Az utolsó dohányos

Én vagyok az utolsó dohányos. A nagypapi az oka, sose gyújtott rá. Fiatalon hegedűművész szeretett volna lenni és valakitől azt hallotta, hogy a cigitől remeg az ember keze – baromság.

Végül is nem lett hegedűművész, de azután se gyújtott rá. Egész életében.

Én vagyok az utolsó dohányos. Annyi ventilátorom van, hogy minden elsején rágyújtok, mielőtt megnézem a villanyszámlát. Annyi légfrissítőt, öblítőt, dezodort, szájvizet, mentolos cukrot és rágót használok, hogy minden hónapban megdobnak egy tucat kuponnal. Nagyobb ünnepek előtt takaros kis ajándékcsomagokkal.

Én vagyok az utolsó dohányos. Mit is mondhatnék nektek erről… Amikor felnyitod a dobozt, feltéped az ezüstpapírt és látod, ahogy szépen rendben sorakoznak a kis halálkatonák, várva, hogy melyikük lesz az első, amelyik küldetésre indulhat. Mindig ugyanarra a küldetésre. A cigiddel együtt parázsló fényponttá válni az éjszakában – ha nem tudjátok milyen, nem érthetitek.

Tudod, hogy a csoffadt kis bűzrudak azért olyan, szabályosak takarosak és tiszták, mert meg akarnak ölni. De miért érdekeljen? Végül is, az élet, ami megöl, nem?

* * *

Apám dohányzott. Kisiskoláskoromban mikor megjött a melóból: vacsora után leült a ház elé a lépcsőre, rágyújtott és nézte, ahogy a fecskék kergetőznek az égen. Néha odaültem mellé és megmutattam neki a biosz könyvemben, hogy, hogy néz ki egy dohányos ember tüdeje. Igazából azt szerettem volna elmondani neki, hogy mi volt a suliban. De nem nagyon volt fogékony rám. Később meg kamasz lettem és már én nem voltam fogékony őrá. Van ez így.

Amúgy tetszett a füst édeskés illata.

– Én nagyon hülye voltam fiatalon, hogy rászoktam. Te majd ne szokj rá, jó? – mondogatta néha.

Ott volt ugye kamaszkorunk nagy kedvence: az önporladó dohány. Ami a vákuum csomagolás felbontása után először hetvenkét, utána negyvennyolc, majd huszonnégy, majd tizenkettő, majd hat, végül egy órával később teljesen használhatatlan száraz porrá esett szét. (Persze voltak trükkök: a legegyszerűbbhez egy nejlon ágyneműtartó vákuumzsák meg egy porszívó kellett. Magam is műveltem.)

Aztán később jöttek a zárt rendszerű dohányzó maszkok. Voltak, akik azt hitték evvel majd megoldódik a dolog, merthogy nem bocsájtottak ki füstöt. De túl nagyok és drágák voltak, (az enyém a fele fizetésembe volt anno), nem volt kényelmes őket hordozni. Meg hülye érzés volt maszkban beszélgetni. Nagyon sok vicces helyzetet okoztak, meg verekedéseket a krimók előtt. Takarta az ember arcát, hogy milyen pofát vág, csak szemeid látszottak. Szóval kimentek a divatból, mint a barna üveges sör, a többit meg úgyis tudjátok…

* * *

A nővérem is büdös bagós volt egész életében. Amikor elvitte a Szerv egy Leszoktató Intézetbe és a dílerem is eltűnt a föld színéről egy ideje… – szóval gondoltam ideje leállni. Gondoltam kéne valami elfoglaltság, valami hobbi, ami leköt. Ki is találtam, hogy elkezdem kitatarozni a nagyszüleim üresen álló házát, kinn a végen. Vettem szerszámokat, meg néztem oktató videókat a YouTube-on. Meg minden. Nem volt rossz móka, csak sok volt a por.

Éppen a tetőgerendákat vizsgáltam meg a padláson, amikor felfedeztem. A tűzfal belső oldalához volt pakolva. Valaki autóponyvával takarta le. Tizenhat műanyagláda volt. Olyan rolli kocsis, amivel kamionokba pakolják az élelmiszert. Első osztályú kolumbiai dohány volt bennük. Alutasakokban, nagy zöld pecséttel.

