvalósíthatatlan ötlete után közölte vele. Egy idő után nem is tette, rájött, csak egyvalamivel beszélheti le Istvánt a kívánságáról: ha égbekiáltóan magas összegeket hazudik a növénymagvak áráról. Hát igen, egy darabig ez be is jött. Tavaly viszont lebukott, azóta István utánajár, ha úgy sejti, hogy hazudott neki. Szóval nincs mit tenni, azóta kénytelen azt tenni, amit István mond. Hozzákezdett a munkához, aminek a felével el is készült, csak az ásás és az ültetés maradt hátra. Na de! Ma meg mit „parancsolt” a kedves István? Hát ő inkább úgy akarná, hogy a kert egyik részében mégis legyen szőlő, a másikban pedig almafák. A tulipánhagymákkal mit csináljon? A szőlőt hogy ültesse vissza? Az almacsemeték vajon túlélik-e a telet? Ez az ember tönkreteszi a munkáját. Azt, amit tegnap elhatároz, másnap elveti. A természet azonban nem bír igazodni az ilyen szeszélyekhez. Neki viszont el kell pusztítania az épp kicsírázó életet. És ezért gyűlölte Mindazenyém Istvánt. Minden egyes porcikája irtózott a hájas képétől és a pénzéhes tekintetétől. Mennyit szenvedtek már miatta! És hogy eddig miért nem mondott fel? Mert egy hatvan éves kertészt manapság már senki sem alkalmaz. Óh, most jutott eszébe, Adél megkérte, hogy vigyen a nagyszobába néhány szál rózsát. Le is vágott négy szál szép, egészséges virágot, s bement velük a nagyszobába, ahol vízbe tette őket. Ahogy indult volna kifelé, a szeme megakadt István gyógyszeres asztalán. Egy pillanatra felidőződött benne, amikor ennél az asztalnál megkérte főnökét, hadd vehessen új szerszámokat, mivel a régiek már annyira rossz állapotban voltak, hogy pár már darabokra esett. Neki kellett összeragasztania őket, a ház ura ugyanis nem óhajtotta pénzét „paraszti eszközökre” pazarolni. A kertészt újra elöntötte a düh. Paraszti eszközök?! Gyorsan a zsebébe nyúlt nyugtatójáért, ám amikor a szájához emelte a gyógyszert, hirtelen leengedte kezét. Álnok ötlet született fejében. István piruláját kicserélte a sajátjára. Nem biztos, hogy meghal, de legalább szenvedni fog a szívével. Lemetszlek Bélát pedig már maga a gondolat is örömmel töltötte el…

D

Mitkívánmég Lajos gondolkodott. A mai reggel során fontos információk kerültek birtokába. Olyanok, amelyek cselekvésre késztették, de ez alapos megfontolást és átgondoltságot igényelt. Istenem, milyen rég készült már erre! Ki hitte volna, hogy egy szegény, ártatlan kislány bántalmazása juttatja végső elhatározására? Bizony, a kis Katarinát majdnem megerőszakolta az a dög. Már sok éve így nevezte magában Mindazenyém Istvánt. És erre jó oka volt. Mivel ő egyfajta titkárként is szolgált, bepillantást nyerhetett István sötét ügyleteibe, sikkasztásaiba, csalásaiba. Undorító egy ember, aki ráadásul tönkreteszi az ő életüket is. Bélát a lehetetlen elképzeléseivel, Margitot az elégedetlenségével kergette őrületbe. Adélnak előbb udvarolt, aztán meg zaklatta… Ha csak egyetlen ujjal hozzá merészelt érni… Nyugalom, nyugalom! Most úgyis megfizet mindenért. Ó, Adél! Elvált asszony, számára azonban mindvégig az elérhetetlen istennőt jelentette. Katarinára pedig úgy tekintett, mint a saját lányára. Tanítani, óvni és védeni akarta, de kudarcot vallott. Ám ez nem fordul elő többé, hiszen nem bánthatja Adélt és Katarinát az, aki halott. Mindent szépen kiszámított előre. Margit, a szakácsnő fél órája ment el. A dög nagyjából tizenöt perc múlva érkezik haza, a többiek el vannak foglalva, senki sem jön ezalatt a földszintre. Felhívta Margitot, hogy vegyen még ezt-azt, hisz távol kell tartania. Ő addig bekapcsolva hagyja a gázt, ami szétterjed a konyhában és a nagyszobában is. Amint hazaér, a dög a szívgyógyszerét veszi be. Tehát a gáz végezni fog vele. Ő kihívja a rendőrséget. S ki lesz a gyanúsított? A szakácsnő. Persze, kesztyűben csinálja majd, így nem lesznek ujjlenyomatok. Legalábbis nem az övéi… Ja, és ki kell szellőztetni, ne lehessen érezni, mikor nyitották meg a gázt. Rendben, akkor irány a konyha…

I

Kissné Csipetnyisót Margit feldúltan állt a piac előtt. Szokásos délelőtti bevásárló körútjára ment, amit minél hamarabb le akart tudni. Igaz, Lajos útközben felhívta, hogy vegyen még valamit, de ez már tökéletesen kitörlődött az agyából. Amit felírt a cetlijére, megvette, most tehát elindult haza. Csak azt nem tudta, hogy fogja kibírni a nap hátralévő részét egy házban azzal a szeméttel. Mindazenyém István! Hogy tehette ezt vele? Már vagy huszonöt éve dolgozott nála. Mindennap bevásárolt, elkészítette István és a többiek reggelijét, ebédjét, vacsoráját, elmosogatott és tisztán tartotta a konyhát. Még a munkaadója ostoba megjegyzéseit is elviselte, mert szerinte ezt úgy kellett volna, azt meg amúgy. Persze hozzáértés nélkül szólt bele a munkájába, ahogy Bélának is. De Bélát legalább nem alázta meg annyira, mint őt. Tegnap este ugyanis István észrevette, hogy az apjától örökölt ezüst evőeszközkészlet két darabja elkezdett befeketedni. Éktelen patáliát csapott, s kijelentette, hogy nála gondatlanabb, megbízhatatlanabb, pocsékabb munkaerőt még soha nem látott. Hiába próbált azzal védekezni, hogy elfogyott a sidol. Mindig Istvántól kéri a bevásárláshoz szükséges pénzt, és a múlt héten említette neki, hogy többre lenne szükség, mert elfogyott a sidol. Ó, nem! Egy petákkal se adhat többet! Egyébként is ráér, majd megveszi később, amikor majd ő mondja neki. Csakhogy nem mondta az a féreg. Aki tegnap kirúgta, annyira felháborította a dolog. És ma, a reggeli után, mikor mosogatott, István odasompolygott hozzá, hogy közölje, holnap már mehet is. Megtalálta az utódját, akinek fényképét az orra alá tolta. Egy a húszas éveiben járó, platinaszőke, szilikonos bombázó volt rajta. Ez mennyit érthet a főzéshez! De azért a mai napot még le kell dolgoznia, különben nem kap végkielégítést. Hirtelen újra elöntötte a düh. Meg kéne halnia az ilyen gazembereknek!… Jaj, itt is van. A háznál, amit tegnap estéig az otthonának nevezett, bár soha nem érezte annak. A már megszokott cselekvéseket végezte. Be a házba, átvágott a nagyszobán… Állj, mi ez a gázszag? Nyitva hagyta volna? Jézusom! Gyorsan elzárta, s kinyitotta a konyhaablakot. Távolról hallotta Lajos hangját. Telefonált. Még mindig sok itt a gáz. Majd kimegy. Elővette a zöldségeket, majd megmosta és megpucolta őket. Ezután a nagy konyhakést szedte ki a fiókból, hogy felszeletelje őket. De a gáz… Ki kellene mennie, mielőtt rosszul lesz… István kocsija nagyot fékezett. A konyhakést lecsapta a pultra, és az ajtó felé indult. Segítsen valaki… István ekkor rontott be a nagyszobába, úgy mintha részeg lett volna. Nekicsapódott valaminek. Tehát megint a szívével van baja… Margit körül forogni kezdett az egész konyha. A következő pillanatban összeesett…

