A hazatérés

Szereplők:

ÖREG – halálos beteg, a saját démonaival küzd
FÉRFI – az öreg fia, aki az apja és a saját démonaival küzd

(Az öreg görnyedten tesz-vesz a szobában. Olykor köhögő roham tör rá. Végül leül a fotelba, merengőn nézi az asztalon lévő hógömböt, feje lassan le-lebukik. Kopognak. Az öreg hirtelen feleszmél, az ajtóhoz csoszog.)

FÉRFI:(Az ajtóban áll. Tétova mozdulatai árulkodók. Átadja az öregnek az ajándékot.)

Boldog Karácsonyt!

ÖREG: A kölykök?

FÉRFI: A kocsiban maradtak.

ÖREG: Értem. Gondolom, akkor nem jössz be.

FÉRFI: Nem, nem. Még kimegyünk anyáékhoz, utána meg hazaviszem őket Évihez.

ÖREG: Ahogy gondolod. Virágot ne vigyél rájuk, mert már tele van minden váza. A kaput meg emeld meg, mielőtt behúzod magad után. Mostanában leszálló ágban van az is.

FÉRFI: Jó. (Lassan kifordul az ajtóból…)

ÖREG: Várj! Gyere be egy kicsit!

FÉRFI: De a gyerekek…

ÖREG: Nem lesz semmi bajuk. Az idő enyhe és csak pár perc az egész.

(Bemennek és leülnek. Láthatóan távol egymástól. Lassú monoton beszélgetés kezdődik.)

FÉRFI: Mondd, mit szeretnél?

ÖREG: Jól vagy?

FÉRFI: Fogjuk rá apa.

ÖREG: A kölykök hogy viselik?

FÉRFI: Még nem tudják. Azt mondtuk nekik Évivel, hogy csak a meló miatt költöztem el.

ÖREG: Szereted még?

FÉRFI: Igen.

ÖREG: És ő?

FÉRFI: Nem tudom. Talán.

ÖREG: Ma este hazamész? Otthon alszol?

FÉRFI: Éva szeretné, de nem.

ÖREG: És te?

FÉRFI: Mit, mit, mit én?!

ÖREG: A srácok hogy tanulnak? Megy a suli?

FÉRFI: Kitűnő mindkettő.

ÖREG: Néha elhozhatnád őket sűrűbben is.

FÉRFI: Majd megbeszéljük.

ÖREG: Focizol még?

FÉRFI: Nyolc éve abbahagytam.

ÖREG: Hogy telik az idő! Sérülés?

FÉRFI: Nem. Kor.

ÖREG: A munka hogy megy?

FÉRFI: Ahogy eddig.

ÖREG: Az jó.

FÉRFI: Ezért hívtál be? Hogy a munkahelyemről, meg mindenféle lényegtelen dolgokról csevegjünk? Ezt az ajtóban is megejthettük volna.

(Nem néznek egymásra)

ÖREG: Beteg vagyok.

FÉRFI: Tudom… Beszéltem az orvossal.

ÖREG: Mit mondott?

FÉRFI: Azt, hogy a negyedik stádiumban vagy.

ÖREG: Ez az utolsó Karácsonyom.

FÉRFI: Azt is mondta.

ÖREG: Hiányzik anyád.

FÉRFI: Nekem is.

ÖREG: Az öcséd is hiányzik.

FÉRFI: Ne kezdjük ezt apa!

ÖREG: Miért, neked nem hiányzik?

FÉRFI: Erre most hadd ne válaszoljak.

ÖREG: Miért? Nem tudsz, vagy nem akarsz?

FÉRFI: Jó, akkor válaszolok. Képzeld, hiányzik. Annak ellenére is, hogy te minden karácsonykor emlékeztetsz rá.

ÖREG: Tegnap volt harminc éve, hogy elment.

FÉRFI: Tudom. Ott voltam. Ott voltam, és harminc éve azzal telik a karácsony, meg minden más nap azóta is, hogy az én hibám volt.

ÖREG: Nem hibáztatlak.

FÉRFI: Mért nem mondod már ki végre, Apa!? Ebbe rokkantunk bele mindannyian. Te is, én is, de legfőképp anya.

ÖREG: Á, hagyjuk az egészet. Nem azért hoztam fel, hogy te itt eljátszd a mártírt. Az előbb már mondtam, hogy nem hibáztatlak.

FÉRFI: Neeem? Valóban nem. Csak éppen harminc éve nem tekintesz a fiadnak. Amióta Lacika meghalt, egyszer sem öleltél meg. Gyerekként ott csüngtem rajtad, ott könyörögtem neked, hogy játssz velem! Anya ott könyörgött neked, hogy szeress minket. De olyan voltál, mint egy nagy kivágott fatörzs. Kérges és mozdulatlan.

ÖREG: Ne, ne mondd ki a nevét!

