Akkor most ide állok maguk elé

SZÍN: tetszőleges üres tér, valahol a nézők között, előtt, mögött

Szereplők:

Fiú
Anya
nézők

Első jelenet

 

FIÚ: (nézőkhöz) Ha most nagyon meg fognak lepődni azon, amit én itt mondani fogok, akkor mi nem egy országban élünk. Semmi baj nem lenne ezzel sem, mert én már nem igen tudom, hogy pontosan én hol… Meg maguk is hol… Hol is? Nem baj, ha nem tegeződünk rögtön? Nekem most el kell döntenem, hogy vagyok-e annyira tökös, hogy csak úgy belekezdjek, csak úgy megkérdezzem… Én, hát én megkérdezem. Nem tudják véletlenül, hogy mitől van az, hogy ha kapunk egy levelet, rajta van az, tudják, persze… hogy ne tudnának ilyesmikről… Szóval, hogy rajta van az, hogy HIVATAL, hogy ettől elkezd a gyomorban lenni valami, nem is tudom mi, valami rángás? Nem rögtön tudatosul, hogy ez idegből van-e, vagy csak reflex-szerű ismétlődések sora, ahogy kialakul ez a monoton összehúzódás… Na, meg egy ponton túl ott van ez a derengés is.. Ismerik? Ez a derengés, hogy kinyitom, remeg az ujjam, de hát én nem akarom, hogy remegjen, ezért inkább tépem a borítékot, ettől nyilván kurvára beleszakítok abba a papírba… Abba a papírba, amiről már dereng, hogy nem fogok érteni belőle semmit. De konkrétan semmit. Számok, nevek, hatályok, rendeletek, cikkelyek, határozatok, jogok (maga elé)… Jogok… Jog. Kinek a joga? De mihez van? Vagy mihez nincs? Mi? Hogy nekem? Nekem van? (csend) Nem is volt? Ja, nem, nem értem, meg tudná ismételni? Hogy mitől függ? (felnevet) Függ-elék. Van rá mód. Aha, értem. Nos hát, hölgyeim és uraim, ezek vannak. Maguk értettek ebből egy szót is? Nem? (mosolyog) Nem értem én sem. Akkor én fellebbezek. Igen, fellebbezek, ezt a szót is ugyanannyira nem ismerem, mint a többit, de valamikor a végén ezt szokták mondani. Az én hazámban ennek komoly szakirodalma van ám. Igen, igen, a hivatali sztoriknak. Bizony. Kosztolányi… emlékeznek? (kisfiús hangon idézi)… Hol van, kérem az illetékosztály?” (dörmögve válaszol) „Harmadik emelet, 578.” Csak egy kulcsot kérj édesapádtól, és máris beléd borul az egész nyomor. Vagy ott van Örkény… -(női hangon) Mit jelent az, hogy „kombinált”?  (dörmögve) – Ha pénzt dobnak bele, a szerkezet azt énekli: „Hazádnak rendületlenül!” (felkacag) Rémlik? Na meg ott van Tóth Ádám…

Ja, ja, nem, ő nincs. (nevet)

 

Második jelenet

 

ANYA (a nézők közül): Mi az, hogy nincs?

FIÚ: Nincs. A van ellentéte.

ANYA: Mi van?

FIÚ: Az van, hogy nincs.

ANYA: Nekem erre nincs időm.

FIÚ: Anya, figyelj, most jött meg a végzés… Ezt akartam… Ezt próbáltam elmondani…

ANYA: Te meg mi a fenéről beszélsz?

FIÚ: Arról, hogy itt van, feketén-fehéren, kurvára nem világosan, de mindegy, nem értem, szerintem az van ide írva, hogy nem vagyok.

ANYA: Nem vagy?

FIÚ: Nem.

ANYA: Mi nem vagy?

FIÚ: Nem vagyok ember.

ANYA: De hát én szültelek!

FIÚ: Nem számít, azt én hiába mondom nekik be az ablakba…

ANYA: De hát neked vannak álmaid!

FIÚ: Anyu te most viccelsz? Ezzel nem állíthatok oda.

ANYA: Te jó vagy, és ügyes és okos, kedves, segítesz másokon, mindig mindenkihez van egy jó szavad, mondjuk, műveled ezt a szart, minek nevezed, irodalomnak? Szépirodalomnak, mi? A rohadt életbe… mi az, hogy szép? Mi ebben a szép? Meg mi az, hogy irodalom?  (hisztérikusan) Én mindig mondtam, hogy ne! Nem megmondtam? Hát nem mondtam neked eleget? NEM?! (hosszú csend) Akkor minek nyilvánítottak?

FIÚ: (halkan) Még fellebbezhetek…

ANYA: És mégis mennyit írnak? Mennyiért lehetnél az?

FIÚ: (csend) Fél milla.

ANYA Úristen. (csend) És akkor jogosult lennél rá?

FIÚ: Nem biztos.

ANYA: Miből fogjuk azt kifizetni?

FIÚ Nem fogjuk, hanem fogom. Neked ehhez az egészhez semmi közöd. Hitelt veszek fel.

ANYA: Na, azt már nem kisfiam.

FIÚ: De.

ANYA: Nem.

FIÚ: (ordít) De!

ANYA: (ordít) Nem!

FIÚ: Akkor mégis mi a kurva életből legyek? Áruld már el nekem anyuci!

ANYA: Várj már kisfiam, azt megindokolták pontosan, hogy miért nem számítasz annak?

FIÚ: Azt írják, hogy jogosulatlanul voltam eddig is az… És, hogy…

ANYA: Engem nem érdekel a többi, ezt megoldjuk valahogy. Itt és most. Mi, együtt. (a nézőkre néz) Van ellenvetésük? Megvétózzák? Nem? Igen? Nemigen? (hisztérikusan nevet) Ha ennyi ember van itt, akkor csak elférhet itt még egy?!