C

Nesztelen léptekkel közelített Mindazenyém István felé. Még innen hátulról is undorító ez a dög. Most megfizet azért, amit vele tett. István rosszul lett, zihálva fogta meg a poharat, a gyógyszeréhez kapkodva nyúlt. Odaért a háta mögé. Felemelte jobb kezét, kezében a késsel, amit a konyhából vett el, mikor a szakácsnő nem nézett arra. István megpillanthatta az árnyékát, mert hirtelen az egész teste megdermedt. Eljött a bosszú ideje, szabadjára engedheti gyűlöletét. Hátralendítette karját, ám ezt követően ujjai elernyedtek a döbbenettől, s a kés kiesett Katarina kezéből.

T

Halotti nyilvántartás (részlet)

„Mindazenyém István- elhunyt 2006. november 04. A halál oka: coronaria-betegség (szívkoszorúér-betegség) által okozott szívinfarktus.”

A*

…bár a halál túl jó volt neki

*vindicta (latin): bosszú

Nyelvi Fordulat

Schrottplatz

Rostig, abgenutzt, zerschlissen
klingt von den Saiten der Zeit das Quietschen:
Jeder Teil sei ein Bestandteil des Ganzen,
des Mosaiks, das allmählich zerfällt.
Jedes einzelne Stück schaut doch darauf zurück,
was schon vergangen –
so wird das Ganze in unseren Augen
wieder zu Teilen.

Erinnerungen, ihr!
zerfallene Engelmaschinerien,
irdische Überreste, zu Kram-Schicksal bestimmt;
Rostflügel, die in Feder auseinander fielen,
beerdigt ohne letzte Ehre, lieget hier:
wo man Leichname der Vergangenheit
zu Haufen stapelt.

So baut der Mensch,
zum Eigennutz; sein Werk
zu Kram werfend,
einem schlechten Gott gleich
weil er nichts achtet,
der Mensch, der schlechte Gott.

Schrottplatz:
Friedhof jeder Menge
bastelnd Kreierten.
Strapaziert, rostend, abgenutzt,
einst blank leuchtende,
gefallene Sterne.

Nyelvi Fordulat

Der Turm

Sándor Égh fühlte gedankenlos nach Tabakwaren in der Tasche seines Jacketts, alsdann zog er daraus eine Schachtel Zigaretten mit Heureka-Gesicht hervor. Mit einem Klicks rief er eines der Elemente ins Leben, das die fabrikmäßig gedrehte Stange zum Knistern brachte. Der Mann atmete den Rauch der Tabakstange tief, lang ein, ohne die Asche davon abzuschütteln – er vertraute diese Arbeit einer leichten Brise und der Schwere an. Er selbst hat genug gearbeitet.

Er hielt sich im obersten Stock des selbstgeplanten Glaspalastes auf, und bertachtete zum Fenster hinauslehnend die Stadt, die längst sein Wohnort war, und er beschaute das neue Gebäude. Er hat schon viele Häuser, Wolkenkratzer Hallen geplant, doch dies war vielleicht sein Meisterwerk. Monate früher, als er sich über die Pläne beugte, fühlte er, dass er etwas Besonderes schaffen wurde, was zum Vollkommenen neigte. Die Pläne waren sehr anspruchsvoll, ihre Ausführung ist auch nicht weniger gut gelungen.

Das Mehrzweckgebäude, das ruhig “Turm” genannt werden könnte, war von einem gestaltlosen Becken umgeben, die Tiefe dessen schien bodenlos zu sein. Über jenes Becken ragte das Haus mit seinen zahllosen Stockwerken. S.É. entwarf den Grundriss der Geschösse verschieden, die abweichenden Formen verursachten trotzdem keine statische Probleme, und der Bau, dessen Stockwerke sich obenauf immer mehr verkleinerten, strebte sich ausbreitend zum Himmel.

Ein Journalist hatte ihn einmal den modernen Turm zu Babel, und diese Benennung blieb am Bauwerk kleben. Später hieß es nicht nur in den Medien so, sondern der Name ging durch die Zeitungen und durch das Fernsehen ins allgemeine Bewusstsein über. Man bewunderte den immer wachsenden Riesenbau der unter die Wolken drang, und es gefiel einem dass die blockförmigen, schablonenmäßigen Miethäuser endlich ihr Gegenstück fanden. Sándor Égh dachte darauf zurück, wie schwer es war, den Prozess der Ausführung in Gang zu setzen. Am Anfang war nur ein leeres, ausgegrabenes Fundament dagewesen, daraus war das künftige gesengte Parkhaus zu schaffen, dann mussten die Elemente hergestellt werden, die für die Festigkeit der Konstruktion verantworteten. Das Bauwerk wurde von Tag zu Tag höher, und der Architekt sah, dass es so gut war.