FÉRFI: (indulatosan) Mért ne? Figyelj apa! L-A-C-I-K-A… Azt hiszed, csak neked szabad? Dehogyis. Hiszen te sem mondtad ki azóta. Se Lacikáét, se az enyémet, de még anyáét se. Ugye tudod, hogy anya abba betegedett bele, ahogyan bántál velünk? Amikor odavoltál valamelyik kocsmában, szóval minden este, mindig mesélt. Mesélte, régen hogyan játszottál velünk, és, hogy mennyire szerettél minket, engem. Anya minden este megígérte, hogy egyszer majd minden olyan lesz, mint régen, hogy te majd újra fogsz szeretni minket. De látod, anya nem tudta betartani az ígéretét. Ábrándokat kergetett veled kapcsolatban.

ÖREG: Ideadnád nekem a hógömböt?

FÉRFI: (Indulatosan) Azt ott ni? Azt, ami harminc éve ott porosodik? El is felejtettem már, hogy porosodna?! Minden nap addig suvickolod, amíg fényes nem lesz. Na nézd már, most is hogy csillog! Eddig a közelébe se mehettem Laci gömbjének, most meg csak úgy fogjam meg és adjam oda neked? Ez a gömb és a te tekinteted volt az, ami soha nem engedte feledni azt a délelőttöt. Nem. Nem adom oda. Tudod mit? Kidobom a picsába.

(Az öregre hirtelen rátört a roham. Fuldokolva dől végig a fotelben. A Férfi zsebreteszi a hógömböt és odarohan hozzá.)

FÉRFI: Apa, apa! Mi történt?! Térj magadhoz! Nem hallod? Térj már magadhoz! Nyisd már ki a szemed! Anyának megígértem, hogy vigyázok rád.

(A férfi megtörik) Apa én voltam a hibás mindenben. Kérlek, maradj velem. Nézz rám. Én tehetek róla, apa. Elengedtem a kezét a zebra előtt, mert kerestem a zsebemben az aprót. Ne haragudj rám. Mindenért én vagyok a hibás. Apa! Apa!

ÖREG: Gyere, bújj ide egy kicsit. Ne, ne mondj semmit, csak bújj ide. Fázom, fiam.

FÉRFI: Minden rendben lesz, apa. Gyere, takarózzunk be.

ÖREG: Sohasem hibáztattalak téged, fiam. Mindig csak magamat. Mert én voltam az, aki átküldött titeket a boltba, hogy vegyetek még szaloncukrot. Én vagyok a hibás. És nem igaz, hogy nem szerettelek, csak magamtól óvtalak. Mert egy gyilkos vagyok.

FÉRFI: Ne mondj ilyet. Jó apa voltál. Nem a te hibád.

Emlékszel arra, amikor mindkettőnket a hónod alá vettél és úgy mentünk végig az utcán? Az egész környék velünk nevetett. Ha jól emlékszem, még a szomszéd kutyája is ott ugrált a lábadnál.

ÖREG: Igen emlékszem. És arra, amikor anyátokat reggel trombitával ébresztettük?

FÉRFI: Szegény úgy kiugrott az ágyból, mint ha bogarak csípték volna meg. És amikor sátort vertünk az udvaron, és mindannyian ott aludtunk?

ÖREG: Csak aludtunk volna, ha te meg az öcséd nem izegtetek volna annyit.

(A férfi előveszi a hógömböt és megrázza. Csendben nézik mindketten, ahogy a hó kavarog benne.)

FÉRFI: Ez valójában az enyém volt, tudtad?

ÖREG: Nem, nem tudtam. Azt hittem, hogy az övé. Aznap, amikor elgázolta a kocsi, összeomlottam. Úgy éreztem, kicsúszott alólam a világ. Ordítottam, mint a fába szorult féreg, hogy ilyen nincs, nem lehet. Persze, te nem láthattad, hiszen anyátok nagyon ügyelt rá, hogy ebből semmit se érzékelj. Épp elég volt neked is az, hogy ott voltál akkor és végig kellett nézned. Zokogva befeküdtem az ágyába és magamhoz öleltem a párnáját. Magamba akartam szívni az illatát, hogy érezzem, hogy higgyem, még itt van velem. Ott találtam a párna alatt a gömböt.

FÉRFI: Ellopta tőlem. Mindig, amikor tehette elvette, majd eldugta a dolgaimat. Sose haragudtam érte. Amikor nem látta mindig visszaloptam őket. Ez egy aranyos kis naiv játék volt köztünk.

ÖREG: Számomra örökké él. (Átveszi a gömböt) Itt él benne.

FÉRFI: Tudnod kell apa, hogy nagyon szerettem Lacikát, és mai napig is szeretem. Amikor a kisebbik fiamra nézek, mindig őt látom. Ugyanaz a tekintet.

ÖREG: Ne is mondd. A szívem szakad meg, akárhányszor csak ránézek. És az unokáim meg nem tudják, miért olyan savanyú a nagyapjuk. A hátam mögött biztos citrom tatának hívnak. Vagy Ecetesnek. (Nevet, ami köhögésbe megy át)

FÉRFI: Kérdezhetek valamit?

ÖREG: Bármit:

FÉRFI: A sofőrrel mi lett? Anya semmit se mesélt róla.