A nagypapi végül is nem lett hegedűművész, kávézót nyitott a korzón. Az egyik kávéba rakták a perzselt dohányt, mint ízfokozót. Argentin dohánykávé – így hívták. Fogalmam nincs, hogy mit keresett a tizenhat láda a padláson. (Talán a maffiának akarták eladni.) De szerintem a nagypapi csak simán megfeledkezett róla – hibbant volt már vénségére. Akárhogy is volt megpecsételte a további sorsomat. Kimatekoztam: átlagosan napi három szállal számolva, kb. egy láda = egy év. Ha takarékoskodom, és jól letüdőzöm – akkor másfél.

* * *

Én voltam az utolsó dohányos. A tizenegyedik ládánál tartottam. Olyan napsütéses hűvös reggel volt. Harapni lehetett a levegőt. Az étterem tornáca mellett elhaladva megcsapta az orrom a sülő hús és a fűszerek illata, gomolygó zsíros párafelhővel ostromolta a járdát a grillpult felől. Reggeliztem ugyan, de kicsit megrándult a gyomrom. A zöldséges stand fölött éppen kihúzta a ponyvát a horgászkalapos széles tenyerű zöldséges. A rekeszek fölött a kis rádióból Johnny Cash szólt. Az a szám, amiben a fickó frissen szabadul a sittről és a vonaton tart a város felé:

I bet there’s rich folks eating in a fancy dining car
They’re probably drinkin’ coffee and smoking big cigars.

Egy éles sikolyt hallottam, valaki mellettem elájult, a kereszteződésben két autó összeütközött, mindenki engem néz – akkor jöttem rá, hogy fényes nappal rágyújtottam az utcán. A cigi kiesett a számból, amikor egy mazsorett pálca képen vágott. Felhasította az arcom. Egy tini lányé volt – reggel hét múlt, suliba mehettek épp. A bordáim közé egy sétapálca feje robbant, egy bajszos ősz hajú fószeré volt. Egy jólfésült srác kikapta a banyatankot a megállóban ácsorgó egyik vénasszony elől és kettőt-hármat taszított vele rajtam, amíg a földre nem kerültem. A cigim a földön, próbáltam érte nyúlni mielőtt eltaposnák, de egy fekete kocka cipősarok a kézfejemre lépett és ránehezedik, hallottam a ropogást mikor eltörtek az apró csontok. Egy babakocsis nő kezében sokkoló villant… utána minden zavarossá vált: állati félelmet éreztem, amíg véget nem ért valami révület.

Csak álltak fölöttem és néztek. Talán meglepődtek, hogy az én vérem is ugyanolyan, vagy féltek, hogy mérgezést kapnak tőle, ha rájuk fröccsen. Gondoltam elfutok, de a térdhajlatomban eltépte az inakat a kampós végű bot, amivel a ponyvát kihúzzák. Egy fa tövébe vonszoltam magam a járdáról és nekitámasztottam a hátam. Szeretnék levegőt szívni, de egyre nehezebb hozzájutni. A nyárs, amin a saslikot sütik átszúrta a jobb tüdőmet, sípol és lassan megtelik vérrel. Pedig bírtam azt a pincért, általában adtam neki borravalót. Nem sokat, de azért adtam.

Már melegebb kicsit a reggel, a nap átsüt a fa ágai közt az arcomra. Jól esik a napfény, csak kéne egy cigi. Eszembe jut, hogy egy kibelezett tollszárban még eldugtam egyet. Fél kézzel kicsit nehéz szétcsavarni, de a vákuumfóliát már könnyebben feltépem a fogammal – már valahogy nem izgat, ha kiszagolják a kutyák. A számba veszem és meggyújtom. Jó érzés, ahogy a füst átjárja a tüdőmet, csak muszáj két slukk között felköhögnöm egy kis vért.

Jó-jó, tudom – Rá van írva, hogy öl. Csak nem hittem, hogy ilyen hamar.

Poór István

Poór István

Poór István 1990-ben született, Debrecenben él. A DE-BTK történelem szakos hallgatója.

More Posts