Es ging freilich nicht alles wie am Schnürchen – daran konnte sich Sándor Égh ausdrücklich gut erinnern. Ein Widersacher von ihm, der unbegabte, seines geerbten Vermögens wegen allerdings einflussreiche Architekt Antal Villás wollte ihm um jeden Preis ein Bein stellen. Herr Égh hat wirklich nicht verstanden, warum sein Kollege ihm einen Strich durch die Rechnung machen suchte. Er wähnte in dieser Absicht puren Neid, und die einfache Niegung zur Zerstörung zu entdecken. Wer unfähig zum Schaffen ist, der versucht ja die Werke anderer zu zerstören. Das sind Gegensätze, die das vollbrachte Kunstwerk noch mächtiger machen!

Antal Villás wollte die Vollendung des Bauwerkes mit allen Mitteln hindern, oder wenigstens verzögern. Zunächst rief er die Bewohner auf dem Bauplatz zusammen, damit sie gegen die Investition protestieren, denn die Stadt brauchte sie angeblich nicht. Die Demostration erwies sich als nicht genügend kraftvoll und dauernd, nämlich, als die Bulldozer losfuhren, wich die Masse – zwar die im Voraus ausgeteilten Schlagwörter skandierend – von dem Baupatz heraus. Für Sándor Égh war der empfindlichste Verlust die Vernichtung der Pläne. Man hatte sowohl den originellen, als auch die sicherheitshalber gemachten Kopien verbrannt – ihre Asche fand er an einem Morgen auf seinem Tisch. Die Identifizierung des Planes förderte doch die heil gebliebene Kante eines Papierblatts, worauf der Täter einen gehörnten, grinsenden Teufelskopf – mit – Asche gezeichnet hatte.

Den Architekt kostete bittere Stunden, bis er die Entwürfe ersetzte, am Ende ist es ihm doch gelungen. Schon im Moment, in dem er die verkalkten Überreste sah, wusste er, dass dies lediglich einen Zeitverlust bedeutete: man konnte die Pläne töten, den Genius aber, in seinem Geist behaust, war nicht zu zerstören, so konnte er seine eingeäscherten Zeichnungen jederzeit rekonstruieren. Sándor Égh war zu großzügig und zu stolz als dass er den Sachverhalt gerichtlich nachprüfen ließ.

Er wird den modernen Turm zu Babel sowieso aufbauen, man sucht verbebens ihm oder seinem Kinde zu schaden!

Antal Villás versuchte die Fertigstellung des Bauwerkes auf eine pfiffige Weise weiter aufschieben. Mit einem Male ließ er seine Leute die Nachahmung eines römischen Kunstschatzes in die abzutragende Erde einschmuggeln. Die Archäologen bestätigten allerdings bald die Falschheit des Gegenstandes, und die Arbeiten konnten fortgesetzt werden. Der Übeltäter schrack selbst vor Mord als Endlösung nicht zurück. Zwei seiner Arbeiter verstarben in knapp zwei Wochen; die Tag- und Wochenblätter schrieben sogar über Serienmörder. Antal Villás hatte trotzdem kein Glück: ein Bekannter Sándor Éghs, der Detektiv war, klärte schnell auf, wer den Mord begangen hatte, die Spuren leiteten ihn dennoch nicht zum Sándors Gegenspieler persönlich, weil der bezahlte Mörder während seiner Untersuchungshaft rätselhaft verstarb.

Der schaffende Architekt beschaute eben die Glaskuppel des Gebäudes, als der Fahrstuhl laut surrte und klingelte, bezeichnend, dass jemand im obersten Geschoss ankam. Antal Villás stieg aus dem Aufzug, dann ging er lächelnd an das Fenster los. Er legte den einen Fuß vor den anderen, bis er leztlich neben Sándor Égh die Ellenbogen aufgelegt hat.

– Grüß dich, Sándor! Ich bin nur gekommen, um dir zu deinem Kunstwerk zu gratulieren!

– Hallo Anti. Danke. Es gab einige Sachen gar, die die Übergabe des Bauwerkes gehemmt hatten, es war mir doch gewiss, dass alles sich am Ende lösen würde. – antwortete Sándor Égh, und nahm den Händedruck des Anderen herzhaft entgegen.

– Ja, manches habe ich gehört von denen… aber glücklicherweise kam alles an die richtige Stelle, nicht wahr?

– Ja. Die Maschine dreht sich, der Schöpfer erholt sich. Das hast du recht gut gesagt, alles kam an die richtige Stelle. Fast alles – entgegnete Sándor Égh, und stieß Antal Villás vom Fenster aus.

– Es ist Zeit nach Hause zu kehren! – tat er hinzu, und schaute dem Hinunterstürzenden nach, der sich genau in dem Moment am Boden des schrecklich tiefen Beckens zerschlagen hat.

Der schaffende Architekt schnippte die erloschene Zigarettenkippe über das Becken, und hat auf seinen Flügeln durch das Fenster die Richtung zum Himmel eingeschlagen.

Nyelvi Fordulat

Der Mann der starb

Stefan Habebald wurde unwohl. Er saß in seinem Wagen und kam fast nach Hause an, als er ein heftiges Herzklopfen fühlte. Irgendwie hatte es ihm gelungen, zum Villa Habebald zu gelangen, dann torkelte er, seine Brust öfters betastend, ins Wohnzimmer ein. Sein Medikament, samt einem Glas Wasser, lag, wie immer, von seiner Haushälterin Adele Schaffalles vorbereitet, auf einem Tischlein in der rechten Ecke des Zimmers. Der Mann, der einen starken Druck in seinem Brustkorb empfand, ging schwindlig die lebensrettende weiße Pille abholen. Mitteldings warf er einen von den Sesseln um, durch den er dann fast auf dem Bauch fiel. Merkwürdigen Geruchs wurde er gewahr. Gas? Mal gucken. Später. Er atmete abgerissen, auch seine rechte Hand begann er nicht mehr richtig zu fühlen. Endlich sein Medikament! – Nur einen Augenblick lang sah er die wohlbekannte Pille an, dennoch befiel ihn die Sorge: sie sei nicht seine Arznei. Er hatte aber weder dazu Zeit, darüber zu grübeln, noch dazu, dass er die Pille einnahm. Ein Schatten wurde an die Wand ihm gegenüber geworfen. Die Gestalt hinter ihm stehend hielt ihre rechte Hand gehoben, und sie hielt ein Messer darin. Das Erschrecken lähmte Stefan Habebald so sehr, dass er sich nicht einmal bewegen konnte. Er sah nur, wie die Hand des Schattens Schwung zum Stechen nahm. Er spürte einen scharfen Schmerz – und dann nichts mehr.