Senkit sem zavar majd, megígérem. Most össze-vissza beszél, mert megilletődött egy kicsit ettől a csekktől, de hát ezt elnézik neki, igaz? Apró kis szépséghiba. Említésre sem érdemes. Itt olyan, hogy milla, az nem is pénz. Itt a vezetésben mindenkinek van annyi, ha arról van szó. Hogy az én fiam nem ember? Lehet. De akik…

FIÚ: Anyu, légy szíves és hallgass.

ANYA: Rendben fiam, hallgatok. Piszkosul nem akarok hallgatni, de most akkor hallgatok. Remélem, örülsz.

 

Harmadik jelenet

 

FIÚ: (nézőkhöz) Tudják, olyan nehéz ezt felfogni. Maguk most látnak engem, hallják a hangomat, nézik az arcom minden rezdülését, mintha színész lennék, mintha el tudnám magukkal hitetni, hogy ez a srác, aki most itt áll, ez ténylegesen és megfellebbezhetetlenül én vagyok. Csakhogy valójában ez nem igaz. Mondjuk, biztosan ezzel a másikkal sincsenek nagyobb bajok. Kicsit ilyen meg olyan, kicsit néha még olyanabb is, de alapvetően nem egy senki, hanem igenis, hogy valaki. (Az egyik nézőhöz figyelmesen) Maga? Maga például ki? (akármit mond, bólogat, helyesel. Ha nem mond semmit, akkor is egy kis szünet után, akár összekacsintva) Értem. Nahát. Világos.

Szóval ebben a pillanatban, amiben én most létezem, ebben nem csinálok mást, csak fekszem az ágyamban, a laptop itt van az ölemben, paradicsomos halszag van a szobámban, mert azt zabáltam hajnalban, mikor részegen hazaértem, és kurvára nem találtam semmi mást a kamrában, csak ezek a konzervek voltak, kukoricát is nyitottam fel mellé, undorító volt így együtt az egész, és én éppen most arról próbálom meggyőzni magam, hogy ez az egész jó. Hogy az életem mégsem teljesen reménytelen, hogy ha most azt írja ez a rendelet, hogy ha fizetek, akkor megmaradhatok, és az jó. Mert tudják, én valahogy ezt ki fogom fizetni, és akkor már miért ne írhatnék a fennmaradó időmben egy rövid egyfelvonásost azoknak a jóravaló embereknek, akik maguk, vagyis ti vagytok, mert, hogy ti ott, messze tőlem, biztosan azok vagytok. Elkezdhetünk tegeződni, ugye? Köszi.

Szóval Ti most találkoztok velem. Sziasztok! Egy másik srác hangján szólok. Bár tudnám, hogy kién is! Szia neked is idegen! (A felolvasó saját maga felé integetve visszaköszön: Helló!)… És azt

hallgatjátok, amit az anyám ordított az előbb, persze igen csak cenzúrázott verzióban, mert hát akármilyen egy színház, meg akármilyen egy szép irodalom…mindent mégse lehet. De hogy kibaszottul nem lehet, az mégis csak kurva világos manapság. (halkan) Miért nem lehet mondani mindent csak úgy, ahogy van? Csak úgy, ahogy van. Csak úgy, ahogy vagyok. Nem tudom. Csak azt, hogy én még valahogy össze akarom magam szedni. És nem máshol, hanem itt. Itt előttetek.

 

Negyedik jelenet

 

ANYA: Hogy vagy, kisfiam?

FIÚ: Nehezen.

ANYA: Mitől lennél könnyebben?

FIÚ Édesanya, szerinted is haszontalan vagyok?

ANYA: Igen, kisfiam.

FIÚ: Aham. Az jó.

ANYA: Mi ebben a jó?

(hosszú csend)

 

Ötödik jelenet

 

FIÚ: Na jó, ez elég tragikus, de (dúdol) nem adom fel, míg egy darabban látsz. Ez meg nem vicces. Mindegy. A lényeg az, hogy én most itt ülök egy szobában, de nem tudom, hogy hol leszek, amikor ti most ezt hallgatjátok ettől a fiútól, aki most szintén én vagyok. De ha van valami, amit most jónak érzek, az az, ha valahogy megmutatom, nem tudnak ezek a jogszabályírók semmit. De semmit. Volna is egy ötletem rá, ha nem tartanám giccsesnek, de tök mindegy, hogy annak tartom-e vagy sem, az ujjaim épp gépelnek, megállíthatatlanok, az ötlet a fejemben valósággá fog válni, itt ebben a pillanatban még csak a klaviatúra neszezését hallom, de majd ott, abban a pillanatban, remélem, hogy megtörténik valami emberi. (nevet, félre a közönségnek) Ennek a szövegírónak rettenetes a humora. Borzalom.

Tehát az a tervem, hogy megkérem ezt a fiút, álljon oda maguk elé, vagyis elétek, és ha úgy érzitek, hogy nem is annyira lehetetlen ügy, hogy egyszer valakivé váljon, öleljétek meg. Én pedig most talán egy utcán sétálok, és azt érzem, a világ minden tájáról felém küldenek egy mosolyt, és én visszamosolyoghatok – Free hug nemtől, kortól, szexuális érdeklődéstől, bőrszíntől, vallási hovatartozástól függetlenül. Köszönöm.

 

(a felolvasó kitárt karral fogadja az öleléseket.)

Tóth Ádám

Tóth Ádám sok mindenben kipróbálta magát, reméli most megtalálta azt, amit szeret csinálni. Több színdarabot írt az Okuláré projektre.

More Posts