ÖREG: Valami fejes rokona volt. Állítólag be volt rúgva, de hamar eltüntették a helyszínről. Mire mi odaértünk anyáddal, már csak az autója volt ott. A tárgyaláson mindent szánt és bánt, és a csúszós útra fogta, meg hogy nem néztetek szét, mielőtt leléptetek volna a járdáról. Mindenki tudta, hogy ő volt a hibás, hiszen ez már nem az első karambolja volt. De megúszta egy felfüggesztettel. Pár hétre rá elköltöztek a környékről. Azóta sem tudom, mi lehet vele.

FÉRFI: A szemét!

ÖREG: Eleinte gyűlöltem. Majd amikor eltűnt, akkor már csak magamat. Egyszerűen képtelen voltam belenyugodni Nem tudtam elengedni. Egyre jobban bezárkóztam magamba és nem foglalkoztam semmivel. Éveken át csak ittam és a temetőt jártam. Látod, meg is lett az eredménye. Hidd el nekem, nem titeket akartalak büntetni, csak egyszerűen nem tudtam feldolgozni ezt az egészet. Amikor meg anyád is meghalt, már késő volt. Te már felnőttél, kirepültél és nem volt semmi közös bennünk. Tudtam, hogy nem szívesen jössz el hozzám és csak a gyerekek miatt jöttök el ilyenkor is. De tudtam, éreztem ma, hogy valami történt, mert nem hoztad be a gyerekeket.

FÉRFI: Pár napja beszéltem az orvosoddal. Felhívott és elmondta, hogy nagyon kevés időd van hátra, és, hogy te azt kérted, ne szóljon róla nekem. Kérdeztem tőle, hogy akkor miért nem vagy bent a kórházban, erre azt mondta, te kérted így.

Egy éve még semmi sem látszott rajtad, olyan elánnal veszekedtél velem, eszembe se jutott az, hogy te bármikor is meghalhatsz.

Sajnálom apa. Sajnálom ezt az egészet. Én se gondoltam bele, hogy neked mennyire fájhatott Lacika elvesztése, utána meg anyáé. Én csak a mizantrópot láttam benned és csak magamra figyeltem. Ahogy egyre telt az idő, ez valami életérzéssé vált bennem, hogy a szívtelen apát nem szeretjük, és nélküle leszek ember, férfi. Évi beszélt rá pár éve, hogy hozzam el a gyerekeket hozzád. Nem tudom, mi volt a szándéka vele. Talán, hogy mi kibéküljünk, esetleg a gyerekeknek legyen egy másik nagyapjuk is.

ÖREG: Tudom, hogy anyád is miattam lett beteg. Mindennap kijárok a sírjukhoz, és azt kívánom, hogy bárcsak köztük lehetnék. De most már hamarosan.

FÉRFI: Ne beszélj így!

ÖREG: Meg kell nekem ígérned valamit!

FÉRFI: Bármit.

ÖREG: Ne hagyd, hogy az én nyomorúságom az unokáimra is kihasson. Neked nem szabad távol élned a fiaidtól. Beszéljétek meg Évával a dolgot. Ha én már nem leszek, új korszak fog eljönni az életedbe, és akkor már csak ők lesznek neked. Ígérd meg nekem, hogy rendbe teszed a dolgaid.

FÉRFI: Ígérem apa.

ÖREG: A szekrényben vannak a srácok meg Éva ajándékai. Neked egy különleges dolgot szántam. Ezt itt. (Átnyújtja fiának a gömböt)

(Az öreg egyre nehezebben veszi a levegőt…)

FÉRFI: Jól vagy? Várj, mindjárt hívom a mentőt.

ÖREG: Kérlek, ne. Azt szeretném, ha itt maradnál mellettem. Ölelj át!

FÉRFI: De apa!

ÖREG: Ne feledd, mit ígértél. Szeretlek fiam.

(Az öreg utolsó lélegzetével távozik. A csend rátelepszik a szobára. A férfi csak néz maga elé, majd előveszi a mobilját.)

FÉRFI: Szia, Évi! Apa meghalt. Kérlek, gyere ide és vidd haza a gyerekeket. A kocsiban várnak.

Nem, nem láttak semmit. Kint maradtak… igen, jól vagyok… én még maradok egy kicsit, meg kell várnom az orvost… még annyit akarok mondani… ma otthon alszom.

(A férfi szeretetteljesen megsimogatja az öreg arcát, majd a hógömböt az öreg zsebébe rejti. Furcsa kifejezés mindkét szereplő arcán. Talán a megkönnyebbülésé.)

Függöny.

 

Jagos István Róbert

Jagos István Róbert

Jagos István Róbert 1974-ben született Orosházán. Jelenleg Szegeden él. Három verseskötete jelent meg. A hódmezővásárhelyi Kárász Irodalmi Kör alelnöke, a Dél-Alföldi Művészeti kör elnöke és társalapítója. Írásai a Tiszatáj, az Agria, a Föveny és a Holdkatlan-online folyóiratokban olvashatók. 2016-ban többször is bemutatták a szegedi Pince Színházban a Félresértett szavak színdarabját.

More Posts