V

Am Vormittag dieses bedauernswerten Ereignisses passierte Vieles im Haus – freilich ohne die Anwesenheit und ohne das Mitwissen des Besitzers. Es wohnten nämlich noch einige im Hause außer ihm: die Haushälterin Adele Schaffalles, Adalbert Zuschnitt, der Gärtner, Frau Klein, geb. Margarete Bisschensalz, Köchin von Beruf, sowie Alois Verlangnochwas, der Zimmerkellner. Diese vier hatten verschiedene Natur, aber in einem Zug stimmten Sie überein: sie hassten ihren Arbeitgeber, namens Stefan Habebald. Und sie hatten guten Grund dazu. Im Laufe der bei ihm verbrachten Jahren erlitt jeder von ihnen genug Unrecht und Bosheit. Und am Vormittage jenes bedauernswerten Tages machten die Unverschämtheiten das Maß voll.

I

Adele Schaffalles kochte vor Wut und Hass. Dieser Mann ist ein Ungeheuer! Er machte sie schon damals an, als sie sich zum Hausdienst meldete. Dann setzte er damit in den ersten zwei Jahren unaufhörlich fort, natürlich ohne Erfolg. Stefan konnte sich mit der Zurückweisung nicht abfinden, und seine Neigung zu ihr schlug von Zeit zu Zeit in eine Art Hass über. Von da hätte er keine Gelegenheit verpasst, Bemerkungen über Adele oder bezüglich Adeles Arbeit zu machen, darüber hinaus verminderte er sogar ihr Lohn zu Unrecht. Adele benahm sich klug: sie schwieg, als sie keine Chance hatte dennoch schlug sie sofort zurück, sobald sie es tun konnte. Zuletzt machte Stefan jedoch nicht ihr, sondern ihrer achtzehnjährigen Tochter, Katharina Anträge… Und was fand Adele in ihrem Zimmer vor? Ihre bitter schluzende Tochter, die sich eben zu vergiften versuchte, weil Stefan sie beinahe vergewaltigt hatte. Ein Vieh ist der! Nun, was soll’s! Adele Scaffalles duldete genug. Sie nahm das Gift von Katharina weg, und hielt es mit gesperrten Fingern, zwar wusste sie wohl, was damit anzufangen war. Sie spazierte zum Tisch im Wohnzimmer über, wo Stefans Medizin samt einem Glas Wasser schon von ihr vorbereitet stand. Sie guss das Gift in das Wasser.

N

Adalbert Zuschnitt nahm noch eine Beruhigungspille. Nein. Seine Nerven halten das nicht aus. Sein Arbeitgeber hat auch bisher Ideen gehabt, die den kleinsten Funken der Vernunft vermissten, und es war klar, dass keine Gedanken dahinter standen. Aber die jetzige! Er hat die Entscheidung getroffen, dass er Tulpen in seinem Garten anstelle der Weinstöcke sehen wolle. Es ist doch bereits Ende Oktobers! Zunächst hat der Gärtner die wenig Trauben einzusammeln die er kann, danach die Weinstöcke möglichst mitsamt Wurzeln herauszuziehen, dann den Garten aufgraben, leztlich die Tulpenzwiebeln stecken, die mit dem baldigen Anbruch des Winters gleich zu Tode verurteilt waren. Er durfte mit seinem Chef trotzdem keinen Streit machen; das hatte er ihm zur Zeit des ersten unverwirklichbaren Einfalls an Ort und Stelle mitgeteilt. Nach einer Weile machte er es tatsächlich nich mehr. Adalbert ist darauf gekommen, dass er Stefan nur auf eine Weise von seinem Wunsch abreden kann, so, dass er sich auf den unglaublich honen Preis der Blumenkörner berief. Nu ja, die Lüge hat eine Zeitlang gut funktioniert, voriges Jahr stellte sich die Wahrheit doch heraus – seitdem prüft Stefan selbst die Preise nach, wenn er beahnt, dass der Gärtner ihm gelogen habe. Seit diesem Vorfall kann er also nicht anders, er ist gezwungen zu tun, was Stefan ihm sagt. Adalbert hat mit dem Arbeit angefangen, die Hälfte hat er bewerkstelligt, nur das Graben und Pflanzen ist übrig geblieben. Aber! Was hat der liebe Stefan heute “verlangt”? Er wollte es lieber so, dass der eine Teil des Gartens immerhin voll mit Weinstöcken, der andere aber mit Apfelbäumen bepflanzt sei. Was ist mit den Tulpenzwiebeln zu machen? Wie sollten die Weintrauben zurückgepflanzt werden? Ob die Baumsprösslinge den Winter überleben würden? Dieser Mann macht seine Arbeit kaputt. Was er gestern beschlossen hat, das wirft er morgen ab. Die Natur kann sich solchen Grillen jedoch nicht anpassen. Allerdings, er muss das eben keimende Leben zu Nichte machen. Darum hat Adalbert Zuschnitt Stefan Habebald gehasst.

Es grauste ihm an allen Gliedern vor Habebalds fettem Gesicht und vor seinem geldgierigen Blick. So viel Leiden, und all das seinetwegen! Warum er ihm bis zu diesem Zeitpunkt nicht kündigte? – Weil ein Gärtner mit sechzig Jahren heute schon vom niemandem angestellt wird. Plötzlich hat ihm eingefallen, dass Adele ihn darum gebeten hatte, einige Rosen ins Wohnzimmer überzutragen. Er hat vier schöne, gesunde Rosen abgeschnitten, und ging mit ihnen ins Wohnzimmer hinein, wo er sie in eine Vase stellte. Beim Ausgehen blieben seine Augen an Stefans Tisch und dem Medikament darauf haften. Einen Augenblick lang hat er die Situation heraufbeschworen, als er seinen Chef an diesem Tisch um Erlaubnis bat, um neue Werkzeuge kaufen zu können, denn die alten waren in so schlechtem Zustand, dass einige von ihnen in Stücke zerfallen hatten. Er selbst hatte sie zusammenzukleben, da der Herr des Hauses sein Geld nicht an „Bauernkram” zu vergeuden wünschte. Bauernkram… Den Gärtner überlief der Zorn wieder. Er tastete rasch in seiner Tasche nach dem Beruhigungsmittel, in dem Moment aber, als er die Tablette an seinen Mund hob, ließ er die Hand trotzdem fallen. Eine hinterhältige Idee wurde in seinem Kopf geboren. Er tauschte Stefans Pille mit seiner eigenen aus. Es war nicht sicher, dass er sterben würde, dennoch wird er wohl am Herzen leiden… Und der Gedanke allein hat Adalbert Abschnitt schon mit Freude erfüllt.

D

Ludwig Veglangnochwas machte sich auch Gedanken. Heute morgen kamen wichtige Informationen in seinen Besitz. Informationen, die ihn zum Handeln anspornten, aber zugleich Umsicht und gründliche Erwägung benötigten. Oh Gott, wie lange hat er sich darauf vorbereitet! Hätte jemand je glauben können, dass ihn der Missbrauch eines armen, unschuldigen Kleinmädchens zu diesem nicht mehr zu widerrufenden Entschluss bewegt? Die kleine Katharina ist von jenem Biest wahrlich beinahe vergewaltigt worden! Es war schon viele Jahre her, seitdem er, nur bei sich, Stefan Habebald so zu nennen begann. Und er hatte guten Grund dazu. Da er zugleich ein Sekretär Stefans war, gewann er Einblick in seine dunklen Machenschaften, Unterschlagungen, Hinterziehungen. Der ist ein Ekel, der sogar ihr Leben zu Grunde richtet. Adalbert trieb er mit seinen unmöglichen Vorstellungen, Margarethe mit seiner Unzufriedenheit in den Wahnsinn. Zuerst machte er Adele den Hof, dann molestierte er sie. Wenn er sie nur flüchtig, mit den Fingerspitzen zu berühren wagt…! Ruhe. Ruhe, jetzt wird er sowieso für alles bezahlen! Oh Adele, geschiedene Frau zwar, die für ihn seit jeher doch die unerreichbare Göttin bedeutete! Katharina – die sah er wie seine eigene Tochter an. Er wollte sie unterrichten, pflegen und schützen, sein Wohlwollen ist demgegenüber fehlgeschlagen. Das wird aber nie mehr vorkommen, nichts kann ja einer Adele und Katharina antun, der tot ist. Er berechnete alles schön, im Voraus. Margarethe, die Köchin ging vor einer halben Stunde weg. Der Biest kommt in zirka fünfzehn Minuten nach Hause an, die anderen sind beschäftigt, niemand wird dazwischen zum Erdgeschoss herunterkommen.

Er hat Margarethe angerufen, dass sie noch dies und das kaufen solle, er hat sie ja fernzuhalten. Für diese Zeitspanne lässt er den Gashahn angedreht, damit das Gas sich in der Küche und auch im Wohnzimmer zerbreiten kann. Sobald der Biest ankommt, schlukt er seine Herzpille herunter. Das Gas macht ihn also fertig, Ludwig ruft die Polizei, und wer wird verdächtigt werden? Natürlich die Köchin. Er wird das Ganze in Handschuh machen, so wird man keine Fingerabdrücke finden. Zumindest keine von ihm. Selbstverständlich muss gelüftet werden, so wird man nicht riechen können, wann das Gas angedreht worden ist. Gut schon, und nun vorwärts Richtung Küche!

I

Frau Klein, geb. Margarethe Bisschelsalz stand empört vor dem Markt. Sie machte eben ihren gewohnheitsmäßigen Einkaufsbummel am Vormittag, den sie am schnellsten hinkriegen wollte. Obwohl Ludwig sie unterwegs angerufen hatte, um sie noch was kaufen zu lassen, jenes Ding wurde aus ihrer Erinnerung vertilgt. Was sie auf ihren Zettel aufgeschrieben hatte, kaufte sie, sie ging also jetzt nach Hause los. Sie hat nur nicht gewusst, wie sie mit jenem Mistkerl unter einem Dach weiter ausharren würde…

Stefan Habebald! Wie konnte er ihr dies antun? Frau Klein arbeitete für ihn bereits etwa fünfundzwanzig Jahren. Jeden Tag machte sie den Einkauf, sie bereitete seinen Frühstück, sein Mittagessen und Abendessen zu; sie spülte und hielt die Küche sauber. Sie ertrug sogar die dummen Bemerkungen von Seiten ihres Arbeitgebers, dass man dies und das so und so machen sollte. Er redete in ihre, sowie in Adalberts Arbeit hinein, freilich ohne Sachkenntnisse. Immerhin demütigte er Adalbert nich so sehr wie sie. Gestern abend nämlich bemerkte Stefan, dass zwei Stücke des von seinem Vater geerbten Silberzeuges schwarz zu werden begannen. Er machte riesengroßen Zirkus, und die Äußerung, dass er nie in seinem Leben so eine unzuverlässige, scheußliche, pflichtvergessene Arbeitskraft wie Adele gesehen habe. Sie wehre sich vergebens damit, dass die Vorräte an Sidol schon ausgegangen seien… Sie bat ihn regelmäßig ums Geld zum Einkaufen. Letzte Woche hat sie ihm auferwähnt; das Geld sei alle, sie brauchte mehr. Nicht doch! Keinen Groschen mehr könne er geben, übrigens, es werde sich dazu Zeit finden, mache sie jenen Einkauf später, wenn er es diredkt zu ihr sagt. Allein, jener Unmensch hat es ihr nicht gesagt. Derjenige, der sie gestern feuerte. Diese Tatsache empörte sie so sehr… Und heute schlich er nach Frühstück beim Spülen zu ihr hin, und teilte ihr mit, dass sie morgen ruhig gehen könne. Er hat ihre Nachfolgerin gefunden, deren Foto er ihr unter die Nase schob. Ein blondes Gift war darauf, ungefähr in ihren zwanziger Jahren, posierend mit seinen künstlich schwellenden Brüsten. Was kann das von Kochen verstehen!

Dieser Tag soll noch eingearbeitet werden, sonst kriegt sie keine Abfindung. Der Zorn überkam sie plötzlich wieder. Ein solcher Schurke sollte sterben!

Oh, hier ist er schon… Am Haus, das sie gestern Abend noch ihr Zuhause nannte, obwohl sie es nie als ihr Zuhause empfand.

Sie machte die längstgewohnten Handlungen. Herein ins Haus, eine Abkürzung ins Wohnzimmer… Halt! Riecht sie Gas? Hätte sie den Gashahn geöffnet gelassen? Jesus! Schnell drehte sie ihn ab und öffnete das Küchenfenster. Sie hörte Ludwigs Stimme aus der Ferne. Er telefonierte. Es ist noch immer zu viel Gas hier. Es wird sowieso ausziehen.

Sie hat die Gemüse hervorgenommen, dann hat sie sie gewaschen und geputzt. Danach nahm die Frau das große Küchenmesser aus dem Schubfach, um damit die Gemüse aufzuschneiden. Aber das Gas! Sie hatte, eher als es ihr unwohl würde, herauszugehen…

Stefans Auto bremste scharf. Sie schlug das Küchenmesser an das Pult und ging an die Tür los. – Hallo, ist jemand da? Hilfe!

Stefan stürzte nun ins Wohnzimmer, so, als wäre er getrunken gewesen. Er stürzte gegen etwas; er muss also wieder etwas mit dem Herzen haben… Die ganze Küche fing an, sich um Margarethe zu drehen. Im nächsten Moment fiel sie zusammen.

C

Katharina näherte sich zu Stefan Habebald mit geräuschlosen Schritten. Sogar von da, von hinten widerte sie dieser Biest an.

Jetzt wird er bezahlen dafür, das er ihr zugefügt hat. Stefan wurde unwohl, er fasste das Glas keuchend und zappelte nach seinem Medikament. Katharina kam hinter das Rücken des Biestes. Sie hob ihre rechte Hand, das Messer haltend, das sie aus der Küche mitgenommen hatte, als die Köchin nicht zusah. Stefan konnte ihr Schatten erblicken, weil ihr ganzer Körper unversehens erstarrte. Die Zeit der Rache ist gekommen, sie kann ihren Hass loslassen. Sie schwang ihren Arm hoch, hierauf wurden aber ihre Finger vor der Bestürzung schlaff, und das Messer fiel aus ihrer Hand.

T

Totenregister (Auszug):

“Stefan Habebald – verstorben am 4. November 2006 – Todesursache: Herzinfarkt verursacht durch Koronaria (Herzkranzgefäß)-Erkrankung.”

A*

Obwohl der Tod mag für ihn viel zu wenig sein …

*Vindicta (lat.) Rache

CikkCakk

Százötven éve született Benedek Elek

Felnőttünk. Tesszük a hűvös, egyértelmű kijelentést, amellyel elhatároljuk magunkat a gyermeki léttől, megtagadván életünk ezen eltagadhatatlan szakaszát. Felnőttünk. Tudtára adjuk a világnak, hogy ami volt, elmúlt, akik akkor voltunk, már nincs többé, s hagyjanak békén, ne mutogassák a meztelen alfelem, főleg ne másnak, nem édes, kellemetlen ez nekem, és igenis nem hittem a Télapóban, sem a Jézuskában, csak eljátszottam, hogy örüljetek, ti jó szülők voltatok, s a nyers valóságtól a végsőkig óvtatok. A mesék is szépen perifériára szorulnak új, felnőtt életünkben, hogy majd talán egy időre visszatérjenek, midőn megpróbálunk majd megfelelni a szülői lét kínos kötelességének.

Igen, a mesék sem férnek bele egyszerű, de elévülhetetlen igazságaikkal, lényegre törő, érthető nyelvezetükkel szövevényes, rohanó, kaotikus világunkba. Persze nem mindenkinél. Igen, sokunk elfelejtjük, mit jelentettek számunkra gyermekként a mesék. S kik kamaszodó, majd felnőtt fejjel az irodalommal kacérkodunk, akadnak közölünk olyanok, akik lenézik e lelkes, a mesékért utóvédharcot folytató kissebséget. Pedig valljuk be, egyikünknek sem egy Goethe, egy Baudelaire vagy Ady volt első irodalmi élményünk, hanem egy Grimm, Andersen vagy éppen egy Benedek Elek mese. Irodalmi életünk – ha úgy tetszik: pályafutásunk – valahol itt kezdődött, az ebéd utáni csendes pihenők, a lefekvés előtti, könnyed álmot hozó meséknél.

A mese elvarázsol, lenyűgöz, magával ragad, ha kell, félelmet kelt, de legtöbbször nevettet, és szüntelen moralizál, terel, tanít minket arra, hogy milyenek legyünk mi, felnőttek. Ez a mesemondók öröksége, ez Benedek Eleké is. Ne becsüljük hát le őket, s azokat se, kik felnőttként e szép, s ősi műfajt fenntartják, hogy legyen mit nekünk is gyermekeinknek és unokáinknak mesélni.

CikkCakk

Köte(LÉK)

2008 őszén kezdtem meg tanulmányaimat a Debreceni Egyetemen; tavasszal az Egyetemi Élet közölte Áfra János cikkét a LÉK-ről, vagyis a Literátorok És Költők Irodalmi Önképzőköréről1. Talán, ha egy évvel előbb kezdem meg egyetemista éveim, most én is lékes lennék…

Először ez év tavaszán hallottam róluk, amikor a DEIK első, bemutatkozó estjét szerveztük, aztán néhányukkal találkoztam is az esten, amely találkozás során, úgy vélem, hamar kialakult egyfajta szimpátia, hisz egy tőről fakadnak gyökereink, mi több, megalakulásunk története már-már félelmetesen hasonlatos.

Akár annak idején Vida Virág, én is nagy reményekkel indultam neki egyetemi életemnek, remélve, hogy rátalálok arra a bizonyos „írni tudó társaságra”, amelyet gimnazistaként úgy hiányoltam magam körül. Hamar találtam néhány „magamfajtát”, akik maguk is szívesen csatlakoztak volna egy irodalmi körhöz, ám mivel már említettem, akkor még nem tudtunk a LÉK-ről, a magunk kezébe vettük a kezdeményezést. Tíz évre rá, hogy az akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem Irodalmi Intézetének könyvtárában megalakult a Literátorok Értelmező Közössége, egy kis nyolcadik emeleti garzonlakásban összeültek az akkori magyaros gólyák szellemi utódai, hogy létrehozzák a Debreceni Egyetem Irodalmi Kört. Minket is, bár mit sem tudva erről, az a cél vezérelt, hogy egy olyan közösséget hozzunk létre, amelynek tagjai, mint Vida Virág, a LÉK alapítóelnöke írta, „élvezetes és könnyed szellemi munkában közösen vesznek; külön-külön alkotnak, de munkáikat megosztják egymással; megtermékenyítik, beoltják és nemesítik egymás csírázó és kibomló művészetét”. Mint ahogy nekik, nekünk sem megy minden elsőre, de azt hiszem, a lelkesedés nem hiányzik belőlünk, és nem hiányzott a lékesek alapítóiból sem, hiszen már több mint tíz éve szervezik rendszeresen üléseiket, ahová mindenkit szeretettel várnak, még a „konkurenciát” is. Ezt egyébként, a félreértés elkerülése végett, csak viccnek szánom, hiszen meg sem fordult a fejemben, hogy vetélytársként gondoljak a lékesekre, hisz bár nem vagyunk egyformák, s nem gondolkodunk egyként mindenről, a művészetről sem, de úgy hiszem, mindnyájunkban közös a hit afelől, hogy fontos, amit csinálunk, és jelentőséggel bír számunkra és mások számára egyaránt. A lékesek mögött szép hagyományok és komoly munka áll, hisz az évek során számtalanszor ültek össze meghallgatni egymás műveit, több neves alkotót láttak vendégül, és erejükből még antológia2 összeállítására is futotta, bár sajnos anyagi és nem szellemi források hiánya miatt mindezidáig csak egy kiadás jelenhetett meg. Persze időközben folyamatosan megújultak az arcok, hisz fiatal, ígéretes tehetségekben soha sem volt hiány, és persze mindenki, aki kapcsolatba került a lékesek táborával, alakított, formált társai művészetén. Reméljük, ezt majd mi is elmondhatjuk magunkról. Mögöttük a múlt, előttünk álmok, tervek, és még sok tennivaló, de mindnyájunk előtt, nem is túl távol, ott a jövő, és egy lehetőség arra, hogy közösen érjük el azt.

Azt hiszem, ráléptünk egy útra, amely közelebb hoz egymáshoz, amely közös munkára, egymás jobb megismerésére, elfogadásra és megértésre ösztönöz minket az irodalom és a művészi érték eszméjének jegyében. Szeretném, ha együttműködésünk nem korlátozódna egymás kölcsönös megvendégelésében, hanem ezen túlmutatva közelebb segítene minket céljaink eléréséhez, amelyből mind mi, mind minden fiatal pályakezdő, vagy csak az irodalmat kedvelő hasznot húzhat.

A Debreceni Egyetem Irodalmi Kör nevében barátsággal fordulok a LÉK és minden más irodalmi szervezet felé, abban a reményben, hogy céljaink találkoznak, mert akárkik, s akárhol vagyunk, összeköt minket egy közös hit, egy közös vezérelv, az irodalom iránti szeretet és alázat köteléke.

B.Á.I.

A cikk írója ezúton szeretné megköszönni Gajdos Ágostonnak és Áfra Jánosnak a cikk megírásához adott segítségüket!

CikkCakk

Amiről nehéz írni

Ha megkérdeznénk az embereket, hogy melyek a legkönnyebb témák az írás szempontjából, azt hiszem, sokan mondanák: valami olyan dolog, amihez személyesen köze van. Vagy épp róla szól. Mert arról tud a legtöbbet, a leghitelesebben mesélni. Ez nagyon is logikusan hangzik. És mégis. Ezen meggyőző érv ellenére számomra igencsak nehezemre esett megírni ezt a cikket a szülővárosomról, Nyíregyházáról. Mióta az eszemet tudom, itt élek, és szeretem ezt a várost, jó érzéssel vallom az otthonomnak.

Tulajdonképpen mi is a célom? Hogy megmagyarázzam, miért is jó dolog nyíregyházinak lenni.

Mit szeretnék elkerülni? A sablonokat, és a már ezerszer elpuffogtatott közhelyeket. Lássuk be, ez nem olyan könnyű. Szóval, ebből kifolyólag be kell valljam, sokáig húztam az időt, és vártam. De hát nem lehet mindent a végtelenségig odázni.

Hol is kezdjem? Miért szeretek itt élni? Leginkább az ide fűződő rengeteg emlék és barát miatt. Nem a legújabb fejlesztések, a nemrég megnyitott Korzó, az országszerte híres Állatpark, hangulatos kávéházak vagy a szép épületek miatt. Nem is kifejezetten a nyíregyháziak miatt. Az emberek itt is sokfélék, mint bármely más magyar városban. Akadnak kedves, segítőkész, mogorva, bunkó és vicces, életvidám lakosok is. Tovább nem is sorolnám a tulajdonságokat. Tehát azért szeretem ezt a várost, mert itt nőttem fel. (Jó, még csak húsz vagyok…) Itt jártam óvodába, általános iskolába, gimnáziumba, nyelviskolába, moziba, színházba és zeneiskolába. A nyíregyháziak közül kerültek ki a legjobb barátaim, a szerelmem is. Életem első tizenkilenc évét itt éltem le, és ez az oka, hogy Nyíregyháza kiérdemelte Kedvenc Városaim Toplista első helyét. Gondolom, akinek olyan boldog gyerekkora lehetett, mint nekem, szintén így van ezzel.

Mint mindennek, ennek a városnak is története van, sőt minden négyzetméteréről lehetne valamit mesélni. Ahogy az itteni politikusokról, sportról, kultúráról is oldalakat írhattam volna. De nem akartam ilyesmiről beszélni. Akit érdekelnek ezek a témák, csak felmegy a netre, és kattint néhányat.

Én csak meg szerettem volna indokolni, hogy miért szeretem ezt a várost. És végül, nem is volt olyan nehéz.

CikkCakk

A Jégmadár világa

Spiró György A Jégmadár című műve egy különös szentnek a még különösebb története. A mű kuriózuma, hogy bár egyértelműen szépirodalmi alkotásról van szó, a narrátor történészként mesél, történeti munkát alkot, s mindeközben nem csupán a szentté nyilvánított Bisztő Zsonna életét mutatja be, hanem az e lányt körülvevő világot is aprólékosan leírja.

A Jégmadár című művet narrációja különlegessé teszi: a mesélő történészként tünteti fel önmagát, egy historikushoz illő részletességgel tárja fel az események lehetséges mozgatórugóit, és folyamatosan más (nyilván fiktív) szakirodalmi művekre (pl: Csuangthagoun Bisztő Zsonnáról írott életrajzára), már nyilvánosságra hozott, számára hozzáférhető titkosszolgálati jegyzőkönyvekre, hanganyagokra hivatkozik. Művét maximák, velős igazságok tarkítják, melyek többnyire Jonathan Chapiro (fiktív személy) tollából származnak. Például: „Ellenségem nélkül nem létezem, ellenségem az én bensőséges énem, aki áldott legyen, mert van kit meggyilkolnom magam helyett.” A történészi munkától elkülönül az utolsó fejezet, melyet az eddigi narrátor fia mesél, kijavítva az apja hibáit, s feltüntetve a kutatás korabeli állása szerinti információkat.

A narrátorok Talizmánia lakói, mely egy eszményi államként létezik a polgárháború miatt széteső Amerika Iowa környékén lévő részén. Talizmánia a világ legfejlettebb állama, határait a szivárványhártya védi, melyen nem lehet áthatolni, így tökéletes biztonságot nyújt lakóinak. Az egész államot a Véletlen irányítja, a 77-ekre tagolódó népességet az egy-egy kompániáért felelős főpapok vezetik, akik mindenről kockadobással döntenek. A 77 tagú törzsek folyamatosan vándorolnak, modern, csaknem a levegőnél könnyebb sátraikat magukkal viszik, s abban töltik éjszakáikat. Talizmánia állampolgárai azzal foglalkoznak munkaidejükben, amit a kocka rendel, lehetnek orvosok egy periódus erejéig, s a következőben előfordulhat, hogy ürüléket lapátolnak. Mindent a Véletlen határoz meg, kivéve a véderő tagjait, akiknek tisztsége életfogytiglan szól, hiszen ők felelnek a szivárványhártya fenntartásáért és a támadásra használható antigravitációs hullámok alkalmazásáért. Talizmániában a 77 fős törzsek számítanak az egyetlen közösségi típusnak, a család intézményét ugyanis eltörölték. A nemi életnek is vannak korlátai: csak akkor lehet közösülni, ha párosodási nap van, s csak azzal, akit kisorsolnak az embernek. Szabad idejében azzal foglalkozhat a talizmán polgár, amivel akar, így például a narrátor Zsonna-kutató lett. A történész fia idején lezajló forradalom miatt már más Talizmánia államszervezete, részlegesen visszatér a család mint közösség, s a vezetés is változik.

A történész – kutatásainak köszönhetően – eljut Európába, Zsonna ugyanis ugar nemzetiségű. Ugarhon a Kárpát-medencében fekszik, keletről Rommakákia, északkeletről Urukafferia, északról Szlákia határolja. Az ugarok utálják a rommakákokat s viszont, de a szlákokkal sem más a helyzet, a gyűlölet beteges, pénznyelő és újra meg újra fellángoló háborúba taszítja ezen államokat. A történész munkájából kiderül, hogy a környező népek közül csak az észak-szléveket (akiknek War-Show a fővárosa s minden nemzeti ünnepük alkalmával egy-egy hatalmas vereségről emlékeznek meg) szeretik az ugarok, őket is valószínűleg azért, mert nincs közös határuk. A fent említett ellentéteket a nevezett államok csak egyszer tették félre, amikor a nemzetközi katonai szervezet, az EEE utasította őket Cigánia, azaz a cigányok államának létrehozására, méghozzá úgy, hogy mind a szlákok, mind a rommakákok, mind az urukafferek, mind az ugarok kénytelenek voltak feláldozni egy-egy részt az országukból. Az új, cigányok által lakott államot ünnepélyesen megtámadták, az EEE azonban lézerfegyverekkel lőtte szitává az egyesített haderőt. Az egyébként önállóan működni képtelen Cigánia létrejötte után a térséget elözönlötték az örökök, akik Ugarhont elfoglalva beolvasztották a területét birodalmukba, méghozzá Északi-Szundzsuk néven.

Magának, Ugarhonnak a részletes bemutatására is sor kerül a történészi munkában. Az állam északkeleti határsávját a fent említett, világnyelven Gypsylandnek hívott országhoz csatolják. A keleti rész teljesen elszikesedett, ezzel Ugarhon területe – lakhatóság szempontjából – tovább csökkent. A történész főleg az ország fővárosában, Kolakmencen kutat, mely az egyetlen megmaradt nagyváros az Északi-Szundzsukban. Általánosan Ugarhonban mindenki lop, sikkaszt, legnagyobb szava a belügyminiszternek, Ugronnya Bertóknak van, aki már a hivatalba lépésekor fejet hajt a maffiának. Az állampolgárok rengeteget isznak, például Zsonna apja, Bisztő Gyalla munkanélküli és állandóan részeg. A tanárképzés megszűnt, az oktatók a fegyencek közül kerülnek ki, így csökkentve a tudás átlagos szintjét s növelve a nevelés során alkalmazott testi erőszakot. Az ország alkalmas terepnek tűnik egy amerikai cég számára, hogy egy veszélyes, új műtétet elvégezzen a gyanútlan, szenvedő főszereplőként fellépő Zsonnán. (Zsonna korában még létezett Amerika, a történész múltként tekint vissza az eseményekre, az ő idejében már Talizmánia lett az /abszolút elzárkózó/ abszolút hatalom). A narrátor az irodalmat is segítségül hívja az ország jellegének és mentalitásának lefestéséhez, többször idéz a neves ugar költőtől, Andrew Bodytól. Például:

Kolakmenc átka, hogy átkos, átkos,
hiába reméled, hogy a Puna majd átmos
és egyesít velem téged meg őt
folyónk, a szürke, a lassú, az álmos:
elválaszt folyónk és szétmetsz a lét itt,
mindent felszabdal a pénz, a gőg,
a nyomor, a végzet, a rohadt szentségit!

(A Puna Európa második legnagyobb, Ugarhont is átszelő folyója)

A Balkánon kívül kapunk egy átfogó képet a világ más területeiről is. Afrika teljesen elnéptelenedett, mert az AIDS csaknem mindenkit elpusztított. Khínában gyilkos polgárháború dúlt, az eredménye 450 millió halott. Rosszland teljesen eladósodott, törlesztésképpen eladta Kanadának Szibéria egy részét, ahol Kanada egy gigantikus ipari telepet létesített. A világon mindenhol erős a nacionalizmus, főleg az egységesülni nem tudó Európában, ahol az alapvető közös szervezetek is megszűntek.

A kor tudósai folyamatosan dolgoznak, s főleg a katonai fejlesztések terén érnek el eredményeket. Elmélkedhetünk úgy is, ahogy a történész-narrátor gondolja: minden fejlesztés katonai alapú, legfeljebb békés célúként végződik. A Jégmadár világában repkednek a madáremberek, kémkednek a kopoltyús emberek, előbb-utóbb elkészül a víz alatti, a nyomást leküzdő Mély-Atlantisz, s mindenféle más genetikai programra és elvetemült kísérletre kerül sor.

A Jégmadár világa fikciónak tekinthető, de csupán az idősíkok határozott elkülönülése miatt, amit ugyanis az olvasó elé tár, az egy reálisnak tetsző jövőkép. Egy jövőben potenciálisan megvalósuló, kétségbeejtő fikció.